Nem Trianonról vagy a mostani EU-vezetés Európátlanításáról, de a bolsevikok más, a hazánk elveszejtésében játszott szerepéről fogok írni. Mondhatják egyesek, hogy nekem mindenről „az” jut az eszembe, és még igazuk is lenne, elvégre a magyar közéletet az ő, mármint a bolsevikok permanens kártevése mérgezi immáron pontosan száz éve. Annak a szánalmas vergődésnek, amelyre ma is kényszerülünk, hogy a népek tengerének felszínén maradjunk, ők, a bolsevikok az okozói.

Társadalmunkon való élősködésük egyik legundorítóbb megnyilvánulása a hazai devizahitelezés és banktevékenység. Azok abnormalitásaiból fakadó kilakoltatások kapcsán osztanám meg gondolataimat a nagyérdeművel. Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy rendelkezem mind társadalomtudományi, mind pedig jogi képesítéssel/végzettséggel. Így aztán látom ennek az alapvetően jogi problémának a társadalomra gyakorolt, hosszútávon rendkívül káros hatásait is.

Amikor szóba került egy-egy vita során az Alaptörvény, én mindig konzekvensen megvédem, és Európa egyik legkorszerűbb alkotmányaként neveztem. Elolvastam, egyes részeivel behatóbban is foglalkoztam. Mégsem vettem észre egy óriási tévedését, amelynek rendkívül súlyos következményei vannak és lesznek a társadalmunkban.

Ma azt mondom, ez az alkotmány a legtermékenyebb táptalaja a bolsevizmus burjánzásnak. Annak a társadalmi berendezkedési formának, amit én mindenekfelett megvetek, s ami ellen, míg csak élek, harcolni fogok a magam módján. Letaglózott a felismerés. Hetek óta érlelődik bennem, hogy ki kell írnom magamból, mert gyötri az elmémet.

Sosem értettem egyet Földi tanár úrral (római jog), aki szerint a jog nem a józan paraszti ész tudománya. Ha nem az, úgy nagy a baj! Éppen ezért, - bár bölcsészként nem rajongok a bölcsészekért – véleményem szerint az Alkotmánybíróságnak a tudományosság szempontjából ésszerű működése nem garantált PhD szintű társadalomtudományi képviselet nélkül.

Amennyire tudom, Pokol Béla és Stumpf István rendelkeznek politológusi diplomával is, sőt, Pokol Béla szociológiából doktorált. Ez azonban nem biztosíték arra, hogy helyesen számolnak majd jogalkotói döntések társadalmi reakcióival. Szükségét érzem szakjogász képzésben egy olyan kurzus beindítását, amely kifejezetten a társadalomtudományokban való elmélyedést tűzi ki céljául.

Az Alkotmánybíróság ugyanis nem az igazságszolgáltatás része. Feladata az Alaptörvényben manifesztálódó társadalmi igény védelmének megszervezése a jogalkotói folyamatok politikai indíttatású vadhajtásaival szemben. Márpedig az aktív társadalom által jól artikulált igények figyelembe vétele mellett az Alkotmánybíróságnak lehetősége van az Alaptörvény absztrakt értelmezésére.

E jogkörét a politikai elit hatalmon mindig ellenzi, ellenzékben pedig kikövetelné. A Fidesz 2012-ben úgy döntött, kockázatot vállal és „rákényszeríti az AB-t a politizálásra”. Az, hogy ezt hatalmon lépték meg, nagy bátorságra vall, és lássuk be, komoly alkotmányjogi előkészítő munka eredménye kellett legyen. Az alkotmánybírók, de általában a jogtudósok nem tartják problémásnak az elvont alkotmányértelmezést, nem érzik úgy, hogy az politikai síkra terelné a taláros testület munkáját. Én egyetértek velük.

Idáig a történet csodálatos. Miközben a baloldal televonyította az EU-t, hogy hát itten a Zalkotmányosságot sércsék a Fideszék, mer’ eltörlik a Zalkotmányt és megnyirbálják az alkotmánybírók szárnyait, addig az Alaptörvény (ami egyébként alkotmány) megszabadul számtalan kommunista béklyótól, az Alkotmánybíróságot pedig négy további hatáskörrel bővíti:

1. az Alaptörvény absztrakt értelmezésével,
2. a hatásköri összeütközés feloldásával,
3. az Országgyűlés népszavazást elrendelő határozatának vizsgálatával és
4. az alaptörvény-ellenesen működő egyház elismerésének visszavonásával összefüggő véleményezéssel.

Továbbá az Alaptörvény lehetővé teszi, hogy sarkalatos törvény további feladatot vagy hatáskört állapítson meg az Alkotmánybíróság részére.

Könnyen belátható, hogy a kormány nemhogy gyengítette volna a jogállamiságot Magyarországon, de jelentősen megerősítette. Azonban nem árt megjegyezni, hogy a jogtörténet szerint az elvont alkotmányértelmezés alapvetően a volt szocialista országokban jellemző, Németországban például eltörölték.

S ami bennem törést okozott, az a vállalkozáshoz való jog alapjogként való bekerülése az Alaptörvénybe. Ez egyszerűen nonszensz! Egy konkrét ügy kapcsán Vörös Imre alkotmánybíró megfogalmazta a vállalkozási jog alkotmányos megítélésének dilemmáját. Tehát nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy alapjogi státuszt adni a vállalkozási szabadságnak legalábbis borzalmasan káros.

 Alább idéznék egy igen fontos alkotmánybírósági értelmezést:

A21/1994. (IV. 16.) AB határozat-amelyben annak elbírálásáról volt szó, hogy nem alkotmányellenes-e a taxigépkocsik számának önkormányzati rendelettel való korlátozása – kimondja: a vállalkozás joga [9. § (2) bek.] valódi alapjog. Visszautal egy korábbi döntésre [54/1993. (X. 13.) AB határozat], amely szerint: a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. Ugyanakkor kimondja: „Senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatban vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást" [21/1994. (IV. 16.) AB hat.].

Mit jelent ez? – Azt jelenti, hogy a vállalkozás joga részben alapjog, részben azonban szimplán csak alkotmányban biztosított jog. Laikusként is bárki megértheti könnyen, a vállalkozáshoz való jogot az alkotmánybíróság is csak abból a szempontból tekinti alapjognak, hogy bárkinek joga vállalkozni.

Ezzel szemben a tulajdonhoz való jog alapvető jelentőségű polgári, valamint fontos szociális jog is. Emberi jogi természete ezért kettős. A (magán)tulajdonhoz való jog természetes jogként, az emberi természetnek megfelelő együttélés, az egyén szabadságának és biztonságának alapjaként került megfogalmazásra a polgári társadalom- és jogfilozófiában. A tulajdonhoz való jog ugyanakkor szociális jog is, az emberi szükségletek kielégítésének jogcíme. Az emberi méltóságnak megfelelő életszínvonal egyik forrása ugyanis a magántulajdonhoz való jog, azaz jogcím mások kizárására egy jogilag védett igény tekintetében.

Hogyan lehetséges akkor ezen jogelvek mellett embereket kilakoltatni az ingatlanjaikból?

Térjünk vissza kicsit a vállalkozáshoz!

Én mindösszesen néhány évig dolgoztam alkalmazottként, tehát mondhatom, amióta csak az eszemet tudom, vállalkozó vagyok. A hosszú évtizedek alatt megtanultam és elfogadtam néhány aranyköpést, illetve azok igazságát. Például, hogy kockázat nélkül nincs üzlet. Helyesebben profit, de ez most lényegtelen. Tehát kockáztattam és sokszor nyertem, de veszítettem is. Olykor mindent, s akkor kezdhettem elölről.

Egy vállalkozó megtanulja a körülmények összességét rendszerként olvasni, és megpróbál a jövőbe látni. Aki fél a víztől, nem eszik halat – tartja a mondás. Aki tehát nem mer kockáztatni, felelősséget vállalni döntésekért, amelyek nem csupán rá, de másokra, a körülötte élőkre is hatással lehetnek, az elmegy alkalmazottnak.

Akkor vállalkozzunk!

Tegyük fel, arra vállalkozom, hogy adok valakinek kölcsönt, mert az illető ingóságot vagy ingatlant szeretne vásárolni. Nyilvánvalóan haszon reményében adom kölcsön a pénzemet. Természetesen tisztában vagyok annak kockázatával, hogy a kölcsönvevő valamilyen okból esetleg nem képes majd visszafizetni. Ezért dönthetek, hogy óriási kockázatot vállalok és a teljes vételárat átadom a részére, vagy a piaci trendeket alapul véve a vételárnak csupán egy részét, amely lehet a nagyobb rész.

Ne feledjük, mindketten magánszemélyek vagyunk, én pedig nem szolgáltatóként nyújtom a kölcsönt!

Nem vagyok tehát bank vagy más pénzintézet, a pénzpiaci mozgásokra nincs szemernyi befolyássom sem. Felmértem a kölcsönvevő kondícióit: van munkahelye, van másik kereső is a családban, a piaci árnak mondjuk a háromnegyedét adtam neki kölcsön. Kértem kamatot, törvény szerinti jegybanki alapkamatot, elvégre nem uzsorás vagyok. Várok.

Két esemény valósulhat meg: Alapesetben visszakapom a pénzem, némi kamattal. Egy előre nem látható szerencsétlen körülmény miatt az adós nem képes megadni a tartozását. Amennyiben mutat hajlandóságot, - akár úgy, hogy a vétel tárgyát értékesítjük – még jól is kijöhetek belőle. Vagy buktam mindent. Ezt jelenti vállalkozni.

Az nem vállalkozás, hogy valaki ingatlant akar venni és ehhez kölcsönt vesz fel!

A lakásvásárló, a magánszemély, aki magántulajdont próbál szerezni jóhiszeműen, nem vállalkozó. A vállalkozó az, aki kölcsönt folyósít részére, tehát a bank vagy más pénzintézet. A bankok és pénzintézetek nem magán-, hanem jogi személyek. Multinacionális pénzpiaci szereplőként befolyással bírnak a pénzpiac mozgásaira, vagyis hatékonyabban képesek koordinálni vállalkozói tevékenységüket, mint én, aki magánszemélyként kölcsönöztem.

Itt tegyünk egy kis kitérőt!

A modern polgári jogi norma három részből áll (tényállás, rendelkezés, jogkövetkezmény). A rendelkező rész lehet:

1. diszpozitív (felek jogviszonyukat az általános törvényi korlátokon belül, közös megegyezéssel, a maguk konkrét érdekei szerint szabályozhatják) Példa: „A szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.”
2. Kogens (a jogszabályi rendelkezéstől való eltérést a jogalkotó bizonyos alapvetően fontos érdekek védelmében, a jogrend biztosítása céljából kifejezetten megtiltja.) Példa: „A jogképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis”.
3. Klaudikálóan kogens (esetükben megengedett a jogszabályi rendelkezéstől való eltérés, de csak egy bizonyos irányban, tehát az egyik fél érdekében) Példa: „A fogyasztási kölcsönszerződésre vonatkozó szabályoktól a fogyasztó hátrányára eltérő szerződési kikötés semmis.”

Vissza a témához!

 Amennyiben létezik ez a jogszabályi környezet, - és létezik, higgye el mindenki! – úgy továbbra sem világos, milyen elvek mentén érvényes egy nyilvánvalóan rosszhiszeműen megkötött kölcsönszerződés, amelyben a szolgáltató a kogenciát figyelmen kívül hagyva tehet egyoldalú nyilatkozatokat?

Toroczkay László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke nemrég tett feljelentést a Központi Nyomozó Ügyészségnél a bankok ellen bennfentes kereskedelem és csalás miatt, mert a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) 2004. októberi jelentése 2014 végéig „megjósolja” a svájci frank árfolyamát tíz évre előre szinte tökéletes pontossággal. A 2014-es törvény idején a svájci frank a 2004-es BÉT-jelentéssel szinte tökéletesen megegyezően, 256 forinton állt.

A bankok tehát a pénzpiaci elemzések tudatában, ám azt eltitkolva terelték a hiteligénylőket a svájci frank alapú hitelek felvétele irányába. Az egyszerű emberek számára is érthetően elmagyarázták, aki nem svájci frankban veszi fel a hitelt, annak sokkal többet kell visszafizetnie. Nyilvánvaló, ha nekem azt mondják, svájci frankban havi 50 ezret törlesztek, forintban meg 80-at, előbbit fogom választani.

Mindenki így tett és ráfaragott. Mondom: mindeközben a bankok pontosan tudták, hogy a frank árfolyama jelentősen emelkedni fog, amivel a hiteligénylőt katasztrofális helyzetbe hozzák majd. Az egyes bankok tehát rosszhiszeműen jártak el. Nincs a vonatkozó magyar jognak olyan értelmezése, amely, ha az igazságot akarná érvényre juttatni, ne ezt állítaná.

A szocializmusban a magántulajdon a valóságban egy üres halmaz volt. Lehetett saját ruhánk, élelmiszerünk, még autónk is, habár az korlátozottan, de saját tulajdonú ingatlanja kizárólag a kiváltságosoknak volt. Igaz, vállalkozni sem vállalkozhattunk, mindenki alkalmazott volt. A rendszerváltozáskor aztán a kiváltságosok kisajátították a termelőeszközöket, amelyekkel akkora profitot termeltek, amivel a saját viszonyukat pozitívra fordíthatták a magántulajdon vonatkozásában.

Széles társadalmi rétegeknek viszont ugyanúgy nem volt semmijük, mint a szocializmusban. A rendszerváltozás tehát, bár jogilag lehetségessé tette a magántulajdon szerzését, annak védelméről Alaptörvényben rendelkezett, majd nem hozta létre azt az intézményrendszert, amely végrehajtotta volna a jogszabályi rendelkezést.

Mert az igazságszolgáltatást/közigazgatást ugyan kihozta a szocializmusból, de az igazságszolgáltatásból/ közigazgatásból nem tudta kihozni a szocializmust. Ezért lehetséges, hogy nagy szavak vannak paragrafusjelek közé zárva, de azoknak a jogalkalmazás nem szerez érvényt.

Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a kiváltságosok megtarthassák az ebül szerzett jószágot, s vele a pozícióikat, a másik viszont az, hogy a közgazdaságtudomány egy bolsevik hoax. Ezért azt mantrázzák, hogy a bankok meggyengítése a piacok meggyengítését hozza maga után. Így aztán a bank egy olyan szent károkozó, amely jogrend feletti védelemben részesül.

A jogrendünk ellenében való hatósági jogértelmezés a bankokat nem tekinti vállalkozásoknak. Ez kvázi olyan, mint a feudalizmusban volt az állam és egyház összefonódása. Az egyház a hűbéri rendszert szentesítette, a bankok a pénzek feletti diszponálást. Az állam pedig, - tekintve, hogy annak vezetése személyek érdekközössége – arra törekszik, hogy ezt a társadalomirányítási dualizmust fenntartsa.

Így aztán hiába egy kettős megerősítésű alapjog, ráadásul történelmileg a személyes szabadság biztosítéka a (magán)tulajdonhoz való jogunk, az állam nem lát kivetnivalót abban, ha e jogunkat a vállalkozó haszonszerzésének maximalizálása érdekében csorbítja. És ez, kérem szépen, a bolsevizmus csírája. Ugyanis a jogfosztottság érzése irracionális indulatokat gerjeszt az állam irányában, ami idővel aktív magatartásokban is megnyilvánulhat.

Ma egyetlen biztos okát látom annak, hogy a Fidesz valaha megbukik, ez pedig a magántulajdonhoz való amorf viszonya.             

Frank E. Peretti írt könyvet ezzel a címmel. Amolyan spiritualista-okkultista regény volt, angyalokkal és démonokkal. Nekem tetszett. Amiről viszont írni szeretnék, az egyáltalán nem tetszik. Sőt, kifejezetten ellenszenves számomra. A legszemléletesebben a kínai jin és jang szimbólumával leírható az ősidőktől fennálló, egymással szemben álló, de mégis egymást kiegészítő kozmikus erők harca az emberben miként tör felszínre az egyes személyek viselkedéseiben.  

Az internet egy olyan audiovizuális közeg, amelyben ama kozmikus erők pőrén mutatkoznak meg az információs csatornaként működő emberek által. Vagyis az emberi aljasság vegytiszta formájában szemlélhető.  Minekutána pedig perverz módon imádunk elborzadni, az emberben lakó ősgonosz hivalkodó magamutogatása vonzza a figyelmünket.

Olvasom, hogyan hoznak létre internetes fake news (álhír) oldalakat a könnyű pénzkereseti lehetőség céljával. Lehetőleg minél abszurdabb történeteket találnak ki, amelyekkel könnyűszerrel képesek kikényszeríteni bizonyos embercsoportok zsigeri reakcióit. Le a kalappal előttük! Nincs az a tudományos projekt, amely tisztább képet lenne képes adni az emberi alávalóság természetességéről.

Emberi természetünk tehát kettős (jin és jang), eredendően rosszak és jók vagyunk egyszerre, s azt, hogy melyik énünk kerekedik felül bennünk, determinálja szocializációs környezetünk (család, munkahely, kultúra, amelyben élünk). Életünk minden egyes interakciója egyrészt stimulálja a bennünk rejlő rossz és jó tulajdonságokat, másrészt megtanít minket az általunk leginkább komfortos társas viselkedés elsajátítására.

Öröklött és tanult magatartásformák összessége vagyunk.

Amikor a gyermek nem tanul kötelességszerűen az iskolában, vagy a benne lévő zseni lázad, vagy olyan családban él, ahol a rendszeresség, a kötelesség nem fontos tényezők. Utóbbi esetben a gyermek személyiségének fejlődése félresiklik, s ez később is problémákat okoz számára.

Legvalószínűbben nem lesz egy sikertörténet az élete. S tekintve, hogy éppen a tanulás, illetve a tanulni tudás képességének elsajátítása marad ki az életéből, nem lesz intellektuális eszközkészlete, amelynek segítségével racionálisan magyarázni tudná társadalmi státuszát. Ennek hiányában sosem önmagában, hanem a külső körülményekben keresi és véli megtalálni a hibát.

Azonban a múló évekkel átélt tapasztalatok kialakítanak benne valamiféle kognitív disszonanciát, és elkezdi felfogni, - nyilván túl későn – hogy a külső körülményekre hárítás nem a valóság helyes értelmezéséből fakad. Ettől végletesen frusztrált lesz és elhatalmasodik rajta a zsigeri gyűlölet mindenki más irányában, aki nála többre vitte. A teljesen el nem veszett emberek ezt a gyűlöletet szégyellik, azért mantrázzák tovább a külső körülmények rosszul alakulásának történetét.

A gyűlölet, mint negatív érzelem, egy érzelmi ontogenezis eredménye. „Gyermekkorában” a másik személynek kedves tárgyra, történésre irányul, ekkor irigységnek hívják. Gyűlöletté akkor válik, amikortól már a személy iránti érzelemmé lesz.

Szabó Péter – Az irigység, mint népbetegség

Viszonylag jól ismerem Szabó Petit. Fiatalon egy időben együtt bandáztunk Miskolcon. Egy igazi életművész volt. Képes volt lyukat beszélni bárki hasába, és ma ezt a tulajdonságát valami nagyon pozitív cselekvéssorozatban kamatoztatja. Amíg egyesek abból próbálnak meggazdagodni, hogy előhívják az emberekben lakozó sötét énjüket az által, hogy álhír oldalakon a legaljasabb rágalmakat terjesztik másokról, addig Peti a szintén bennünk lévő fényt, a pozitív énünket stimulálja annak érdekében, hogy a személy kiteljesedjék, mely által a társadalomnak is hasznosabb tagjává válik. Pénzt is keres vele, ami sokaknak szúrja a szemét. Leginkább olyanoknak, akik bárkit képesek gyűlölni, amennyiben az módosabbnak, tehetségesebbnek mutatkozik náluk.

Az emberi társadalom történetében sosem voltak pillanatok, amikor az abszolút igazságosság uralkodott volna. Mindig voltak társadalmi csoportok, amelyek alávetettek, marginalizáltak voltak. S mindig voltak a társadalomnak haszonélvezői (uralkodók, gazdagok). Churchill azt találta mondani, a demokrácia, bár nem a legjobb, de messzemenően alkalmasabb a többinél, amit már próbált az emberiség.

Ma odáig jutottunk, hogy a társadalomban marginális helyzetben élők száma a kritikus pont környékén van. S itt nem arról van szó, hogy emberek széles tömegei élnek mélyszegénységben, hanem sokkal inkább arról, hogy a társadalmat uraló elitek urizálása, a gazdasági haszon irracionális módon történő maximalizálása egy bizonyos pontig érthető elégedetlenséget szül. Ezen elégedetlenkedők száma érte el a kritikus pontot.

Azt pedig, hogy milyen, amikor a termelőeszközöktől megfosztott széles néprétegek tömege átlépi a kritikus pontot, jól tudjuk. 1917-ben ez történt Oroszországban. Máig ható traumát szenvedünk el a szovjet világbirodalom létrejötte kapcsán. Százmilliók értelmetlen halálának lett okozója, hogy a kisemmizettek elhitték, ha mindent elvesznek a gazdagoktól, akkor ők maguk válnak gazdaggá.

Csak hát ott a gubanc, hogy valamennyi emberi társadalom az egyes társadalmi csoportok alá-fölérendeltségére épül. Még az ősközösségnek nevezett együttélési forma is ilyen volt. Így aztán minden olyan csoport, amelyik vállalkozik a társadalomnak irányvonalat szabni, saját elsőrendűsége (elit) okán fölébe helyezkedik a társadalom többi csoportjainak.

Amennyiben pedig az, hogy a gazdagoktól elvesszük, amijük van, sem eredményezi a szegényebbek meggazdagodását, értelmetlenné tesz minden olyan törekvést, amely arra irányul, hogy elvegyük mások javait. Szerezték is azt meg bármilyen, erkölcsileg elítélhető módon.

Szándékosan említek erkölcsi és nem jogi álláspontot, mert az természetes, hogy a jogsértő gyarapodás bűncselekmény, szemben az erkölcsivel, amely attól sem válik jogi jellegűvé, ha az egyszeri ember igazságérzetét bántja.

A kapitalizmus nem „igazságos” társadalom.

Egy a különbözőséget hozsánnázó, az egyedit az általánossal szemben pártoló társadalmi berendezkedés. E tulajdonsága azzal van összefüggésben, hogy a termelőeszközök száma véges és jóval kisebb számú, mint az emberi faj maga. Szóval, nem tud mindenki gazdag lenni.    

A kapitalizmusban a termelőeszközökhöz való hozzáférésnek két útja van: 1. Valaki a társadalmat irányító csoportba születik. 2. Tanulással és kivételes szorgalommal halad a társadalmi ranglétrán felfelé. Evidens, hogy az, aki sem nem született bársonyban, sem nem tanult, nem jut a termelőeszközök közelébe sem.

Nekik találták fel a liberális demokráciának nevezett társadalmat, amely a marxi-lenini szocializmusból megvalósuló sztálini bolsevizmus (a többség uralma) XXI. századi megfelelője. Épp olyan ostoba és agresszív, mint szülőanyja.

A liberális demokrácia azt állítja, hogy minden ember egyenlő. Ami jogilag igaz is, és ez a kapitalizmusban sincs másképpen. Ellenben a liberális demokrácia az egyenlőséget általános, mindenre kiterjedő értelemben érti. Vagyis azonos fontosságúnak mondja egy orvos és egy takarító, illetve egy egyetemi tanár és egy hidegburkoló munkáját.

A közoktatásról való víziója értelmében avíttnak tartja a kiválóság képzését és a középszerűség kitermelésére helyezi a hangsúlyt. Álláspontja szerint inkább ne legyen egyetlen zsenink sem, semmint, hogy legyenek teljesen képzetlen emberek.

Csakhogy, ha az orvos, aki minimum nyolc évig tanul felsőfokú oktatási intézményben, azonos társadalmi értékű, mint a takarító, aki nyolc általánossal beérte, akkor mindig lesznek olyanok, akik a hamis társadalmi egyenlőség jegyében leszarják a tanulást, és inkább egyebet csinálnak helyette. Aztán, persze, majd könnyű lesz őket mozgósítani a „gazdagok” ellenében.

Az egészséges életmódra nevelés terén az élsport, a profi sport ellen hirdetett harcot, mivel az a teljesítmény maximalizálására való törekvésével a társadalmi egyenlőtlenségeket szimbolizálja. Annak úgy igyekszik árnyoldalakat festeni, hogy általuk láttathassa a társadalomra gyakorolt, vélt negatív hatásukat. Az élsport helyett kizárólag a tömegsportot preferálja, mert ott mindenki kellőképpen középszerű, névtelen és jellegtelen.

Egyenlősítési rögeszméjében odáig jutott, hogy tudományos szintre emelte az ember biológiai eredetét tagadó elméletet, a gender studies-t. Ez az elmélet tagadja, hogy létezik biológiai értelemben vett nő és férfi, a nemi jegyeinket a társadalmi elvárások következményeiként értelmezi.

Ergo a liberális demokrácia, a XXI. századi bolsevizmus egy hazugságokra épülő társadalom.

Abban sincs egyenlőség, de mozgósításra alkalmas propaganda szintjén mindig megnevezi azokat, akik felelősségre vonhatók ezért. A bolsevikok olyan mértékben képesek előhozni az emberekből a sötét énjüket, hogy az már művészi.

Például az Orbán Viktor lányának szülési körülményeiről terjedő nemtelen álhírekkel kapcsolatban, miután lelepleződtek, hogy valótlanok, a lelkében meggyötört, a társadalom perifériájára szorult kisember csak annyit mond, „nem érdekel, a kormány is folyton hazudik, úgyhogy osztom tovább a fake news-okat.

Tudja a szerencsétlen sorsú mentális hajléktalan, hogy emberhez méltatlan, amit tesz, de a bolsevik hatalom megjelölte számára Orbánt, mint a rossz sorsáért okolható személyt, és neki ez elég, lelke minden bűzös váladékát ráokádja gyűlölete tárgyára.

Mesevilág ez, kérem! Sajnos még mesének is hazug, mert a valódi mese a jó és a rossz örökös harcáról szól ugyan, ám ott mindig a jó győzedelmeskedik, szemben a való élettel, ahol ez egyáltalán nem evidencia. Csak annyi biztos, van jó és rossz, és nekünk választanunk kell. Lehetőleg a jót, még akkor is, ha győzni csupán csekély esély jut részünkül.         

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem
Nem hoznak több tavaszt el fényesen
Fejünkre hullanak a csillagok
Rémülten ébrednek az álmodók

/Bródy János: Ne várd a májust/

Frontexes bakancsok verik fel a port a déli határon. Fényes, fekete arcok mosolyognak boldogan, tapodva a magyar ugart a mennyország felé haladtukban. Enyhe volt a tél, alig esett hó. Talán a globális felmelegedés az oka. Ijesztő szelek fújnak. Rémülten ébrednek az álmodók.

Várjuk, hogy kitavaszodjon, várjuk a májust. Európa nagy tavasza lesz ez.  

Abban a brüsszeli szovjet minden tagja egyetért, hogy a képviselőknek el kell számolniuk a választóik felé. A liberálbolsevik többség vélelme szerint az őket delegáló ország lakossága azt várta tőlük, hogy lehetőleg mindent megtegyenek a migráció felgyorsításáért, az illegális bevándorlás legálissá tételéért, továbbá tűzzel-vassal harcoljanak a gonosz Orbánbasi ellen.

A választópolgárok pedig szavazataikkal fejezik ki megelégedettségüket, illetve – Urambocsá’! – az elégedetlenségüket. Magyarországon kétség sem férhet hozzá, milyen eredménnyel szerepelnek majd az ellenzéki pártok. Azok, akik megszavazták Judith Sargentini tébolyult gyűlölettel papírra vetett elmeokádékát. Vagy inkább a tébolyult Judith Sargentini gyűlölettel papírra vetett elmeokádékát? Mindegy, így is, úgy is jó.

