Manapság, a nagy társadalmi árokásás évtizedeiben valamilyen érdek érvényesítése kapcsán hol egyik, hol másik politikai oldal veti fel annak szükségességét, hogy bizonyos, az ország egészét mélyen érintő kérdésekben legyen valamiféle konszenzus. A rendszerváltozás óta végbemenő társadalmi változásokat figyelembe véve számomra teljesen szürreális, hogy ezeket a konszenzusos témákat nemzeti minimumnak nevezték el.

Na, de most komolyan! Ahol az ország egyik fele eleve elutasítja a nemzet gondolatát, s ha megemlíti is azt, kizárólag negatív kontextusban teszi, ott a politikai térfél két oldala miként tárgyalhat nemzeti minimumról? Ahol az egyik fél irtózik minden, a nemzetre utaló szimbólumtól (zászló, himnusz, stb), s ha politikai performanszokat szervez, ott az EU zászlaja lobog a magyar helyett, a himnuszt pedig hol az internacionálé (lásd Gyurcsány-Bajnai éra), hol pedig Beethoven Örömódája, az EU himnusza helyettesíti? Megmondom: sehogy!

Ez van, ha a politika maga alá gyűri a társadalmat, és már az egyes tartalmaknak is politikai nevet ad. Nem új keletű szokás ez náluk. A politikai nemzet fogalmát is politikusok találták ki. Alig telt el fél évszázad, s már be is bizonyosodott, hogy a politikai nemzet nem létezik, soha nem is fog.

Amint az nem közismert az egyszerű állampolgárok körében, mert az illetékes „tudósok” gondosan átsiklanak bizonyos események történései felett, a politikai nemzet Magyarországon akkor bukott meg, amikor Kun Béla a dicsőséges tavaszi hadjárat során a visszafoglalt területekre nem a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzette ki. Ez is egyik (fő) oka volt a későbbi trianoni tragédiának.

Ebből azóta sem tanulva a politika és a „tudomány” továbbra is használja a kifejezést. Azonban nemzet csakis egyféleképpen határozható meg: törzsi-nemzetségi alapon. Elsősorban azért, mert szakrális tartalma lelki megerősítést is ad, másrészt, mert nagyobb társadalmi lefedettséget biztosít, harmadrészt pedig azért, mert az egyazon irányítás alá tartozó személyek és csoportok egyenlősége alapvető, szemben a politikai nemzetben (soha nem) egyesülő társadalommal.

A törzsi-nemzetségi nemzeteszme szerint például magyar az, aki magyarnak születik, s vele azonos jogú magyar, aki jogi aktus útján (házasság) lesz azzá. A különbség nüansznyi, mégis világok választják el a kettőt. A politikai nemzet ugyanis szigorúan jogi képződmény, ellenben a törzsi-nemzetségi nemzetfogalom etnikai alapon tesz egyenlővé.

Egy példával illusztrálom: A politikai nemzet fogalma szerint Fekete Pákó Nigériában született, majd magyar állampolgár lett, ennyiben számít csak magyarnak. A törzsi nemzetségi alapú nemzetfelfogásban Pákó nem az állam területén hosszabb tartózkodási idővel jogot nyert személy lenne, hanem pontosan annyira magyar, mint bárki, aki a honban született.

Utóbbi felfogásnak jelentősen nagyobb a társadalomba integráló hatása, hiszen szakrális megerősítést nyer az „egy vagy közülünk” kifejezés. Gondoljunk csak a középkori zsidótörvényeket kijátszó Mátyás királyra, aki megnyerte ügyének a zsidókat, rangot és pozíciót adott közülük a jó képességűeknek, felemelte, magyarrá tette őket. Csak elmeháborodottak vitatják Mátyás államának sikerességét.

Némi történelmi áttekintő után visszakanyarodva napjainkhoz, s tovább elmélkedve a nemzeti minimum témakörén, nem tudok felemlíteni egyetlen ésszerű érvet sem, miért kéne a jobboldalnak és a baloldaliságot elutasító egyéb, nemzeti társadalomban gondolkodó csoportoknak konszenzusra törekedni a nemzetet megvető internacionalista-globalista baloldallal.

Rághatjuk a gittet, mint Lattmann Tamás nemzetközi jogász az „illegális migráció” kifejezéssel kapcsolatban, hogy helytelen az elnevezés, de akkor sem jutunk közelebb a legfontosabb kérdéshez. A legfontosabb kérdésről majd később!

Az megvan, hogy Lattmann az ATV-n azért bírálta vehemensen a kormányt és migránspolitikáját, mert helytelennek tartja az illegális migráció kifejezés használatát. Ugyanis a jogtudomány illegális határátlépést ismer, amelyet az irreguláris, tehát nem szabályozott migráció körbe sorol. Ergo mindenki használja a jogi kifejezést, ne konyhanyelven kommunikáljon. Oké, de vajon Lattamann Tamás otthon Solanum tuberosumnak nevezi a krumplit? Merthogy annak az lenne ám a becsületes neve.  

Ne legyünk gittegylet! Ne rágódjunk azon, helytelen-e a nemzeti minimum meghatározás, vagy valami más nevet kéne adni a gyereknek. A legfontosabb kérdés az, a mai valóságban helye van-e bármiféle konszenzusnak a baloldallal, s a magukat baloldalinak vallók csoportjaival?

Az én válaszom erre az, hogy nincs. Nem tudok egyetlen olyan témát sem, amelyet a baloldal ma képvisel, és az előrébb vinné az ország, a magyarság, Európa és a világ ügyét. Hallott már valaki baloldali embertől a neomarxista-neobolsevik lózungokon kívül mást is mantrázni?

Ne tévedjünk nagyot, a helyi (partikuláris) ügyek (például városfejlesztés, műtárgyak, épületek, intézmények gondozása, stb) sosem voltak politikai ügyek, csak azzá mutálódott ebben az elfajzott társadalomban. Azokban a konszenzus nem politikai kérdés. A nemzeti minimum alatt egyébként is többnyire szimbolikus aktusokat értenek a róla lamentálók.

S ha mind emellé odatesszük, hogy a baloldal térnyerése eddig mindig népirtáshoz, vérengzéshez vezetett, akkor teljesen érthető az elhatárolódás(om). Ez okból joggal kérheti számon rajtam bárki, hogy ezek szerint elzárkózom-e mindennemű kommunikációtól a baloldali emberekkel.    

Íme, a válaszom:  

„az ember okos, de nagy tömegben buta és hisztérikus állattá válik.”

/’K’ ügynök – Man in Black/

Vagyis az egyes baloldali személyek (ismerősök, barátok, családtagok) tekintetében, ha konszenzus nem is, de diskurzus szükséges. Pusztán azért, hogy megismerjük egymás álláspontját. Ne adj Isten, esetleg meg is értsük, mit miért mond vagy tesz. Családtagom és kedves ismerősöm is van több, aki baloldali. Azonban számomra nem ez a mérce, amivel őket mérem.

Én ugyanis a baloldali nézetek mellett elutasítom a politika primátusát a társadalom legtöbb területének kérdéseiben. A politika nem tudja a mindenre a választ akkor sem, ha úgy tesz, mintha tudná. Szinte már-már várja a különböző alkalmakat és az ügyeket, amibe belekotnyeleskedhet, mert fenn akarja tartani szavazótábora számára azt a látszatot, hogy ő mindenhez ért.

Csütörtökön, a Kormányinfón Lázárnak szegezte a kérdést egy okvetetlenkedő újságíró, hogy nem érzi-e felelősségét a kormányzat az őcsényi migránsellenes hangulat miatt. Lázár lazán rávágta, hogy nem. Ami politikailag elfogadható, de a tudomány ismeri az elitek „modell szerepét”, vagyis a jelenséget, hogy az egyszerű ember az eliteket utánzó attitűdöt vesz fel. Magyarországon Szalai Erzsébet szociológus foglalkozik elitkutatással. Kiváló tudós. És baloldali, csak mondom!

Ez okból, ha a politikai elitünk … őőőő … hogy is mondjam finoman? … lop, az egyszerű ember könnyedén felmenti magát hasonló cselekménye bűne alól. Aztán mondjuk az már vicces, amikor a gipszkartont és cementet hazalopkodó építőipari dolgozó letolvajozza a kormányt.

Tény tehát, ha a politika és a politikai elit tagjai mindenbe beleszólnak, lehetnek olyan kedvezőtlen történések, társadalmi jelenségek, amelyekért vállalniuk kell(ene) a felelősséget. Nem teszik, és ezzel is példát mutatnak. Ezért divat nem felelősséget vállalni semmiért, s ebből fakad a következménynélküliség is, de az egy másik téma lenne.

Újabb kitérő után visszakanyarodhatunk az én baloldali ismerőseimhez. Szóval, ők nem baloldali ismerősök vagy családtagok, CSAK ismerősök és családtagok. Soha fel nem merülne bennem, hogy akárkivel is megszakítsam a kapcsolatot az ő politikai nézetei miatt. Az ugyanis az illető személy megítélésében csak a nagyon sokadik szempont.

Nekem a baloldali eszmével/eszmékkel van bajom. Hazug, aljas, gyilkos természetű. Mástól elvenni, mert azt nem illeti meg, mert az nem elfogadható módon jutott hozzá, stb. Aztán szépen legyilkolták a nekik nem tetszőket, majd pontosan ugyanúgy éltek, mint akiket azért gyilkoltak le, mert azok gazemberek voltak. A szervilis kisember pedig éljenezte őket.

