Rólam nem az terjedt el széles körben, hogy sokat kifogásolnám a regnáló kormány munkáját, hogy nagy kritikusa lennék Orbán Viktornak. Miért is kéne kritikusnak lennem, amikor többnyire úgy történik minden, ahogyan nekem megfelel? Természetesen nem tökéletes a rendszer, lenne min javítani.

Például azon, hogy a lokálpatriotizmusról vallott nézeteket az egyes cselekedetek visszatükrözzék.

Tegnap áthaladtunk Felcsúton. Tükörsima útburkolat, kovácsoltvas kandeláberek, csicsás, rézzel fedett épületek, pompa mindenfelé. Utunk a szomszédos településre, Alcsútdobozra vezetett. Gondoltuk, sétálunk egyet az arborétumban.

Amint beléptünk a kapun, azonnal tudtuk, az enyészet honát kerestük fel. S nem csupán azért, mert a természet téli álmát készül aludni. A pénztáros fáradt automataként szolgált ki minket. A biztonsági őr a kerítést támasztotta, s közben bámulta, ahogy a cipője orrával turkált a kavicsban. Jöttünkre a molett büfés hölgy a fabódéba sietett, hátha veszünk valamit a cseppet sem friss portékából. Szerencséje volt, mert megéheztünk az egész napos kocsikázásban.

Alig száz méter megtétele után a vakondtúrások miriádjaitól tarkított fövenyen átkelve az Ybl Miklós tervezte pálmaház magányába húzódott romjainál voltunk. Lehangoló látványt nyújtott a borostyánnal benőtt kőtömbjeinek darabjaival körbenőtten.

Mondanám, hogy fejvesztve menekültünk tovább, de huszonegy hónapos kisfiunk totyogása mellett ezt aligha kivitelezhettük. Így leginkább komor képpel pásztáztuk környezetünket. Mindenhol burjánzó aljnövényzet, haszontalan ágak-bogak tekergőztek, öles fák törzsein karvastagságú borostyán kúszott felfelé, teljesen elszívva az életet a gazdanövénytől.

Amint felértünk a kastélyparkba, a palota némán sikoltó torzója fogadott minket. Errefelé nyírják a füvet. A szanaszét szórt „testrészek” közé komor sövénykerítést vontak. S miközben mi földbegyökerezett lábakkal álltunk, kisfiunk néhány, a vágást túlélő, még most is virágzó mezei növény kelyhét babrálta.

Szerettem volna visszafordulni és kimenekülni ebből a szenvtelen monotonitással lemészárolt csodálatos szisztémából, de a párom már célba vette az egyik semmibe vesző ösvényt. Felkaptam Nolent és hátra sem nézve berohantam vele az erdőbe. Szinte hallottam az épület sikolyát. Vállamon éreztem egy láthatatlan kéz érintését. Minden kétségbeesésével kapaszkodott belém. Talán megérezte: Annyira segítenék!

Eszembe jutott, amikor egyetemistaként egy húsfeldolgozó üzemben vállaltam diákmunkát. Egyik nap megengedték, hogy megnézzük, miféle folyamatok végén kerül a hús az asztalunkra. Láttam a százával visító sertéseket, amint egy vályúformájú szállítószalagon haladtukban henteslegények elektromos villákat érintenek a nyakukhoz, majd leesnek egy görgős asztalra, ahol nyakon szúrják őket.

Láttam, hogyan terelik be a szarvasmarhát egy szűk karámba, amiből kilóg a feje. Golyóspuskával homlokon lövik, s a karám nyitható alján a padlóra csúszva rúgkapál, mígnem egy vastag kábeldarabot nem dugnak a golyó ütötte lyukba és péppé nem keverik az agyvelejét.