Fogalmam sincs, a szocialista párt meddig képes zsugorodni. Úgy roskadnak össze, mint egy nap a fehér törpévé válásakor. Náluknál szerencsésebb helyzetben van a DK, amelynek szavazóbázisa megalakulásuk óta ugyanazon a létszámon áll. Pártszakadáskor a legaljasabb indulatú, legvéresszájúbb komcsi véglények csatlakoztak hozzájuk, ők a végsőkig kitartanak. Ők a Bel-Pest.

A Jobbik mitózisa lassacskán a végéhez közeledik. S bár jelentősen meggyengültek, még így is sikerülhet képviselőt küldeniük az Európai Parlamentbe. Hogy mi végre, azt nem tudom, hiszen jelenlegi három képviselőjük, - túl azon, hogy felvette a fizetését - az ég egy adta világon semmit nem csinált.

A nemzeti radikalizmust újjáélesztő Mi Hazánk Mozgalom jó eséllyel pályázhat anyapárjuk csalódott szavazóinak támogatására. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy mind a Jobbiktól, mind pedig a saját magát gőzerővel marginalizáló LMP-től csennek el voksokat, illetve mandátumokat. Négy befutó helyet sem tartok elképzelhetetlennek.

Vagyis szerintem az LMP mandátum nélkül marad. Ahogy a Párbeszéd is, természetesen. (Jaj, mi lesz szegény Jávor Benedekkel!)

Elsöprő Fidesz győzelemről azonban így sem beszélhetünk majd. Szerintem, ha meg tudják tartani a jelenlegi létszámukat, esetleg eggyel növelnék, az már rendkívül jó eredménynek számítana. Hogy miért? – Mert mindösszesen 21 mandátumot szerezhetünk.

Adok a szociknak és a Jobbiknak egyet-egyet, kettőt a DK-nak. Négyet a Mi Hazánknak. Az nyolc. A Fidesznek tizenhárom marad, tehát eggyel több, mint legutóbb. Szűk tere van itt a matematikának. 2009-ben 2,9 millió, 2014-ben 2,3 millió ember szavazott. A tavaszi országgyűlési választásokon 5,5 millióan mentek el voksolni. Ez magas részvételnek számít.

A májusi Európai Parlamenti választásoknak komoly tétje lesz, így valószínűsíthető, hogy a korábbi két alkalomhoz mérve lényegesen több választópolgár járul az urnákhoz. Az arányok azonban adottak, azokon a magasabb részvétel nem képes változtatni. Mindösszesen annyira lehet elegendő, hogy minden párt, aki végül szerez mandátumot, győztesnek kiálthatja ki magát, elvégre több voksok kap, mint azt megelőző választáson.

Akárhogy is, tavasszal nem lesz égszakadás-földindulás kis hazánkban az EP választással kapcsolatban. Nem úgy Nyugat-Európában! Hogy már előre mennyire rettegnek Európa jelenlegi urai a májustól, mi sem bizonyítja jobban, mint a Sargentini-jelentés súlyos törvényszegés útján való keresztülverése a parlamenten, illetve a mostanáig parkoló pályán tartott Frontex (Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség) élesítése.

Az, hogy ezeknek a géniuszoknak sikerült kiszámolniuk, a jogszabályban meghatározott módon nem lesz kétharmaduk, azt jelenti, hogy az elemi iskolában odafigyeltek matekórán. Jelentős hányaduknak ugyanis mindösszesen ennyi iskolája van. Talán mégis igaza lesz Vekerdynek, és nem kell erőltetni a tanulást a nebulóknak, mert iskolázatlan trógerként is lehetnek Európa vezetői.

Minekutána kiszámolták (biztos levették a cipőjüket is, hogy a lábujjaikat is hozzáadhassák), hogy nincs meg a kétharmad, utasítottak valami jogászokból álló csapatot, hogy találjanak már valami kibúvót. Az sosem derült ki, hogy végül találtak-e, mert a jogászok „szakvéleményét” tízezer évre titkosították. Így aztán akár ételrecept is lehet az írásban. Viszont arra való hivatkozással, bolsevista eleganciával – ugye, tudjuk, hogy a bolsevikoknak mindenük van, de eleganciájuk az meg nincs? – elcsalták a voksolást.

És hogy örültek! Jézusom, ennyi átszellemült retardáltat!

Az Orbánbasit tehát elítélték. Mint mondták, a magyarokat nagyon szeretik, de az Orbánt azt nem. Kezeljük értékén az eseményt: nem történt semmi. Ez egy szimbolikus aktus volt, kvázi megszurkálták az Orbán formájú vudu babát. Az ugyanis, hogy Magyarország (nem Orbán!) szavazati jogát megvonják az EU testületeiben, nem következhet be. Ehhez az Európa Tanács, a miniszterelnökök tanácsának egyhangú döntése kellene, az meg sosem lesz meg nekik.

Azért egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, mi van akkor, ha megvonják a szavazati jogunkat. Akkor az van, hogy egyetlen magyar képviselő sem szavazhat semmiről. Támogatások odaítéléséről, államközi jogvitákról, vagyis a fejünk fölött hozhatnak döntéseket rólunk. Ez a helyzet a minősített többséget, valamint egyhangú állásfoglalást igénylő esetekben különös jelentőséggel bírna.

Ám, mint mondom, ez nem fordulhat elő. Vannak szövetségeseink. Több állam vezetője is belátta, ellenük is bármikor bevetheti Németország, ha renitenskedni mernek. Igen, Németország, nem az EU. Az Unió jelenleg úgy táncol, ahogy Merkel fütyül. A vén boszorkány mindenben egyedül dönt. Például abban is, hogy a schengeni országok adják át a határőrizetüket a Frontexnek.

Ennek a meddő tehénnek ugyanis az a fixa ideája, hogy mindenképpen elárasztja Európát gyilkos muszlim hordákkal. Megpróbáltam párszor racionális érveket felkutatni e tette mellett, de nem sikerült túl jól. A legracionálisabb verzió az volt, hogy Merkel földönkívüli inváziót vezet és így akarja elpusztítani az emberiséget.

A magyar ellenzéket mindenesetre lázba hozta a hazánkat elítélő jelentés elfogadása, illetve országunk fegyveres megszállásának lehetősége. Anno a ruszkiknak is így örültek, s mit ad Isten, pont ugyanazok, a baloldaliak. Ezeknek mindegy, csak legyen megszállva a hazánk. Ők majd hű szolgáik lesznek, erre éreznek elhivatottságot.

Felróják Orbánnak, hogy korábban ő is támogatta a Frontex bevetését. Így van! Görögországban és ott, ahol az ország határőrsége tehetetlen a migránsáradattal szemben. Mi nem vagyunk azok. A kerítés megállítja az inváziót. S az sem mellékes, hogy közben oly mértékű bizalomvesztés alakult ki bennünk, magyarokban a német kontinensvezetés irányában, hogy semmiből nem kérünk, amit ők agyalnak ki.

A Frontex magyarországi bevetésének egyetlen célja, hogy a kerítést megnyissák a beözönlő hordák előtt. Az idő szorítja őket, ezért ezt a tervet még a télen keresztül kell verniük, mert tavasszal esélyük sem lesz rá. Ez a mostani időszak a brüsszeli szovjet hosszú menetelése. S bár pontosan tudják, minél messzebb mennek, annál nagyobb ellenállásba ütköznek, mégsem állnak meg. Mintha hipnotizálva lennének.

Májusig bizonyára sok rendhagyó eseményben lesz még részünk. Alighanem a bolsevik ötlettár teljes kapacitáson működik majd. Nekünk, magyaroknak, európaiaknak pedig ki kell húznunk valahogy májusig. Mert ez a május a mi egyetlen esélyünk az őrjöngő bolsevizmussal szemben.    

VÉRES KARDOT HOZTAM

„Véres kardot hoztam,
Őseink véres kardját,
Sorsdöntő harcra kész a nép.

Megvédjük szabadságunk,
Istvánnak ellenállunk,
Nem kell a sápadt istenség.”

/Szörényi-Bródy: István, a király/

Eljött az idő! Az igazi démonokratikusok végső csatára készülnek a gaz Orbánbasi despotikus rendszere ellen, az agysorvasztó elnyomás, a csodás emberi jövőről mesélő szavaik beléjük fojtása ellen. Elég volt! Most aztán leszámolnak vele, hiszen a strasbourgi pocsolyából felbukkanó vízi tündér (ne röhögjünk, kérem!) a kezükbe adta az Excaliburt, a legyőzhetetlen fegyvert, az ő jelentését.

Országszerte végighordozák eme rúnákkal gazdagon rakott véres kardot. Felolvasának belőle, ők értik csak, mit. Tündenyelven írott varázsigék ezek, melyet egyszerű magyar halandó nem érthet, csupán a felkent balliberálisok. Akik elmagyarázzák az ő népüknek, mit is jelentenek a mágikus szavak.

Az egyik varázsige úgy hangzik magyarul, hogy Magyarországon elveszik a zsidók vagyonát, erőszakos cselekményeket követnek el ellenük, egyszóval pogromok vannak. Ez teljesen hülyeségnek hangzik a mi nyelvünkön, de én csak egy magyar ember vagyok, nem pediglen egy liberális varázslótanonc.   

A kard dörgedelmes rúnái szemünkre vetik, hogy nem biztosítunk különleges előjogokat a Liberális Varázslóképző Egyetem, tünde nyelven CEU számára, hanem rájuk is a közönséges felsőoktatási intézményekre vonatkozó jogszabályokat alkalmazzuk.

Én megértem felhorgadásukat, de az őslakosok jogaitól nem nagyon tudok elvonatkoztatni, tekintve, hogy én is őslakos vagyok. Persze, időközben a Varázslóképző Egyetem honlapja azt a tájékoztatást adja diákjainak, hogy az egyetemi munka zavartalanul folyik, nincsenek fennakadások, minden diákból boldog liberális varázsló lesz. Most kinek higgyek?

Nézem a televízióban Geri vitézt, a tíz százalékost. Tudják, mint a Tescós ecet: savanyú, de a penészgombával elbánik. Szóval, a Geri azt mondta, azért gyűljön minden tisztes honpolgár a kard alá, mert ez az Orbánbasi magyar miniszterelnökként úgy tetszeleg külföldön, mintha minden magyar ember miniszterelnöke lenne. (Miért, nem az?)

Aki tehát kimegy tüntikézni, az lapátot, tolólapos munkagépet ne vigyen, mert a programban nem szerepel árkok betemetése. A társadalmi árkoké, természetesen. Na, azokat most nem temetik be. Mondjuk, ez így komoly akadály mindenki számára, akiket Geri vitéz emerről az oldalról invitált. Esküszöm, én is mennék, de nem vagyok jó árokugrásból. Felteszem, más közönséges magyar emberek hasonlóan vannak, mint én.

Szintén a kard alá hív minket mindannyiunk Ferenc testvére, a Gyurcsányi, aki szokott bérmálkozni, mint tudjuk róla. Videóban. Hogy máshogy? Ő is szeretettel várja mindazon honfiakat, kik mélyen hisznek a démonokráciában. Gréczy Zsolt egy sajtóközleményben azért annyit hozzátett, hogy LMP-sek nem menjenek, mert kilövik a szemüket.      

Szerintem a Lomposok is emlékeznek még 2006-ra, amikor a démonokrácia nevében Ferenc testvér a nép közé lövetett. Az azért biztos fájt az érintetteknek. Nyilván a boldog liberális démonokrácia felé vezető út áldozatokkal jár, néhány szem, törött csontok pedig nem olyan szörnyűségesen nagy áldozatok.

Akárhogy is, gyanítom, az LMP-nek fontosabb dolga is van, minthogy holmi véres kardok hívószavának engedjen. Például, hogy feljelentsen egy civilszervezetet. Milyen civilszervezetet? – Hát olyant, aminek a védelmében a teljes balliberális haderő kivonul most. Jó, jó, a CÖF nem igazi civil, mert magyar. S ami magyar, az nem civil. Értjük? Civil az, ami NEM magyar.

Érzek én itt némi rasszizmust, de nyilván csak a mucsai kisebbségi komplexusom beszél belőlem. Hiszen a brüsszeli torony urai nem lenéznek minket, csupán helyiértéken kezelnek, azaz a béka segge alatt valóként. Úgyhogy nem is bánkódom tovább, bátran vagyok senki a szemükben.

Úgy hírlik, a liberális démonokrácia hazai harcosait zsoldos seregek is erősíteni fogják. Persze, csak, ha hagyjuk. A berlini nagymágus nő, Angela Mutti megtanácskozta a katonai beavatkozás lehetőségét kolléganőjével, a franciák nagy vallási specialistájával, Emmanuel Micronnal. Végül arra jutottak, hogy a végekre fegyveres zsoldosokat küldenek.

Mi, egyszerű magyar emberek arra gyanakszunk, hogy amint azt 1944-ben tették, ismét katonai erővel szállják meg Magyarországot. Nyilván, hogy az Excaliburral fel-alá rohangászó hazai liberotalibánok odáig vannak ezért a dzsihádért.

Hazánk nem először száll szembe idegen katonai hatalmakkal. 1956-ban például a szovjet tankokkal. S lám, alig múlik el fél évszázad, ismét fegyverrel ront ránk egy idegen hatalom. Ej, pedig hogy kikérték maguknak, hogy Brüsszel nem Moszkva! Aztán tessék, a Mutti felszólít, hogy adjuk meg magunkat, engedjük át az irányítást a seregeinek.

Mamika, horogkereszt lesz?

Hihetetlen, de itt van a háború. Hideg leheletét a nyakamon érzem. S mindez miért? Miért olyan fontos muszlim gyilkosok millióinak betelepítése, hogy a migrációnak ellenálló országokat is felszámolják, elfoglalják, elpusztítsák érte? A választ hamarosan megkapjuk. Ahogy arra is, vajon ostobaság-e honvédelmi ismereteket oktatni az iskolákban.

Senki magyar embernek ne legyenek kétségei, kb három centire vagyunk attól, hogy fegyverrel kelljen megvédeni a hazánkat, egyszerre harcolni idegen hatalmak és a belső ellenség ellen. Jól nézze meg mindenki a Facebook-os ismerőseit, mert könnyen lehet, hogy hamarosan szemben lévő lövészárkokból lőjük egymást.

Ezt hozza az Európai Unió. Mert olyan még nem volt, hogy baloldali uralom ne kezdett volna vérengzésbe. Hitler, Sztálin, Kun Béla, Merkel és Macron, a Sargentinik mind ugyanannak a fának a gyümölcsei.          

Magyarországon kétféle ember él: az egyik támogatta a Sargentini-jelentést, a másik magyar.

A tegnapi nap folyamán végignéztem a jelentés „vitáját”. Bevallom, jó érzés volt magyarnak lenni. Látni azt, miként emelkedik ki nemzetünk a liberálbolsevik rikácsolás okozta káoszból, felemelő volt. Nagy nemzet vagyunk, azzá lettünk ismét. Úgy hulltak le delegációnkról a liberális szitkok, mint sziklaszirtről a víz hullámai.

Nehéz szavakba önteni, pontosan mit is gondolok a történtekről. Próbálok szilárd fogódzót keresni, ezért jogész emberként a parlamenti procedúrától indulnék el.

A szavazás jogsértő volt. Amennyiben betartják a nemzetközi törvényeket, nem lett volna meg a kétharmad. Az Európai Unió Parlamentjének fő feladata a törvényhozás. Ergo alkothattak volna törvényt, amellyel igazolták volna tettüket, de nem ezt tették. Helyette törvényhozási aktus mellőzésével kijelentették, a tartózkodó szavazatokat úgy értelmezik, mintha a tartózkodó személy jelen sem lenne.

Általános elv, hogy az, aki a szavazáson való részvétele mellett nem szavaz, vagyis tartózkodik, az azt jelzi, hogy nem kíván állást foglalni. Ezt a jogelvet a nemzetközi jog minden esetben alkalmazza.

Jól emlékszem, amikor a kötelező kvótákról kellett volna dönteni, az európai bolsevikok akkor is jogellenesen jártak el. A kvótákkal kapcsolatban az EP szabályai szerint, az Unió alkotmánya szerint egyhangú döntés volt szükséges. Ezt a törvényt úgy kerülték meg, hogy egy alacsonyabb szintű szervezetben, az Európai Bizottságban, - amely erről jogszabály szerint nem is dönthetett volna! – egyszerű többséggel szavazták meg.

Majd a jogsértés miatt indított luxemburgi bírósági eljárásban a saját bíróságuk a teljesen nyilvánvalóan jogellenes aktust jogszerűnek mondta ki.

Akik örülnek a Sargentini-jelentés elfogadásának, annak örülnek, hogy az Unió nyíltan a sztálini bolsevizmus útjára lépett.

Miközben itthon sokan azon fanyalognak, hogy az Országos Bírósági Hivatal elnöke egy Fideszes politikus felesége, illetve, hogy a főügyész egy Fideszes ex-politikus, akik egyébként a törvényeket betartják és betartatják, addig elvakult magyargyűlöletüknek engedve a brüsszeli-strasbourgi despoták súlyos jogtiprásainak tapsikolnak.

Sancta simplicitas!

Ahol a jogtiprást tobzódó örömmámor kíséri, ott nem kell csodálkozni, hogy az Izrael államot apartheidnek nevező személy minket, magyarokat mond antiszemitának. Értjük? Judith Sargentini egy véresszájú antiszemita, aki Izraelt támadó civilszervezetek aktivistája. Nem mellesleg pedig ő mondja ránk, hogy antiszemiták vagyunk.

Elismeri, hogy nem járt hivatalosan Magyarországon, hogy elsődleges források híján saját közösségén belülről szólaltatott meg személyeket. A lista elérhető, kizárólag Soros-szervezetek tagjaival konzultált. Egyes vádpontokkal kapcsolatban a magyar kormány és az EP már kiegyezett, túl vagyunk eljárásokon.

Mit fogadtak hát el? – Nem tök mindegy? A lényeg a következő: Az Európai Néppártnak annyi. Befellegzett, kicsöngettek.

Ez a szánalmas Manfred Weber azt az álmot dédelgette, hogy ő lesz az Európai Bizottság elnöke. Csakhogy a hazánk elleni szankció megszavazásával elveszítette a néppárti tagok egy jelentős részét. Arról nem is beszélve, ha annyira idióta lesz, hogy a Fideszt kizárják, magát a néppártot is felszalámizza.  

Olybá tűnik, Macron nyerésre áll. Ami meglepett, hogy ebben a Bundes Mutti is segíti. Sajátjai ellenében!!! Mindennek csakis egy végkimenetele lehetséges, mégpedig az, hogy a néppárt feloszlik, vagy jelentősen meggyengül. Egyértelmű, hogy Macron saját frakciót szeretne létrehozni, amely a néppártból is elszipkázza a liberálbosevilzmusban politikai lehetőséget látó pártokat.

A belső fronton is várhatók érdekes hadmozdulatok. Senkit ne tévesszen meg, a liberálbolsevik oldal hiába nyit most nagy pofát, a szavazóbázisuk nemhogy nőtt volna a mai napon, hanem jelentősen csökkent. Az is bizonyos, az úgynevezett nemzeti minimumtól olyan távolra kerültünk, mint ide az Androméda-köd.

S aminek semmiképpen nem szabad örülnünk, a kormány cselekvési lehetőségei ezzel túlzottan megnövekedtek. Nincs olyan az ellenzéket lenehezítő intézkedés, amely ne kapna soha nem látott széles társadalmi támogatást. Jönnek a konzultációk és népszavazások, ha kell, és a nép mindent meg fog szavazni, amivel a magyarságáról lemondó ellenzéket térdre kényszerítheti.

És nem jönnek majd az EU-s tankok, hiába vizionálja ezt Tóta Worluk Árpád. Sargentini-jelentések tucatjai sem tudnak már többet ártani, ugyanis ma meglépték a maximumot, amit megléphettek. A Mercedes és BMW nem fog lemondani a profitról pusztán azért, hogy Orbánt egy alkoholista és egy rusnya leszbikus megleckéztethesse.

Persze, ettől még tény, Orbánt a nyugati bolsevizmus elszigetelte. Aminek legbiztosabb jele, hogy a V4-ekkel kacérkodó osztrák miniszterelnök is ellene szállt síkra. Világos, hogy az ő látszólagos barátsága csupán csali volt. Általa mérték fel, mekkora veszélyt jelent Orbán.

Nem meglepő azonban, hogy elgaloppírozták magukat. Nem kicsit, nagyon! Ez az elszigetelődés sokkal rövidebb távú lesz, mint azt feltételezik. Ugyanis mindeközben az olasz, francia, osztrák és svéd bevándorlás-ellenesek viszont megerősödtek. Amennyiben pedig Salvini és az Öt Csillag Mozgalom nevű bolsevista kiskáté szakítanak, az új választások Salviniék biztos győzelmét eredményezik.

Lehet összeadni, kivonni, szorozni, a lényeg az, hogy a Kelet-német területek állandó elégedetlensége Merkelt gyorsabban hozza kellemetlen helyzetbe, mint Macron az együtt uralkodás propagálásával.  

Nem vagyok vátesz, nem tudom megmondani pontosan, úgy történik-e majd minden, ahogyan itt lamentálgattam. Ám az biztos, ezek ma úgy örültek és ünnepeltek, mintha a háborút nyerték volna meg, pedig ez csupán egyetlen csata volt. Ráadásul nem is a legjelentősebb.      

Magyar térre magyar terroristát! – követeljük.

Hoffmann Tamás, Új-Buda (XI. kerület) Fideszes (!!!) polgármestere előterjesztésére a Fővárosi Közgyűlés egyhangúlag tette magáévá azt a kiváló gondolatot, hogy végre legyen terroristáról is elnevezve közterület Magyarországon.

Mondván, ilyen még úgysem volt. Vannak szobraink, utcaneveink tömeggyilkosoknak emléket állítva, de terroristánk ekképpen megtisztelve még nincs. Engem picit zavar, hogy külföldi és nem magyar személy neve merült fel e fantasztikus ötlettel kapcsolatban. Nem más ez, mint Matuska Szilveszter emlékének meggyalázása.

Persze, azt el kell ismernem, Nelson Mandela számottevően sikeresebb volt ártatlan embereknek a bolsevik eszmeiség nevében való legyilkolászásában. Szóval, így nézve, jobban megérdemli azt a teret, amit róla óhajtanak elnevezni. Kis ország, kis terrorista. – Matuska várjon a sorára, mert még Abu Bakr al-Bagdadi neve sem merült fel a Fővárosi Közgyűlésben. Persze így, hogy kiderült, az ISIS vezére mekkora spanja volt John McCainnek, a „Nemzet Lelkiismerete” amerikai szenátornak, sosem lehet tudni.  

Most sokan, - elsősorban a kevésbé olvasottak és a szovjet szocializmusban ma is mélyen hívő balliberálisok – felkapják a fejüket, hogy „de hát Mandela az apartheid ellen küzdő forradalmár volt, Nobel-békedíjas, Dél-Afrika első fekete bőrű elnöke”.

Ez mind igaz! Mondjuk, Afrikában fekete bőrűként elnökké válni nem túl különleges. Leszámítva a Dél-afrikai Köztársaságot! Ott azért már elég nagy truvájnak számított. Tényleg harcolt az apartheid ellen, aminek jelentését mi előbb kizárólag a szovjet szocializmus, majd most annak folyománya, a baloldali liberalizmus értelmezésében ismerjük.

Ez a szimpatikus öreg bácsi? Tisztára, mint gyermekkorunk meséinek Rémusz bácsija! Az nem lehet! Pedig de. Szokták mondani, vénségére az ördög is megjuhászodik. Szóval, egy öregemberben ritkán látjuk a fanatikus tömegmészárost.

Nelson Mandela különös metamorfózison ment át. Felfedezve a hasonlóságot az indiai nép sora és saját népe sorsa között, Gandhi követőjévé vált. Ám később, amikor be kellett látnia a polgári engedetlenség, illetve az erőszakmentes ellenállás sikertelenségét, 1961-ben megszervezte az Afrikai Nemzeti Kongresszus földalatti katonai szárnyát, a Fidel Castro inspirálta Nemzet Lándzsáját.        

Mandela ettől kezdve a gerilla hadviselés megszállottjává vált. Maotól és Che Guevarától olvasott. Hailé Szelasszié etióp császár vendégeként katonai kiképzést kapott. Etiópia uralkodója a dekolonizáció és az afrikai egység harcias támogatója volt. Sorra hívta Etiópiába a különböző függetlenségi mozgalmak vezetőit, hogy azok Afrika legrégebbi független országában kapjanak katonai kiképzést.

Mandela kiképzője, Fekadu Wakene jó diáknak nevezte tanítványát. Olykor túlbuzgónak is, akik saját biztonsága érdekében vissza kellett fognia. Elsajátította a szabotázsakciók metodikáját, kapott hadtudományi képzést, illetve azt is megtanulhatta, hogyan kell egy hadsereget vezetni és bánni a lőfegyverekkel. Kiképzéséről ő maga is beszámolt Long Walk to Freedom című önéletrajzi regényében.

Az erősen önfényező írásból megtudhatjuk, hogy bár hét hónapig volt Etiópiában, a kiképzése mindösszesen két hétig tartott. Katonaviselt ember lévén komoly kétségeim vannak, hogy hősünk számottevő hadtudományi ismeretekre tett volna szert. Sokkal inkább azt gyanítom, hogy hat hónapig élvezte vendéglátója fényűző társasági rendezvényeit, s az ott feltálalt fekete menyecskéket. Én legalábbis ezt tettem volna a helyében, ha úgyis csak két hétre volt szabva az a fránya katonaélet.

Na, de messziről jött Mandela azt ír az önéletrajzi könyvében, amit akar. Mindenesetre hazaérkezve nem tétlenkedett többé. Szovjet fegyverek vásárlásához gyűjtött pénzadományokat, hogy a katonásdiról tanultakat a gyakorlatba ültethesse. 1964-es letartóztatásáig több szabotázsakciót szervezett meg, amelyben ártatlan emberek tucatjai lelték halálukat. Egyes források szerint a Dél-Afrika törzseinél divatos nyakláncolás kivégzési módszert is alkalmazták. Ennek lényege az, hogy egy autógumit az áldozatra húznak mellig, feltöltik benzinnel és meggyújtják. A nyomorult együtt olvad el a gumival.

Éppen ezért a Mandela vezette Nemzet Lándzsája a művelt nyugati világban terrorszervezetként volt nyilvántartva. Mint az ETA, IRA, vagy a Vörös Brigádok. Napjainkban az Al-Kaida és az ISIS. Egészen pontosan úgy!

Megmondjam, meddig? – 2008-ig. Ket-tő-e-zer-nyolc-ig! Ekkor a nagyszerű George W. Bush úgy gondolta, hogy a szabadságért folytatott küzdelembe belefér ártatlanok lemészárlása és a kegyetlen kínzások, és törölték a Nemzet Lándzsáját a terrorszervezetek listájáról. Talán azért, mert ebben a szervezetben az évszázadokon át rabszolga sorban tartott feketék követték el gaztetteiket kizárólag fehér emberek ellen, tehát faji alapon.

S mint azt pontosan tudjuk a balliberális filozófiai alapvetésből, a rasszizmus egy olyan betegség, amiben kizárólag fehér emberek szenvednek. Ergo, ha a fekete vagy bármilyen nem fehér emberek gyilkolásznak ész nélkül kizárólag fehér embereket, az nem a rasszizmus kategóriájába sorolandó. Az mindig jogos védelmi helyzet, hiszen a fehér ember már milyen sok rosszat tett a múltban. Elméletük szerint a számla kiegyenlítése ekképpen több száz év elteltével is jogos.