Édes Istenem, a vidéki emberek, - velem együtt – hogy hittek a szocializmusban! Semmit nem sejtettünk abból, ami Budapesten történik, nem ismertük a valós történelmünket sem. Mi nem loptunk, mi tanultunk és dolgoztunk, s a szocialista ember erényeit tartottuk. Ugyanekkor Budapesten az elvtársak tivornyáztak, tobzódtak, dúskáltak. Úgy éltek, mint a grófok és bárók. A vidéki ember véréből és verejtékéből.

Ma is ez megy. Az összes politikusunk munka nélkül lett milliárdos, aztán bevallanak a vagyonnyilatkozatukban egy panellakás felét, romló anyagi helyzetet. Mellettük viszont a feleségeik, férjeik, barátaik és rokonaik hirtelen mind zsenikké lesznek és milliárdokat gründolnak össze. Nem hülyék az emberek, tudják, hogy átverik őket.

Viszont én a baloldali polgártársaimmal ellentétben nem vennék el semmit tőlük. A világ ugyanis mindig így működött. S ha a hőbörgő melósból lenne hirtelen miniszter, - mint volt az átkosban – ugyanúgy lopna, urizálna, rokonok, ismerősök nevén rejtegetné a vagyonát. Bizony, senki sem jobb a Deákné vásznánál.

S noha mindenki tisztában van a helyzettel, nincs összefogás, ami ezen változtathatna. A pártok szimpatizánsai ugyanis csak a másik pártok politikusait tartja gazembernek, a sajátját viszont hérosznak. Bumm! Ilyen egyértelmű helyzetben sem tudunk kialakítani egységes álláspontot, akkor hogy tudnánk ennél sokkal bonyolultabb, nagyobb távlatú kérdésekben?

Nincs és nem lehetséges a konszenzus politikai táborok között, mert mindkét oldalon mindig lesz elégséges gyalogos katona, aki kész a vezetőiért szuronyt előre szegezni. S egyre többen vagyunk/leszünk, akik nem a politikumtól várják a megoldásokat, akik törekszünk megismerni a múltunkat, hogy abból tanulhassunk. Akiket nem lehet utcára hívni olyanokkal, hogy legyen semlegesneműeknek külön WC, hogy ne kelljen tanulni az iskolákban, hogy fogadjunk be félállat muszlimokat, mert az milyen jó, ha legyilkolnak minket.

Szépen nő a számunk, akik nem vagyunk kíváncsiak hazugságokra, akik értékén kezeljük az eseményeket és embereket, akik nem vágyunk permanens forradalomra és négyévenkénti hisztériára a szavazás körül. Akiket nem lehet megvenni demagóg szövegekkel és olcsó ígéretekkel, hogy „én majd jobb leszek, mint a másik volt”. Akik nem hisszük, ha kinn a óbégatunk az utcán, akkor világváltókká válunk, mert mi nem is akarjuk megváltani a világot, megelégszünk a környezetünkkel harmóniában élni, a szomszédjainkkal kölcsönösen tisztelni egymást. Nekünk elég szerető családban élni, mi a legkisebb egység szilárd alapjáról építjük a jövő társadalmát. Titokban, hogy ne is vegyétek észre.

A 80-as években is voltak jogai a diákoknak. Többnyire csak papíron, de minket amúgy sem érdekelt különösebben a jövőnk. A mának éltünk, mint minden normális fiatal. A politika sem a közéleti témákon történő állandó rágódás, de pláne a párt létének és szerepének taglalása formájában nem érdekelt minket. És most kapaszkodjon meg minden, tudásra szomjazó balliberális: a tananyag sem érdekelt. Egy csöppet sem.

Aztán egyszer rendeztek valami diákparlamentszerűt, ahol a diákokat osztályok (szakok, mert szakközépiskola volt, ahol minden osztály egy szak volt) és évfolyamok szerint képviselte két-két tanuló. Mit ad Isten, a mi osztályunkból a derék bolsevik osztályfőnökünk engem választott a képviseletre egyik személyként. Mondtam is neki, hogy „de tanárnő, múlthéten még azt tetszett mondani, hogy bolond vagyok...” Nem hatotta meg.

Később megvilágosodtam. A lényeg az, hogy a felvetni kívánt témákat nem mi, a diákok határozhattuk meg, hanem az osztályfőnök adta ki utasításban. Nekem annak érdekében kellett felszólalnom, hogy az étkezdét bővítsék a könyvtár rovására. A másik téma is hasonlóan szimpatikus volt. Mondanom sem kell, hogy a parlament után tanárok tömege ugrott a torkomnak. És az osztályfőnök? – Hát, ő meg gyűlölt. Ő jelentett rólam, miatta nem mehettem egyetemre a rendszerváltozásig.

Ezek a szép emlékek a tegnapi diáktüntetés kapcsán jutottak eszembe. Édes Istenem, hogy is mertünk volna arról panaszkodni, hogy sok a tananyag! Általánosban (70-es évek) még szombaton is kellett iskolába menni, csak a vasárnap volt szabad. Ej, milyen boldogok is voltunk, amikor bevezették a minden második szombati szabadnapot! Majd később minden szombat az önfeledt játéké lett.

Nem panaszkodtunk, pedig zongorázni lehetne a tananyag ránk rótta teher súlyának különbségét a mostanihoz viszonyítva. Nem panaszkodtunk, tanultunk. Ez volt a dolgunk. A diák munkája a tanulás, ezzel járul hozzá a társadalom üzemszerű működéséhez, a fejlődéshez. Igen, ez is egyfajta tudatosság, hogy tisztában vagyunk a kötelességeinkkel, illetve azok teljesítésének társadalmi (és egyéni) hasznával.

Tudatosság az is, amit a diákparlament propagál: a diákok jogainak megjelenítése. Más kérdés, hogy egy hajszálnyi haszna sem volt annak, amit pénteken műveltek. Persze, ez nem az ő hibájuk, hanem azoké, akik a háttérből irányítják őket. Bizony, ahogy nekünk megmondták a felnőttek, milyen témákat vethetünk fel a diákparlamenten, nekik is adtak ukázt.

Hogy kik? – Jaj, hát ugyan kik? A körúton belüliek, a Vajda Mihály baloldali filozófus „Szög a zsákból” című önéletrajzi írásából megismerhető személyek. És most idézni fogok. Tehetem ezt leginkább azért, mert a Facebook-on éppen éjfélkor visszakapom az eredeti regisztrációmat, s addig a másodprofilommal jól megosztom ezt a posztot, amiért nyilván kitiltanak 30 napra.

Tehát Vajda Mihály a következőket mondja:

 „Az arisztokráciát ugye kinyírták, az értelmiség állandóan újratermelődik, utálja is a többség kellőképpen. Utálja az az elit, politikai elit, amely most a legutóbbi fordulat kapcsán abból a bizonyos sok százezer parasztból származik… Ez a több százezres, milliós jobbágy-mentalitású tömeg. A többsége jobbágy-mentalitású. Mindent elfogad, mert éppen ez a szabály. Ez a szabály és a szabályokat be kell tartani… Ez az, amit nagyon lassan ért meg az egész magyar, az a bizonyos, ma már nem csak zsidó, de azért erősen zsidó mentalitású értelmiség, hogy bizony igen hosszú időre volna szükség, amíg ez megváltozik… Az értelmiség többnyire nem érti, nem akarja érteni, hogy egy olyan jobbágy-mentalitású tömeggel áll szemben, amelynek mentalitása másutt sem változott egyik évről vagy évtizedről a másikra…” (236-237. o.)   

 Ők tehát a körúton belüliek, ők fújják a passzátszelet 1949 óta. Előtte kis ideig a Tanácsköztársaságban is.

Ám nem célom a vénségére teljesen elhülyült (egyébként sosem volt túl okos) Vajda Mihályt froclizni. Elmondta a tutit, ledöntötte a tabut. Mit érdekli őt, mi lesz utána, neki már a hamu is mamu. Viszont tökéletesen szemlélteti azt, amit bemutatni szeretnék: hogy tudniillik az egész diákparlamentesdi nélkülözi a józan gondolkodásnak még a csíráját is, mégpedig azért, mert a mögöttük álló éceszgéberek még náluk is sötétebbek.

S ha valaki azzal riposztozna, hogy ezek a megmondóemberek többnyire a magyar tudományos (LoL) élet színe-java, én azt válaszolnám, amit Lionel Logue válaszolt III. György királynak A király beszéde című filmben, midőn a király kijelentette, hogy logopédusai mind csupa lord voltak addig: „Akkor címeres ökrök”.  Sehol a világon nem annyira fordítottan arányos a tudományos fokozat és az elmélyült tudás közötti összefüggés, mint Magyarországon. Mert itt a liberális démonokrácia előtt szocializmus volt, ami annyit tesz, hogy lefejezték a komplett tudományos elitet, hogy körúton belüli káderekkel helyettesíthessék őket, akik aztán most a magyarokat a vidékkel azonosítsák, a vidéket pedig jobbágymentalitású tömegként aposztrofálják.