Ám a legborzalmasabb a birkák halála volt. Csendben haladtak a szalagon, aztán leestek a görgős asztalra, ahol a hentes gyors mozdulattal gúzsba kötötte a lábukat. A kötél vége egy mennyezeti szállítószalaghoz volt rögzítve. Amikor a szalag felemelte az állatot, sokszor lehetett hallani a görgők közé szorult lába csontjának reccsenését. Ekkor sem adtak ki egy hangot sem. Aztán a kellő magasságba érve a hentes egy lassú, légies mozdulattal torkon szúrta őket. Csak néztek némán, kikerekedett szemekkel és közben távolodtak, valahová egy felettünk lévő üzemrészbe, ahol tovább folyt konyhakész állapotúvá tételük, miközben én kővé dermedve álltam a sípcsontközépig érő véres lében. 

Az alcsútdobozi kastélypark pontosan ilyen némán tűri a hosszú évtizedek óta tartó lemészárlását, módszeres kizsigerelését. Látványosság ez, kérem! Olyan látványosság, amelyet soha többé nem szeretnék látni. Ahogy azt sem, hogyan kerül a hús az asztalomra. Megalkuvón hallgatok. Szégyen!

Az ösvények mentén nincsen egyetlen tábla sem, amely tájékoztatást adna az odalátogatóknak, milyen növényt látnak éppen. Csak dacosan burjánzó aljnövényzet van, vékony szárakban ezerszám hajladozó vadorgona, és mindenhol éhes borostyánindák. Az elkorhadt, kidőlt fák törzseit az épek tartják, mint a világháborúban az orosz fronton a katonák csonttá fagyott sebesült társaik merev testét.

Mindenfelé hatalmas, mohával és borostyánnal benőtt, négyzet alakú kőtömbök. Látok egy mélyedést, benne egy félig a földbe vájt építmény, gazzal benőve. Talán borospince lehetett egykor. Elkorcsosult utódfákkal benőtt bokros mögött felsejlik a lovarda. Drótkerítéssel kimetszették az arborétumból. Vagy azért, mert az még hoz némi hasznot, vagy azért, mert valamelyik helybéli, újsütetű földesúr használja. Már csak szánalmas epigonja egykori önmagának, a Gustave Eiffel tervezőirodájában megálmodott szecessziós műremeknek.     

Fellélegzek, amikor meglátom a kijárathoz vezető utat. Ám, hogy ne élvezhessem ki megszabadulásom önfeledt pillanatait, egy borzalmasan ronda fehér-narancssárga molinó förmed rám, vasra feszítetten a kerítésről. „Mészáros pud és pizzéria. Autóval csak 2 percre!”

Menekülőre fogtuk. Minden ízléstelenségnek van határa. Ott áll ez a tündérkert, eonok óta zokszó nélkül tűrve testének az enyészettel történő szétmarcangoltatását, miközben néhány kilométerrel arrébb egy több milliárd forintból épített, hivalkodó vörösrézbödön pöffeszkedik. Egyikük a múltunk, másik a jövőnk.

Két ember (Orbán és Mészáros), akik kivagyi látványossággá fejlesztettek egy tyúkszaros, mezítlábas emberek lakta falut, annak a végeit jelző táblákon túl nem képesek ellátni. A lelkükkel. Mert nincs is nekik olyan lelkük, amelyet megérinthetne a kőhajításnyira fellelhető, a mezítelen természet és úri elegancia házasulásának gyönyörű leánya.

Végezetül mementóként álljon itt az arborétum honlapjának köszöntője:

Kedves Látogató!

Az Alcsútdobozi Arborétum a fővárostól mindössze 40 kilométerre, Székesfehérvár és Tata között, a mesés Csaplári-erdőben helyezkedik el, könnyedén megközelíthető a 811-es főútról letérve.

Arborétumunk az Alcsútdobozi Kalandpark mellett, a Puskás Ferenc Sport Hotel mellett található, így számtalan kikapcsolódási lehetőséget biztosít az aktív pihenésre vágyók számára, és a természet szerelmeseinek is. Az Alcsútdobozi Arborétum megállóhelytől indul a Vál-völgyi Kisvasút, így egy kis nosztalgikus élménnyel színesítheted a programot. A 6 km-es szakasz végállomása a Puskás Akadémia MH, így a Pancho Arénához vonattal is eljuthatsz.