Nelson Rolihlahla Mandela tehát teret kap. A második neve a xhosza törzs nyelvén annyit jelent, „aki bajba sodorja magát”. Nomen est omen! S tulajdonképpen jól van ez így. Abban a világban, amelyet egyetlen pillanatba sűrítve leginkább Picasso Guernica-ja ír le, feltétlenül kell lennie Mandeláról elnevezett közterületnek.   

Nem új keletű, de mostanság, - különösképpen a tavaszi harmadik kétharmados vereség után – a felkent és kenetre áhítozó baloldali megmondók egymást túlharsogva fröcsögik a magyar társadalmi térbe, hogy a magyarok jobbágymentalitásúak, illetve e szónak szűkebb és tágabb értelemben vett szinonimáit. Természetesen többes szám harmadik személyben, – ami vagy azt jelenti, hogy ők viszont nem magyarok, vagy azt, hogy magukat e rendszertől (ti. a magyar társadalomtól) külön értelmezik.

Amikor sikerül mégis világosabban fogalmazniuk, akkor vagy a Fidesz-szavazókat, vagy velük kapcsolatban általánosságban a vidékieket értik alatta, kik tájékozatlanságuk áldozataiként vetik magukat uruk lába elé.

A pavlovi reflex megvan? – akinek nincs, annak röviden ismertetném: Pavlov csupán a kutyák emésztőrendszerének működésére volt kíváncsi, ám végül azonosította a klasszikus kondicionálás elnevezésű tanulási jelenséget. Pavlov a nyálelválasztás mennyiségéről, összetételéről szeretett volna adatokat kapni, amikor észrevette azt, hogy alanyai a táplálék látványára nyáladzani kezdenek. Sőt, már az étkezési időt jelző ingerre, a csengetésre is ez történik. Rájött, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor pusztán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.

Ilyen pavlovi reflexe a baloldal váteszeinek, amikor a vidéket, a vidéki embereket jobbágymentalitással vádolják. Ők ugyanis ahhoz szoktak, hogy mi, nem budapestiek mindent benyalunk, amit elénk vetnek a fővárosból. Ezért élhettünk mi, vidéken egy olyan szocializmusban, amelyben a ránk oktrojált szigorú szocialista erkölcsi normákat meggyőződéssel tartottuk be, s a csekély számú tévelygőt megvetésünk kísérte.

Mindeközben pedig a fővárosban egy teljesen más, - egyébként a vidéki emberek véres-verejtékes munkájának gyümölcsét felzabáló – szocializmus működött. Dőzsöltek, mint anno a dzsentrik, nyugatra jártak, herdálták a közvagyont mértéktelenül.

Nyilvánvaló, hogy a szocializmus rendszerének működtetői szándékosan tartották tudatlanságban a vidéket. Nem lévén szinte semmiféle információáramlás, s ami volt is, szigorúan cenzúrázott, könnyű dolguk volt. A propagandagépezet mást sem közvetített felénk, mint azt, hogy legyünk hűségesek és engedelmesek a Párthoz, mert ez méltó egy igaz emberhez.

Amikor tehát Vajda Mihály, filozófiai végzettségű marxista ideológus a 168 óra elnevezésű közéleti hetilapnak adott interjújában szintén jobbágymentalitásról beszél a vidékiek részéről, semmi mást nem tesz, mint igazolja Pavlov kutatásainak helyességét. Vajda és társai csupán annyit látnak, hogy a vidéki emberek most is, mint a szocializmusban, az erőskezű hatalom iránt elkötelezettek.

Na, de kedves Vajda Mihály, ez csupán a csengetés volt, nem az étel!!!

A helyzet ugyanis az, hogy a jelenlegi viselkedésminta nem a ránk erőszakolás, hanem választás eredménye. Amíg a pártállami időkben a tanúsított magatartás a propaganda által harsogott és hatósági úton szigorúan megkövetelt volt, addig a mostani a felkínált és jelentős számú médiában messze juttatott információhalmazban tálalt lehetőségek elménk általi adaptálást követő szabad cselekvés.  

Az internet korában szó nem lehet arról, hogy valahová ne jutna el mindenféle információ. Vicces is, amikor a baloldal egyszerre nevezi tájékozatlannak, illetve a jobboldali médiatúlsúly által befolyásoltnak az ideológiájukat elutasítókat. Igen, ezek ilyenek. S a legcsodálatosabb, hogy a követőiknek, akik mind felvilágosult, magasan képzett européerek, fel sem tűnik, hogy egyik mondatukkal cáfolják a másikat.

Továbbá pedig meglehetősen visszás, amikor azok, illetve azok gyermekei és egyéb családtagjaik jobbágymentalitásoznak, akik anno tűzzel-vassal kényszerítették ránk a tekintélyüket. Akik arra kondicionálták a magyar embereket, hogy kételkedés nélkül higgyenek el bármit és mindent, amit a pártpropaganda sulykol.

Szóval, ha netán tényleg olyan nyomorodott lelkű szervilis kisemberek lennénk is mind, mint ők ma jellemeznek minket, annak felelősei kizárólag ők, akik ilyenné tettek minket. Visszanyalt a fagyi, mondhatnánk.

Nem, nem erről van szó! A vidéki ember sokkal racionálisabb, mint a világvárosok aszfaltjának meddő talaján tenyésző kóros eszméket magába szívó polgárok. Ezért figyelhető meg a Vajda-interjúban is kiemelt főváros-vidék összevetés a választási eredmények tekintetében. Csakhogy ő a vidéki emberek racionalitását tudattalan folyamat eredményeként értékeli, szemben vele a világváros polgárait viszont nyugatias gondolkodásúnak. Nyugatias alatt pedig természetesen valami nagyon pozitívot ért.   

Vajda ezzel egy időben azt is mondja, a magyar emberek nem értik a liberális demokráciát. Igaza van, csak nem úgy, ahogy ő szeretné.

Idéznék az egyik legnagyobbnak tartott amerikai elnöktől, Ronald Reagantől:

“Ha a fasizmus valaha is megérkezik Amerikába, akkor az a liberalizmus képében fog jönni.” 

Olybá tűnik, a 80-as évek Amerikájában sem értették a liberális demokráciát. Sőt, egyenesen a fasizmus trójai falovaként írták le.

Akkor itt most tegyünk rendet!

Mire alapozhatta Reagan elnök ezt a kijelentését? – Azért a feltételes mód, mert nem ismerem kijelentései okát, pusztán arról tudok beszélni, amit magam feltételezek saját tapasztalatomból, illetve kiolvasni vélek az elnök cselekedeteiből.

Ronald Reagan 1981 és 1989 között két alkalommal volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, tisztségében éppen a 40. Neokonzervatív gazdaságpolitikájának egyik, ám világrengető mértékű hozadéka volt a szocialista világrend összeomlása.  A fegyverkezési kiadások jelentős növelése, valamint a Strategic Defence Initiative, közismertebb nevén csillagháborús program meghirdetése olyan versenyre késztette a Szovjetuniót, amelybe az belerokkant.

Sosem fogjuk tudni meghálálni neki, amit értünk, magyarokért tett.

Azonban nem Reagan elnököt kívánom fényezni, csak kontextusba helyezni néhány társadalmi tényt.

Ugyebár a szovjet világrend tagországaként tőlünk is az 50-es évektől számos tudós ember emigrált nyugatra. Ezeket a polgárainkat odakinn nagy tisztelet övezte. Hogy miért? – Mert az USA-ban,- de a nyugaton általában - baloldalinak lenni bűncselekmény volt. A komcsikat bebörtönözték, diszkriminálták, olykor pedig kivégezték. A nyugati társadalom, a nyugati kapitalizmus szörnyszülöttként tekintett a bolsevizmusból kifejlődő baloldali diktatúrára, annak eszmeiségét pedig emberellenesnek tartotta.

Amikor tehát onnan sikerült megszöknie valakinek, és apokaliptikus rémtörténeteket mesélt a rendszerről, amelyben az odáig élt, igazolni látták saját nézeteiket a szocializmusról. A kereket oldott tudósok az úri szalonok, politikai rendezvények és egyetemi kurzusok illusztris vendégeiként tetszelegtek. A nyugati elit hamar befogadta őket.

Természetes tehát, hogy a szocialista országok titkosszolgálatai minél több ügynököt igyekeztek kijuttatni ilyen álca alatt. Magyar vonatkozásban az egyik legismertebb Heller Ágnes. Aki annyira volt antikommunista, hogy 1981-ben, - tehát az állítólagos migrációját követő negyedik évben – Márkus Györggyel és férjével, Fehér Ferenccel Ausztráliában közösen írt könyvében, a Diktatúra a szükségletek felett előszavában így fogalmaz:

„Mindhárman meg va­gyunk győződve arról, hogy mai állapotához képest a világnak több, nem pedig kevesebb szocializmusra van szüksége"   

Továbbá úgy vélték radikális szocialistaként, átmenetileg akár még el is fogadnák a liberális kapitalizmust, mert abban a dolgozó nép szabadságjogai kiterjedtebbek, mint a szocializmusban. Ám attól féltek, hogy az általuk nagyon is elutasított amerikai ka­pitalizmus teljes és kihívás nélküli világuralmát okoznák ezzel. Szóval, annyira menekültek a szocialista rendszer elől, hogy még emigrációban is azt féltették egy esetleges összeomlástól, amennyiben az egyes területeken érvényesülni engednék a liberális kapitalizmust.

Ezek nem egy borzalmas mentális és fizikális terror elől menekülő ember szavai. Ez arra bizonyíték, amit meggyőződéssel állítok, Heller és társai titkosszolgálati megbízatásokat teljesítettek nyugaton, feladatuk a rendszer bomlasztása volt. Ugyan ki hiszi el, hogy a közismert mészárosnak, az ÁVH kiképzőtisztjének, Paul Lendvainak menekülnie kellett Magyarországról?

A neveket hosszan lehetne sorolni. Ezek az emberi torzók széthordták a bennük tenyésző mételyt a nyugati világban. Ezért, miattuk élünk ma balliberális vezetésű világban. Így mentették át a legelfajzottabb bolsevizmust a szocialista világrend bukása után. Ennek korai jeleit láthatta Ronald Reagan, amikor a liberalizmust a legsúlyosabb veszélyforrásként nevezte meg.

Ami egykor tőlünk lopakodott ki nyugatra, az most nyugatról minden értéket elpusztító áradatként tér vissza hozzánk.

Vajda azt mondja, mi magyarok nem vagyunk fogékonyak a nyugati demokrácia iránt. Igaza van. Ami ma jellemzi a nyugati demokráciát, azt mi államszocializmus néven ismertük, fenntartóit, működtetőit pedig bolsevikokként.

Boldogan fogadnánk el a 70-es, 80-as évek nyugati demokráciájának, a kapitalizmusnak az értékrendjét, de nem ezt a rendszert, amelyet tanulatlan alkoholista kommunisták és társadalmakat szétzüllesztő kommunista titkos ügynökök uralnak.

Nem kérünk abból a világból, ahol „korrekt” jelzővel illetik a cenzúrát, a szólásszabadság eltiprását. Ahol emberies cselekedetként tálalják gyilkos hordák európai városok lakóira eresztését. Ahol a mai keretek között minden eszközzel kiirtani akarnak minket.

Ezért, és nem tudatlanságból, nem jobbágymentalitásból szavaztunk Orbánra. Mi a nyugati kapitalizmusra szavaztunk. Hogy ez a rendszer mennyire igazságos? - A legigazságosabb! Mégpedig azért, mert nyíltan kimondja, a törvény előtti egyenlőségen túl semmiben nem vagyunk általánosan egyenlők.

Vannak tehetségesebbek és kevésbé azok. A tehetségesek érdekérvényesítő potenciálja lényegesen nagyobb, mint a tehetségteleneké. A kapitalizmus mozgatója az emberi kiválóság. A középszerűséget nem idealizálja, mint a liberális démonokrácia, hanem arra ösztönöz, hogy mindenki fejlesszen képességeket, amelyek segítségével jobban érvényesülhet.

A kapitalizmusban nem lesz mindenki bankigazgató, ünnepelt sztár, vagy politikus. Viszont a kapitalizmusban nem elég annyit mondani, hogy a főnök a hülye. Nem elég másokat okolni a saját sikertelenségünk miatt. A kapitalizmusban adott a lehetőség, hogy mindazok, akik éreznek magukban elég erőt, teljes életet élhessenek. Orvosként, bolti eladóként, az mindegy! A lényeg, hogy nem meresztenek irigy szemeket a náluknál sikeresebbekre, hanem belőlük merítve inspirációt, maguk is sikeressé válnak.

A balliberális demokráciát, vagyis a baloldali diktatúrát éltetők ezt nem értik. Ők úgy vélik, mindenki egyenlő, mindenki egyformán szép, okos és tehetséges, s ha mégsem tud érvényesülni, azért mások a felelősek. A balliberális sosem tart önvizsgálatot, de minduntalan irigy szemeket mereszt, ha nálánál tehetősebbet, sikeresebbet lát, s belőle nem inspirációt merítene, hanem inkább elvenné, amije van.

Nos, ha mi jobbágymentalitásúak vagyunk, akkor őket miként lehetne jellemezni?   

Napok óta mást sem hallok a különböző médiákban, mint a katolikus egyház papjai által elkövetett pedofil bűncselekmények fölötti szörnyülködést.

Legtermészetesebb, hogy a balliberálisok szerint az összes katolikus pap beteg, perverz állat. Szó se róla, nem hiszem, hogy ép elméjű férfiember önként lemond a szexről.

Azonban minden híradás gondosan elhallgatja, hogy a molesztált gyermekek közül ezerből 999 fiú. Vagyis a perverz rohadék papok elsősorban homoszexuálisok és "csak" másodsorban pedofilok.

Na, mármost, ha a homoszexuális férfiak között ilyen nagy számban akadnak pedofilok, akkor indokolt kétségbe vonni, hogy homoszexuális párok képesek lennének örökbefogadott gyermeket emberséggel felnevelni.

Mondd csak, Bergoglio Feri, hogy van ez?

A minap láttam azon a bizonyos közösségi portálon néhány fotót, amelyen miniszterelnökünk Ráhel nevű leánya nemes egyszerűséggel az út szélére hajítja a szaros pelenkát. Gondoltam magamban, - ez mekkora paraszt! A hírben, - akkor úgy tűnt – nincs több. A balosok elhordják mindenféle cigány tehénnek és azzal kifújt.

Nem így történt. A cigány tehenezés megvolt, és még cifrábbak is. Aztán egyesek a szaros pelenkát világnézeti kérdésként igyekeztek tálalni. Fene az ízlésüket! No, de balliberálisokról van szó, ők pedig imádnak szarozni. Mondjuk, eddig úgy képzeltem, csak átvitt értelemben. Tévedtem.

Ám ekkor jött a keresztény-konzervatív értékek legnagyobb védelmezője, Bajer lovag, a Zsolti, aki elmagyarázta nekünk, hogy nem történt semmi rendkívüli, más is szemetel, ha ez nem is szép dolog, de nincs itt, kérem, semmi látnivaló, haladjunk tovább. Na, na-na-na-na-na!

S innentől az egész eset gondolati emésztésének folyamata kezdett átmenni elmémben egy kafkai groteszk jelenetévé, amelyben az önerőből, küzdelmes életében a sorssal naponta élethalál harcot vívó, s oly magasra jutó Ráhel töviskoronával a fején, hátán a keresztény-konzervatív értékrendet jelképező szaros pelenkával, a szomjúságtól rogyadozó lábakkal halad felfelé a Golgotán.

Kálváriájának vége közeledtével, amidőn Illés Zoltánt hívja éppen, - tudja az ördög, talán mert Illés a legismertebb Fideszes ökopolitikus, - Bajer Zsolt az őgyelgő tömeg egyik tagjának álcázva magát, CBA-s Príma ecetet ad Ráhelnek, oltandó a szomját. Nem vártam meg a jelenet végét, így fogalmam sincs, hogy a nem kommunista Heller Ágnes szobáját díszítő Sztálin poszter végül felülről az aljáig kettéhasadt-e.

Nem célom kifigurázni Jézus keresztre feszítésének evangéliumokban leírt történetét. Csak az alig valamit is halálos bűnként tálaló baloldaliak, illetve a másik oldalon meg védelmező anyatigrist imitáló jobboldaliak ábrázolásával, az egyszerű, ám annál gonoszabb szervilis kisemberek visszataszító viselkedését próbáltam meg szemléltetni. Az, hogy Jézus Illést hívja az egybegyűltek szerint, a Fidesz legfőbb környezetvédője (szemétfelelőse) pedig Illés Zoltán, picit lendített a kép szemléletesebbé tételén. (Ja, és igen, ecetet adtak neki szomja oltására)       

Ám, ha eltekintünk, - az általam olyannyira kedvelt – groteszk műfajától, a profán valóságban is találhatunk olyan tartalmat az esetben, amelyről érdemes szót ejtenünk. Úgy vélem, nem helyénvaló a kiállás Orbán Ráhel mellett. Hagyni kellett volna elsikkadni a hírt, hisz minden csoda három napig tart.

Gondoljon már bele minden kedves nem baloldali és/vagy Fidesz-szavazó, ha ezt Gyurcsány fia vagy Medgyessy lánya tette volna, pont úgy nekitámad az ő oldaluk, a mieink, ha úgy tetszik, elvégre magamat leginkább NEM baloldaliként szoktam aposztrofálni. Szépen meg kellett volna hagyni az egészet a nélkülözhetetlen irigy prolik szellemi táplálékának.

Ugyanakkor viszont, - bármennyire ódzkodnak is ettől sokan – Orbán Ráhel egyrészt az apja miatt, másrészt a gazdasági és kulturális életben egyaránt vállalt szerepe miatt a szigorúan vett elitünk (politikai, gazdasági, kulturális elitek léteznek) tagja, s mint ilyen, van egyfajta modellszerepe, akár akarja, akár nem. Ez a szerep, amelyet a vágyott életvitele mellé kapott, bizony felelősséggel jár.

Orbán Ráhel viszont mit sem törődik ezzel. Nem polemizál azon, vajon egyetemi oktatóként milyen példát mutat így hallgatóinak. Percet sem tépelődik, hogy, mint a gazdasági élet szereplője, az ország egyik leggazdagabb emberének felesége, ugyancsak közérdelkődésre tarthat számot. Végső soron pedig az ország első emberének lányaként ugyancsak felelőtlenül viselkedett, amikor úgy képzelte, ha egyszer amúgy is szemetes az útszéle, akkor nem gond, ha ő is egy lesz a szemtelők közül.

Csakhogy Orbán Ráhel fürdőzik abban a létben, amely egyet jelent a másokkal nem azonosnak levéssel. Orbán Ráhel sosem lesz egy a fesztiválozó lányok közül, a fékevesztett bulizó fiatalok közül, és igen, a szemtelők közül sem lesz egy. Ezzel jár az életvitel, amelyet biztosan nem cserélne el egy olyannal, amelyikben egy lehetne a névtelen senkik közül.

Akkor pedig tessék szépen tudomásul venni, a kiváltságosok élete milliók éhes és irigy szemeit vonzza. Vannak, akik bálványozzák, míg mások becsmérlik. Különösen, hogy ismertsége a politikailag megosztott társadalmi térben jelenik meg leginkább.

Az elitek legkiválóbb kutatója Szalai Erzsébet szociológus. Én mindig rá hivatkozom elitekkel kapcsolatban, mert, bár bigott kommunista, Demény Pál emlékéremmel és Lukács György-díjjal a tarsolyában, szakmai, vagyis tudományos tevékenysége példaértékű. Aki az elitek témakörben el szeretne mélyedni, annak őt ajánlom forrásul.

A tudomány szerint tehát a társadalom széles rétegeit alkotó személyek és csoportok mintákat követnek. Ezeket a mintákat mindenkor a világnézetüknek, politikai hitvallásuknak, hétköznapibb dimenziókban az étkezési, öltözködési, ismerkedési, stb szokásaiknak megfelelő közösségek prominenseitől kapják/veszik.

Ezáltal nem csupán Justin Bieber, mint a kulturális elit jelentős alakjának frizurája válik ám elterjedtté, hanem a politikusok és családtagjaik magatartása is. Orbán Ráhel rossz mintát ad. Aki pedig megvédi, az e rossz minta rögzülését segíti elő a társadalomban. Orbán Ráhelnek nincs mentsége.

Na, nem arról van szó, hogy most aztán felnégyelni és a négy égtáj felé széthordani a darabjait! Nem, Orbán Ráhel nem követett el semmi szörnyűséget, amely tettéért meg kéne fizetnie. Ugyanakkor azt remélem, tanul az esetből.

Mert nem csupán a szemetelők társadalmi csoportja létezik. Itt vagyunk mi is, a nem szemetelők. Akik Egyiptomban, az utcai és útszéli szeméthalmok országában sem dobunk el szemetet, hanem hazavisszük a szállodába. Akik nem mentjük fel magunkat azzal, hogy más is csinálja, tehát nekünk is szabad.

Mert annyit azért mindenkinek illene belátnia, hogy nem szórjuk szét a szemetünket úton-útfélen. S nem azzal akarunk egy platformra kerülni, aki e vélekedést nem osztja. Külföldön pedig pláne igyekszik minden tisztességes magyar ember eminens módjára viselkedni, mert idegen országban a hazánkat, a kultúránkat is képviseljük.

Fel voltunk háborodva anno a „Ne lopj, magyar!” táblákon Bécsben. S bár jogosan fejeztük ki ellenérzésünket, azért annyit könnyűszerrel beláthattunk, hogy a bécsi embereknek, az osztrákoknak pusztán annyi látszott, hogy a tolvajok mind magyarok voltak. Nem név szerint, hanem náció szerint rögzültek. Ez egy természetes jelenség, mi is gyakran formálunk véleményt e felfogás mentén más nációkról.

Magáról a fényképek készítőjéről is elmondhatunk ezt-azt. Például, hogy rosszindulatú és ostobán hazudik. Persze, az Eszter keresztnevű hölgy létezése sem feltétlenül valós, tekintve, hogy a sztori a Nyugati fény nevű szennyportál terméke. Itt a mesebeli Eszter állítólag ráförmedt Ráhelre, hogy használja a kukát, ami állítólag 20 méterre volt. Ezzel szemben mindenről készít fotót, csak éppen a közeli kukáról nem.

S minekutána nagy valószínűséggel nem volt semmiféle kuka, aligha lehetett szóváltás róla. Sokkal valószínűbb, hogy a Nyugati Fény torzlelkű kis korcs figurája követte a miniszterelnök lányáékat, hátha rátalál valami szaftos történetecskére. Ebben egyébként sikerrel járt. Fölösleges összevissza hazudozás, akárcsak egyetlen mondat nélkül is lett volna hatása a fotóknak. Talán nagyobb is, mint így.   

Sosem jártam Dubaiban. Azaz jártam, de csak a repülőtéren. Útba esett úti célom felé. Most komolyan, kit érdekelnek élettelen homokzátonyra halmozott felhőkarcolók? Hát engem nem, az biztos! Bódy Sylvia, - akinek a neve helyesírását még ez a tetű Microsoft Word 2007 is felismeri, szemben mondjuk Sylvester Stallone-val, akiét viszont nem – biztosan vitatkozna velem. Ő ugyanis egészen jól megél abból, hogy rendszeresen odajár.

Nemrég olvastam egy hírt, amely szerint egy anyát és négy éves gyermekét (!!!) bebörtönözték Dubaiban, mert a repülőgépen, de már az Emírségek légterében az anya megivott egy pohár bort. A hír vagy igaz, vagy nem, mert a 444!.hu-n olvastam, de ők meg a Guardian-től vették át. Megengedő leszek és igaznak feltételezem, mivel eleget járok muszlim országokba, így tudom, hogy bizonyos helyeken az alkohol fogyasztása tilalmas.

Egyszer a bőröndömben vittem egy üveg alkoholt Maldívra. A reptéren elvették, de hazafelé visszakaptam. Akkor még nem tudtam, hogy műanyagflakonban kell becsempészni a szeszt, mert arról nem gyanítják, hogy tiltott folyadék van benne. Idióták!

Akárhogy is, vannak náluk szabályok, amelyeket a külföldieknek is be kell tartaniuk. Nekem sem volt egy szavam sem, amikor elkobozták az alkoholt. Ahogy akkor sem tiltakoztam, amikor Görögországban a Meteora-knál arra köteleztek, hogy vegyünk hosszú nadrágot és hosszú ujjú felsőt a szerzetesek lakhelyén.

A világban bármerre indulunk el, minden idegen országban, a miénkétől eltérő kultúrákban szembetalálkozhatunk olyan szabályokkal, kötelezően betartandó szokásokkal, amelyek számunkra szokatlanok, esetleg visszatetszőek, vagy akár undorítóak. Ám, ha egyszer odamentünk, legtermészetesebb viselkedés részünkről, hogy alkalmazkodunk.

Különösen akkor kell tanúbizonyságot tennünk a saját kultúránktól eltérő környezetben a másság elfogadásáról, ha az idegen országba azért érkeztünk, hogy ott új életet kezdjünk. Persze, az is igaz, hogy a szülőhazájuktól távol élni kívánók többnyire úgy választják meg új otthonukat, hogy előtte tájékozódnak az ottani mindennapok dolgai felől.

Tehát már előzetesen megtörténik a befogadás, a más kultúra megnyilvánulásainak legalábbis tudomásul vétele, de inkább velük kapcsolatban érzett tetszésünk kifejezése. Egy európai ember, ha egzotikus országban kíván letelepedni, leginkább azért teszi, mert arra az életérzésre vágyik, amit ott mindennapokként élhet meg.

Aki például Ázsiába költözik, az előre elfogadja, hogy férgeket-bogarakat is fog majd ételként fogyasztani, vagy éppen bivalyherét, a levesekben mindenféle állatok szemét, stb. Alaszkai inuitoknál például kedvenc csemege egy kisebb testű madár kőhalmok alatt hónapokig szőrőstől-bőröstől érlelt, de inkább rothasztott húsa. Aki odaköltözik, bizonyosan fogyaszt majd belőle, hiszen nem totálisan tudatlanul vetődik oda.

Esetleg az öltözködésnek is lehetnek eltérő szabályai. Például a 90-es évek elején nálunk a strandon a fiúk még többnyire „fecskében” feszítettek, az USA-ban viszont, ha ezt vetted fel, azt gondolták, homoszexuális vagy, ők ugyanis már akkor úszónadrágot, szörfnadrágot viseltek.

Elfogadjuk azt is, hogy vannak nemzeti és egyéb ünnepek, amelyek nálunk nem voltak, viszont a minket befogadó kultúra tagjainak fontosak, s tőlünk joggal várják azok tiszteletét. Amennyiben pedig abban a más országban állampolgárságért folyamodunk, egyszersmind kifejezésre juttatjuk azon szándékunkat, hogy annak a kultúrának minden írott és íratlan szabályát a magunkénak tekintünk, azt betartjuk és kötelességként ügyelünk mások általi betartására is.   

Ám nem csak mi dönthetünk úgy, hogy más országban kezdünk új életet, hanem hozzánk is jöhetnek idegen kultúrákból. Ilyenkor amellett, hogy jogos elvárásokat fogalmazunk meg velük szemben a kultúránk szokásaival, jogrendünk szabályaival kapcsolatban, szép hagyomány segítenünk őket a beilleszkedésükben. Természetes az is, hogy elnézőek és türelmesek vagyunk, amikor azt látjuk, hogy erőfeszítéseik ellenére nehézségeik adódnak abban.