Fentiek okán mondta Gyetvai Viktor, a diáktüntetés egyik szervezője a következőket:

„Készségeket kell adni, és elérni azt, hogy a diákok ne azért járjanak iskolába, mert kötelező, hanem mert ott olyan készségeket sajátíthatnak el, amiket ők is fontosnak éreznek. Például azt, hogyan kell együttműködni, csapatban dolgozni, beszélni, prezentálni. Ma már sokkal gyorsabban változik a munkaerőpiac, már nem engedheti meg magának egy iskolarendszer, hogy egy szakmát adjon a gyerekek kezébe” 

Tegyünk tisztába néhány fogalmat!

Első: Semmilyen oktatási rendszerben nem ellentétpárja a lexikális tudást eredményező oktatásnak a készségek átadására irányuló oktatás, mivel mindkettő tudást ad át.

Második: a lexikális tudás bővítése nem azt jelenti, hogy az oktatás célja a diák agyának adatokkal történő teletömése. Egyszerűen annyi, hogy a tanuló legyen tisztában az információ létezésével, s ebből következően azzal, honnan és hogyan keresheti vissza az adatokat magáról az információról.

Harmadik: ezzel szemben éppen a készségek átadása jelenti az agy megterhelését, ugyanis a készségeknek az a tulajdonsága (a szó jelentéséből adódóan), hogy rutinszerűen legyünk képesek alkalmazni őket.

Negyedik: Amikor a poroszos oktatást bírálják a szervezők, akkor éppen a készségek megszerzését preferáló oktatást kritizálják, hiszen a poroszos oktatás legfőbb direktívája a praktikum és hasznosság.

A liberotalibán européer oktatáspolitika szerint „ma már a tudás nem cél, hanem eszköz a társadalmi részvételhez.” Ez a szemlélet pusztán csak a tudomány létezését tagadja, de azért elég népszerű a köreikben.  

És itt visszakanyarodnék a „lexikális tudás” fölöslegességének, mint a liberális oktatáspolitika zászlócímerének taglalásához.

A különböző tudományos problémák (társadalmi, fizikai-matematikai, stb) megoldásához, - tekintve azok komplexitását - interdiszciplináris (tudományok közötti) együttműködésre van szükség. A jövő tudósának eszménye pedig egy olyan tudós, aki magában egyesíti több tudományterület tudását. Ezt hívják transzdiszciplinaritásnak, azt a tudóstípust pedig polihisztornak.

Tehát miközben a liberális átokfajzatok által eluralt tudomány törekvése a tudáskoncentráció, addig a tudományra felkészítő, előkészítő oktatásban ugyanők hitvány naplopókat képeznének. Ugye, érezhető itt némi ellentmondás?

Az én értékrendem szerint a tudás megszerzése egyszerre cél és eszköz. Cél, mert az individuum általa képes érvényesülni a társadalomban. A társadalom pedig, ugyebár, nem birtokolhatja helyettem a tudást, az csakis az enyém, s azt én a társadalom fenntartásának, építésének szolgálatába állíthatom.

A tantárgyak szerinti oktatás, amit a derék diákparlamenterek kifogásolnak, diszciplínákat fed le. A társadalom komplexitásának permanens növekedése, az állandó differenciálódás pedig bővíti az ismeretanyagot. Ergo a tananyag az emberi civilizáció fejlődésével nő. Vagy ezek a tesiből felmentett anyuci kedvencei visszamennének a kemény pattintott kőkorszakba és leginkább lándzsát hegyeznének? Jézusom, fél napig sem maradnának életben!

Más posztomban már tárgyaltam a digitális társadalom elvárásait az egyedek és csoportok felé. Egyértelmű, hogy az oktatás infrastrukturális hátterét folyamatosan fejleszteni kell. Ez pedig nem anyuci és apuci feladata, hanem az államé. Alaptörvényben vállalta, szóval, ellenvetése nem lehet.

Ugyanakkor a tanulás sem pusztán lehetőség, nem csak egy jogosultság, hanem kötelezettség is. S bár a törvényeknek alapvetően a társadalom elvárásait kell teljesíteniük, éppen azok szabnak határt a nem felnőtt korúak érdekérvényesítési lehetőségeinek. Ebből egyenesen következik, hogy a pénteki diáktüntike egy sehová nem vezető, értelmes emberi célokat ki nem tűző, akceptálható elvárásokat meg nem fogalmazó anarchista dzsembori volt. Szerencsére ezzel a résztvevők 99%-a nem volt tisztában, ők csak kicsit lazultak.   

A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.

/Albert Einstein/

Többszörös gyerekgyilkost így még nem ajnároztak, mint a balliberális embertípus köreiben Geréb Ágnest. Mára odáig jutottak, hogy Geréb nem kevesebb, mint a sztálini diktatúránál is elviselhetetlenebb Orbán rezsim elleni forradalom és szabadságharc zászlóján a szabadságot jelképező lyuk.

Geréb Ágnes egy hős, – olvasom. Geréb már akkor bevezette az apás szülést, amikor nyugaton még nem is ismerték – írják máshol. S vélhetően Geréb Ágnes volt, aki Semmelweis Ignácnak álcázva magát az anyák megmentőjeként vált ismertté. Szinte látom a szemeim előtt, amint Delacroix-nak modellt állva készül „A szabadság vezeti a népet” című festmény. Egyik sem kevésbé valószínű, mint az, hogy bármi köze lenne az apás szülés elterjesztéséhez Magyarországon a 70-es (!!!) években.

Ezek az éktelen és ostoba hazugságok nemhogy elmosnák a képet, amelyet erről a nőről alkothatunk, hanem kifejezetten élesítik azt. Mennyire el kell rugaszkodniuk a valóságtól azoknak a balliberális rikkancsoknak, akik most héroszként igyekeznek bemutatni őt nekünk! Jobbágy-felszabadító, írja Puzsér. Neki köszönhetjük, hogy ma polgárok és nem jobbágyok vagyunk. (LoL) Az orvosi lobbi áldozata, olvasom máshol. A rákosista időket idézi az otthonszülést tiltó törvény, vélekednek.

Akárhogy is, racionális érvelés sehol. Leszámítva, - és jelentőségét nem degradálva! – Balavány írását a HVG-ben. Pont ott! Na, mindegy.

Persze, bármennyire is elítélem azt, amit Geréb tett, bármennyire is visszataszítónak találom a szakmaiságtól lecsupaszított fanatizmusát, én sem küldeném börtönbe. S ha el is ítélném, egyrészt legfeljebb bűnsegédként, másrészt egy teljesen eltérő jellegű bűncselekményben, amiről majd később. Igen, ebből egyenesen következik, hogy az én szememben a valódi bűnösök a szülők.

Az megvan, hogy a mai (modern?) nők 90%-a a vizet is megmosná? Olyan hisztéria övezi a higiénikus környezet kritériumait, hogy attól égnek áll a hajam. Na, most ugyanazok a nők, akik az ételt Domestosszal mossák meg hideg vízben, mert nem bíznak a hőkezelésben (sütés, főzés), a saját misztifikált kényelmük érdekében kiteszik az újszülöttet az otthoni nem steril környezet hatásainak.

Kissé ellentmondásos. Kérdezhetnénk, hogy „hol itt a logika?”, de nőkről lévén szó, eltekinthetünk ettől. Aki szerint a hidegvíz lemossa a bacikat, de a több száz fokos hő viszont nem elég biztosíték, azoktól logikát várni hiábavalóság. S miközben szívesen szülnének az otthoni IKEA-s ágyon, vagy a hidromasszázskádban, letojva, hogy az immunrendszer nélküli csecsemőt esetleg fertőzésnek teszik ki, ugyanezek később visítanak, ha a gyerek a kezébe, szájába vesz valamilyen, Domestosszal le nem fertőtlenített tárgyat, ételt, akármit.

Mindemellett ezek a szülök már hasonló mentalitású szülőktől születtek, tehát szinte az összes szenved valamilyen allergiás betegségben a gyenge immunrendszere miatt. Bizony, mert már az ő anyukájuk is mindent megtett, hogy ne legyen fejlett, erős immunrendszerük. S ezek a gyenge szervezetű emberek úriasszonykodásból, felelőtlenségből mondanak le az ésszerű döntésről, amely szerint kórházi steril körülmények között, komplikáció esetén is azonnali, a legmagasabb szinten nyújtott szakszerű beavatkozás mellett szülnék meg gyermeküket.

Két hét múlva lesz egy éve, hogy magam is részt vettem egy apás szülésen. Kórházban, természetesen. Szavakkal alig lehet leírni, milyen csodálatos élmény volt. Az intézménybeli körülmények minden kényelmet és biztonságot kiszolgáltak. A személyzet figyelmes, kedves és odaadó volt. Külön szobát kaptunk, ahol gyermekem édesanyjával intim körülmények között lehettünk. Időnként csendesen benyitott az orvosunk és a szülésznőnk, hogy megvizsgálják az anyukát, eljött-e a pillanat.

Olyan volt minden, mint egy tündérmesében.            

Félreértés ne essék, nem zárkózom el teljesen az otthonszüléstől, de annak szakmai, elsősorban infrastrukturális háttere hiányában nem tudom támogatni. Valahogy úgy tudnám elképzelni, mint a taxisokat: az összes magánzó, de társaságba tömörültek, van egy központjuk, s amikor megkezdik vagy befejezik a munkát, bejelentkeznek. Miért ne jelentkezne be a bába is egy kórházba, hogy most megy szülni, legyen készenlétben egy mentő, ha komplikáció lenne?

A terhesség nem betegség, a szülés sem egy trauma, hanem a világ legszebb és legtermészetesebb történése. S bár maga az aktus természetes, mi, a modern társadalomban élő emberek már nem rendelkezünk a természetben élő őseink számos képességével, tulajdonságával.

Egy mai nő szervezete nem erős oly mértékben, mint egy őskori nő szervezete volt. Fizikai erőnk is jócskán megcsappant hozzájuk képest. Az emberi újszülöttek pedig végletesen magatehetetlenek, igénylik a szakemberek közreműködését világra jöttükkor. Hozzáteszem, ilyen, szülést segítő specialisták már az ősembereknél is léteztek. A lényeg tehát az, hogy a kórház az ő szakemberei és felszereltsége által nyújtott tényleges és pszichés biztonságával a legideálisabb hely egy gyermek megszüléséhez.

Én elfogadom, hogy a magyar egészségügy fejlesztésre szorul, hogy vannak országok, ahol jóval előttünk járnak e téren. Azt viszont totálisan leszarom, hogy a balliberális érzületűek most mindent apokaliptikus elmebajuk szemüvegén keresztül néznek és látnak. Az én memóriám elég jó, emlékszem, milyen volt az egészségügy tíz éve. Zongorázni lehet a különbséget, mennyivel jobb most.

Ugyanakkor tény, hogy a saját tapasztalataim nem a társadalom perifériájára szorult ember tapasztalatai. Én, amikor MR-t kérek, azonnal jelzem, hogy fizetek, nem várok hónapokat. Amikor a sportkórházba megyek rutinra vagy műtétre, akkor is a zsebbe nyúlok. Mert elvárásaim vannak. S ha valakinek magas elvárásai vannak, annak fizetnie kell. Az USA-ban is, nekem elhihetitek. Sőt, ott kell csak igazán!

Természetes volt tehát, hogy előre fogadtunk orvost és szülésznőt, magánrendelésre jártunk hónapokon át, oktatásban részesültünk a szüléssel kapcsolatos valamennyi témakörben. Nagyon sokba került, de megérte. Az elsőtől az utolsó mozzanatig minden pontosan úgy történt, ahogyan azt előre elmondták.

Hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának? – Miért, Geréb Ágnest ki látta már a sajókazai cigánytelepen szülést levezetni?

Úgy bizony! S akkor helyben is vagyunk. Geréb Ágnes túl azon, hogy egy a szakmaiságot levedlett fanatikus, még adócsaló is. A bűncselekmény, amiért én elítélném, az a költségvetési csalás.

Jaj, szegénykéim, hát azt hittétek, ez a jóasszony ingyen bábáskodik?  

Hát nem! Ő is elkéri azt a „kis” pénzt, hiszen neki is csak élnie kell valamiből. Számlát ugyan nem ad és az is kiderült róla, hogy felelősséget sem igen szeret vállalni a tetteiért, de a pénzecskét zsebre teszi. Bizony, kedves pártoló anyukák, sokan vannak közületek, akik hiába vágynak otthon szülni, nem biztos, hogy meg tudjátok fizetni a bábát, pláne egy olyan híreset, mint Geréb.  

Mindent elmond ennek a nőnek a jelleméről a bíróságon utolsó szó jogán elmondott beszéde, amelyben tevékenységét a jövőért, a fejlődésért való állandó küzdelemként értelmezi, magát szakmája úttörőjének tartja, egy önfeláldozó személynek, s mindeközben eszébe sem jutott vitatni az ellene felhozott vádakat, a szakmai hiányosságokat feltáró, koncentráció kiesésről, helytelen orvosi műfogás alkalmazásáról szóló szakvéleményeket.

Tévedhetetlennek és nélkülözhetetlennek tartja magát. Mondom, ő volt Semmelweis Ignác álruhában. Eh, amennyiben józan belátási képességgel bírna, tudná, hogy úttörőnek lenni nagy felelősség. Ahol előttünk még nem jártak, ott sok láthatatlan forrása van a veszélynek, hibázni könnyű. S ha valaki életekbe nyúl bele, annak a felelőssége még nagyobb, annak a hibái sokkal súlyosabbak lehetnek.

Geréb Ágnesnek nincs felelősségtudata. Ezért minden, amit önjelölt reformerként tesz, teljesen tudománytalan, hisz nincs sem szakmai, sem morális kontrollja.   

Úgy másfél hete olvastam az NSO-n, hogy Hosszú Katinka és Shane Tusup házassága válságban van. Először el sem akartam olvasni a kommenteket, mert rühellem azt a primitív gyalázkodást, amit úszónőnkkel kapcsolatban mindig tapasztalok a véleményt formálók részéről. Azonban azt reméltem, talán a kommentek között friss információra lelek, így végigszenvedtem.  S hány újabb hírt és pocskondiázó hozzászólást már azóta!

Okosabb nem lettem a helyzetet illetően, csak dühösebb. Ennyi kretént! Próbáltam is elengedni a témát, de egy Reflexman nevű blogger írása végképp kiakasztott. Rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon a profizmussal kapcsolatban borzalmas tévhitek terjednek, s mint az már lenni szokott a dezinformáció és a valóság találkozásakor, jön a bumm.

Immanuel Kant, német filozófus a Breviárium bevezetőjében a következőt mondja:

„Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az eredményben mutatkozik.”

Mi a profizmussal vagyunk így. Aki nem dolgozik, hanem csak sportol, arra azonnal rámondják, hogy profi. S az eredmény? – Az nem számít! Jól meg is írta a mi bloggerünk, hogy „Önmagában az éremtenger (ami természetesen hatalmas teljesítmény) nem jogosít fel ilyen "menetelésre", ilyen elismerésre…”

Menetelés alatt azt érti, hogy egy felröppent kósza hír szerint Katinkáról nevezik el a csillebérci úttörőtábor helyén épülő úszóakadémiát. Sőt, állítólag ő maga (és férje?) fogja működtetni. (Bár igaz lenne!) A kormány mindenesetre peren kívül megegyezett a területet einstandoló szocialista politikussal, Rácz Péterrel, az úttörőszövetség egykori elnökével.

Mielőtt belemennék Hosszú Katinkáék személyiségének külön-külön és együttes vizsgálatába, ejtenék pár szót arról, hogy ki mit érdemelne az eredményei alapján.

Az én személyes sportoló idolom Egerszegi Krisztina. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Amikor legalább tíz éve nem úszott, Güttler Karcsi azt mondta róla, - és én ezzel egyetértek – „ha Egérke most lejönne és úszna egy-két hónapot, megverné a mostani menőket”. Istenadta tehetség volt, akit rábíztak egy narcisztikus hajlamú vadbaromra (Kiss László), aki verte és más módokon alázta, melynek következtében huszonkét évesen, 1996-ban visszavonult.

Csak, hogy mindenki jól lássa: Hosszú Katinka 27 évesen ért fel a csúcsra, Egérke pedig ennyi idősen már öt éve nem úszott. Olyannyira nem, hogy tíz évig (!!!) uszoda közelébe sem ment. Egyetlen sporttársával sem tartotta a kapcsolatot, senkivel nem beszélt többé. S a most őt ajnározók fel sem teszik a kérdést, „miért?”. Nos, miért? Miért történt mindez így?

Mit kellett megélnie, hogy huszonkét évesen teljesen elforduljon a sporttól? Én nem hiszem, hogy a pofonok, amit olimpiai bajnokként kapott Kisstől, elegendőek lettek volna. Persze, az okosok most azzal jönnek, hogy de az utóbbi időben milyen jó volt a viszonyuk. Nem volt az. Engem az érdekelne, hogy ki és mivel vette rá Egérkét, hogy ezzel a latorral egyáltalán szóba álljon.

Nos, válaszokat aligha kapunk. Krisztina királynő sosem volt a szavak embere. Annyit azért lehet tudni, hogy úszóakadémiához nem adja a nevét. Akkor meg ki más, ha nem Katinka? Tudom, Darnyi Tamás. Én őt „ismerem” személyesen is. Egy helyre jártunk bulizni. Néha még váltottunk is pár szót. Nem egy példakép típus, noha fantasztikusan nagy tehetségű versenyző volt. Ám, ha ő sem, akkor ki? Reflexman állítólag tucatjával tudná sorolni a neveket, akik nagyobb úszók, mint Katinka.

Persze, nem lehet tudni, nem kalandozott-e el más sportok felé is gondolatban, mert az írása inkább csak a fogalmatlan irigy proli epeömlése. Szóval, úszás. Ki alkalmas ma profin felépíteni egy úszóakadémiát?

S akkor eljött az idő, hogy beszéljünk kicsit Katinkáról is!

Ennek a lánynak annyi lelkiereje van, mint nagyon keveseknek. Ez annyira dacossá válik, ha őt leírják, hogy elképesztő. Gyerekként a nagyapjának adott egy fricskát, amikor az eltiltotta valami kis iskolai bulitól, féltvén, hogy a sport rovására megy. Rögtön úszott egy egyéni csúcsot. Nesze neked, nagyapa!