Ezt nevezzük toleranciának, egyfajta erkölcsi direktívának, amely a kölcsönös megértésen és tiszteleten alapul. Latin eredetű szó (tolerantia – elviselés, tolerale – elvisel, tuli – visz, tollo – hord). A tolerancia legfőbb kritériuma a kölcsönösség. Ahol ez nem áll fenn, ott toleranciáról nem beszélhetünk. Abban az esetben egyoldalú viselkedésmintáról lehet csupán értekeznünk, úgy, mint altruizmusról (szélsőségesen önfeláldozó magatartás) és szubmisszióról (behódoló magatartás).

Egyes kultúrák egyedei idegen környezetben nehezen szakadnak el a saját kultúrájuktól. A beilleszkedésük, integrálódásuk akadozó, hosszan elhúzódó, ám az sem elképzelhetetlen, hogy nem lehetséges. Azok a nációk, akik többnyire valamilyen kényszer hatására váltanak ideiglenesen vagy véglegesen hazát, majdnem minden esetben képtelenek alkalmazkodni új otthonuk mindennapjaihoz, ezért kolóniákat hoznak létre, mikroközösségeket saját nemzetük, etnikumuk tagjaiból, így enyhítve az alkalmazkodni képtelenségük okozta frusztrációt.

Európában a migrációt támogató, attól többnyire gazdasági értelemben vett hasznot remélő országokban számtalan népcsoport kolóniája létezik. Lengyelek, románok, cigányok, zsidók, pakisztániak, ukránok, indiaiak, kínaiak, szenegáliak, marokkóiak, afgánok, szírek, stb. Ezek kivétel nélkül olyan, közös kulturális gyökerekkel rendelkező csoportok, akik nem találnak biztonságos fogódzót a befogadó társadalomban valamilyen okból.

Az egymás megsegítése, - amire előszeretettel hivatkoznak egyesek – pusztán előre nem kalkulált következménye befelé forduló, a befogadó társadalommal szembeni passzív életmódjuknak, tehát egy kényszer szülte, alapesetben helyes attitűd. Minekutána pedig magyar kolóniák sehol a világon nem léteznek, az sem széles körben elterjedt, hogy a külföldön élő magyarok általánosan elmondhatóan megsegítenék egymást.

A befogadó államok területén létrejövő kolóniák passzív társadalmi viselkedése napjainkban számtalan konfliktus forrása lehet. Ez elsősorban és szinte kizárólag európai jelenség. Ugyanis, - szemben az európai ember migrációjával, amely egyszerre racionális és emocionális döntés – az Európába özönlő Európán kívüliek részéről kizárólag racionális, azon belül is gazdasági megfontolások mentén meghozott döntés eredménye.

Amikor pedig a társadalmi együttélés az egyik fél részéről kizárólag egyéni érdekekről szól, ott a mindkét félre egyaránt kirótt kötelezettségek csak az egyik felet terhelik, amíg a másik fél ezzel szemben egyedül a jogosultságok megszerzésének maximalizálására törekszik.

A minap olvashattuk a hírt, hogy Svájcban egy muszlim házaspár nem juthatott hozzá az áhított állampolgársághoz, mert a már jogerős elnöki határozatból fakadó állampolgársági eskü ceremóniáján nem voltak hajlandóak kezet fogni az ellentétes nemű hivatalnokokkal. Tekintve, hogy Svájcban a kézfogás a hivatalos ceremónia része, annak elutasítása tiszteletlenségnek számít. Nem utolsósorban pedig a nemek egyenjogúságának elutasítása összeegyeztethetetlen az alpesi állam társadalom-felfogásával.

A toleranciának három feltétele van: Kölcsönösség, konfliktustűrő képesség és a jogegyenlőség elfogadása. Egyes vélekedések szerint, - éppen a konfliktustűrő képességre alapozva – az erőszak elutasítása is feltétele a toleranciának, ám ez botorság. Ugyanis a konfliktustűrő képesség vonatkozik az állami kényszer, - így a fizikai kényszer (testi kényszer, megbilincselés, szabadság korlátozása, stb) – eltűrésére is.

Mondok egy példát: ha egy az alkoholfogyasztást tiltó államban szeszesitalt fogyasztok, tűrnöm kell, hogy azért engem megbilincseljenek, börtönbe zárjanak, vagyis velem szemben erőszakot alkalmazzanak. Ez is a tolerancia része. Hiába tartom értelmetlennek az alkoholfogyasztást tiltani, az adott állam területén annak az államnak a törvényei engem is kötnek.

Visszatérve a svájci esetre, egyértelműen kimondhatjuk, hogy a muszlim házaspár intoleráns viselkedésére adott helyes válasz volt tőlük az állampolgárság megtagadása. Állampolgárrá válni nem kötelezettség, hanem bizonyos feltételek mellett bekövetkező jogosultság. Álláspontom szerint a svájci hatóságok eljárását az egész Európai Unió területén követendő példaként kellene alkalmaznunk.

Ezzel szemben nálunk, A Zunióban uralkodó balliberális demokrácia- és társadalom-felfogás a toleranciát egyoldalú aktusként interpretálja, amely által annak manifesztumai leginkább altruizmusra és szubmisszióra emlékeztetnek. Ugyanis, miközben a vezető politikai elit az Unió lakosságának azt sulykolja, hogy a migrációval szemben tanúsított egyetlen helyes magatartás, ha feladjuk a szokásainkat, értékrendünket, elvetünk mindent, ami korábban fontos volt számunkra, ha az a legcsekélyebb mértékben is sértheti a többnyire muszlim hátterű migránsok érzékenységét, addig ugyanezek a migránsok az altruizmusunkat szubmisszív, tehát behódoló magatartásként értékelik, amelyből egyenesen következik az, amilyen viselkedésmintákat ők követnek nálunk.

Terrorizmus, nemi erőszak, erőszak, rasszizmus (legfőképpen antiszemitizmus), a jogi értelemben vett egyenjogúság teljes elutasítása. – Ezek mind következményei a tolerancia ostobaságból vagy aljas indokból való félreértelmezésének. A tolerancia nem a krisztusi értelemben vett szeretet világi változata. A tolerancia személyek és csoportok közötti kapcsolatokban aktív, mindkét fél számára elfogadható megoldást közösen kereső attitűd.

Az Európába 2015-től özönlő migránsok intoleránsak. Ennek egyik oka, - mint fentebb írtam is – a velük szembeni mindent elnéző, kölcsönösséget nem váró tűrésünk általuk való szubmisszív viselkedésként való értékelése. Ám ez csupán megerősítése az elsődleges oknak, a vallásukból fakadó emberiségellenes társadalom-felfogásnak. Az iszlámot a balliberálisok szeretik a béke vallásaként emlegetni, - holott az a buddhizmus egyébként – miközben a Korán alapvetően egy vallási köntösbe bújtatott katonai kódex.

Az iszlám alá-fölé vetettségi viszonyok rendszere, amely a demokráciát kórokozóként kezeli. A 2015. év óta beözönlő muszlimok között nincs egy sem, amely a befogadó állam törvényeit előbbre valónak, vagy egyáltalán csak valamire valónak tartaná a saríával szemben. A saríán kívül semmilyen más törvényt nem ismernek el, annak ellenszegülnek. És nem csupán az úgynevezett fanatikusok!

Eleve értelmetlen kétféle iszlámról beszélni. Nincs kétféle iszlám! A muszlim nők elfogadják alávetett szerepüket, a férfiak Allahnak keresik a dicsőséget tetteik által. Elég csupán a párizsi merénylőkre gondolni, akiknek az egyébként szuperbékés rokonok adtak hamis útleveleket, hogy titokban szervezhessék külföldön a merényleteket. Vagy visszaemlékezni, hogy egy-egy terrorista szülei miként értetlenkednek a fiaik tettein, őket a világ legbékésebb embereiként emlegetve. Hazudnak! Pontosan tudták, hogy mire készülnek a kölykeik és titokban büszkék is voltak rájuk, hiszen Allah dicsőségére cselekedtek a Szent Könyvük, a TÖRVÉNYEIK szerint.

Amíg tehát a tolerancia erény, addig a szubmisszó bűn. Az Európai Unió vezetői emberiesség elleni bűntettek folytatólagos elkövetésében bűnösök. Minden épelméjű európai polgár abban reménykedik most, hogy a 2019-es Európai Parlamenti választások jelentős változást eredményeznek majd a parlament, s így az Európa Bizottság összetételében is, amelynek folyományaként az eddigi migrációs politikát elvetik és helyette a tolerancia helyes értelmezésén alapuló, a bevándorlással összefüggő egyes státuszokat (menekült, oltalmazott, gazdasági bevándorló, stb) helyesen alkalmazó rendszert hoznak létre, amiben az értékrendünk elleni minden megnyilvánulást szankcionálnak.                      

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”

/Radnóti Miklós: Töredék/

Futballhasonlattal élve, árnyékra vetődőknek azokat a nem balliberális, esetenként keresztény-konzervatívnak nevezhető, értékrendjüket a nemzeti érdekek mentén szervező embereket nevezem, akik – számomra érthetetlen okból – olykor felkarolnak a balliberálisok által unalomig csámcsogott témákat, védelmükbe vesznek általuk ajnározott kétes értékű személyeket.  

Ezek az emberek olyanok, mint az a mozi néző, aki azért fizet be egy filmre több alkalommal is, mert azt reméli, egy számára fontos jelenet egyszer csak máshogy játszódik majd le. Minden épelméjű ember számára világos, hogy ez irracionális viselkedés.

A jelenleg egymás mellett működő kétféle világnézet, ideológia harcában a saját világnézetem, a nemzeti érdekek mentén szerveződő értékrendem oldaláról nem látok semmiféle lehetőséget engedményeket tenni a másik társadalom-felfogás, a baloldali liberalizmus irányában.

Tökéletesen mindegy milyen, egyébként támogatható ügyet, értékesnek nevezhető személyt karolnak fel, mire a szándékuk végére érnek, valami végzetesen aljas kerekedik ki belőle. Pont úgy vannak vele, mint Regős Bendegúz a jó szándékkal.

Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a baloldaliság az emberi természet sötét oldala, amely minduntalan megkísért és gonosz tettekre sarkall. Amennyiben hinnék a keresztény mitológiában, azt mondanám, a baloldaliság az emberben lakozó ördög.

Példaként tudnám megemlíteni a választási ígéretek legnépszerűbbekét, az elszámoltatást, ami valójában egy primitív vágy a másik féllel való leszámolásra, annak elpusztítására. Az elmúlt száz évben háromszor is volt alkalmunk megtapasztalni, hová vezet ez a felfogás.

Előbb a tanácsköztársaság tömeggyilkosai és az általuk felhergelt egyszerű népek által végrehajtott pogromokat szenvedtük meg. Kicsivel később ugyanezen felfogás mentén haláltáborokba küldtünk százezreket, miközben javaikat, mint a hiénák szétraboltuk. Aztán az utolsó világégést követő államszocializmus vadbolsevik időszakában megint elvettük embertársaink életét és vagyonát, pusztán azért, mert annak születtek, aminek, vagy, mert másképpen látták a világot.

Melyikből profitáltunk? – hagy kérdezzem meg. – Melyiktől lett jobb az életünk?

Na, hát ezért kell elutasítanunk minden retorikát és kezdeményezést, ami baloldali. A bolsevizmus, a fasizmus és a szocializmus is baloldali volt. Csak borzalmat hoztak.

Éppen ezért visszataszító számomra, amikor magukat keresztény-konzervatívnak, nemzeti érdekeket szem előtt tartónak valló emberek folyvást azon agyalnak, hogyan kéne elvenniük mindent a másik politikai oldal szereplőitől. Ez, kérem, tipikus baloldali gondolkodás, s mint ilyet, mint az ördög általi megkísértést, vissza kell utasítanunk.

Természetesen az nem úgy volt, hogy arra ébredtem, milyen jó lenne erről a jelenségről posztot írnom. Konkrét ügy kapcsán ragadtam klaviatúrát.

Bencsik Gábor tegnapi publicisztikája ihletett meg, amelyben kiáll a gender studies egyetemi oktatása és ezen elmélet állam általi anyagi dotálása mellett, rosszallva a kormány állítólagos azon döntését, hogy e tudománynak (?) nem ad katedrát a magyar egyetemeken.

A hír nem igaz. Miért lenne igaz, ha egyszer a balliberálisok indították útjára? Bencsik árnyékra vetődött.

A Pető Andreának nevezett főállású genderrikácsor femináci facebook-bejegyzésére alapozva ítélkezni, - még, ha csupán feltételes mód mellett is – ostobaság. Bízzunk benne, hogy Bencsik Gábor némi kellemes cabernet sauvignon hatására engedett a szirénhangok csábításának, s nem korai dementiáról van szó.

Szerzőnk erkölcsi értékrendje és személyes tapasztalatai mellett érzi, hogy a hír a lehetetlen kategóriájába tartozik, hogy egy keresztény-konzervatív, nemzeti kormány ilyet nem tenne meg, nem tehetne meg annak következménye nélkül, hogy súlyos bizalomvesztést szenvedne el saját táborában.

Mégis elgyengült, és ahelyett, hogy hiteles forrást keresett volna, az interneten azonnal vírusként terjedő liberálbolsevik őrjöngésből tájékozódott. Remélem, tanul az esetből!

Szó nincs arról, hogy a kormány megszüntetné a gender studies kurzust! Sajnos tényleg nincs szó róla, pedig a tudomány védelmében ezt a döntést meg kéne hoznia. A gender studies ugyanis a társadalomtudományok sarlatánok általi elveszejtése.

Ezzel szemben annyi történt, hogy Palkovics László Széchenyi-díjas magyar gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, nem mellesleg 2014-től az Emberi Erőforrások Minisztériuma felsőoktatásért felelős államtitkára, miután a kormány a kutatás és innováció finanszírozási rendszer átalakítása során az ebbe a szférába fektetett állami pénzek kezelésére létrehozta az Innovációs és Technológiai Minisztériumot (ITM), vizsgálódni kezdett, vajon mire is megy el az adófizetők pénze.

Nyilván sokan jól emlékszünk, hogy néhány hete a baloldal az ITM létrejötte okán az Akadémia ellehetetlenítéséről, a tudomány rabságba vetéséről delirált. A mostani, a gender studies miatt hallható vernyákolásuk annak a történetnek egy újabb fejezete.

Ugyanis a miniszter a vizsgálódása közben azt tapasztalta, hogy a társadalomtudósok egy jelentős része egyáltalán nem publikál, aki pedig igen, annak egyetlen témája az LMBTQ, s ki tudja még milyen betűkkel érintett szűk társadalmi réteg (ál)problémája. Sommázva a munkájukat, arra tesznek kísérletet ezek a „társadalomtudósok”, hogy a fehér, heteroszexuális férfiakat, illetve a velük kollaboráló fehér, heteroszexuális nőket lehetőleg minél ártalmasabbnak, az emberiség szebb jövőjének eljövetele szempontjából utolsó szálig elpusztítandónak ábrázolják.    

Ezek a tanulmányok arra buzdítanak, hogy senki ne olvasson „halott fehér csávókat”, mint Shakespeare, a nők ne szüljenek gyereket, mert azzal az állam és a férfi rabszolgájává válnak, továbbá, hogy mindenki legyen bátor és férfiként legyen homoszexuális, nőként pedig minimum leszbikus, de mindenképpen férfigyűlölő.

Társadalomtudományi felsőfokú végzettséggel is rendelkező emberként, kíváncsiságból bele-beleolvastam ezekbe a „tudományos munkákba”. S bár lehet, hogy kissé leegyszerűsítve, kevésbé tudományoskodóan fogalmazva regélem itt el élményeimet, a valóságot tekintve tűpontos interpretálásban teszem.

Ezek az elmeháborodottak tényleg arra hoztak létre tudományosnak titulált műhelyeket, hogy kiirtsák a fehér és heteroszexuális férfiakat, a velük kollaboráló hasonló paraméterekkel bíró nőkkel együtt, a gyermekeiket pedig agymosásnak alávetve a hagyományos és egyedül működőképes családmodell gyűlöletére, a szülők elutasítására, a tradíciók elvetésére kondicionálják.

Ezek rosszabbak a náci és bolsevik elődeiknél is! Ezek már nem egy etnikumot vagy társadalmi osztályt akarnak megsemmisíteni, hanem a teremtett emberi fajt. Kizárólag a nem fehér, a természetes szaporodást megtagadó egyedekből akarnak társadalmat építeni. Feltételezem, van tervük arra is, hogy nem halnának ki ezáltal, de nagy valószínűséggel az is a teljes mentális sötétség szüleménye.

Visszatérve a kormány beavatkozására, Palkovics úgy nyilatkozott, a magyarok többsége egybehangzó akaratának és a kormány szándékainak megfelelően a jövőben több forrást kívánnak biztosítani a demográfiai krízis megoldását szolgáló, illetve a gyermekvállalás elősegítésének módszereit célzó kutatásokra.

Arról nem szól a fáma, ez együtt jár-e a genderőrülteknek juttatott pénzek megnyirbálásával, vagy forrástöbbletből fogják megoldani. Tegye a szívére a kezét mindenki! Tényleg a társadalom 1-2%-a őrületének kutatása a fontosabb, vagy a kultúránk, nemzetünk fennmaradásáé?

A genderizmus az eugenika, a társadalom sterilizálásának egy hajtása, a legkonokabb tömeggyilkos elmélet napjainkban. Én erre nem adnék pénzt. S nemhogy pénzt nem adnék, de a fasizmus és bolsevizmus összes többi megnyilvánulásával együtt szigorú pönálék mentén tiltanám.

Erről nem lehet sem társadalmi, sem tudományos vitát nyitni, mert a fasizmus és bolsevizmus hasznosságáról sem szokás.

Tegnap, vagyis az Úr 2018. éve augusztus havának első napján az Első Magyar Nem Bolsevik (nem balliberális) Televízió, a HírTv megszabadult hároméves liberálfasiszta fogságából. Szinte hihetetlen, mint, ahogy a rabságba vetés története is az volt. Különös, borzongató érzés volt látni a vörös véleményterror két emblematikus figuráját, Kálmán Olgát és Csintalan Sándort zavarodott ábrázattal magyarázkodni.

Csintalan, mint egy kivénhedt profi bunyós, akit fiatalabb, frissebb, felkészültebb riválisa egy hatalmas jobbhoroggal a padóra küldött, a meccs után a kiütéstől támolyogva adja első interjúját, amiben profi múltja minden csínját-bínját ösztönösen előhúzva magából előadja, hogy ő tulajdonképpen jól van, sőt, még jól is jött neki ez a súlyos vereség, mert ettől csak erősebb lett, stb. A mellette elhaladó hölgyeknek még puszit is dobott, demonstrálandó állításait.

Erősebb a túrót! Vége van. Ahogy a körülötte őgyelgő ostoba sakáloknak is, az olyanoknak, mint Konok Péter történész (LoL). Kálmán Olga sem látszott felhőtlenül boldognak, de őróla annyit azért mindenki tud, hogy sosem volt köpönyegforgató. S ha nem is független és objektív médiamunkás, legalább elvhű.

Olvasgatom az esemény különféle interpretációit. Természetes, hogy a nem baloldali világnézetű emberek számára örömteli pillanat volt. Ne feledjük, hogy 1949-től 2002-ig kizárólag baloldali médiumok léteztek, létezhettek. 1949-től 2002-ig a média csupán azokat az információkat továbbította felénk, olvasók, hallgatók és nézők felé, amit a baloldali elit engedélyezett és/vagy elfogadott.

A rendszerváltozást követően volt tehát még tizenkét év, amikor a sajtó, - mindegy, hogy írott vagy elektronikus – gyakorlatilag semmi máson nem fáradozott, mint azon, hogy az elcsalt, elszabotált rendszerváltozást mentegesse, relativizálja, emészthetővé tegye, hogy a gyilkos hajlamú internacionalizmust átmentse az új politikai környezetbe, s ezzel a nemzeti identitástudatot tovább sorvasztva végül elveszejtse a magyarságot, végre feloldja valami alaktalan világmasszában, csak, hogy ne hallja a szót: MAGYAR.

Amikor 2002-ben az útját kereső, csetlő-botló, a keresztény értékrendet és nemzeti érdekeket hol jól, hol meg kevésbé jól képviselő kormány megbukott, - köszönhetően elsősorban a torz tömegtájékoztatásnak – a szűk nem baloldali értelmiség ráébredt, hogy a hazai média átalakítása, a sajtószabadság fogalmának a nyugati típusú demokráciák mintájára való újraértelmezése elengedhetetlen feladat.

Megvalósítására tett kísérletképpen Orbán Viktor leköszönő miniszterelnök megkérte az őt posztjában követő Medgyessy Pétert, hogy a közszolgálati médiumokat osszák fel a két kialakult politikai irányvonal között. Akkor Medgyessy Péter a kérésre azt a választ adta, hogy, „Aki saját tévét akar, az vegyen magának”.

Elvtársak! A mai médiapiaci állapotok e fenti mondatból erednek. Amennyiben akkor Medgyessy és tanácsadói, de úgy a komplett baloldali politikai (de kulturális és gazdasági is) elit tovább lát az orránál, ma nem kéne jajveszékelniük azon az oldalon az elveszített médiabefolyás miatt.

Úgy van ez, elvtársak, hogy, aki sokat markol, az keveset fog. Minden kellett és most majdnem semmitek nincs. És nem a patás Orbán, hanem a ti emberi minőségetek silánysága okolható egyes egyedül.   

A HírTv tehát egy új korszakot nyitott meg a sajtószabadság és tömegtájékoztatás fejezetében. Az egyre elterjedtebb és (szerencsére) szabályozatlan internetes hírportálok mellett létrejött egy biztos anyagi háttérrel rendelkező, a jogszabályi feltételeknek megfelelő elektronikus médium, amely nem csupán azt szajkózta, amit a baloldal elvárt, hanem a tényfeltáró újságírást újjáélesztve tájékoztatást adott arról a valóságról, amit addig nem, vagy eltorzítva ismerhettünk csak.

Létrejött a szabad jobboldali sajtó. Nem független, de szabad! S hogy ebben mi a korszakalkotó a sajtószabadság szempontjából? – Az, hogy attól kezdve volt választásunk. A hírekhez többféle aspektusból megvilágítva, eltérő, egymásnak ellentmondó, vagyis konfliktusos kommunikációs környezetben értelmezve juthattunk hozzá. Mindenki eldönthette, melyik inkább való a szája ízének.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Magyarországon a valódi sajtószabadság a HírTv-vel született meg. Nem magának a műsorszórónak a működésével, hanem azzal, hogy alternatívát kínált, kínálhatott. Magam is, ezt követően úgy foglaltam állást egy-egy közéleti témában, hogy mindkét politikai oldal televíziójának interpretálásában meghallgattam, s aztán szabadon eldönthettem, melyiknek higgyek inkább. Nem utolsó sorban pedig a több megvilágításban is megismert történésekről önálló véleményt is kialakíthattam.   

A baloldali média, miután vetélytársat kapott, fokozottabban ügyelt a tisztességes tömegtájékoztatásra. A HírTv pedig nem tehetett más, mint követni a nagyobbak példáját. Egészen 2006-ig mindez aránylag jól működött. Csakhogy a megerősödő internetes hírközvetítő oldalak, a közösségi média megjelenése átírta a status quo-t.      

Az internet biztosította anonimitás sokakat bátorított fel, hogy kényes témákat nyersen tálaljanak a nagyközönség elé. Így, bár a baloldal a választásokat még megnyerte, az utána kirobbanó, s az interneten hamar világhírré növő botrányból eszkalálódó konfliktusban elvérzett. Nem történhetett másként, hiszen végső soron az derült ki, hogy a baloldali médiumok totálisan beálltak a politika szolgálatába, elmajszolva a sajtóetika utolsó morzsáit is.

S a politika nem kevesebbet követelt meg onnantól, mint a permanens hazudozást a hatalom megtartása érdekében, a nyugati demokráciát belülről rágó balliberális értékrend uralma, mint kizárólagos társadalmi együttélési forma érdekében. Amint azt tudjuk, a 2006-os neobolsevik terrorról folyamatosan valótlan tartalmú tájékoztatást adtak.

Habár máig nehezükre esik elismerni, de azok az események, illetve tálalásuk, pontosabban eltitkolásuk, meghamisításuk, valamint a jobboldali médiumok (HírTv, az időközben elindult Echo TV, internetes fórumok, blogok) jól dokumentált és dramaturgiailag is jól felépített híradásai eredményeztek háromszor kétharmadot a Fidesznek.

Aztán egy pillanatra úgy tűnt, hogy az időközben megizmosodott jobboldali médiabirodalom hajója jéghegynek ütközik és elsüllyed, mint a Titanic. Igen, ama bizony G-napra gondolok 2015-ben. Az Orbán-Simicska háború odáig jutott, hogy a sajtószabadság szimbólumának számító HírTv egyik napról a másikra átállt a baloldalra, s mint politikacsináló lépett fel a Jobbik néppárti törekvéseinek felkarolásával.  

Simicska Lajos a bankszámláját nem kímélve a 2018-as választások bezárultáig képes volt fenntartani azt a látszatot, hogy a jobboldal végérvényesen belerokkant a vele folytatott csatározásba. Neki köszönhetően fake news (álhír) oldalak tucatjai jelentek meg az elektronikus média internetes felületein.

Akciója olyannyira sikeres volt, hogy a tesze-toszáskodó baloldal egyfajta messiásként tekintett rá, televíziójára pedig, mint a sajtószabadság zászlaját hordozó csatahajóra. Bizony, három évig, egészen a tegnapi napig a baloldal erős bástyája volt e kettő.

Az újabb kétharmados Fidesz-győzelem azonban rémálommá változtatta az igen merész baloldali neobolsevik álmokat. „Hogyan lehetséges ez?” – kérdezték sokan a balosok közül. Hiszen a médiumok az ellenzék magabiztos győzelmét prognosztizálták. Az EU bürokratái teljes mellszélességgel és európai médiaössztűzzel álltak melléjük. Hát akkor mégis hogyan történhetett mindez?   

A válasz egyszerű: a jobboldali nem független, keresztény-konzervatív értékrendet és nemzeti érdekeket szolgáló, - ismétlem: SZOLGÁLÓ – médiumok nem, vagy lényegesen kevesebbszer hazudtak a valóságról. Ilyen baromi egyszerű!

Nem az van, amit a kocsmaforradalmár balos prolik, vagy olyan egyéb idült alkoholista trógerek, mint Konok Péter történész, de bárki az ATV-ből állítanak, amely szerint mindenki agymosott, birka, zombi és akármi, aki a Fideszre szavazott. Nem! Éppen hogy fordítva van. Többnyire azok szavaztak a Fideszre, akik rendelkeztek/rendelkeznek annyi intelligenciával, hogy a sok egymásnak feszülő hírből, a több irányból értelmezett tényekből képesek és képesek voltak levonni a helyes következtetést.

Azt a mára általános érvényűvé váló következtetést, hogy a baloldali média hazudik. Gátlástalanul, szemérmetlenül, aljas módon hazudik mindig és mindenről. Elsősorban is a függetlenségéről. Mert annyira ostobák, hogy azt hiszik, csak az mondhat igazat, aki tagadja a világnézetét, hogy a kötődés az valami olyan gonosz dolog, amitől az ember azonnal és összevissza hazudozni kezd.

A többi meg nem is méltó említésre! Hazudoztak, most bűnhődnek. Ez, kérem szépen, a kapitalizmus. Azt lehet eladni, amire van vevő. Olybá tűnik, a ballibsi hazudozásra nincs. Lehet sírni, hogy nincs saját médiátok (sajnos még van), de most mi mondjuk nektek:  vegyetek magatoknak saját tévét. Már, ha nem elég az RTL Klub és az ATV.

Mondanám, hogy szálljatok magatokba, gyakoroljatok önkritikát, de a saját tévedhetetlenségetekbe és felsőbbrendűségetekbe vetett hitetek, a bolsevik gőg ezt nem engedi. Ezért lesztek az enyészeté, az emberiség, a magyarság üdvére.   