Aztán jöttek a kudarcok. Gyárfás 2008-ban Peking után azt mondta neki, hogy vonuljon vissza. Tizenkilenc éves volt ekkor. Ezzel mondjuk lekörözte volna Egérkét. Helyette elment az USA-ba és a 2009-es római (szuperdresszes) világbajnokságon már világbajnokként tért vissza. Majd 2012-ben Dave Salo, az amerikai edzője azt mondta neki, ne induljon az olimpián. Nem is készítette fel. Az eredmény ismert.

Ám ezt követően megszületett az Iron Lady. Egy nem Istenadta tehetség, egy szorgalmas iparos felért a csúcsra, mert képes volt átmenni a metamorfózison, ami őt igazi profivá tette. És ma már minden mozdulatán látszik, hogy mivel van dolgunk. Ő A BAJNOK. Így, csupa nagybetűvel. Nincs hozzáfogható akaraterejű sportoló. Vannak elképesztő, kivételes tehetségek, de nincs egy „melós” sem, akiből félisten lett.       

És ez bassza a csőrét a sok irigy prolinak. Proli alatt nem a pénzben, hanem értelemben szűkölködő, társadalmi biomassza részét képező egyedeket értem, akik képességbeli hiányosságaik miatt marginalizálódtak. Szóval, ez a bajuk vele, hogy tulajdonképpen közülük való, egy igazi vesztes, egy szerény tehetséggel megáldott ember. Hogy mer az ilyen mégis valakivé válni?

„A győztesek azok a vesztesek, akik nem adták fel.” – Ezt először egy amerikai futballistától hallottam. Szégyen, de már nem emlékszem, kitől. Talán Manningtől, de ez nem biztos. Mindenesetre nagyon igaz a mi Katinkánkra.

Nemrég olvastam egy Szávai Ágnes, volt "profi" teniszezőnkkel készült interjút. (de minek?) Elpanaszolta, hogy az egyik férfi top teniszező, akiről mindenki azt gondolja, milyen kedves ember, a valóságban nem is az. Meglepett a nyilatkozata. Mégis mi a baja vele? - Nem áll le jópofizni, mert még el kell engednie mentálisan versenyt, az edzést, stb? S ha nem bájolog, akkor már bunkó? Hogyan adja át ez a nő a profi viselkedésmintát a tanítványainak? Megmondom: sehogy. Azt sem tudja, mit jelent profinak lenni.

Aki egyetlen tevékenységre fókuszál, arra teszi fel az életét, az úgy viselkedik, mint egy autista: nem vesz tudomást másokról, a külvilágról, nem kér tanácsokat, mert saját gondolatainak rendszerezése leköti minden pillanatát. Aki minden szabadidejét kávéskanállal osztja be, az nem áll le jópofizni, az nem udvariaskodik, nem kellemeskedik. Minden pillanatban minden idegszála, minden egyes izomrostja megfeszül, mint egy felajzott íj. Aki nem sportolt, az nem értheti, aki sportolt és nem érti, az nagyobb baj.

Ez Katinka. Egy nem bájolgó, egy minden mozdulatát automataként kiszámító, az intimszféráját messzire kiterjesztő személy. S ezt a személyt, személyiséget őrzi pitbullként férje és edzője, Shane Tusup. Amikor ezredmásodpercek döntenek arról, hogy mennyit ért a lap, amire az összes téted feltetted, nem örülsz, ha megzavarnak a koncentrációdban. Így eshetett meg, hogy Shane elhajtotta a medence mellől a bájologni érkező Kovács Ági olimpiai bajnokunkat.

Egyértelmű, hogy Ági hibázott, mégis mindenki azon háborodott fel, hogy Tusup üvöltött. Hát ennyire nem értik nálunk, mi a profizmus.

Turi György, neves úszóedző tavaly azt mondta, őt nem érdeklik a modern módszerek, ő marad a 30 éve működőnél. Elhagyták az úszói is és az eredmények is. Troglodita. Na, ennek a Turinak (és az erőszaki Lacinak) a haverja, az alkoholista Törös Károly, szintén úszóedző meg elkezdett tanácsokat osztogatni, feltételezem, nem volt éppen szomjas. Hát, a pitbull neki is leugatta a fejét. Mégis mit várt?

Gyerekek, a jópofizás a fitnesztermekbe való, ahová a legtöbben csak alibiből járnak. A gyakorlatok közben a telefont nyomkodják, vagy sztoriznak. Ott lehet egymásnak különböző témában tanácsokat adni. A profi sport nem így működik. A profi az, amit Katinka és a férje csinálnak. Nem kell, hogy szimpatikusak legyenek, nem cukiskodó versenyen indulnak.

Láttátok, hogyan ölelte meg Katinka Verrasztó Evelint legutóbb a rövidpályás EB-n? Akinek kétsége van afelől, hogy ez a kislány méltán van ott, ahol, az nézze meg ezt a felvételt.

Igen, Hosszú Katinka egy példakép. Ne mitikus figurákat, istenáldotta tehetségeket, kivételes zseniket állítsatok példaképnek a gyermekeitek, a jövő generációja elé, mert azt sosem fogják elérni és csak csalódás lesz az osztályrészük, ha nem maguk is géniuszok. Ám Hosszú Katinkát oda lehet állítani, mint példaképet, mert ő megmutatta, hogy átlagember is képes véghezvinni emberfelettit.  

Nem tudom elfojtani magamban a viszolygást, miközben ezt az összetételt leírom.  Olyan nyersen, durván hangzik, gyomrot görcsbe rántóan. Miközben mi sem időszerűbb az Európa népeinek kultúráját elpusztítani akaró liberális demokrácia tébolyult dühöngésének idején, mint határozottan, mindenre elszántan védelmezni nemzetünk egyedi értékeit, a történelmi múltunk által ránk hagyományozott tradíciókat.

Szóval, gondoljak is bármit a nemzeti radikalizmusról, valamire, amit így is nevezhetünk, egyszerűen szükség van, ha fenn szeretnénk maradni egységes kultúrával rendelkező társadalomként. Mivel manapság minden közéleti témát kizárólag politikai aspektusból értelmezünk, a nemzeti radikalizmusnak is kell egy politikai szerveződés, egy párt, amely felkarolja a törekvéseit.

Sokáig úgy gondoltam, Magyarországon ennek letéteményese a Jobbik. Tetszett az őszinte, karakán kiállásuk, mivel magam is nemzeti érzületű vagyok, akinek identitása a magyar kultúra iránt érzett olthatatlan szerelmében teljesedik ki. S bár úgy vélem, az emberi társadalom fejlettségének egy bizonyos szintjétől a nemzeteken átívelő egyetemes emberi értékeknek kell érvényesülniük, azok nem az egyes emberekben sarjadnak majd erős hajtásokká, hanem oldhatatlan kötelékkel egymáshoz fűződő csoportokban lelnek igazán táptalajra, olyan csoportokban, mint például a nemzet.

A nemzet tehát nemhogy gátja lenne a komplex és egységes emberi társadalom létrejöttének, de egyetlen energiaforrása. A globális szemlélet, amely kizárólag baloldali ideológiák mentén szerveződik, egy zsákutca. Ahogy minden eddigi baloldali eszme, kizárólag gyötrelmet és fájdalmat, káoszt hoz az emberiségre.

Radikális is vagyok, mert abban hiszek, hogy a következménynélküliség dekadenciába süllyeszti a társadalmat. Lássuk csak, az emberek folyton arról beszélnek, hogy melyik gazemberrel mit kéne tenni, ám elrettennek a keményebb retorzióktól. Miközben mindenki radikális változásokat vár a közéletben, ezt úgy szeretné, hogy ne legyenek benne radikális cselekmények. És azt akkor mégis hogyan?

A társadalmunk megalkuvó, szebben fogalmazva konszenzusra hajló. Az emberek inkább dohognak magukban, mint, hogy a gaztettekre reflektáló drasztikus következményeket taglaló híreket nézzenek a tévében. Egyébként is, a baloldali emberek szerint csak a Fidesz lop, de legalábbis érzésük szerint sokkal, de sokkal többet, mint az ideológiájukat propagáló baloldali politikusok, a jobboldal szerint pedig pont fordítva van.   

A radikalizmusnak ebből kifolyólag nincs komoly támogatottsága Magyarországon (sem). Ami egyébként akceptálható emberi attitűd. Egyébként is manapság a radikalizmus egyre inkább hajlik anarchista metodikák alkalmazására. Lásd az LMP erőltetett zöldpártisága, vagy a Momentum fogékonysága mindennemű rombolásra.

Maradt a nemzeti érzület transzparenciája, de a Jobbik sajnos erre (is) alkalmatlan. A nemzeti identitástudat ugyanis összeegyeztethetetlen a parttalan zsidózással és cigányozással. Az a személyes és csoportos hitvallás, amely magát kizárólag úgy képes definiálni, hogy más kultúrát vagy kultúrákat illetlen szavakkal említ, azokkal szembe helyezkedve véli felemelni saját kultúráját, az enyhébb esetben is etnocentrizmus, de sokkal inkább sovinizmus, vagyis egy korcs identitástudat.

A nemzeti identitástudattal bíró emberek egyik legfőbb ismérve, hogy tisztelik a más kultúrát, illetve az azt alkotó népet, hiszen pontosan tudják, hogy abban a másik kultúrában is minden egyes személy magában hordozza annak örökké fennálló lényegét, mint a létező egyik legnagyobb szentséget.