Legalábbis akkor, ha nem te vagy a vad. Egyes vélekedések szerint a vadaknak is jó, ha megölik őket. Nekem vannak kétségeim ezzel kapcsolatban, de nem értek a vadak nyelvén, s az is távol áll tőlem, hogy az állatokat emberi érzelmekkel ruházzam fel.

Vannak témák, - ilyen a vadászathoz fűződő viszonyunk is – amelyek időről időre előtérbe kerülnek, többnyire azért, mert széles rétegek érzelmeit képesek befolyásolni. Magam is írtam már ebben a tárgykörben, a véleményem tehát nem új keletű. Pont ezért nem is gondoltam, hogy posztot kellene rittyentenem belőle, de korán reggel egy általam eddig nem ismert ellenoldali indoklást olvastam arról, miért is jó a vadászat.

Filemon Norbert a Mandiner egyik szerzője vetett fel posztjában újszerű megközelítést. Állítja, az állatoknak is jó a vadászat. Íme, a cím: MIÉRT JÓ A VADAKNAK A VADÁSZAT? Hűha, gondoltam, ennek a fele sem tréfa!

Szerzőnk mindjárt az első mondatában tömeggyilkosnak nevezi azokat az állatvédő aktivistákat, akik a kilőtt oroszlán fölött sírdogálnak, miközben az abortuszt pártolják. Jó, jó, nem írja, hogy tömeggyilkosok, de ráutalóan fogalmazza meg mondatait, éreztetvén, amazok sem különbek a trófeavadászoknál. És mondja valaki, hogy csak a ballibák közt vannak elmeháborodottak!

Gondoltam, ennél nagyobb baromságot már nem tud írni. Tévedtem. Tudott. Szerinte a vad és a vadász tulajdonképpen barátok. És levezeti! Mivel a vadak legnagyobb ellenségei az orvvadászok, az „etikus vadászok” (mega LoL) pedig úgyszintén rühellik az orvvadászokat, „az ellenségem ellensége a barátom” elve alapján a vad és a vadász tehát barátok. Ááááááá!!!

Nem kéne továbbolvasnom, merült fel bennem, de a kíváncsiság győzött. Viszont a továbbiakban nem részletezném skriblerünk agymenését. A lényeg az, hogy szerinte a vadász tulajdonképpen az állatvédő és az állatorvos keveréke, s bár csúnyán néz ki, amint a kilőtt állat teteme fölött pózol, valójában a télapóval azonos jóság jellemzi.

A Jó Édesanyádat! – szűrtem a fogaim közt.

Várjunk! Nem vagyok állatvédő. Legalábbis nem abban az értelemben, mint azt általában megfogalmazni hallom. Különös tekintettel arra, hogy az állatvédelem leghangosabbjai baloldali liberálisok, velük pedig soha, semmiben nincs közös platform, ez ars poetica-m fontos alapvetése.

S bár én magam képtelen lennék elpusztítani egy állatot, nem nézek ferdeszemmel a hentesre a húsboltban. Szép is lenne, amikor húsevő vagyok! Nem tartom pusztán azért primitívnek emberi őseinket, vagy a természeti népeket, mert vadásztak/vadásznak élelemszerzés céljából. Mindezeket teljesen a természetes viselkedés körébe tartozónak gondolom.

Nem adok a kutyámra ruhát, nem tartom szűk lakásban. Nincs madaram kalitkában. Lehetőleg elkerülöm az állatkerteket, vadasparkokat, noha nem vitatom bizonyos esetekre vonatkozó létjogosultságukat. Például a fajmentésben betöltött szerepüket kifejezetten respektálom.

Az állat nem ember. Ez a legfontosabb szabály. E jelentős különbség ellenére kialakulhat életre szóló érzelmi kötődés közöttünk. Igen, az állatoknak is vannak érzelmeik. Sőt, annak kifejezésére alkalmas izmaik is! Azonban nincs emberi értékrendjük, így a hasonló jellegű érzelmi megnyilvánulásaikból sem szabad emberi viselkedésre következtetnünk.

Hogy akkor most mi legyen a parkban kószáló farkassal, vagy az utcán flangáló medvével? – Nehéz kérdés, mondhatnánk, de nem az. Kilövésük nem pusztán értelmetlen gyilkosság, de fajgyilkosság is, amit ellenünk, emberek ellen követnek el.

És akkor itt szeretném cáfolni, hogy a vadásznak bármi köze is lenne a vadállomány megóvásához, a populációk optimalizációjához. Először is, aki vitatja, hogy állatvédő nem megy állatgyilkosnak (vadásznak), az elmeháborodott. Másodszor, a vadászat nem hivatás, nem elhivatottsági attitűd, hanem ideges kezű hülyegyerekek frusztráció-kiélési lehetősége.

Tisztelet a kivételnek! Mert kivétel mindig van. Igaz, csupán azért, hogy erősítse a szabályt. (Habár ez egy hülye mondás) Szóval, van ismerősöm, aki ölt már vadat, de tudom, hogy fegyverrel a kezében is higgadt képes maradni, de legfőképpen nem azért vonzódik a fegyverekhez, mert állatokat ölne.

Az emberi faj hímnemű egyedeinek alapvető természete a fegyverek iránt érzett vágyakozás. Igen, az a „férfi”, aki ezt nem érzi, kezdhet aggódni a tökössége miatt. Én is imádom a fegyvereket. Amikor meglátok egy mesterien elkészített katanát (japán hosszúkard), olvadozni kezdek. Egy jó fegyver szinte művészeti tárgy. Archetípusát tekintve rögtön a nő (termékenység) után következik.

A vadász a törzsi társadalmak férfitípusának epigonja, silány utánzata. Nem azonos azzal a hőssel, aki legyőzi a sárkányt, elejti a nemeai oroszlánt (Héraklész), de még csak azzal a busmannal sem azonos értékű, aki mérgezett dárdával megsebzi a zsiráfot, majd napokon át üldözi, amíg a nemes préda holtan nem rogy a földre.

A vadász a gyáva gyilkos, egy szaros kis seftes, aki a legszebbet lövi ki, vagy ajánlja jó pénzért kilőni, aki ezzel az adott terület populációjának silányodását idézi elő baksisért. Egy nímand, aki a közvagyont, a jövőnket herdálja el. Persze, nincs egyedül ezzel a mentalitással, de most ő van terítéken.

Gyermekkorom első kedvenc könyve Kittenberger Kálmán: A Kilimandzsárótól Nagymarosig című vadásznovellás kötete volt. Az iskolai könyvtárból vettem ki, nem volt szívem visszavinni, máig őrzöm. Állítólag könyvet lopni nem bűn. Igaz, én nem is elloptam, csak, mire visszavittem volna, a könyvtár megszűnt.

Ebben a könyvben csodálatos történetek vannak, már nem is tudom, hányszor olvastam el őket. Van azonban egy, amelyiket mindösszesen egyszer voltam képes, akkor is sírtam, s mégis erre az egyre emlékszem kristálytisztán. Sejkről, Kittenberger házi páviánjáról szól. „Lete bunduki!” – ez volt az első mondat, amit szuahéli nyelven megtanultam. „Add a puskámat!” – Ez az elkényeztetett dzsentri rohadék rinocéroszra való tölténnyel lőtte át a kis majmot, mert az nem fogadott szót neki. Erőt vett rajta az „Afrika untság”, írta mentségként.

A könyvszekrényemben fellelhető Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor valamennyi könyve. Sőt, olyan vadászoké, akiknek a nevét sem vagyok képes felidézni. E műveknek és szerzőiknek köszönhetem, hogy antropológus, kultúrakutató lettem. S az antropológusoknak, hogy ma jogászként keresem a kenyerem. Mennyire gáz!

Ma már a „sportból”, a trófeáért vadászó gazdag disznókat emberszámba sem veszem. Mert sportoló vagyok, mert férfi vagyok. Férfiember nem némítja el passzióból a védtelen lelkeket. A férfi szükségből, például élelmezés céljából, vagy családja védelmében öl állatot, egyéb okból nem.

Masutatsu Oyama, a Kyokushin-kay karate stílus megteremtője, a férfiasságát, harcra termettségét bizonyítandó puszta kézzel szállt szembe egy bikával, akit úgy letaglózott, hogy szarva törött. Hát, a kurva anyját neki is, de legalább egyenlő esélyekkel indultak, ha nem a mester volt hátrányban. Ő férfi volt, ő harcos volt, rá felnézek.

Visszatérve a vadász nem létező pozitív szerepére a vadgazdálkodásban. Az oktalan állatgyilkolászásnak nem a tervszerű vadászat és vadgazdálkodás, hanem a félhülye állatvédők óbégatása, lobbi tevékenysége vetett véget. Ezért menekülhetett meg néhány faj a kihalástól.

Akárhogy is, a farkas és a medve, mint potenciális ragadozók, ismét szaporodni kezdtek, és feltűntek az ember életterében. Amely élettér azért az emberé, mert a földön minden élettér az övé, mert az ember agyatlanul kinövi a bolygót, de előtte mindent elpusztít maga körül. Az ökoszisztémát is (sokan a szó jelentését sem ismerik).

Pedig a medve és a farkas tud valamit, amit az ember nem. Képesek a természet részeként cselekedni, s a prédát nem tetszetőssége alapján választják, hanem saját szükségletük, éhségük minél gyorsabb és energiatakarékosabb csillapítása okán. Vagyis a legkönnyebben elejthetőt vadásszák le. Ez pedig minden esetben a valamilyen okból a többiektől fejletlenebb egyedet jelenti. A medve és a farkas önkéntelenül is elősegíti a különböző populációk erősödését, szemben az emberrel, aki pont fordítva cselekszik, ráadásul tudatosan.

Budán, ahol lakunk, elszaporodtak a vaddisznók. Az utcánkban él egy kb 30 fős konda. Ilyenkor, nyáron nem hallani felőlük, de ősztől biztosan ismét megjelennek majd. Két év alatt megháromszorozódott a számunk, természetes ellenségük nincs. A lakott terület miatt kilövésük sem egyszerű.

Engem nem zavarnak, de kétségtelen tény, jelenlétük hordoz veszélyt magában. Például a trichinella (spirális fonalféreg) miatt, amely az emberre is halálos lehet, vagy az anyaállatok védekező magatartása szaporulat idején.

Nyilvánvaló, hogy a ragadozó követi a prédát. Nincs azon mit csodálkozni, ha növényevő vadak területeit folyamatosan csökkentjük, megjelennek a kapuinknál, őket követve pedig a ragadozók. A ragadozók számára az ember konkurencia. Könnyen adódhatnak konfliktusok, amelyek emberáldozatokkal járhatnak.

Erdélyben a medvetámadás lassacskán mindennapos. A falvak népe követeli a macik kilövését. Az fel sem merül bennük, hogy naponta százával járják az erdőt, málnát, szedret, áfonyát és gombát szedve, s ezzel amazok nyugalmát megzavarják. Annak egyenes következménye a ragadozók kéretlen megjelenése a kertek alatt.

A megoldás nem a vadászat, hanem az ember önmérséklete. Azonban, amíg a városban elmebeteg módon közlekedő kerékpárosok jelentik a környezettudatosságot, s a vadászatot etikus tevékenységként aposztrofáljuk, rohanunk a földi ökoszisztéma összeomlása felé.

A VB előtt nálam a németek voltak a favoritok. A négy közé még a spanyol, brazil és argentin csapatot vártam.

Aztán az első kör után Özil, Khedira és Müler meggyőztek, hogy Németország jól lakott, nem akar nyerni. Viszont a franciák és horvátok odatették magukat.

A második körtől egyértelműen a négy közé vártam a francia és horvát csapatot. Az egyenes kieséshez érve a francia-horvát döntőben is biztos voltam. Egyszerűen látszott, hogy jobbak a többieknél.

Akkor már azt is tudtam, hogy Didier Deschamps nyer. Sok okos írást olvastam a győzelmük óta, ahol Deschamps-t egy vesztes edzőnek írják le, de én nem értek a focihoz, én ezért látom fordítva. A Monaco névtelen csapatával BL-döntő, két éve egy szedett-vetett hordával EB-döntő. De, mondom, én nem értek a focihoz.

Tehát nyert Deschamps, ahogy vártam. Mondjuk nem pont úgy, ahogy vártam. A horvátok szimpatikus lúzerként fociztak, a franciák meg hanyag eleganciával le sem szarták az egész meccset. Ennyi is elég volt. Amint úgy látszott, hogy a roppant szimpatikus, ám rendkívül gyenge ellenfél picit megszorítja őket, gyorsan rúgtak két gól és vége is volt.

Az értelmet lebecsülő, életüket az elvakult érzelmeikre alapozó emberek őrjöngenek azóta is. Csalást emlegetnek, Putyint becsmérlik, amiért ő kapott esernyőt az esőben, a horvát nagyasszony pedig csak megkésve. (Olyan is akadt, aki törölte egy kommentemet, amelyen Putyin figyelmeskedik Grabar-Kitarovic asszonynak egy gyönyörű csokor virággal, csak, hogy tovább bunkózhassa Putyint). A bírót szidják minden egyes, a franciák javára ítélt mozzanatért, még a kirúgások megítéléséért is!

Aki nálam jobban utálja a franciákat, az festi magát. De, könyörgöm, ez egy sportesemény volt, ahol a sportteljesítmény számít, nem a származás. És a sportteljesítményt itt a franciáktól láthattuk, a többiek ipari tanulónak sem voltak jók.

S ha nem Giroud Deschamps kedvence, akkor még jobban kijött volna, mennyivel a világ előtt vannak játékintelligenciában. Igen, ezek a "fekete majmok", az "afrikai csapat"!

Persze, lehet, hogy én vagyok elvakult, mert nekem Zinedine Zidane és David Beckham voltak a világ legjobb focistái. Például Zidane miatt drukkoltam a Real Madridnak. S az a francia csapat, amely 98-ban világbajnok lett, számomra most is az etalon.

A szakértők szerint a tiki-takázó spanyol játék a szép. Néhányan a Fenomeno braziljait tartják a valaha volt legjobbnak. Ám akkor is, 98-ban az a francia csapat egy csoda volt.

Ez a mostani francia csapat nem az a csapat. Nincs Zidane, Vieira vagy Henry. De van Didier Deschamps. És, - úgy tűnik - a többiek ellen ma ez is elég. Annyira elég, hogy a döntőben ki sem kellett köpni a tüdejüket.

Az elődöntő után Orbán Viktor, - méltatva a horvát futballt - kicsit a miénknek is titulálta a sikerüket. Ezért néhány bolsevik hírportál becsmérlő cikket rittyentett a horvát fociról. Korrupció, bírósági ítéletek, tüntetések, erőszak, stb.

Micsoda alja emberek! - mondtam akkor.

Aztán most a döntő után, - jellemzően a másik oldal - ugyanazt az epét okádja a franciákra, - természetesen politikai felhangokkal - mintha legalábbis Emmanuel Macron focizna és nem kisebb célért, mint Magyarország második Trianonjáért.

Bizony, olyat is olvastam, hogy "Trianon nem ért véget", csak, mert a franciák nyertek.

Az pedig a legtermészetesebb, hogy a jórészt afrikai gyökerekkel rendelkező játékosokat változatos rasszista jelzőkkel illetik.

Vajon ezek az elvakult emberek látták is ezt a VB-t, vagy csak nézték?

1982 óta minden VB-t láttam. Ez a mostani az egyik legjobb volt. A futballsport átalakulását láthattuk. Egy új támadófutball van születőben az uncsi védekezésre alapulóból. Négy és nyolc éve fele ilyen érdekfeszítő meccsek sem voltak, mert mindenki védekezett ész nélkül, s csak kontrák voltak néha.

Akinek pedig az akciógólok hiányoznak, az folyton Dávid és Góliát harcát szeretné látni. Magas szintem minden valamirevaló csapat képes megállítani a másik támadását, ezért kerültek előtérbe a rögzített szituációk. Ma már minden szöglet életveszélyes, mint Puskásék idejében volt.

A foci újjáéled a szemünk láttára. A sportok királya ismét fényesen ragyog. Örüljünk!

Annyira, de annyira nem akartam írni semmit Trianon tragédiájáról! Egyszerűen méltatlan az a légkör, ami a rendszerváltozás óta, évről évre körüllengi nemzeti tragédiánk megemlékezéseit. Ám a méla undort, amelyet eddig sikerült kordában tartanom, tovakergette az érett értelem jogos felháborodása, az intellektuális düh.

Talán nem véletlen, hogy magasabb intelligenciaszinten működő körökben a pszichológiát nem tartják tudománynak. Ezt, - az egyébként általam elutasított nézetet – Kővágó Pál, pszichológus és Sáfár-Williams Zsófia, szintén pszichológus végzettségű neoliberális szófosó, stabil támasztékkal látják el.   

A Divany.hu nevű agysorvasztó portálon elmagyarázzák nekünk, „exkluzív áldozati tudatba” csontosodott magyaroknak, hogy miért vagyunk genetikusan alattvalók és moslékzabálók. Na, jó, a Kertész Ákos nevű állítólagos író és még állítólagosabban magyar személy terminológiáját nem mondják ki. (csak gondolják. – hogy honnan tudom? – belelátok a hülye fejükbe, mer’ üvegbül van.)

A Díványos pszichomókus páros konkrétan azzal illet minket, magyarokat Trianon kapcsán, hogy agresszív, más kultúrák traumáira érzéketlen, beszűkült tudatú rasszista trogloditák vagyunk. Antiszemiták is, természetesen és kollektíve, még természetesebben. Ez, kérem szépen, tudományos tény, mer’ ők esztetet bebizonyították.

Jaj, már, hát ugyan mikor máskor juthatott volna eszükbe a szemünkre vetni, hogy mi, magyarok micsoda egy alávaló népség vagyunk, ha nem a tragédia 98. évfordulóján, az I. világháború lezárásának 100. évfordulóján? (Ugyebár e háború lezárásának következménye Trianon) Mikor lehet igazán nagyot rúgni a gyászolóba, ha nem a gyász napján?

Csendben kérdezem, ha mi, magyarok annyira érzéketlenek vagyunk más népek és a saját kisebbségeink tragédiái iránt, de legfőképpen is fenemód antiszemiták vagyunk, miért nálunk van a világon a legtöbb holokauszt emlékhely és emléknap?

Apropó, holokauszt! Amikor egy általam értelmesnek tartott ismerősöm a Facebook-on megosztotta ezt a Díványos gyalázatot, felvetettem, amennyiben ez a kis eszmefuttatás a holokauszttal kapcsolatban hangzana el, annak büntetőjogi következményei lennének. Természetesen azonnal megkaptam az antiszemita jelzőt. Mellé még azt, hogy trianonba senki nem halt bele.

Ez tehát a lényeg! Magyarországon még mindig az a közvélekedés az államunk területén élő bizonyos társadalmi csoportban, hogy a trianoni békediktátumnak nem voltak magyar áldozatai. S ha áldozatok nem voltak, nincs is mit gyászolni. Hetven évig éltünk ebben a hazugságban, majd a rendszerváltozás első tíz évének káoszát követően újra elindult a bolsevik gőzhenger és azóta még durvább magyarellenes propagandát fejt ki.

Az a Trianon, amit mi nemzeti tragédiaként értékelünk, nem 1920. június 4-én kezdődött. Az csupán egyetlen, - ám valóban jelentős - állomása volt. Azon lehetne vitatkozni, hogy mikortól vált szinte bizonyossá e sorstragédiának a bekövetkezte. Én úgy vélem, a Deák Ferenc neve fémjelezte 1867-es kiegyezéssel.

A meggyengült császársággal a királyságunk területén élő kisebbségek kárára, az ő érdekeiket mellőzve kötöttünk egyezséget. Ez súlyos stratégiai hiba volt, amely Deák alkalmatlanságának is betudható. A haza bölcse! (LoL)

Picit a kisebbségeinkkel is foglalkoznék. Nincs köztük egy sem, amely előttünk élt volna államunk területén, s mi elvettünk volna tőlük bármit is. Olyan nációkról van szó, akiket valamilyen érdekből engedtünk letelepedni a területünkön. Amikor ez történt, nem létezett a politikai nemzetben való gondolkodás, ez a torz ideológia, amely kizárólag államok pusztulását képes okozni.

Egyetlen nemzetfelfogás helyes, amely a törzsi-nemzetségi elvből, a vérszerinti és házasság útján szerzett rokonokat együtt ismeri el, tehát identitásalapú. A nemzet nem működik jogi határok közé szorítva, mert annak mindig Trianon, Koszovó és Krím a vége.

Visszatérve a gyenge jellemű Deákhoz, az általa képviselt sorsrontó politikai attitűd a XX. század elejére valamiféle erényként igyekezett tündökölni, hogy a belsejében dúló pusztulatot hatásosan képes legyen elmaszkírozni.

Így, amikor a morális tartásában megtört császárság trónörökösét meggyilkolják, ahelyett, hogy alkalmat találtunk volna a kényszerfrigyből való kilépésre, rituális politikai öngyilkosságot követtünk el.       

Bármilyen furcsa, ahogy a gyilkos hajlamú bolsevizmus képes ma is virágozni (lásd baloldali liberalizmus), úgy élnek köztünk olyanok is, akik a monarchiát dicsőítik.

Egyetlen állam sem szenvedte meg annyira a Nagy Háborút, mint mi. Még az elbukott császárság is jobb kondíciókkal került ki belőle, noha a legfőbb bűnöse volt annak. S itt ütött vissza Deák szűklátókörűsége, mert a magyar királyság területén élő befogadott kisebbségek sorra állapodtak meg az antanttal minket kikerülve, sőt, bosszútól hajtva a mi kárunkra.

Legalábbis az 1917-es Oroszországi eseményekből illett volna levonni a megfelelő következtetéseket, hogy tudniillik a császárság legfőbb támasza, a rokon, a cár atyuska bizony csúnya véget ért. Ekkor még súlyos veszteségek nélkül kerülhettünk volna ki a konfliktusból, hiszen mi is csak egy alávetett tartomány voltunk a habsburg birodalomban.

Ezzel szemben a deáki hajlott gerincességtől korcsosult értelmű országvezetés a végsőkig kitartott, majd, amikor tompa elméjükig eljutott, mekkora kárt okoztak a nemzetnek, a monarchia-kritikus, ám erőteljesen anarchisztikus elveket valló Károlyit tolták az élre. Ezzel tetézve gaztetteiket.

Aztán már bármennyire is logikus volt Károlyi döntése a Kun Béláéknak történő hatalomátadásról, kiütközött súlyos intellektusbeli deficitje, amikor nem ismerte fel, hogy a bolsevik vezető még nála is silányabb értelmű egyén, akit egyetlen érzelem mozgat, a magyarok iránt érzett feneketlen gyűlölete.

A háborúnak vége volt és hirtelen nem a vilmosi német vagy a habsburg birodalom volt a fő ellenség, hanem a Szovjetunió, a bolsevik diktatúra. Az 1918-ban kezdődött intervenció lefoglalta az új hatalmi struktúrák energiáit. Így a háborút lezáró „békeszerződések” megkötése is halasztódott.

Az egykori császári-királyi főtisztek vezette magyar Vörös Hadsereg területeink visszaszerzésére indított hadjáratai sikeresek voltak. Sajnos azonban a bolsevik politikai vezetés elkövette azt a szándékos aljasságot, amit azóta is nyögünk.

Kun Béla egyetértett a magyar királyság területeinek elcsatolásával, a magyar nemzet megcsonkításával. Olyannyira, hogy később, amikor már Szovjet emigrációban élt, hosszan értekezett arról, hogy a magyar nép és kultúra létjogosultsága csupán szűk területen képzelhető el. Az elszakított területeken ártalmasnak tartotta a magyarok önrendelkezését, szokásaik gyakorlását. A nyelvhasználatot is!

Ez az ember, amikor a hadsereg sorra foglalta vissza a területeinket, nem a magyar, hanem a Szovjet zászlót tűzette ki, jelezve, az új magyar állam a Szovjetunió szövetségi része kíván lenni. Hazánk hivatalos neve akkoriban az volt, hogy Magyarországi Szocialista Szövetséges Szovjet-Köztársaság. A szovjet tanácsot jelent, így vált általánossá a „tanácsköztársaság” kifejezés.

Ez az elvhű ember elkövette azt a hőstettet is, hogy miután Lenin elvtársék nem tudtak segítséget küldeni az intervenció miatt, azonnal szaladt egyezkedni az antanttal. Akik aztán jól nem tartották be az alku rájuk eső részét, mert Kun elvtárs az első követüket kikosarazta. Abban egy kevésbé galád békeajánlat volt, de akkor még várta a szovjetek válaszát, amelyről biztos volt, hogy kedvezőek lesznek számára, de aztán mégsem voltak azok.

Szóval, egy rohadt hazaáruló söpredék volt, s vele az összes többi elvtársa. Olyanok is, mint a balliberális körökben ma is egekig magasztalt Lukács György marxista filozófus (filozófus! LoL). Egy korcstestű gyáva tömeggyilkos volt. Testi fogyatékossága miatt nem kellett katonának lennie, majd mit ad Isten, a Tanácsköztársaságban egy időre a Vörös Hadsereg politikai népbiztosa lett. Na, ott aztán megmutatta, kicsoda is valójában!

Mindenesetre a Tanácsköztársaság bolsevik vezetésének hazaárulása miatt a Vörös Hadsereg szétszéledt, nem védte többé senki hazánkat. Ez volt Trianon bekövetkeztének legfőbb oka: a baloldali világnézetben kódolt hazaárulás, a nemzeti összetartozást bármi áron elpusztítani igyekvő aljas indulat.

Mert akármekkora egy stupid barom volt Deák, s még nála is nagyobbak a követői és utódai, mint Károlyi is, a német és osztrák birodalmak felbomlása, valamint a Szovjetunió megalakulása, s az ellene folytatott intervenciós harcok merőben új feltételeket teremtettek és vontak el energiákat a ránk szabadított retorziós missziótól, amely könnyedén lehetővé tette volna területeink jelentős részének megtartását.

Bizony, elég lett volna annyi, hogy Kun Béla és bandája ne akarja a teljes országot a Szovjet birodalomba integrálni. Csupán annyicska kellett volna, hogy ne legyenek hazaárulók.

Mondhatnák magukat nagyon okosnak gondoló emberek, hogy könnyen török pálcát én egy évszázad távolából. Ám ez nem igaz. Én töredékinformációkból dolgozom (mivel a korabeli dokumentumokat kvázi rejtegetik az akkori felelősök most is pozícióban lévő leszármazottai – természetesen tudósnak álcázva magukat), nekik akkor a valóság teljes palettája rendelkezésükre állt, mégis rosszul döntöttek. Kun Béláékig bezárólag. Ők ugyanis más tészta, ők nem tartoznak a magyar nemzettörténet köréhez. Ők a saját szempontjukból jól döntöttek, amikor a magyar nép kiirtására szövetkeztek, elvégre ez volt a tervük. S ha nincs az antant szószegése és a román hadsereg, talán sikerül is véghezvinniük.

Bizony, nagy hálával tartozunk a románoknak! Az ő támadásuk kergette el a gyilkosainkat, a bolsevikokat. Persze, onnantól sem lett jobb a sorsunk. Mert, bár egyesek szerint Trianon egyetlen magyar halálát sem okozta, azért a szerbek a levegőbe dobálták a magyar csecsemőket és úgy lőtték szét őket.

Csecsemőket!!! S nekünk mégis úgy kell tudnunk és éreznünk, hogy nem történt is semmi, kérem szépen, tessék tovább haladni.