Rendszeres és/vagy figyelmesebb olvasóim most riposztozhatnának azzal, hogy „de a palesztinokat bezzeg pocskondiázod”. Ez igaz is, meg nem is. Mivel nincs palesztin nép és kultúra, így azt otromba szavakkal sem illethetem. Hiszen pontosan ez a bajom azokkal a nomádokkal, hogy sosem akartak igazán egységes társadalommá szerveződni, pusztán az Izrael ellenes európai hangulatot kihasználva elfogadták, hogy a zsidó államot sanda szemmel nézők őket egységes népként kezdték kezelni és nevezni.

Bizony, ezek a derék emberek nem hívták magukat palesztinnak, amíg rájuk nem aggatták e nevet. Ám azóta sincs egységes nyelvük, nincsenek hagyományaik. Elfogadják a pénzt, amit kapnak, s hogy kapjanak még, sivalkodnak kicsit. Leírtam én már máskor is, most is megteszem, véleményem, hogy a „palesztin ügyet” támogatók szimplán antiszemiták.

Az ellenségem ellensége a barátom. – vallják. Nos, ez baromság! A palesztin-zsidó kérdést egy nemzeti érzületű ember csakis a zsidóság pártjára állva kommunikálhatja. A zsidó kultúra az emberiség egyik legrégebbi kultúrája, a zsidóság az egyik legősibb (és legállhatatosabb) nemzete. Tisztelnünk illik. Különösen nekünk, magyaroknak, kik ugyancsak egy régi és nagy múltú kultúra vagyunk.

Ez nem jelenti azt, hogy politikai vagy gazdasági téren feltétlenül barátoknak kell lennünk. Én nem filoszemitizmust propagálok, csak a józanészre próbálok hatni logikus érveléssel. A zsidó állam a nemzetállamok egyik fontos védőbástyája. Egyszersmind fegyver a kezünkben az esztelen baloldali globalizmus ellen. Amíg Izrael áll, addig az európai nemzetállamoknak is van esélye fennmaradni.

Amikor tehát a zsidó kultúrát magasztalom, elsősorban a saját kultúrám iránt érzettek miatt teszem. Mert miközben azt is csodálom és tisztelem, a sajátomért dobog a szívem. Hisz magyar vagyok, sodorjon bármerre is a sorsom. Tudom, ezzel az álláspontommal éppen a magukat nemzeti érzületűnek nevezők között nem vagyok/leszek népszerű.

Nem különösebben érdekel. Nem vagyok az a csoporthoz tartozni szerető fajta. Az én ars poetica-m ez, másé pedig más. A világ így kerek. Tudomásul veszem, hogy a magyar nemzettudat félévszázados szocialista agysorvasztáson ment keresztül, ezért érthetően hosszú a gyógyulás folyamata.

Ugyanakkor mindenkinek számolnia kell azzal, hogy értékpreferenciáinknak hamarosan ki kell állniuk az élet próbáját. akkor majd szükségünk lesz szövetségesekre, lehetőleg olyanokra, akiknek a társadalom felfogásuk azonos a miénkkel. Nézzen szét mindenki, akinek fontos a nemzet, s lássa meg jó szemmel, tiszta szívvel és nyitott elmével, kikre számíthatunk, ha eljön az idő. Mert eljön. Hamarosan.      

Eredetileg teljesen más témakörben szerettem volna blogbejegyzést írni, de egy tegnap esti rövid facebook-csörte, illetve annak végkimenetele eltérített szándékomtól.

Mindig úgy gondoltam, kapcsolatainkat nem szükséges minden aspektusból a saját életkörülményeinkhez, értelmi képességeinkhez, társadalmi státuszunkhoz, szexuális irányultságunkhoz, világnézetünkhöz (politikai hitvallásunkhoz), stb igazítani. Mostanában azonban vannak pillanatok, amikor megingok, s úgy vélem, talán tévedtem.

Engem soha nem érdekelt egyetlen közelebbi vagy távolabbi ismerősömnek sem a nemi identitása, anyagi helyzete, iskolai végzettsége, munkája vagy a ma oly kitüntetett helyen szereplő politikai nézetei. Valamennyi olyan körülmény, amely nem befolyásolja az illető személy emberi minőségét. Márpedig engem csupán ez érdekel, a többi mind elhanyagolható.

Igen ám, de nem mindenki olyan, mint én. Sőt, egyre inkább olybá tűnik, álláspontommal mindinkább marginális helyzetbe kerülök. Ugyanis az, hogy ma egyik vagy másik ember milyen politikai nézeteket vall, alapvető feltétele kapcsolatok kialakulása lehetőségének. S nem csupán kapcsolatok létrejöttének lehet gátja az eltérő politikai hitvallás, de már fennálló, akár több évtizedes ismeretségek, barátságok fennmaradásának is.

Ide jutottunk. Tegnap egy nagyon régi ismerősöm (valamikor, egy másik életemben barátomnak tartottam) a facebook profilja idővonalán felháborodásának adott hangot, hogy vannak olyan emberek, akik a jelenlegi kormányt támogatják. Az ilyen embereket minőségjelzőkkel látta el. Az egyik jelző az „agyhalott” volt. Egy haverja beszállt hozzá kontrázni. Én meg bátorkodtam megjegyzést fűzni a témához. EU Alkotmányra, nemzetközi szerződések vállalásaira hivatkozva igyekeztem kiegészíteni meglehetősen hiányos ismereteiket.

Nem kellett volna. Az én ismerősöm ismerőse azonnal rám támadt. Na, azt meg neki nem kellett volna. Ugyanis

„Először is tova lebben
Lenge bájjal kalapom,
Majd köpenykém, tán még szebben
És a szablyát megkapom,
Vígan kelt föl a napom
S úgy is száll le vígan, békén,
Mert előre mondhatom:
Megdöflek a versem végén!”

Így is történt: lekaszaboltam. Persze, csak szavakkal. S hogy az illető rontott rám, mit sem számított, az én néhai barátom, mostanában inkább csak ismerősöm, törölt az ismerősei közül. Ó, nem! Nem az ismerős elvesztése fölötti érzelmeim ösztökéltek e bejegyzés megírására, ugyanis nincsenek érzelmeim ezzel kapcsolatban. Sokkal inkább maga az egyre elterjedtebb jelenség.

Az ismerősök köre ma azonos a politikailag megegyező véleményű személyekkel. És ez siralmas. Anyukám éppen tegnap mondta, hogy mennyire kedveli két ismerősöm (egyébként ikrek) engem froclizó kommentjeit a facebook-oldalamon. Én meg mondtam neki, hogy magam is sokat nevetek rajtuk, pedig egyáltalán nem kímélnek.

Más a világnézetük. Na és? Ismerjük egymás úgy tizenhét éve, annyiféleképpen ütköztettük már az álláspontjainkat, - amelyek legtöbbször szöges ellentétben álltak egymással – mégsem jutottunk el soha odáig, hogy a másikat az eltérő politikai véleménye miatt ignoráljuk.

Nem tudom, ez minek a „kérdése”. Már úgy értve, hogy írhattam volna, ez intelligencia kérdése, de nem akarok sértő lenni senki számára. Mint fentebb is írtam, számomra teljesen lényegtelen, ki milyen iskolákat végzett, milyen a társadalmi státusza. A tőlünk eltérő véleményt, a másként gondolkodást tolerálni egy stabil belső értékrendet feltételez. Ennélfogva, bár a közéleti kérdésekről másként gondolkodunk, van bennünk valami egészen mélyen gyökeredző közös.

Úgy gondolom, minden emberben megvan ez a készség vagy lehetőség, de a hétköznapok sokszor kilátástalan küzdelmei testet, lelket egyaránt meggyötörnek, s elveszítjük a fontos értékek felismerésének, megbecsülésének képességét. Ám ez nem végleges állapot! Tehetünk ellene, és csak rajtunk múlik.

Rajtunk múlik, szánunk-e időt saját lelki igényeink kielégítésére, embertársainkkal való kapcsolataink ápolására. Mert abban biztos vagyok, hogy minden ember békére, nyugalomra vágyik, társas viselkedése során pedig a közösség más tagjaival kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatra.

Éppen ezért számomra teljesen lényegtelen, hogy ismerőseim, barátaim, családtagjaim miként vélekednek a közéleti történésekről, hogy az általam tiszta szívből gyűlölt baloldali liberális világnézetet propagálják vagy mást, mert csak az számít, hogy jó anya, apa az illető, hogy becsülettel végzi a munkáját, amellyel az emberi társadalom hasznos tagjává válik.

S ha valamely közülük egy markáns, ám súlyos tévedésen alapuló véleményt fogalmaz meg, ahhoz nem azért fűzök megjegyzést, hogy világnézetéből eltérítsem, hanem csupán azért, hogy felhívjam a figyelmét, létezik egy másik (akár több is) álláspont, amelynek több köze van a valósághoz.

Például, amikor valaki a stadionépítések miatt fanyalog és a „cigány Orbánt” éppen emiatt akasztaná fel a családostól, annak elmondom, hogy a stadionépítésre egy Gyurcsány és Bajnai által az UEFA-nak tett, az EU illetékes vezetőjével közösen tartott tárgyalás során, az EU-nak a forrás biztosítása vonatkozásában kinyilvánított ígéretével került sor. Vagyis az EU garanciát vállalt, hogy a kohéziós alapból Magyarország részére külön pénzeket biztosít a stadionok és más sportlétesítmények fejlesztésére.