A máig teljes borzalmával ható Trianon oka, hogy léteznek olyanok, mint Kővágó Pál pszichológus, hogy demokráciának hívják azt a rendszert, ahol gyilkosaink és azok leszármazottai osztják az észt és gyaláznak minket tragédiáinkban is. Azért él Trianon, mert a parlamentben van LMP, DK, MSZP és Jobbik, vagyis emberi jellemzőiktől megfosztott aljas torzók, akik ma sem tesznek mást, mint elődeik, igyekeznek elpusztítani a magyarságot.

Azért él Trianon, mert demokráciának nevezik azt, ahol a baloldali eszmeiség (rém)uralma tematizálja a mindennapjainkat. Nem véletlenül mondta Ronald Reagan amerikai elnök, hogy a liberalizmus egy fasiszta filozófia, s ha Amerikát valaha eléri a fasizmus, azt a liberalizmus képében teszi majd.

Aki ismeri a nyugati demokrácia történetét, az tudja, - sokan még emlékezhetnek is rá – a baloldali nézeteket vallókat az USA-ban bebörtönözték, olykor halálra is ítélték. Az volt a helyes, az tényleg demokrácia volt. A baloldaliság ugyanis métely, amely az emberi társadalom testét rágja.

Szóval, ott hagytam abba, hogy annyira nem halt bele senki Trianonba, hogy a szerbek magyar csecsemőket dobáltak a levegőbe és úgy lőtték agyon őket, természetesen szüleik szeme láttára. Hogy a tanácsköztársaság hóhérai tízezer szám ölték a magyart…

Álljunk meg egy pillanatra! A magyar történettudomány álláspontja szerint mindösszesen 590 embert gyilkoltak meg a bolsevikok rövid uralmuk alatt. Ezt egy Váry Albert nevű egykori főügyész feljegyzéseire alapozzák. Váry volt az, aki könnyek között szabadította ki Kun Béláékat a börtönből és ezt élete legszebb pillanataként őrizte meg. Váryt olyan tények nem érdekelték, hogy a Lenin fiúk nem készítettek feljegyzést a pogromok során.

Szamuely vonatos sztorijából sem maradtak fenn hatósági dokumentumok. Vagy fennmaradtak, csak a ma is befolyásos csemetéik őrizgetik előlünk. Olyan is előfordul, hogy egy tömeggyilkost azzal mentegetnek a leszármazottak, hogy csak legenda, amit az illető erőszakos tetteiről hallottunk. Ilyen Lukács György esete is. Az ő fajtája által eluralt tudományos körökben csupán mese, amit egyébként maga Lukács büszkén felvállalt.

Szóval, vagy 590, vagy pár százezer. Mint mondjuk, a szintén Trianonból következő málenkíj robot áldozatai. Utóbbi során mintegy 900 ezer magyart deportáltak, s e számnak több mint fele sosem térhetett haza. 500 ezer magyar halt borzalmas halált munkatáborokban. Nemrég láttam egy fotósorozatot, a szerencsétlenek pont úgy néztek ki, mint az auschwitzi tábor lakói.

A málenkíj robottal kapcsolatos balliberális vélekedés szerint annak áldozatai nem magyarok voltak. Éppenséggel a magyarok küldték halálba azokat az embereket, de azok semmiképpen nem voltak magyarok. Svábok voltak, például. Esetleg svédek, - gondolom – vagy Kongói Köztársaságiak, de az biztos, hogy nem magyarok, állítják ők, ott a baloldalon. Mindegy, akárkik is voltak, mi, magyarok küldtük a halálba őket.  

Olyat is állít a Díványon vergődő páros, - Kővágó és Sáfár-Williams – hogy a roma holokausztot tagadja minden magyar. Az összes, aki nem a balliberális pártokra szavaz, természetesen. Az egy cseppet sem zavarja ezt a két nyomoroncot, hogy a roma holokausztnak Magyarországon elsőként lett emléknapja, s e téren meglehetősen egyedülállóak vagyunk. Előbb volt roma holokauszt emléknapunk, mint a málenkíj robot magyar áldozatainak. Ennyire vagyunk önzőek, ennyire vagyunk sereghajtók az inkluzív áldozatiságban.  

A valóság az, hogy Trianon egyenes következményeként legalább egy-másfél millió magyar veszett oda. És ebben a tragédiánkban az államunk területén élő egyes kisebbségek, - például a balliberális nemzeten kívüli nemzetfeletti internacionalista-globalisták – illetve a határainkon túl élő más nációk közül egy sem mutat részvétet. Egy sem!

Ezek a tények. Ebben nincs eltúlzott áldozatiság, nincs befelé forduló sértettség. Csak büszkeség van. Büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. hogy képes vagyok teljes egészében megélni a magyarságomat. Erőt ad nekem, hogy identitásomat úgy vagyok képes megélni, hogy közben más nációk, kultúrák identitását, érzelmi kötődését nemhogy nem kell becsmérlő szavakkal illetnem, de tiszta szívből képes vagyok az együttérzésre velük.

Trianon nem több és nem kevesebb, mint lakmuszpapír: a hozzá való viszonya elmondja mindenkiről, hogy magyar vagy sem.

Nem tudom, mennyire közismert manapság a L’art Pour L’art társulat Besenyő családja, de nekem azonnal ők jutottak az eszembe, amikor megláttam a hírt, hogy a Kecskeméti Vadaspark egyik nagy kedvencét, Zarát, a szurikátát egy iskolás gyerek a földhöz csapta.

Volt a család szomszédjában a Besenyőék leánygyermekéhez, Evetkéhez hasonlóan idióta fiúcska, a Tompika. Amikor ez a Tompika játszott, az nagyjából nem volt más, mint a játék tárgyainak rituális kivégzése.

Tompika figurája azért volt sikeres, mert az egyedi módon eltérő negatívat, a devianciát karikírozta. Manapság ilyennel operálni a humorban nem lehet, mert tíz szülőből nyolc ráismerne a saját kölykére. Ugyanis az a viselkedés, amit egykor devianciaként tartottunk nyilván, mára általánossá vált.

Itt van ez az eset: A vadaspark működtetői külön kérték, hogy ne háborgassák a vemhes kisállatot. Erre mit tesz Tompika? – Odamegy a tiltás ellenére, a fakezével megmarkolja az állatot, amelyik - nyilván fájdalmában – megharapja. Egy normális gyerek ilyenkor ijedtében elejti, hátraugrik, sír. Nem így Tompika! Ő nemes egyszerűséggel még jobban megmarkolja a gyermekeit védő jószágot és tiszta erejéből a földhöz csapja.

Na, most kik ennek a kis neandervölgyinek a szülei? Mit lát ez otthon, ha ilyen helyzetben azonnal brutális agresszióval válaszol? Azt már nem is boncolgatnám, hogy ezzel a habitussal engedni felnőtté válni, milyen katasztrófa lenne.

Mert ez a történet nem a szerencsétlen kisállatról, Zaráról szól, hanem a dekadens emberi társadalomról, ahol a Tompikák és Evetkék apuci és anyuci kedvencei, akik egy-egy csínytevés után bamba vigyorral nyugtázzák ivadékuk tettét, elégre már ők is valaki Tompikái és Evetkéi voltak.

Azt is lefogadom, hogy a kis Chucky az iskolában sem strapálja magát fölöslegesen tanulással. A szülei pedig oly mértékben műveltek lehetnek, hogy Vekerdy egyes (totál fölösleges) megnyilvánulásaiból annyit értettek csak meg, hogy nem kell tanulnia a gyereknek, nem kell a szigor, mert úgyis Bill Gates és Einstein lesz belőle. Ahogy az összes többi gyerekből is Vekerdy szerint. Persze, csak akkor, ha nem szoktatjuk őket szabályokhoz, mellőzzük a szülői szigort, a tanulást pedig végképp.

Nemrég jártam vadasparkban. Én nem tudom, a kecskeméti milyen, de az, ahol én jártam, az borzalmas. Vörös vércse egy fürdőszobányi kalitkában. S mindez azért, hogy Tompika és Evetke lásson állatot. Mert amúgy fogalma sincs, hány lába van egy kacsának, hogy emlős-e vagy madár. Ja, de majd jól megtanulja, ha látja ezeket a szerencsétlen élőlényeket gettóban félig megőrülve.

Egy átlagos UHD 3D-s SMART tévé ára százezer forint. Vannak még természetfilmeket sugárzó csatornák, igaz ezeket a műsorokat lassan teljes egészében leváltják a különböző kontinensek jól láthatóan degenerált kamionosairól vagy raktárakban turkáló, óbégató zsibárusokról szóló sorozatok. Mindegy, van internet, UHD 3D-s tévén keresztül szuper jól megnézhető állatos dokumentumfilmekkel. A kutyát nem érdekli, ha Tompika kivégzi a tévét, a retardált apja majd vesz neki másikat.         

…ha nő. Akkor sem, ha sokkal gyengébb nálad. Akkor sem, ha egyébként biztos lehetsz benne, hogy a rajta elhatalmasodott gyilkos düh okán ő bármikor kész lenne elpusztítani téged pusztán azért, mert nem azonosulsz aljas, embertől elidegenedett nézeteivel. Ne bántsd, mert te vagy az erősebb!

A napokban láttam egy videofelvételt, - amit azóta az összes (ál)liberális, ifjú marxista ismerősöm nagy bőszen megosztogat  a Facebook-on, mint a kormány által megvalósított terrort – amin egy biztonsági őr ököllel-alkarral szabályosan leüt egy nála jó két fejjel alacsonyabb ligetvédő nőt.

És most kapaszkodjunk meg! – Rendőrök jelenlétében. Gyorsan tegyük hozzá, a police azonnal intézkedett vele szemben, megbilincselték, társaik pedig a nő segítségére siettek. De akkor is! Honnan veszi a bátorságot ez a barom, hogy rendőri intézkedés közben súlyosan bántalmazzon valakit, ráadásul egy törékeny nőt?

Jegyezzük meg, ugyanez a jelenet 2006-ban úgy zajlott volna, hogy a rendőrök még pluszban megrugdosták volna a nőt, a többi hőzöngőnek meg kilőtték volna a szemét. Na, de az demokrácia volt, most viszont egy magyar nemzeti diktatúrában élünk, ahol a rendőr szerencsére (többnyire) a dolgát végzi.

Hogy akkor a liberotalibánok miért vonyítanak fejhangon az eset óta? Először is, mindenért vonyítanak. Másodszor, a ligetben egy állami beruházás zajlik. Az állam jelenleg magyar és nemzeti vezetésű, a ligetvédők pedig internacionalista liberálbolsevikok, vagyis nemzetgyűlölők. Harmadszor pedig azért, mert a baloldali médiumok a jól látható és hallható rendőri intézkedés ellenére is azt állítják, hogy a rendőrök nem tettek semmit.

Jó, ha harminc ligetvédőre jut egy, aki meg tudja különböztetni az egyes növénytípusokat, fajokat, amit éppen bőszen védelmeznek. A ligetben kivágásra kerülő fák túlnyomó többsége akác. Egy invazív fajta, amely, ha valahol gyökeret ver, kiirtani alig lehet. Tapasztalatból tudom. Van három lila akácom, amelyek gyökerei 30-40 méterre elnyúlnak és új hajtásokat növesztenek. Feltörik a betont is, ha nem elég masszív.

Az sem mellékes körülmény, hogy a ligetvédők mentálisan súlyosan sérült, nagyobb részt drogos hippik. A mondataikat monoton ismételgető, majd hisztérikus kitörésben fejhangon visító ember minden, csak nem mentálisan ép honpolgár.

Persze, nekik is vannak jogaik. Például gyógykezelést kapni egy klassz kis pszichiátrián, majd egy drogelterelés, hogy megússzák a sittet. Ám ők nem kérnek a szakember segítségéből, tombolni akarnak, kiélni az elméjüket rágó agresszivitást. Jól látható a videón, hogy ők alkalmaznak erőszakot először, tehát fennállt egy jogos védelmi helyzet, továbbá a rendőri intézkedésben a kényszertő eszközök alkalmazása.

Mielőtt bárki megvádolna a természettel szembeni tiszteletlenséggel, közlöm, környezettudatos életmódot élek. Már az ésszerűség határain belül! A háztartási zöldhulladékot komposztálom, az így nyert földet a kertben felhasználom. A háztartási egyéb hulladékot szelektíven gyűjtöm. A városban teljesen elektromos, rásegítő belsőégésű motor nélküli autóval közlekedem. (Természetesen nem bringázom, mert ökoterroristák közé nem állok!) A kerti növényeimet gondozom, s bármely átalakítás során mindig fontos szempont, hogy fát-bokrot nem pusztítok el érte.

Sokszor helytelenítek nagyberuházásokat, illetve azok kivitelezését, ha véleményem szerint meggondolatlanul, pusztán anyagi szempontokat szem előtt tartva rombolják a zöldfelületeket. Szóval, elmegyek a környezettudatosságban addig, amíg ép ésszel elmehetek. Ám az a szélsőséges és erőszakos magatartás, amit a ligetvédők megtestesítenek, számomra visszataszító, vállalhatatlan.

A liget projektet átnéztem anno, amikor a cirkusz elkezdődött. Az egész óbégatás nem szól másról, mint arról, hogy a nemzetgyűlölő internacionalistáink minden ellen tiltakoznak, ami a magyaroknak jó és hasznos. Persze, mindez nem más, mint a szokásos deviancia-éltetés a normalitással szemben. A deviánsok jelen esetben a ligetvédők.

Intermezzo: A párom vegetáriánus. Nem eszik húst, mert tiszteli az életet. Tejterméket és tojást viszont fogyaszt, ezért ő egy vegán szemében semmivel sem különb, mint én, aki húsevő vagyok. A Minap Sebestyén Balázsék a reggeli rádiós műsorukban foglalkoztak a témával. A szélsőséges vegánizmust mutatták be. A vegán nem irtja ki a tetűt a hajából, mert a tetű is állat; nincs orális szex, mert hát az is hús; csak vegán mesterembereket hív karbantartáshoz, stb.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek mentálisan sérültek. Viselkedésükkel a devianciát demonstrálják. Pont, mint a ligetvédők, de bármilyen, a világnézetüket, elveiket irracionálisan megjelenítő, az erőszaktól sem visszariadó csoportok. Megismétlem posztom elején tett megjegyzésem: ne legyenek kétségeink, akik ilyen attitűddel élnek társadalmunkban, bármikor képesek lennének elpusztítani minket pusztán azért, mert különbözünk tőlük. Intermezzo vége.

Amikor tehát értékeljük a posztomban elemzett inzultust, nem elégséges, ha a security-s vadbarmot elítéljük és megvetjük mélységesen, helyesen akkor viselkedünk, ha a ligetvédők irracionális és agresszív magatartásától is elhatárolódunk.

Úgy tűnik, a kutyaugatás tényleg nem hallatszik el a Holdig. Pedig a haladó értelmiség és az ajkukon csüggő szerencsétlen sorsú kisemberek szentül meg voltak győződve róla. Berkeikben felsőbbrendű értelmüket csillogtató tudálékosok tézisként terjesztették ezt a szamárságot.   

Néhány ezer, általuk felheccelt futóbolond teleóbégatta a Facebook-ot és Budapest romkocsmáit, terjesztett mindenféle képtelen ostobaságot, s azt hitte, ha ő elhiszi, mindenki más is.

Éktelen vernyákolásukat aztán addig mívelték, mígnem az ép értelmű emberek meg nem unták azt, s véget vetettek neki. Nem Orbánért lett rekord részvétel a választáson, hanem az elmebajt propagálók miatt. Sajnálatos módon nincs annyi értelmük, hogy felfogják, ami tegnap történt, azért csakis őket terheli a felelősség.

Az elvileg nem létező, egyébként jelentős potenciállal bíró balliberális sajtó pedig adta alájuk a lovat. Istenem, hány szerencsétlen sorsú baloldali honfitársam osztotta meg Denzel Washington ironikus hangvételű villáminterjúját, amelyben arról beszél egy újságírónak, hogy a félretájékoztatás milyen visszataszító.

Természetesen itt kizárólag a jobboldali médiára vonatkoztatták e kijelentést. Átverték egymást, átverték magukat. S most hüledeznek, mert erre nem számítottak.

Akkor mégis, mire számítottatok?

Hogy azok a szülők vannak többen, akik azt szeretnék, ha a gyermekük kevesebbet tanulna? S azok a tanulók, akik szerint tök fölösleges szorgalmasnak lenni?

Hogy a családok nem tudnak számot vetni bevételeik és kiadásaik viszonyának alakulásáról?

Hogy mindenki bedől az ál-liberális mantráknak, amely szerint az irreguláris (illegális) migráció és a terrorizmus között nincs összefüggés?

A tegnapi napig minden csodálatos volt nektek. Mondhattatok akármekkora égbekiáltó baromságot, nem volt lehetőség kontrollra. S mivel az ép értelmű emberek inkább befogták füleiket fülsértő lármátok hallatán, úgy jelent meg minden szemenszedett hazugságotok, mint egyetlen létező igazság.

Mától ennek vége. A valóság úgy csapott pofán titeket, hogy többen még most is félrebeszélnek. Ki azt hallucinálja, hogy a Fidesz csakis a határon túliak miatt nyert, más meg azt, hogy nincsenek is migránsok. Az igazán együgyűek, persze, ezt is kihordták lábon és tovább mantrázzák, hogy mindenki más a hülye, nem pedig ők.

Hogyan tovább?

A „hogyan tovább?” nem kérdés: ahogy eddig is 2010 óta. Sokkal nagyobb probléma, hogy mihez kezdjünk veletek. Mert valamit kezdeni kell, így nem maradhat.

Természetesen semmi bajunk vele, ha hülyén akartok meghalni, szívetek joga. Ám azzal performansszal, amit itt bemutattatok az elmúlt pár évben, - de legfőképpen az utóbbi hónapokban – kényszerhelyzetbe hoztatok minket, s ennek eredménye újabb kétharmad lett.

Ezt mindenképpen el kellett volna kerülnünk. Valamennyi politikai képződmény természete, ha pozíciót fogott a társadalomban, a hatalomféltés. Visszataszító, értelmileg artikulálatlan őrjöngésetek joggal keltett félelmet egyrészt bennünk, ép értelmű, önálló gondolatok mentén előre haladó emberekben, másrészt a hatalmon lévő pártkoalícióban.

Tartok tőle, mindez olyan hatással lesz a jogalkotási metodikára, amely tovább túlozza majd az amúgy is autoriter, az emberi együtt érzéstől eltávolodott törvénykezést. A káosszal fenyegetettség érzése a rendpártiság torz túlsúlyát eredményezi. Ebben a közegben az általános erkölcsi alapozás hiányt szenved, törvényeink nem tükrözik majd a valós értékrendünket.

És ezért kizárólag titeket, ellenzéki szavazókat terheli a felelősség, mert képtelenek vagytok levedleni a természeteteket, s hatalmon mindig bolsevikok, ellenzékben pedig anarchisták vagytok.        

Előrebocsátom, nem nézek magyar focit már nagyon régen. Legutóbb Dárdai Pali okán szakítottam meg e hagyományt, mert az a fiú megérdemelte a figyelmemet.

Sportszerető emberként sem a labdarúgás áll legközelebb hozzám. Ám éppen a sporthoz való viszonyom miatt tudom, hogy a focinál nincs fontosabb sport. Ezért nem mindegy, milyen eredményeket vagyunk képesek ebben felmutatni.

Hogy mitől lesz eredményes nálunk ez a sport? Bár tudnám! Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy vannak elengedhetetlen alapfeltételek, amelyeknek teljesülniük kell. Például, hogy olyan stadionjaink legyenek, ahol korszerű futballt lehet művelni. Már, ha van művelésre alkalmas fiatal sportoló.

Az infrastrukturális háttér megteremtése tehát alapfeltétel. Nálunk ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy a büdös szájú, hónaljszagú panelprolitól egy vasat sem vett el senki. Mi a sikertörténet, ha nem ez?

Ennek ellenére minden baloldali azon jajveszékel, hogy elvették tőlük az adóforintocskájukat stadionokra, pedig ők inkább a hajléktalanoknak adták volna, meg oktatásra és egészségügyre.

A történet a következő: Még a Nagy Baloldali Kulturhérosz, Gyurcsány Ferenc ült le a FIFA-val tárgyalni a stadionfejlesztésekről. Magával vitte az oldalbordáját, Bajnai Gordont és kezesnek hívták az EU akkori vezetőjét, José Manuel Barroso urat is.

Így, négyesben a FIFA elnökével megállapodtak, hogy az EU elkülönít a kohéziós alapban egy többletjuttatást, - megismétlem: többletjuttatást! - Magyarországnak sportfejlesztésre, amelyet bármikor lehívhatunk, ha belefogunk a fejlesztésekbe, azaz a stadionépítésekbe.

Ferenc testvérék sorsa ismert. Orbán pedig egyszerűen szaván kapta Barrosoékat és elkezdte lehívni az összegeket. A pénzek sorsa előre elrendeltetett, kizárólag sportfejlesztésre volt költhető.

Ez azt jelenti, hogy ebből nem lehet huszonhetedik havi nyugdíjat adni, lélegeztetőgépeket vagy jobb tanárokat venni. Egyszerűen semmi másra nem fordítható. Tudom, nehéz megérteni, de a világ így működik.

Igen ám, de az infrastrukturális háttér világszínvonalra emelése önmagában kevés. Mi lehet a baj, ha közben azért a futballistáink egész szépen keresnek profi karrierjük alatt? Úgy látszik, a pénz és a korszerű stadion együtt is kevés. Hol hát a gond?

Megmondom: a szemléletben.

Először is, ezek a fiúk nem C. Ronaldo vagy Messi akarnak lenni, hanem az a srác, aki, ha hazamegy a falunapokra, luxus sportkocsival teszi, menő gúnyában, hogy megmutassa a többi bugrisnak, mennyivel többre vitte, mint ők. Ez a céljuk, semmi több. Messinek és C. Ronaldonak lenni túlságosan melós. Azt meg minek, ha a saját közegében a semmi tudással is kiemelkedően gazdag?

Hogy hol a sportszeretet? – Sehol! A focit nem sportként kezelik. Nem azért lettek labdarúgók, mert szeretik a sportot. Ezek? Az edzésnek csúfolt bohóckodásuk nevetségesebb, mint egy 80-as évekbeli testnevelésóra. A labdarúgás nekik egy nagyon laza munka, amivel szarrá kereshetik magukat.

Pont olyan minimalisták, mint akik elhiszik, hogy nem kell jól tanulni, anélkül is, - mit „is”? anélkül csak igazán! – mindenkiből az lesz, amiről csak álmodik. Pont olyan minimalisták, mint azok, akik iskolában menő rossz tanulók voltak, most meg a Bosch-nál rohadnak a szalag mellett és hangoztatják, a főnökeik mind hülyék, ők sokkal okosabbak. Pont olyan minimalisták, akik elhitték, hogy minden ember egyenlő, az is, aki szorgalmasan tanult, képezte magát és vitte valamire, és az is, aki sosem tanult, dolgozni is rest, saját sikertelenségéért pedig kizárólag másokat okol.

A szemlélettel van baj. Meggyőződésem, ha véletlenül lenne egy-egy tehetséges gyerekünk, a többiek, az edzők nem hagynák érvényesülni őket. Minden eszközzel azon lennének, hogy gátolják a fejlődésben. Nem véletlenül mondta Dárdai Pali, hogy 16 éves kortól külföldre kellene küldeni őket, mármint azokat, akik szeretik a sportot.

A paradigmaváltás utópia egy olyan rendszerben, ahol semmiért is óriási összegeket tehetnek zsebbe a foci körüli élősködők. Így aztán azon kell agyalnunk, hogyan lehetne kihasználni a kiváló infrastruktúrát más sportokra, esetleg kulturális események megrendezésére.

Na, Stephen Hawking ma is megúszta! Mert ahelyett, hogy a halála kapcsán róla, életéről és munkásságáról szóló gondolataimat osztanám meg, egy teljesen más témában kockáztatom a 30 napos Facebook-letiltást. Volt már, aki megkérdezte, minek írok olyanokat, ami miatt elhallgattatnak. Most mit mondjak, a Jó Isten az önálló gondolkodás képességével vert meg. Ami önmagában nem volna probléma, ha közben nem éreznék kényszert arra, hogy rámutassak az annak hiányából fakadó tévelygések szülte ostobaságokra.

Hallgatni arany, ahogy mondani szokták. Ám én beérem kevésbé nemes fémekkel is, ha közben lehetőségem van szabadon véleményt alkotni. Ugyanis nem vagyok sem elég bölcs, sem elég vén és conformista (megalkuvó) ahhoz, hogy befogjam a szám. Meg egyébként is, talán egy hónap van még hátra a szólásszabadságból, hiszen, ha a bolsevista összefogás győzedelmeskedik, az első dolguk lesz elhallgattatni mindenkit, aki másként merészel gondolkodni.

Tovább megyek: mindenkit, aki gondolkodni mer. Szent meggyőződésem, hogy a baloldali emberek számára ez valamiféle megbocsáthatatlan bűn, az anyagyilkosságnál is súlyosabb. Ezért is nem tapasztalom egyedeik részéről, hogy akár csak a csírája is felsejlenék az értelmes gondolatnak.

Olyan képtelen álhíreket terjesztenek egymás között a Facebook-on is például, hogy mi, épelméjű emberek nem győzünk hüledezni. Amelyek megszületésének érzelmi körülményeit a legprimitívebb aljasság teremti meg. S az önálló gondolatoktól babonásan rettegő baloldali emberek terjesztik, mint a pestist.

„Gondolkodó (blog?): Orbán hatfejű gyereket szült, de belefojtotta a WC-be. Orbán gyerekgyilkos. Osszátok!”

„Juhász Zoli Sheperd (önjelölt messiás): Orbán a földönkívüli inváziót vezényli éppen, mert ő is Alien. Gázt vezetett minden ember lakásába, hogy elégesse őket. Minden lakásban van spájz, lomos, ilyesmi, tehát van kamra. A lakások gázkamrává válnak egy gombnyomásra és Orbán már nyitja is a csapot. Osszátok!”  

„Nyugati fény (hírportál): 2014-ben nem is a Fidesz nyerte a választásokat, mert a világ népeinek létszámát hozzáadva a nem Fideszre szavazók szavazatához, akkor az jön ki, hogy az ellenzék nyert. Feljelentettük Orbánt zug-miniszterelnökösködésért. Az ügyészség nyomoz. De ha mégsem, akkor a választások után felkötjük Polt Pétert. Osszátok minél többen!”

És ezek a szolidabb (ál)hírek! Ezeknél csak durvábbak vannak.   

Mindez azért foglalkoztat most, mert valami jobboldali portál nyílt levelet írt Szellő Istvánnak és Erőss Antóniának, az RTL Klub két hírolvasójának, amelyben számon kérik rajtuk a munkájukat. A mindössze két mondatból álló cikk alatti kommenteket nem idézném. S minderről eszembe jutott egy korábbi eset.

Néhány éve Balatonfüreden egy feldühödött bolsevik azért verte meg Borsa Miklóst, az MTVA hírolvasóját, mert nem tetszettek neki a hírek, amiket beolvasott. Az a legtermészetesebb, hogy a baloldali újságírók egy emberként nem álltak ki kollégájuk mellett, hiszen a gondolkodás képességének hiányán túl a gerincoszlop nem léte is gyakori azon az oldalon. Engem ez akkor erősen megbotránkoztatott. Ezért is álltam be kommentelni Erőss és Szellő védelmében, vállalva a velem egyet nem értés nyomatékosított viszontválaszait.

Lássuk be, az RTL Klub bármennyire kormányellenes propagandát folytat, azért akkor is csak a legritkább esetben, jellemzően tévedésből megy egy bizonyos szint alá. Nem többször, mint a TV2, amelyik pedig a kormánnyal szimpatizáló televízió.