Értjük? – Nem Orbánnak ígérték meg, nem a mocskos keresztényeknek, hanem az über szimpatikus-demokratikus balliberálisoknak. Orbán egy állami vállalást teljesít. Hogy örömmel teszi, maximum ennyi lehet irritáló azoknak, akik a „cigányvajdát” megfojtanák egy kanál vízben.

Ja, és a stadionpénzekből nem lehet kórházat építeni, fejleszteni. A Források felhasználását jogszabályok (EU-s direktívák) írják elő. Stadionból nem lesz iskola és fordítva sem. Például a mezőgazdaságunk fejlesztését is EU-s szerződés írja elő. Anno Kovács László puhán állt hozzá, ezért az állam kisebb mértékben finanszírozhatja a mezőgazdaságot, mint szomszédjaink. Ennek orvoslására a patás Orbán oligarcháknak, tehát iszonyatos mennyiségű pénzzel rendelkező embereknek adta bérbe a földeket azzal a feltétellel, hogy művelniük, fejleszteniük kell.

Sok ilyen példát tudnék hozni. A költségvetési számok pedig rendelkezésünkre állnak az interneten. Így pontosan lehet tudni, hogy a kormány nem forrásokat von ki évről évre az oktatásból, egészségügyből, hanem ezermilliárdokkal többet tesz bele. Hogy aztán a pénzeket hogy használják fel, az más kérdés. Én tudom, hogy minden magyar mindenhez ért, persze, legjobban a focihoz, de van legalább kilencmillió egészségügyi, gazdasági és oktatásügyi miniszterünk. Szerencsére ilyen nagy a kínálat.

Jövőre választás. Jó lenne, ha csupán politikai vezetést választanánk és nem barátokat, ismerősöket és családtagokat. Nem kéne, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz. Szeressük, tiszteljük egymást úgyis, hogy nem azonos pártra, politikai formációra szavazunk. Vitatkozzunk, hiszen a vélemények ütköztetése nem elsősorban konfliktusforrás, hanem sokkal inkább az a tevékenység, amely előreviszi a világot. Merjük hát elmondani a véleményünket, legyen az bármennyire is eltérő, mert ettől lesz élhetőbb a világ.   

Az emberi kultúra legjelentőségteljesebb, ma is álló városa. Története az ismeretlen távoli múlt homályába vész. Nevének jelentésével kapcsolatban nem lelhető fel minden kétséget kizáró hiteles forrás, ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. Csupán a Tórában, a zsidó bibliában 105 néven említik. A legismertebbek a Cion és Sálem. Izrael lakói körében a legelfogadottabb jelentése „a béke városa” Ír Salem (Salom).

Az mindenesetre tény, hogy a Brésit, a Tóra első könyve már említi. Tekintve azonban, hogy a Tóra később íródott, mint az ókori görögök lejegyezték volna a város létezését és az általuk ismert nevét (Hieroszaléma, azaz, Sólyomvár), tudományos berkekben kevésbé elfogadott az izraeli értelmezés. Megjegyzem, a görög verziót szerintem nem erősíti, hogy a rómaiak is előbb vetették papírosra a város nevét, mint a zsidók, hiszen az ő verziójuk pusztán a görög jelentés átvétele (Hierosolyma).    

S akkor már ne menjünk el a mesebeli magyar szál mellett sem. Egyes, a tudományt fényév távolságból ugató, ám annál lelkesebb magyar amatőr eredetkutatók szerint a sólyomra történő utalás egyértelműen eleinkről emlékezik meg. Na, hallod, ha egyszer Jézus is párthus, azaz magyar herceg volt!  

Ám, ha a sólyom nem is az ősmagyarokra utal, még mindig a legvalószínűbb névmagyarázat. Ennek oka kettős: egyrészt a sólymot hamarabb „háziasították” vadászó eleink, mint a tehenet. Másrészt a zsidók egyiptomi tartózkodásának időszaka alatt Hórusz (Horu, Heru, Hiero) isten igen nagy népszerűségnek örvendett. Nevének jelentése pedig sólyom. Mégpedig vadászsólyom.

A madár a szabadság szimbóluma. A ragadozó madár pedig egyszerre az erőé és a szabadságé. Ezért is választotta számos törzs a vadászsólymot totemállatul, amely egyébként Észak-Afrikától Európán át Ázsiáig őshonos ragadozó madár volt, s az napjainkban is. Azon pedig úgyszintén nincs mit csodálkozni, hogy a zsidók nem szívesen emlékeznek úgy, hogy államuk fővárosának neve az átkos egyiptomi időkre utal.     

Mindez azonban nem számít. Jelentősége nem nevének jelentésében van elsősorban. Sokkal inkább abban, hogy az, amit európai civilizációnak, európai kultúrának nevezünk, a zsidó államban, annak fővárosában gyökeredzik. Mert függetlenül attól, hogy valaki vallásos ma Európában, vagy sem, kultúránk alapjait a Jézus Krisztus tanításai által kialakult kereszténység tette le.

Jeruzsálem nem pusztán a zsidó állam, Izrael fővárosa, de örökérvényű emberi értékeink szimbóluma is. Ezért is nem lehet semmiféle politikai játszmák tárgya, s arról sem nyitható konszenzusra törekvő diskurzus, hogy kihez, hová is tartozik.

Donald Trump nem sok értelmes döntést hozott eddig elnöksége alatt, de az, hogy kimondta, Jeruzsálem Izrael fővárosa, örökre beírja őt a történelemkönyvekbe a pozitív hősök névsorába.

Persze, nem mindenki örül a bejelentésének. Mondhatnám kajánul, tessék most jól megnézni, kik az antiszemiták. Mert Jeruzsálemet elvitatni a zsidóságtól, az a zsigeri és vegytiszta antiszemitizmus. Ugyanis egyéb logikus magyarázat nem kínálkozik az ellenzésre.

Az a képmutató és égbekiáltó ostobaság, hogy ezzel súlyos csapás érte az izraeli-palesztin békefolyamatot, számomra a legvisszataszítóbb érvelés. Soha nem volt és soha nem lesz izraeli-palesztin békefolyamat. Ennek egyik (objektív) oka, hogy nem léteznek palesztinok. Aki pedig nincs, azzal nehéz megbékélni.

Szórvány arabok vannak azon a területen, akiknek nincs egységes nyelve és kultúrája sem. Esetleg valaki tudna mesélni nekem a palesztin iparról, mezőgazdaságról? A tudományos életükről? A művészetükről?

…

Na, pont így gondoltam.

Amint 1948-ban a volt angol gyarmati területen újjáalakult Izrael állam, a most lepalesztinozott arabok és hat környező arab ország megtámadta. A zsidó állam legyőzte őket. Aztán 1967-ben az arabok ismét rájuk rontottak, ám mindössze hat nap kellett és csúfos vereséget szenvedtek. Ezt követően Izrael a mindennapos terror elleni harcokban edződött, edződik ma is.

Manapság kicsit jobban bele tudjuk élni magunkat az izraeliek helyzetébe, hiszen a békére oly fogékony muszlimok közénk is eljöttek, és hamar kiderült, hogy itt kevés lesz a síppal, dobbal és nádi hegedűvel való gyógyítás, mint a török gyerek által megvágott lábú gólya-gilice esetében, mivel a felrobbantott vagy kamionnal széttrancsírozott polgárainkon az nem sokat segít. Ahogy a plüssmacik és a „nem félünk!” molinók sem.

Bevallom, engem a legkevésbé sem érdekel, hogy az arabok milyen mecsetet építettek Jeruzsálemben, hogy nekik az szent hely. Ugyanis, amíg nekik semmi sem szent, ami a miénk, addig számomra nem léteznek. És nem léteznek egyetlen értelmes ember számára sem. Vagy megtanulnak disztingválni, tiszteletben tartani más kultúrákat, vagy páriává válnak.

Jeruzsálem számukra elesett. Végre! S remélem, végleg! Se a magát palesztinnak nevező, se más arabnak ott jussa nincs, soha nem is volt. Smá Jiszraél!

Mindennek attól teljesen függetlenül kell érvényesülnie, hogy szeretjük-e a zsidókat vagy sem. Különösen nekünk, magyaroknak kell értenünk, mit jelent Jeruzsálem visszakerülése a zsidóság jogos birtokába.     

Az emberi kultúra legjelentőségteljesebb, ma is álló városa. Története az ismeretlen távoli múlt homályába vész. Nevének jelentésével kapcsolatban nem lelhető fel minden kétséget kizáró hiteles forrás, ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. Csupán a Tórában, a zsidó bibliában 105 néven említik. A legismertebbek a Cion és Sálem. Izrael lakói körében a legelfogadottabb jelentése „a béke városa” Ír Salem (Salom).

Az mindenesetre tény, hogy a Brésit, a Tóra első könyve már említi. Tekintve azonban, hogy a Tóra később íródott, mint az ókori görögök lejegyezték volna a város létezését és az általuk ismert nevét (Hieroszaléma, azaz, Sólyomvár), tudományos berkekben kevésbé elfogadott az izraeli értelmezés. Megjegyzem, a görög verziót szerintem nem erősíti, hogy a rómaiak is előbb vetették papírosra a város nevét, mint a zsidók, hiszen az ő verziójuk pusztán a görög jelentés átvétele (Hierosolyma).    