Szóval, nem értem, miért kell vegzálni Szellőt és Erősst a munkájuk miatt. Nyilvánvalóan az értékrendjükkel összeegyeztethető, amit az RTL Klub képvisel. Senki nem szeret ellenséges környezetben dolgozni. Az is nagyon valószínű, hogy szép fizetést kapnak a munkájukért. Na és? Két kellemes megjelenésű, jó orgánumú emberről beszélünk, akikkel könnyű eladni a portékát.

Nem látom okát gyűlölni őket. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol mindenki mindennel egyetért, ahol nem hallatszik az enyémtől eltérő vélemény. Kivel vitatkoznék akkor? Olyan világban sem szeretnék élni, ahol mindenki egyformán jó, rossz vagy közepes. Egy uniformizált társadalom nem lenne életképes.

Látszólagos ellentét az állításaimban, hogy közben elutasítok mindent, ami baloldali. Mondhatnók, ha nem lenne baloldal, akkor is uniformizált társadalom alakulna ki. Nos, a valóság az, hogy nincs jobb- és baloldal ellentétpár. A baloldal értékrendjében is vannak pozitív elemek, elutasítandóvá éppen az teszi, hogy kizárólagosságot követel magának.

Ellenállásom a jobboldalinak mondott értékrendet képviselők baloldali attitűdjeivel szemben is fennáll. Vegyük a mostani esetünket: Ha felháborodtunk azon, hogy egy jobboldali televízió bemondóját inzultus érte a munkája miatt, akkor nem inzultálhatjuk a baloldali televízió munkatársait.

Nem azt mondom, hogy mindent el kell tűrnünk, hogy minden ránk zúduló bolsevik mocskot szó nélkül kell hagynunk. Ám meg kell elégednünk a jogi keretek között vehető elégtétellel, azzal, amiről a kormányfő is beszélt. Őszintén bízom benne, hogy nem pusztán buzdításképpen hangzott el az erkölcsi, politikai és jogi elégtétel vételének szándéka.

Engem a Facebook azért tiltott egyszer 30 napra, mert leírtam, bármilyen aljas ember is Csintalan Sándor, a bántalmazása emberhez méltatlan cselekedet volt. Szóval, ha egy ilyen mondat 30 nap tiltást érdemel, akkor a bolsevikok állandó akasztással, árokba lövetéssel, IFA platóra hányással fenyegetőzése sem maradhat retorzió nélkül. Nem lennék meglepve, ha a választások után a Facebook kapna egy néhány milliárdos pert a nyakába a magyar államtól.

Addig azonban a helyes viselkedés az, ha megőrizzük a tartásunkat és nem az ő primitív, lealjasodott szintjükön és stílusukban jelenítjük meg azt az értékrendet, amit magunkénak nevezünk. Nem mű-entellektüel attitűdre biztatok, csupán a gerinctelenekre jellemző visszataszító, groteszk vergődés kerülésére.  

Egy igen nehéz és kényes témához nyúlok ezúttal. Egy olyan problémakört igyekszek körüljárni, amely csakis ránk, magyarokra jellemző, és amely egyre inkább irányt szab társadalmunk mindennapjainak. Van tehát aktualitása erről diskurzust nyitni.

Nyilvánvalóan most sem célom a meggyőzés, ahogy sohasem az. Az evangelizációt meghagyom másoknak, én maradok a tényközlésnél. Rámutatok ellentmondásokra, felemlítek alternatívákat, de leginkább kimondom, amit gondolok. Akkor is, ha ez másoknak, sokaknak nem tetszik.

Arról fogok most beszélni, hogy ki magyar és ki nem magyar. Az evidenciákat, mint azt, hogy egy Kínában született, Kínában élő kínai nem magyar, nem részletezem. A jogi tényt, hogy minden, Magyarországon magyar állampolgártól született gyermek magyar állampolgár, szintén nem fogom firtatni.

Azonban magyarnak lenni nem pusztán jogi kategória. Sokkal fontosabb az ön- és csoporttudat meghatározásánál az érzelmi kötődés, a szimbolikus egységérzet, vagyis az identitástudat, mint az, hogy milyen állam útlevele lapul a zsebemben. Ebből következik, hogy álláspontom szerint nem minden magyar állampolgár magyar.

S mielőtt valakiben felmerülne, hogy elítélhető módon teszek különbséget emberi minőségekben/státuszokban, közlöm, az ilyen jellegű distinkciót minden állam jogrendje ismeri és alkalmazza. Magyarországon tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbséget különböztetünk meg, amelyek közt nem említődik a zsidóság, noha pontosan tudjuk, hogy élnek zsidók is nálunk.

Egyébként a zsidó vezetők kérése volt anno, hogy ne említessenek a nemzetek és etnikumok között, hanem pusztán vallásként tartsák nyilván őket. Ami mára azért tarthatatlan, mert a zsidók jelentős része nem vallásos. Tehát igenis jeleznünk kell a különbségeket, eltéréseket. Ez a gyakorlat világszerte.

Nem túl régen értek véget Pyeongchangban (Dél-Korea) a Téli Olimpiai Játékok, ahol négy magyar fiatalember történelmet írt. A rövidpályás gyorskorcsolya váltószámát nyerték fantasztikus időeredménnyel. Micsoda magyar siker! – mondom én. Miközben a váltó két tagjának neve legalábbis kétségeket vet fel a magyarságukat illetően. Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang.

Az Európát, illetve annak kultúráját éppen leromboló balliberálisok azonnal ugrottak is a hírre. Majtényi László, volt ombudsman és a baloldal köztársasági elnök-jelöltje kijelentette, két migráns nyert aranyat a magyaroknak. Csintalan Sándor, közismert gazember és politikai kalandor ezt a bődületes ostobaságot és aljasságot is képes volt megfejelni. Állítása szerint mind a négy fiú migráns, mert kettő egyértelműen kínai, a harmadik zsidó, a negyedik pedig sváb.

Ezen felbuzdulva a Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő és baloldali miniszterelnök-jelölt felkutató által tulajdonolt Zoom.hu-n már azt olvashattuk, hogy Orbán kérjen bocsánatot a migránsoktól, akik ezt a szép eredményt szállították nekünk. Hiszen, ha Orbánon múlt volna, a Liu testvérek meg sem születnek. Azt már leírni nem merték, pedig nagyon szerették volna, hogy a másik kettő sem, ugyanis az egyiket elgázosította volna, a másikat meg kiebrudalta volna az országból marhavagonokban. Aki nem tudná, a kedves baloldal így szabadult meg a sváboktól, hogy aztán a házaikba ideológiailag megbízható népeket telepítsen, akik mára úgy megsvábultak, hogy senki jobban.

Mindenki tudja, hogy Magyarországon az Alaptörvényben is rögzített tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbségeken, illetve a zsidókon túl egyéb nációbeliek is élnek békében szép számmal. Ők migránsokként érkeztek anno. A paranoid ellenséggyártásáról híres baloldal a paranoid félelemben tartott, a valóságra nem túl fogékony szavazóinak azt mantrázza, hogy a csúnya magyarok gyűlölnek minden migránst.

Ezzel szemben a valóság teljesen más, ráadásul könnyen felfogható.

A migrációnak két formája van:

1., Reguláris migráció: az egyén szabályozott körülmények között valamilyen okból a származási országától eltérő országba vándorol. Erre bárkinek lehetőséges van, aki a befogadó államok által szabott feltételeknek megfelel.

2., Irreguláris migráció: ilyen minden, szabályozatlan körülmények között zajló vándorlás, például a tiltott határátlépés.

Érkezhetnek irreguláris migránsként olyan személyek, akik később, magukat hitelt érdemlően igazolva menedékkérelmet nyújtanak be. Kérelmük pozitív elbírálása után különféle státuszba kerülhetnek. Például menekült, oltalmazott, befogadott vagy menedékes. A jelenleg folyó muszlim invázió során ezernél is több rászorulón segített a magyar kormány, a terroristákat imádó, ám a jóhiszeműen érkezőket gyűlölködő fröcsögéssel fogadó baloldal jajveszékelése mellett.

A kisebb kitérő után térjünk vissza a mi magyar fiainkra, akik – fene tudja miért – a győzelmüket követően a magyar zászlót lobogtatva, azt terítve a vállukra ünnepeltek. Nem az Európai Unió zászlaját ragadták meg, nem! – „Há’, de mééér? Nem vagyunk tán európaiak? Nem vagyunk tagja az EU-nak?” – értetlenkednek a baloldaliak.

Most csúnyát fogok mondani! Látom is, ahogy Háger Miklós barátunk ráncolja a szemöldökét, de bánja kánya! – Meg a sivatagban két fillérért tilinkózó féllábú jó édesanyátok, az!

Hozzájuk képest a Gyurcsányhoz hasonlóan igen vallásos, - nyilván naponta bérmálkozó – Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely újonnan megválasztott polgármestere, aki egy magyar település magyar lakosságának szolgálatára esküdött fel, beiktatását követően meg sem állt Szegedig, ahol Botka László segédletével, - nyilván kellett Laci fizikai ereje, mert Márki-Zay nem csak jellemében gyenge – fél futballpályányi EU-s zászlót ragadott és bárgyú mosollyal sunyi pofáján lengetni kezdte.

Na, én erre mondom, hogy nem magyar! Magyar állampolgár, jogi státuszát nem vonom kétségbe, de azt igenis kijelentem, ennek a senkiházinak a magyarsága nem jelent többet, mint a zsebében lapuló magyar útlevele. Ennyi, egy fikarcnyival sem több!

Szemben vele Liu Shaolin Sándor, amikor tőle megkérdezték, hogy kínainak vagy magyarnak vallja magát, az egyébként magyar anyától született magyar fiú következőt válaszolta:

„Én itt születtem, itt élek. Magyar színekben versenyzek, magyar csapatban. Ez a hazám. 100%-osan magyarnak vallom magam.”       

Az sem titok, hogy az édesapán keresztül a kínai sportszövetség meghívta Kínába őket, ahol fényűző körülmények között edzhettek, s felajánlották, hogy versenyezzenek ott. A fiúk ezt udvariasan visszautasították. A jobb anyagi körülmények helyett a magyarságukat választották.

Ezt hívják identitásnak, érzelmi kötődésnek a kultúrámhoz, a társadalmi szerveződéshez, amelybe beleszülettem. A baloldal szerint az identitás fiktív tartalom (Váncsa István, a Heti Hetes sztárja nyomán), tehát nem létezik érzelmi kötődés, nincs olyan, hogy hazaszeretet.

Itt bizonyára felhorgadnak azon baloldali honfiak, kik olvasnak, hogy márpedig ők igenis hazaszerető emberek. Még egyszer mondom: aki azt vallja, - márpedig a baloldal nyíltan vallja – hogy nem létezik érzelmi kötődés a kultúrámhoz, jelesül a magyarságomhoz, az nem hazaszerető ember. A szeretet ugyanis érzelmi kötődés.

Persze, a baloldal könnyen jelenti ki, hogy nincs érzelmi kötődésük a magyarságukhoz, elvégre azt is vallják, hogy nincs magyar nép. Például Konok Péter, történész (történész!!!) szereti ezt hangoztatni, de Havas Henrik, a nagy balliberális sármőr közéleti témájú műsorában is visszatérő téma a nem létező magyarság. Illetve csak volt, mert közben kiderült, Havas mégsem olyan nagy sármőr, így letiltották a képernyőről.

Ja, és ami hab a tortán, a baloldali „gondolkodók”, akik szerint nincs is magyar nép, vélt genetikai alapokra hivatkozva mondják ezt. Nekik most elég nagy pofon lehet, hogy a nemzetközi genetikai kutatások tanúsága szerint a magyarság kevésbé kevert, mint más európai népek, például az olaszok vagy franciák. Hoppá!

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy genetikai (vérségi) alapon utoljára a nácik próbálták magyarázni az egyes népek létét. No, igen, Hitler is megmondta, a szovjet szocializmus (a mai balliberális eszmeiség elődje) és a nemzetiszocializmus egy tőről fakad. Ennek tudatában már nem is annyira meglepő, hogy ezek a derék balosok imígyen nyilvánulnak meg.  

Vannak megengedőbb baloldali vélekedések is, amelyek elismerik, hogy léteznek a magyarok, de azok is migránsok Európában. Hirtelen nem is tudom, melyik jobb, melyik kevésbé aljas ostobaság, ha nem is létezünk, vagy, ha létezünk, de migránsok vagyunk, egyszersmind semmivel sem különbek, mint a mostanában Európában robbantgató, kamionnal-teherautóval a tömegbe hajtó muszlimok.

S miközben ők így vélekednek rólunk, magyarokról, miközben úton-útfélen becsmérlik a kultúránkat, aközben ragaszkodnak a „vagyok olyan magyar” kezdetű bolsevik mondókához.

Az megvan még, hogy 2009-ben, amikor Bajnai átvette a kormányfői szerepet, kormányként nem a magyar himnuszt, hanem az internacionálét énekelték? Egy baloldali ember ezen nem akad fel, ám nekünk, magyaroknak nem tetszett. Elvégre állítólag a szocializmus diktatúra volt, annak szimbólumai (az internacionálé is az!) használatát törvény tiltja.

Elmondok egy történelmi tényt, amelyet Magyarországon semmilyen szintű történelemoktatás során nem szokás megemlíteni. A tanácsköztársaság idején, amikor is a volt császári főtisztek által megszervezett vörös hadsereg tavaszi hadjárata során visszafoglalta megszállt országunk területeit, Kun Béla és tömeggyilkos hordája, az olyanok, mint Lukács György marxista gondolkodó (LoL), utasításba adták, hogy a visszafoglalt területekre ne a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzzék ki. Ennek olyan demoralizáló hatása volt, hogy a hadászathoz értő főtisztek elhagyták a hadsereget, az meg szépen szétzüllött, s jórészt ennek, vagyis a baloldali tömeggyilkosoknak köszönhetjük Trianont.  

Szóval, a baloldal száz éve ugyanúgy magyargyűlölő, semmit nem voltak képesek változni. Annyi a különbség, hogy most nem a szovjet, hanem a brüsszeli szovjet zászlaját lengetik. Az internacionálé megmaradt, habár ma nem internacionalistának, hanem globalistának vallják magukat. Mintha lenne különbség!

De azért ők vannak olyan magyarok, mint mi, többiek, akiket érzelmi kötelék fűz hazánkhoz. Akik büszkén valljuk, hogy van identitásunk, hogy magyar kultúránk iránt olthatatlan szerelmet érzünk.

Azt szokták mondani, hogy ők döntik el, eléggé magyarok-e. Hát hogyne! Akkor én meg eldönthetem, hogy sas vagyok. A sasok erre azt mondják, hogy a sasnak levés kritériumokhoz kötött, rendelkezni kell hozzá képességekkel. Például tudni kell repülni, én meg nem tudok. Ne akarjak sas lenni, mondják.

Pont ugyanígy nem döntheti el senki, hogy magyar-e a magyar állampolgár értelmezésen túl is. Aki EU-s zászlót lenget magyar helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár. Aki az internacionálét, vagy akár a boci, boci tarkát énekli a magyar himnusz helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár.

Félreértés ne essék, minden magyar állampolgár fontos polgára hazánknak a munkája, hivatása révén. Nem az identitás az ember értékmérője. Én csak azt szeretném, ha megértenék, ők nem magyarok egy másik, egy fontos értelmezésben, ezért nem kéne túlexponálniuk magukat a nemzet fontos kérdéseivel kapcsolatban.

Egy bő hónap múlva országgyűlési választás lesz. A magyar állampolgárok szerint csak az állam dolgairól döntünk. Szerintünk, magyarok szerint viszont a teljes, a határokon átívelő magyarság sorsáról is. Mert nekünk nem csak a puszta jogi tény számít, - noha az is számít természetesen – hanem az érzelmi kötődés, az identitástudat is. Mindkettő fontos.

Ezért mi, magyarok sosem kérdőjeleznénk meg a magyar állampolgárok jogát az állam működésébe való beleszólásra. Sokkal inkább ők szeretnék, ha minél kevesebb magyarul érző ember mondhatna véleményt, akár választásokon, de bárhol máshol is, bármilyen témában.

Annyian és annyiféleképpen magyarázták és magyarázzák a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás történéseit, a Fideszes fellegvár elestét, hogy magam is kedvet kaptam okokat firtatni. Nehéz újat és izgalmasat mondani a témában, de azért teszek egy kísérletet.

Elnézve a kormány, a Fidesz-KDNP politikusainak, a jobboldali megmondó emberek reakcióját, rögtön a 2002-es választások első körének buktája jut eszembe. A Fidesz akkor is magasan vezetett minden közvélemény-kutatónál, nagy volt a mellény, lazák voltak az arcok. Aztán meg bambán bámultak leesett állal.

Ezek semmit nem tanultak. Fogalmuk sincs, hogyan kell egy félévszázados baloldali ideológiától eltorzult gondolkodásmódot kiirtani az emberekből. Pedig legkésőbb 2006-ban megtanulhatták volna, nem értik a néplélek működését.  

Akkoriban az volt az óriásplakátok egyetlen mondanivalója, - s így nyilván a Fideszé is – hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Mindezt akkor, amikor a proletár 0% kezdőrészlettel kacsalábon forgó panelt vett, mellé új Suzukit és lapostévét. Ja, meg a legújabb okostelefont, persze! Úrristen, majd elfeledtem. A legkedvezőbb svájci frank alapú hitelre, húsz-harminc évre.

Tobzódtak, élvezték az életet, eltartott kisujjal rágcsálták a nápolyit. Legyőzhetetlennek hitték magukat. El is küldték a Fideszt a … jó messzire. Az sem zavarta meg a proletár paradicsom nyugalmát, hogy néhány hónap múlva a fővezér egyik szaftos tartalmú kirohanása napvilágra került, s kiderült, hazugság volt minden.

Ám, ahogy a tényeket a Fidesznek nem hitték el, úgy Gyurcsánynak sem. Éltek tovább az álomvilágukban. Egészen 2008-ig, amikor bebizonyosodott, hogy a svájci frank csupán csali volt. A bankó rabszolgává tette őket. Hontalan, vagyontalan rabszolgává. A törlesztő részletek megháromszorozódtak, a THM sokszorosára emelkedett. Aki felvett tízmilliót, annak 40-50 milliót kellett volna visszafizetnie a végén.

Az urak életét élő egyszeri melós ott állt kisemmizve, esély nélkül a talpra állásra. Elindultak hát világgá, hetedhét országon is túlra szerencsét próbálni. Egyre többen és többen. A kinti élet nem volt könnyű, de az ott megkeresett bért nem vehette el a magyarországi bank. Családok szakadtak szét, volt sírás-rívás, de az élet nem állt meg.

Gyorsan eljött 2010., a Fidesz pedig gyakorlatilag kampány nélkül szerzett kétharmadot. Fura, de mára ez már csak kevesünk emléke. A kilakoltatásokat átélő, a család szétszakadását sirató proletár ma úgy emlékszik erre az időszakra, hogy ő már akkor is az orbáni diktatúra elől menekült.

Nem veszi le a zokniját ott, a ködös Albionban, hogy a lábujjait is hozzáadja a kint töltött évekhez, miáltal kijönne a valósághoz tartozó évszám, nem. Inkább elmegy és Londonban meghallgatja a baloldal legújabb Sasjózsi reinkarnációját, Bödőcs Tibort, aki Orbánt egy mondaton belül legalább hatszázharminc gúnynévvel képes illetni. Ő pedig elmondja nekik, ha úgy érzik, hogy öt meg öt az négy, akkor ne hagyják magukat eltántorítani.

Nem is hagyják! Nehogy már holmi valósággal elfojtsák az érzelmeiket. Így aztán hiába lett konformosabb az élet szép hazánkban, hiába az EU-s statisztikai adatok a brutális gazdasági erősödésről, a nemzetközi hitelminősítők állandó felértékelése, a proletárt ez nem hatja meg.

Az érzelem, - szemben az önfenntartásra képes értelemmel – mindig igényli a külső forrást, amelyből táplálkozhat. A baloldal érzelemvezérelt volt mindig, tehát pontosan tudja, mivel és hogyan kell kielégíteni az egyén emóció-igényét.

Jó érzékkel alkalmazták a már száz évvel korábban is bevált receptet: aktiválták az irigy prolit. Elhitették vele, ha elkergetik a jelenlegi uraikat, akkor bárki bemehet a miniszterhez, kérheti, hogy ő építhesse meg a Budapestet és Nyújorkot összekötő autópályát, s már utalják is a számlájára a csilliárdokat.

Tehát semmi mást nem kell tenni ehhez, mint elmenni szavazni, aztán lámpavasra lógatni a cigány Orbánt és bandáját. A hódmezővásárhelyi győzelmük óta a baloldali ismerőseim mást sem osztanak meg a Facebook profiljukon, mint olyan képeket, írásokat, amelyek azt ábrázolják, illetve taglalják, hogyan kell megölni a jobboldaliakat. Semmit mást nem osztanak meg, SEMMIT, bassza meg!

S amikor elnézem a vasárnapi voksolás utáni örömkönnyeiket, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy sírva örülnek, hogy végre kiirthatnak mindenkit, aki nem tart velük, aki másként gondolkodik a világról.

Pedig sokan vagyunk, akik nem tartunk velük, soha nem is fogunk. Nem ezért, mert annyira szimpatikus lenne, hogy politikusaink mind kódis szegények, de a körülöttük élők, még a döglegyek is, milliárdosok lesznek. Nem ezért, mert nem nyílik ki a bicska a zsebünkben, amikor nyolcvan és a halál közötti szülők, nagyszülők nyernek el sokmilliárdos tendereket, vagy pár hónapos csemeték vásárolnak százmilliós ingatlanokat Budán.

Ez minden jóérzésű embert irritál és elborzaszt. Csakhogy vagyunk elegen, akik pontosan tudjuk, hogy a többi párt politikusai is ugyanúgy milliárdosokká váltak, s ha még nem is tartanak ott, jó úton haladnak afelé. A Jobbik prominensének családja például uralja az egyik budai kerületet. Valahogy minden pályázaton csak ők nyernek. Jobbik!

Mi tudjuk, hogy Kóka megvette a MÁV Andrássy úti székházát 750 millióért, majd a MÁV visszabérelte tőle évi 250 millióért és előre kifizetett öt évet. Mi tudjuk, ki Lepp Gyula vagy Mesterházy Ernő. Demszky és a 4-es metró. Mi ismerjük Gyurcsány meggazdagodásának történetét is. Mi tudjuk, hogy nincs új a nap alatt.

Ám, mi nem óbégatunk habzó szájjal, hogy el kell venni a gazdagoktól. Azért nem óbégatunk habzó szájjal, mert minket az értelem vezérel, nem az érzelem. Mi emlékszünk a tanácsköztársaság népirtására, az ÁVH-ra és a szocializmus rémtetteire általában. Emlékszünk, hogy akkor is elvették a gazdagoktól, hogy majd jól szétosztanak mindent a nép között, aztán nem osztottak szét semmit, hanem budapesti kávéházakban urizáltak, mint azok, akiket legyilkoltak ugyanezért.

Hát ezért nem tartunk veletek, baloldali honfitársaink. Nem kell ehhez Fideszbirkának sem lenni, elég csak gondolkodni. Továbbmegyek! Március 15-én békemenetre sem megyünk. Sokan voltunk 2012-ben. Igen, én is! S amint ismét a külső intervenciótól kell tartanunk, kimegyünk az utcára újra. 56-ban is az olyanok harcoltak, mint mi, nem az olyanok, mint ti.

Ti akkor is az intervenciót éltettétek, ahogy most is. A legviccesebb, hogy egy rohadék tömeggyilkos fotóját posztolgatjátok ész nélkül, mert szerintetek ő nem volt milliárdos, mert ő, ha szőlőt akart enni, nem vette meg Tokaj-hegyoldalt. Nem, bazmeg, nem vette meg, mert az övé volt! Minden az övé volt, az életünk is. És elvehetett bármit, el is vett, életeket is.  

Látjátok, van, ami sohasem változik. Ti sem és mi sem. Nektek korábban a Szovjetunió volt a gondoskodó atyátok, most az EU. Mi akkor is kilógtunk a sorból és most is. A különbség annyi, hogy most nem kell befognunk a szánkat, ha élni akarunk. Legalábbis eddig így volt. Látva a vasárnapi események hatására felajzott, gyilkolni kész tömegeiteket, el kell gondolkodnunk.

Adódik a kérdés: mi a tétje az áprilisi országgyűlési választásoknak? - Őszinte leszek, fogalmam sincs. Olyannyira szürreális ez a társadalmi miliő, amelyben élünk, hogy jóslatokba bocsátkozni tök értelmetlen. Nálunk úgyis az lesz kicsiben, ami az EU-ban nagyban. Merkel végóráit éli. Macron sármja múlóban. Az olaszoknál is igencsak leáldozóban a balliberális vircsaft. A sógorok… Hiszen tudjuk jól.

S ha így haladunk tovább, a győztes baloldal miniszterelnökét pár hónap után megbuktató Gyurcsány Ferenc új miniszterelnök kijelenti majd, minden rendben, mert ő előre látta a jövőt, ezért felépítette a kerítést a határon, amivel megvédte Európát és Magyarországot egyaránt. Az ő állhatatos munkájának köszönhetjük, hogy Orbán nem tudta terroristákkal elárasztani az országot. Vona Gábor emigrál és imám lesz valahol Törökországban. A fiatalok nem jönnek haza Angliából, de majd már nem a diktatúrától való rettegésük okán, hanem azért, mert a világot megismerni, tapasztalatot szerezni jó.  

Nem lesz világvége. Legfeljebb, ha a Fidesz nyer.     

Mostanság sokunkat foglalkoztat az egyre terjedő erőszak, legfőképpen is annak oka vagy okai, látva a híradásokat arról, ahogy fiatalok lőfegyverrel mészárolják le iskolatársaikat, vagy éppen bárki mást, aki az útjukat keresztezi. Az egyes médiumokban, közösségi oldalakon találhatunk is saját felfogásunknak megfelelő válaszokat, amelyek egyébként vagy helyesek, vagy nem.

Beleolvasván egy-két okfejtésbe, óhatatlanul elmerültem saját gondolataimban, amelynek eredményeként megszületett a személyes válaszom az erőszak terjedése okának kérdésére, ha úgy tetszik, megtaláltam a forrást.

Persze, vagy igazam van, vagy nincs. Nagy valószínűséggel sosem derül majd ki. Mert lehet a jelen társadalom erőszakosságának forrását megnevezni, a gyógyulást nem biztos, hogy az hozza el, ami a forrást kiapasztja. Bizony nagyon könnyen lehet, hogy inkább jelent majd megoldást egy sokkal nagyobb borzalom, mint az erőszakot tápláló forrás társadalmi összefogással való kiapasztása.

Bárhogy is legyen, egyet megígérhetek, az én elméletem egyrészt a kompetens tudomány(ok) által elfogadott szabályok mentén, tehát tudományos tényekre alapozva közelíti meg a kérdést. Ennél többet amúgy sem tehetnék, elvégre nem vagyok vátesz.

Amit rögtön az elején le kell szögeznem, - s ezzel nyilván sokak ellenérzését váltom majd ki – az akciófilmeknek, a „hülye meséknek”, az erőszakos videojátékoknak az ég egy adta világon semmi közük nincs a fiatalok szélsőségesen erőszakossá válásához. Kijelentésem megtámogatására kétféle magyarázattal is tudok szolgálni.

1., Minden mese a jó és a rossz harcáról szól, ahol jellemzően a jó győzedelmeskedik. A gyermekek pedig a kezdeti animista gondolkodást tapasztalati tanulással meghaladva képesek különbséget tenni mese és valóság között. Továbbá a mese elsősorban a gyermek tudattalanjába közvetít jelentéstartalmakat. Bruno Bettelheim: A mesebűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című korszakalkotó művében részletesen elemzi ezt.

Bettelheim állításait erősíti Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája című írása, amely az orosz varázsmesék szerkezeti felépítéséről (morfológiájáról) szól. Ebből visszakanyarodva a Bettelheim által a „gyermek varázsigényének” nevezett jelenségre, pusztán a két könyv pár oldalának elolvasása után is heurisztikus élménye lehet mindenkinek, elsősorban is a gyermekükért aggódó szülőknek: a mese nem nevel agresszivitásra.

2., Az Európát éppen feldúló agresszív gyilkosok és erőszaktevők, a muszlim bevándorlók nem olvasnak meséket, nem néznek véres akciófilmeket, nem játszanak videojátékokkal, mégis a legaljasabb gyilkosnak bizonyulnak.

A választ tehát máshol kell keresnünk. Mielőtt azonban ezt megkísérelnénk, adjunk választ arra is, hogy akkor miért olyan népszerű az a nézet, amely szerint a mesék, akciófilmek és videojátékok a felelősek. Akár az egyszeregy, olyan könnyű: a felelősség hárítása okán. Amennyiben elvont felelőst nevezünk meg, nem kell kutatni a személyi felelősök után. Kényelmes pozíció.

Mint azt máskor már elmondtam, az egyéni felelősségtudat szintje a jelen emberi társadalomban elérhetetlen az egyén számára. A liberális demokrácia, ahogy minden bolsevista indíttatású rendszer, a kollektív (szétkenhető) felelősséget propagálja. Mindenki felelős, tehát senki sem vonható felelősségre. Pláne, ha nem létező, nem valóságos dolgokat nevezünk meg felelősnek, mint film, mese vagy videojáték! A lényeg, hogy személyi felelősség ne említtessék.

Sokan vetették már a szememre, amiért a liberális demokráciát a bolsevizmussal azonosítom, vagy amiért egy vírusnak nevezem, amelyet arra tenyésztettek ki, hogy az emberi fajt kiirtsa. Az ő figyelmükbe ajánlanám Ronald Reagannek, az USA elnökének szavait:

 "Ha a fasizmus valaha is megérkezik Amerikába, akkor az a liberalizmus képében fog jönni.”  

Adolf Hitler pedig azt mondta, hogy a szovjet szocializmus (bolsevizmus) és a nemzetiszocializmus egy tőről fakad. Akkor helyben is vagyunk. A liberális demokrácia egyetlen (öntudatlan) célja a pusztítás és önpusztítás.

Nem véletlen, hogy a liberális demokrácia bölcsőjében, az USA-ban végzi a legnagyobb pusztítást. Az ottani demokraták aztán azonnal visítoznak, hogy szigorítani kell a fegyvertartás szabályait. Terelés. Próbálnak megszabadulni az őket egyértelműen terhelő felelősségtől. Mintha a fegyver lenne a hibás. Pedig gyilkos fegyver nincs, csak gyilkos ember.

Nem, a fegyvertartás amerikai mintája nemhogy káros, de nagyon is követendő példa!

Ellenben nézzük meg a propagandát: Azt mondják, lerohanni, elpusztítani azon államokat, amelyek másmilyen értékrend szerint működnek, helyes, sőt dicsőséges. S mindazok, akik a másként gondolkodókat elpusztítják, azok nem bűnösök, gonosztevők, hanem hősök. Helyes, ha a saját kezünkbe vesszük a mások fölötti ítélkezést, mert mi vagyunk a jók, akiknek ez kiváltsága és kötelessége.

És csodálkoznak, ha a sokszínű gondolkodásáról is ismert kontinensnyi országban a hivatalos propagandától ájuldozó idióták otthon is lövöldözni kezdenek. Nem csodálkozniuk kéne, hanem ujjongani, mert célt ért az agymosásuk. Ölni tehát jó, ha azt az USA értékrendjéért, a liberális demokráciáért teszi valaki, mert nem tömeggyilkos lesz, hanem hős, akire a társadalom tagjai felnéznek. Innentől aztán a kognitív disszonanciától zavaros fejű turbó-amerikaiak időközönkénti felbukkanása és gyilkolászási performansza borítékolható.

Az Európai Unió pedig importálja a jenkik elmebaját, elvégre hűséges csatlós. S bár saját, erkölcsi értékrendjétől vezérelve a világnézete szerint értékteleneket likvidáló háborodottjai egyelőre nincsenek, e hiátust kívánják megszüntetni iszlamista vademberek betelepítésével, akár úgy is, hogy saját államai évezredes-évszázados kultúráit átadja az enyészetnek.

Általam unalomig ismételt tézis, hogy a liberális demokrácia, - amelyik sem nem liberális, sem nem demokrácia – tekintve, hogy a bolsevizmus XXI. századi változata, eleve magában hordozza az erőszak csíráit. Amióta világ a világ, a baloldal hatalomra kerülése és uralma véres tragédiáktól, tömeggyilkosságoktól terhelt.

Az erőszakra való hajlam azonban az emberiség minden egyes tagjának sajátja. Pierre Clastres, kiváló francia antropológus életműve az erőszak-kutatásról szól. S ha magam nem is értek egyet vele mindenben, abban feltétlenül, hogy a primitív társadalmak, - ideértve a ma is létező természeti népeket és az őskori társadalmakat – legfőbb jellemzője az egyes csoportok közötti állandó háborúskodás. Az erőszakos magatartás olyan természetes volt, mint az, hogy minden nap vadászni mentek.    

S hogy ez az erőszakos elemeket tartalmazó magatartás mennyire az ember sajátja, azt az is szemléletesen bizonyítja, hogy az ókori görög városállamokban külön filozófiai ág foglalkozott vele. Epheszoszi Herakleitosz, akit a dialektika előfutárának is szoktak nevezni, mondta: „Háború mindennek atyja, mindennek királya.” Csupán én teszem hozzá, ugyancsak ő volt, aki először felvetette a kollektív tudattalan létét, amikor azt állította, hogy az emberiségnek van egy közös tudása, amely mindenki számára hozzáférhető, csak értelemre és megfigyelésre támaszkodik.

És akkor, ha már a kollektív tudattalan megemlítésével utalást tettünk Jungra, - aki egyébként több művében is foglalkozott közvetve és közvetlenül is az erőszakkal – mindjárt térjünk is rá kortársára, a másik nagy jelentőségű pszichológus tudósra, Sigmund Freud-ra.  

Freud, - mint Jung is „A diktátorok lélektana” , valamint a „Gondolatok az értelemről és s tébolyról” című műveiben – az ID (ösztön-én) kapcsán az agressziót az id-et alkotó „drive”-ok (biológiai ösztönkésztetések) egyikének tartotta. Hát ez van! Az erőszak az ember elidegeníthetetlen része.

Ergo, ha az évszázados tapasztalataink alapján azt állítjuk, hogy a baloldali gondolkodás erőszak-alapú, akkor azt mondhatjuk, a baloldali ember az az embertípus, amelyik képtelen magában elfojtani az ösztönkésztetéseit, akinél olyan jelentős az id befolyása, hogy vagy nem fejlődött ki belőle az ego és a szuperego, vagy képes azt alacsony aktivitási szinten tartani.

A liberális demokrácia propagandája által okozott kognitív disszonancia - az USA-ban és Európában egyaránt – a szuperego elégtelen funkcionálását okozza, amely által az egyén képtelen eldönteni, hogy egy cselekedete jó vagy rossz, ezért visszanyúlik mindennek az eredetéhez, a forráshoz, az ösztön-énhez (id) és aszerint cselekszik.

Nos, ez az én válaszom a nyugati típusú kultúrát eluraló erőszakra, annak eredetére és okára.

Hogy az mi? – Megpróbálom szemléltetni.

Képzeljünk el egy 10 g/cm³-nél nagyobb sűrűségű, szilárd halmazállapotú, legvalószínűbben nikkelből és vasból álló magot, amely ötezer kilométernél is mélyebben van, egészen pontosan a bolygótest közepén, emiatt úgy nevezzük, hogy földmag. Az ember eddig mindössze alig több, mint tíz kilométer mélyre volt képes lefúrni, vagyis a földmag az a szint, amit nagy valószínűséggel soha nem fogunk elérni.

Na, hát az egyéni felelősségtudat szintje jelenleg pont olyan elérhetetlen távolságra van tőlünk, mint a földmag. Persze, nyilván nem mindenki számára, de e kivételek oly csekély számban fordulnak elő, hogy jelenlétük a magyar társadalomban elhanyagolható, a fizika meghatározását kölcsönvéve: pontszerű.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a „Miskolcról, szabadon” elnevezésű Facebook-os csoportban egy, a saját bevallása szerint harmincnyolc éve az építőiparban dolgozó melós kijelentette, egyetlen munkás sem felelős az általa elvégzett munka minőségéért, hanem csupán a tervező és a megrendelő.

Nos, akinél már dolgozott vízvezeték- vagy villanyszerelő, kőműves és burkoló, az velem együtt szisszen fel ennek hallatán. Sajnos azt kell mondanom, hogy az építőipar nem a legjobb képességű emberek úri kaszinója. Éppen ezért nem is érdemes foglalkozni velük, hisz oly mértékben öntudatlan népek, hogy érdemi diskurzus lefolytatására alkalmatlanok.

Ez nem lekezelés a részemről. Természetesen az általuk elvégzett munkákat fontosnak tartom, a társadalomban betöltött szerepüket meg pláne. A véleményem arról szól, hogy társadalomtudományi kérdésekben magas szintű vitát iskolázatlan emberekkel nincs lehetőség lefolytatni.

Én hobbi szinten értek az autószereléshez. Aki ismer, tudja jól, nem szaladok minden aprósággal egy mesteremberhez. Ám, amikor elviszem a járművemet egy olyan szakemberhez, aki érti a mestersége csínját-bínját, nem kezdek el vitatkozni vele, mintha én jobban tudnám. Mert nem tudom, nem tudhatom jobban. Ebben ő képezte magát, neki van gyakorlata benne, az ő szava szent és kész. Ez az én hozzáállásom.

Vitám tehát az egyéni felelősségtudat tekintetében nem a képzetlen, vagy más irányú képzetséggel bíró emberekkel van, hanem széles körben értelmezve a társadalomtudósokkal, egészen pontosan most a pedagógusokkal.

Olvasom valami Deliága Éva nevű gyermekpszichológus írását a diákok-iskola-tanterv vonatkozásában. Én nem ismerem az illető hölgy szakmai felkészültségét a saját szakterületén, de az értekezésének a pedagógiáról szóló részéből kiordító ostobaság elemi erővel vágott pofán.  

A praxisában előforduló esetek felsorolásával kezdi. Mindenki járt iskolába valameddig, van tapasztalata. A legtöbben szülők is vagyunk, tehát gyermekünknek az oktatási renddel folytatott küzdelmével kapcsolatban is képben kell lennünk. Éppen ezért nem a diákok iskolai élményeit fogom taglalni, bár illusztráció gyanánt esetlegesen meg kell említenem konkrét példákat.

Aztán, amikor magyarázatot kell adnia arra, hogy egy pedagógus miért oktat kifogásolható módon, azonnal előáll a mai politikai ellenzék, a balliberálisok orbitális hazugságaival, semmivel sem igazolható mantrákkal, az egyéni felelősségről való reflexszerű tereléssel. Mindenért a kormány a hibás. A mostani. Ez az oktatási rendszer… és most idézek tőle:

„A probléma összetett. Magyarországon örökségünk a poroszos iskolarendszer, ahol a rend, fegyelem, frontális oktatás, nagy lexikális ismeretanyag a meghatározó.” 

Nem tudom, az most erősít-e engem, ha elmondom, hogy rektori dicsérettel diplomáztam pedagógiából, hogy anno Vekerdy Tamás tanár úrtól Horváth Attila államtitkár úrig többen próbáltak megnyerni a Waldorf programnak, az oktatási minisztériumnak. A pedagógiatörténeti államvizsgám jelesét csak úgy voltak hajlandóak jegyzőkönyvezni, ha az éppen államvizsgázó társam helyett elmondtam a tételét. Természetesen ez amolyan poénkodás volt a professzoromtól, de egyben demonstráció is.

Én nem azért szereztem egyetemi diplomát pedagógiai pszichológiából, mert máshová nem vettek fel. Én akartam azt a tudást, amit ott megkaphattam. Szemben sok más pedagógussal, de erről majd később!

Valamit a tudományt tisztelő ember hitvallásáról:

„Van-e csúfabb ugyanis a meggondolatlanságnál, és van-e bármi is olyannyira megfontolatlan, olyannyira méltatlan a bölcs tekintélyéhez és belátásához, minthogy akár hamis nézeteket képviseljen, akár pedig fenntartás nélkül síkraszálljon olyasmi mellett, amit nem vizsgált meg és tárt fel eléggé?”

/Marcus Tullius Cicero: Az istenek természete/

S akkor a valóság a gyermekpszichológus hölgy álltásaival szemben!

Nincs poroszos iskolarendszer Magyarországon. Egyrészt a pedagógusképzés már a 90-es években, a szocialista kormányzás idején szakított a „régi” oktatási renddel, s képzéseit a bolognai rendszerhez, vagyis a nyugat-európai trendekhez igazította. Ebből egyenesen következik, hogy a 90-es évek végétől egyetlen poroszosan képzett pedagógus sem került ki felsőoktatási intézményekből.

Maguk az iskolák is átalakultak, előbb hat, majd nyolc osztályos gimnáziumok lettek. A hagyományos tagolás (8 év általános, 4 év középfokú) mára gyakorlatilag nem is létezik. A Magyar Bálint minisztériuma által kidolgozott NAT (Nemzeti Alap Tanterv) gerince ma is érvényben van, a teljes mostani rendszer (egyébként helyesen) erre épül.

Itt álljunk meg egy szóra!

Én a bolognai oktatási rendszert életképtelen ostobaságnak tartom. Pont azért, mert az egyéni felelősségtudat kialakulását nemhogy nem teszi lehetővé, de kifejezetten akadályozza. Arra nevel, hogy a kiválóság rossz, csakis a „mindenki legyen egyformán középszerű” a jó. Mégis helyesnek tartottam a bevezetését, mert a nyugati típusú társadalmakhoz való idomulásunkat elősegítette, elősegíti. 

Részlet a 2011. évi CXC., a nemzeti köznevelésről szóló törvényből:

1. § (1) A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás.

Ezt kell megvalósítani az oktatási intézményekben. Mit vár a pedagógusoktól? Íme:

(3) A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.

Hogy ez az egyes oktatási intézményekben mennyire valósul meg, azért a „rendszert” alig terheli felelősség. Szemben az intézmény dolgozóival és a szülőkkel, akiknek a felelőssége viszont fokozott. Más kérdés, hogy lerázzák magukról, mint kutya a bolhát.

Beszéljünk kicsit az ismeretanyagról is!

Az ismeretanyag bővülése nem holmi oktatási rendszer következménye, hanem az emberi társdalom folyamatos változásának, differenciálódásának, jó esetben fejlődésének következménye. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a tananyag nem lehet kevesebb, csak több, a mai gyerekek ilyen szempontból való terhelése jelentősebb. Szerencsére!

Amíg az őskorban a gyerek tanulnivalója abból állt, hogy ősanya megtanította, mely bogyók ehetőek, ősapa pedig azt, miként kell állatot elejteni, addig a modern korban, amelyet manapság szeretnek digitális társadalomként aposztrofálni, a tudás szerteágazó ismeretekből áll össze. A millió forrásból táplálkozó tudásanyag megfelelő elsajátítására kell képeznünk szakembereket, nem pedig azon lamentálni, hogyan lehetne még kevesebbet tanítani, hogy a gyerek játszhasson.

Az iskola nem játszótér, játszóház! Az a pedagógus és szülő, aki szerint annak kéne lennie, egyszerűen retardált. Az iskola inkább munkahely, nem véletlen, hogy a nappali tagozatos felsőfokú képzésben résztvevőknek a képzés évei beleszámítanak a munkában eltöltött időbe. Az sem teljesen igaz, hogy a gyerek magának tanul, mert az állam nem azért áldoz a képzésére, hogy Harry Potter akarjon lenni.

Tanulni jog és kötelezettség egyszerre. S bár a tanulók igénye is szempont a tanterv összeállításánál, nem a döntő szempont. Nem lehet az! A gyermek igénye ugyanis, - éppen mentális éretlensége okán – sokszor irracionális. Így tehát azon szülők, pedagógusok és politikai kalandorok, akik ezeket az irracionális törekvéseket, mint a jövőben pozitív hozadékot eredményező magatartást támogatják, ártanak a gyereknek, ártanak a társadalomnak.

Ezek az elvetemült idióták szoktak olyanokkal érvelni, hogy híressé vált emberek, esetlegesen tudósok sem voltak mind jó tanulók. Nos, ezek a kivételek, amelyek azt a szabályt erősítik, hogy tanulj, ha el akarsz érni valamit. Hiszen az is tény, hogy a tudósok, a nagyszerű emberek elhanyagolható kivételtől eltekintve mind nagyon sokat és keményen tanultak, képezték magukat, hogy elérjenek valamit, amiért érdemes vállalni a kemény munkát.

Ami azonban a legfontosabb, aminek kimondásától az ostoba szülő, a léhűtő pedagógus és a balliberális politikus irtózik, az a tény, hogy a tanterem ajtajának bezárultával nincs ott sem Orbán Viktor, sem más mumus, csakis a pedagógus és a gyerekek. Onnantól minden a tanáron múlik, nem valamiféle démonizálható rendszeren. Csakis a tanáron!

Ezt kimondani azonban magában hordozza az egyéni felelősség gondolatát is, amitől a tanár és a balliberálisok úgy prüszkölnek, mint ördög a tömjéntől. Helyette mantrázzák a hülyeségeket, támogatják a gyereket abban, hogy ne tanuljon. Pedig a tudás hatalom, a tudást viszont kizárólag tanulással lehet megszerezni, ergo, aki nem tanul (vagy nem születik kivételes helyzetű családba), az vélhetően a Bosch-ban lesz szalagmunkás, vagy elmegy Angliába hasonló munkára több pénzért.    

Olvasott már kerettantervet bármilyen tantárgyból akárki is, aki az iskolai túlterhelésről, az avítt tananyagról delirál? Lefogadom, hogy nem. A tantárgyak kerettantervei rendkívül tágas mozgásteret adnak a pedagógusoknak, pusztán élni kellene vele. Szó nincs sehol arról, hogy Móra Ferenc: Kincskereső kisködmönjét kell magyar irodalomból tanítani. Egyébként sem egy mű tartalmának ismerete adja a tudást, hanem a történetéből leszűrhető tanulság, olyan tanulság, amely a mai társadalmunk élethelyzeteire is reflektál.

Hogy aztán a gyermek felfogja-e, beépíti-e gondolkodásába mindazon ismeretanyagot, amit a tanár átad, szinte teljesen csak a pedagógus felelőssége. Mert vagy képes megtanítani a nebulókat, hogyan ismerjék fel a hasznos ismereteket, amelyből a valódi tudás származik, vagy nem. Nincs rendszer, amelyik a pedagógus alkalmatlanságáért átvállalná a felelősséget, hiába mantrázza ezt az összes hitvány tanár és balliberális politikus.

Adódik a kérdés: Akkor hogyan változtassunk a kialakult helyzeten?

A helyzet több évtized alatt, még a szocializmusban vált katasztrofálissá, amikor azokból lett pedagógus, akiket sehová nem vettek fel, csak tanító- vagy tanárképzőbe. A saját sikertelenségük okán frusztrálttá lett emberek frusztrációs dühe aztán rázúdult a gyerekekre.

Első és legfontosabb lépés tehát az, hogy a pedagógus életpályát kívánatossá tegyük, hogy akik azt választják, ne kényszerből tegyék. Ennek egyetlen eszköze a pénz. Üres zsebbel, társadalmi megbecsülés nélkül hivatástudatot elvárni egy pedagógustól ostobaság. A pedagógusok bérfejlesztése tehát primátust kell, hogy élvezzen.

Mennyi legyen a fizetésük? – Lássuk csak!

A napokban jelentette ki egy kormánytag, hogy az orvosok bérét tízezer euró (hárommillió forint) körüli összegre kell felvinni, mert az volna méltó az orvosi hivatáshoz, az lenne jól artikulált elismerés a társadalom részéről az állam által. Helyes, egyetértek! Viszont ezen elvek szerint egy jól képzett pedagógus bére sem lehet kevesebb hétezer eurónál (kétmillió forint).

Ugyanis az életünk és egészségünk után/mellett a legfontosabb a gyermekünk, illetve az ő testi és lelki fejlődése. Annak letéteményese pediglen a pedagógus. Bátran állítsunk fel fontossági sorrendet, vállaljuk fel alapvető, mondhatni, genetikusan öröklődő értékrendünket, amelyben az élet és testi épség után közvetlenül a gyermek következik.  Nem kell ezt eltagadnunk.

Persze, a balliberális mantrák szerint mindenki egyformán fontos, minden ember ugyanannyit ér. A társadalom számára biztosan nem! Vízvezeték-szerelő és hegesztő nélkül biztosan ellennénk, de orvos/gyógyító nélkül aligha. És hasonlóan fontos a tudás továbbadásának képességével rendelkező szakember is, a pedagógus. Fontosabb, mint a bírósági jegyző, vagy a bolti eladó.

Szeretném kiemelni, nem az egyes szakmák ellen szólok, hanem egy ésszerű érv mentén a kiemelten fontos képzettségek mellett. Nem célom megsérteni a felszolgálókat vagy a traktorvezetőket, de nekik is kell rendelkezniük annyi belátási képességgel, hogy elfogadják, vannak fontosabb feladatellátók is, mint ők. Az egyik ilyen a gyermekeik tanítója, nevelője.

Szóval, kapjanak valódi anyagi elismerést a pedagógusok. Ám ezzel együtt a képzésük rendszerét is át kell alakítani, mert az nem elfogadható, hogy amíg egy orvos nyolc éven át tanul, képzi magát, addig egy pedagógus akár már három év alatt is diplomát kaphat. Az én vízióm szerint öt év alapszakasz után további három év szakképzés lenne indokolt. Továbbá kapja meg a pedagógus is a tudósoknak általában kijáró két betűt a neve elé.

Ez perspektíva lenne. Így a kiválóak versengenének a pályán, nem a csalódottak, a máshová nem kellők töltenék be. Ilyen körülmények mellett lehetne számon kérni, ha egy pedagógus nem végzi lelkiismeretesen a munkáját. Sajnos én nem látok rá sok esélyt, hogy ilyen ideális körülmények beálljanak. Mindettől függetlenül a pedagógusok egyéni felelőssége fennáll az oktatás színvonalának elégtelensége vonatkozásában.

Nagyon régen, úgy 80-as évek vége, 90-es évek eleje táján volt Miskolcon egy szerencsétlen sorsú mentálisan sérült srác, aki a „Forint” és a „Centrum” között fel-le ingázott, hol gyalog, hol villamossal, kezében reklámszatyorral, s közben azt motyogta magában: „nem bírom a mutatványosokat!”. Hát én sem. Valamiért nem kötnek igazán le a bűvésztrükkök, még a nagyon extravagánsak sem. Tudom, hogy trükk, szimpla technika, semmi varázslat.

Erre mit hallok a hírekben? – Kövér „szénaboglya bajszú” Laci arról beszél valami bivalybasznádi lakossági fórumon, hogy bűvészkedtek a választási törvény megalkotásakor. Ráadásul úgy tették mindezt, hogy azzal még csak véletlenül se hozzák helyzetbe az ellenzéket. Az első gondolatom az volt: „ez hülye?” Aztán ennyiben maradtam.

Igen ám, de megszólalt Tuzson Bence, - akiről köztudott, hogy nem a legfényesebb izzó a csillárban – és védelmébe vette a kis Copperfield Kövért, majd egy aktussal felszólított valami Momentumos Móka Mikit, hogy azonnal monnyon le (a semmiről, amúgy), mert 17 (tizenhét!!!) évesen valami csúnyát mondott egy online rádióban, amit a kutya nem hallgatott soha.

És akkor ezt most így hogy?

Ember, melyik tini nem mond marhaságokat reggeltől estig? Egyikünk sem volt különb tizenhét évesen. Talán annyiban, hogy mi akkoriban leginkább a puncit kergettük, nem politikai műsorokban fejtettük ki vörösbor-kólától befolyásolt véleményünket. Arról nem beszélve, hogy 2006-ban százezrek vonultak az utcára hónapokon át, mert ez a majom Gyurcsány egy pártrendezvényen kifakadt és elismerte, trükkök százait vetették be, hogy megnyerjék a választást. Erre Kövér bűvésztrükkökről hablatyol?

Most akkor mi legyen? – Vonuljunk ki az utcára, mert hiszünk a plurális demokráciában, ahol ilyesmi nem számít túl elegánsnak?

Dehogy vonulunk! Sehol semmi ajvékolás, még a baloldalról sem. Teljes fásultság. (És ezek akarnak kormányt váltani? – eh!)

S most értettem meg, milyen sok idő telt el 2006 óta. Gyurcsány Ferenc akkor sem azt mondta, hogy a választási eljárásban csaltak. Nem mondott olyat, és nem is feltételezhetjük, hogy csaltak volna. Meghamisították az államháztartás különböző szintű dokumentumait, ez igaz. Ám ez semmilyen befolyással nem bírt a választásokra. Ugyanis a két tábor szimpatizánsai állandóak, legfeljebb a szavazási kedv lanyhul, illetve erősödik a pártja potenciájától függően.

A Fidesz pedig egyébként is lehajtott fejjel vonult a vágóhídra, mert egyetlen mantrája a „Szarabbul élünk, mint…” volt. Ami úgy volt ostobaság, ahogy mondták. 2006-ban ugyanis mindenki orrvérzésig vásárolt 0%-os kezdőbefizetéssel hitelre lakást, autót, „lapos tévét”, okostelefont, stb. Ettől az embereknek olyan érzete támadt, hogy kurva jól élnek. Aztán jött a kijózanodás, de akkor már késő volt.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Kövér nem mondott semmi rendkívülit. Egy kétharmaddal rendelkező kormány voltak, így bármilyen választási törvényt alkothattak, az mindenképpen törvényes lett volna. S még csak nem is valami újat találtak ki, hanem az Európában is széles körben elterjedt „a győztes mindent visz” elvet alkalmazták, amelynek legfőbb jó tulajdonsága, hogy erős kormányokat eredményez.

Ami egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hiszen a stabilitás fontos. Nézzük meg a másmilyen választási rendszerű államokat, félévente új kormányok, előrehozott választások tömkelege. Az mitől jó? A baloldalon is hiába vernyákolnak ellene, ez a rendszer, - ha lesz egyszer mondanivalójuk a magyar embereknek – nekik is kedvezni fog. Ahogy látom, az nem 2018-ban lesz. 

Szóval, Kövér arról beszélt, hogy ugyancsak kreatívnak kellett lenniük törvényalkotási tevékenységük közepette, midőn a körzeteket átalakították. Rosszemlékű kifejezést használt. Nyilatkozott is valami félkegyelmű szocialista képviselő, és úgy emlegette a „trükkök százait”, mintha az eredendően a Fideszhez lenne köthető, a szocikhoz pedig nem, hiszen ők ott sem voltak.  

Soha nem voltam különösen nagy forradalmár, vagy legalábbis nem az a csoportba, tömegbe verődős fajta. 2006-ban mégis kinn voltam két héten át minden nap. Féltettem a demokráciát, meg akartam akadályozni a diktatúra visszajövetelét. Most meg úgy néz ki, valami hülye Bagi-Nacsa paródiában voltam biodíszlet. Nem villanyoz fel különösebben.

Persze, ettől még igaz, amit mindig mondok is baloldali honfitársaimnak: „A 2006-os terrorért még nagyon sokáig fogtok fizetni!”