S akkor már ne menjünk el a mesebeli magyar szál mellett sem. Egyes, a tudományt fényév távolságból ugató, ám annál lelkesebb magyar amatőr eredetkutatók szerint a sólyomra történő utalás egyértelműen eleinkről emlékezik meg. Na, hallod, ha egyszer Jézus is párthus, azaz magyar herceg volt!  

Ám, ha a sólyom nem is az ősmagyarokra utal, még mindig a legvalószínűbb névmagyarázat. Ennek oka kettős: egyrészt a sólymot hamarabb „háziasították” vadászó eleink, mint a tehenet. Másrészt a zsidók egyiptomi tartózkodásának időszaka alatt Hórusz (Horu, Heru, Hiero) isten igen nagy népszerűségnek örvendett. Nevének jelentése pedig sólyom. Mégpedig vadászsólyom.

A madár a szabadság szimbóluma. A ragadozó madár pedig egyszerre az erőé és a szabadságé. Ezért is választotta számos törzs a vadászsólymot totemállatul, amely egyébként Észak-Afrikától Európán át Ázsiáig őshonos ragadozó madár volt, s az napjainkban is. Azon pedig úgyszintén nincs mit csodálkozni, hogy a zsidók nem szívesen emlékeznek úgy, hogy államuk fővárosának neve az átkos egyiptomi időkre utal.    

Mindez azonban nem számít. Jelentősége nem nevének jelentésében van elsősorban. Sokkal inkább abban, hogy az, amit európai civilizációnak, európai kultúrának nevezünk, a zsidó államban, annak fővárosában gyökeredzik. Mert függetlenül attól, hogy valaki vallásos ma Európában, vagy sem, kultúránk alapjait a Jézus Krisztus tanításai által kialakult kereszténység tette le.

Jeruzsálem nem pusztán a zsidó állam, Izrael fővárosa, de örökérvényű emberi értékeink szimbóluma is. Ezért is nem lehet semmiféle politikai játszmák tárgya, s arról sem nyitható konszenzusra törekvő diskurzus, hogy kihez, hová is tartozik.

Donald Trump nem sok értelmes döntést hozott eddig elnöksége alatt, de az, hogy kimondta, Jeruzsálem Izrael fővárosa, örökre beírja őt a történelemkönyvekbe a pozitív hősök névsorába.

Persze, nem mindenki örül a bejelentésének. Mondhatnám kajánul, tessék most jól megnézni, kik az antiszemiták. Mert Jeruzsálemet elvitatni a zsidóságtól, az a zsigeri és vegytiszta antiszemitizmus. Ugyanis egyéb logikus magyarázat nem kínálkozik az ellenzésre.

Az a képmutató és égbekiáltó ostobaság, hogy ezzel súlyos csapás érte az izraeli-palesztin békefolyamatot, számomra a legvisszataszítóbb érvelés. Soha nem volt és soha nem lesz izraeli-palesztin békefolyamat. Ennek egyik (objektív) oka, hogy nem léteznek palesztinok. Aki pedig nincs, azzal nehéz megbékélni.

Szórvány arabok vannak azon a területen, akiknek nincs egységes nyelve és kultúrája sem. Esetleg valaki tudna mesélni nekem a palesztin iparról, mezőgazdaságról? A tudományos életükről? A művészetükről?

…

Na, pont így gondoltam.

Amint 1948-ban a volt angol gyarmati területen újjáalakult Izrael állam, a most lepalesztinozott arabok és hat környező arab ország megtámadta. A zsidó állam legyőzte őket. Aztán 1967-ben az arabok ismét rájuk rontottak, ám mindössze hat nap kellett és csúfos vereséget szenvedtek. Ezt követően Izrael a mindennapos terror elleni harcokban edződött, edződik ma is.

Manapság kicsit jobban bele tudjuk élni magunkat az izraeliek helyzetébe, hiszen a békére oly fogékony muszlimok közénk is eljöttek, és hamar kiderült, hogy itt kevés lesz a síppal, dobbal és nádi hegedűvel való gyógyítás, mint a török gyerek által megvágott lábú gólya-gilice esetében, mivel a felrobbantott vagy kamionnal széttrancsírozott polgárainkon az nem sokat segít. Ahogy a plüssmacik és a „nem félünk!” molinók sem.

Bevallom, engem a legkevésbé sem érdekel, hogy az arabok milyen mecsetet építettek Jeruzsálemben, hogy nekik az szent hely. Ugyanis, amíg nekik semmi sem szent, ami a miénk, addig számomra nem léteznek. És nem léteznek egyetlen értelmes ember számára sem. Vagy megtanulnak disztingválni, tiszteletben tartani más kultúrákat, vagy páriává válnak.

Jeruzsálem számukra elesett. Végre! S remélem, végleg! Se a magát palesztinnak nevező, se más arabnak ott jussa nincs, soha nem is volt. Smá Jiszraél!

Mindennek attól teljesen függetlenül kell érvényesülnie, hogy szeretjük-e a zsidókat vagy sem. Különösen nekünk, magyaroknak kell értenünk, mit jelent Jeruzsálem visszakerülése a zsidóság jogos birtokába.    

Történelmi időket élünk. Az emberi társadalom olyan, vissza nem fordítható változásokon megy keresztül, amelyek akár egy totális reboot –ban (újraindítás) is kicsúcsosodhatnak. Fogalmam sincs, honnan kell majd újra elkezdenünk fajunk egyedeinek nagyobb létszámú csoportokban való együttélésének megszervezését, de annyi bizonyos, a kommunikáció elsődleges eszköze nem a nyelv lesz.     

Ugyanis ma már az egy nyelvet beszélő népek sem értik egymást. Gyakorlatilag pillanatnyi érdekek döntik el szavak, mondatok jelentését, amelyek akár fluid módra naponta hordozhatnak többféle, egymásnak ellentmondó jelentést is. Ilyen közegben nyelvi úton kommunikálni nem lehetséges. Valami hasonló helyzet állhatott fenn Bábel tornyának építése során is. Ám, amíg az ott történtekre kínálkozik evidens magyarázat, - hogy tudniillik Isten a közös nyelvet vette el büntetésül - addig a mostani történések előtt értetlenkedve állok. S nyilván nem egyedül.

Hogy mire gondolok? – Például, hogy azok, akik nem túl régen még követelték Soros Györgynek és csatolmányainak kipaterolását hazánkból, lévén Soros az Antikrisztus, ma Soros Györgyért tüntikéznek és őt a legigazabb magyarnak, Széchenyivel együtt említhető hazafinak tartják. Akik naponta többször is elénekelték a székely himnuszt, azok most üveggyöngyön megvásárolható buta tuskóknak nevezik a határon túli magyarokat. Akik pedig a Jobbikot neonácinak nevezték és az EU-ban kongatták a vészharangot, az Eu-ban pedig arról írtak és beszéltek, hogy a Fidesz lepaktált a fasisztákkal, azok most sírnak-rínak a neonáci Jobbikért, adományokat gyűjtenek a részükre és médiáikban Európa szerte a Jobbik melletti kiállásra buzdítanak.

Megemlíthetnénk Simicska sztoriját is, akit baloldal gyűlöletes alakként jellemzett, s noha ő jottányit sem tért le arról az útról, amelyen járt, most ugyanaz a baloldal isteníti. Ó, és hát ne menjünk el Havas „tanár úr” Henrik esete mellett sem, kinek ATV-s szeánszain olyanokat tudhattunk meg, hogy nincs is magyar nép és a nácik meg a spájzban vannak! Ki utálatos személy volt a nemzeti radikálisok szemében, ám amint könyvet írt cukiságban tobzódó vezérükről, Vona Gáborról, annak hívei mindenki torkát átharapják virtuálisan, aki azzal meri vádolni a „tanár urat”, hogy potya puncit kórencsált az ő jól ismert elegáns stílusában.

Szóval, nem értem – és nem csak én, de velem nagyon sokan – mi történik, mit jelentenek a szavak, amelyek elhangzanak ezeknek az embereknek szájából. S amit mondanak, azt milyen okkal és célból mondják. Így aztán bármennyire is adja magát, ezt már nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy a baloldali világlátás alapja az elvtelenség, hogy azok az emberek ostobák, manipuláltak, zombik, birkák. Nem, ez így már nem igaz! Túlságosan leegyszerűsítő, miközben egy nagyon is bonyolult társadalmi folyamatról, jelenségről beszélünk.

Meg egyébként is, ebben a stílusban, ilyen zsigeri elutasítással általában ők, mármint a baloldali emberek jellemeznek minket, a nem baloldaliakat. Számunkra nem marad más út, mint kifejleszteni egy új kommunikációs eszközt vagy metodikát, hogy valamiképpen elboldoguljunk majd a civilizációnk összeomlása utáni újjáépítés során. Akárki lesz is, aki megoldja e súlyos problémát, biztosan Nobel-díjat kap. Jó-jó, csak vicceltem! Egy ép értelemmel épített új világban biztosan nem lesz Nobel-díj.  

Addig azonban, - jelesül a gyorsan bekövetkező összeomlásig – valamiképpen muszáj rendet tennünk a kommunikációs kloákában, ha kell, szavanként értelmet lehelni a betűhalmazokba. Én e hosszú bevezető után vállalkozom egy ma, különféle kontextusokban gyakorta hangoztatott (összetett)szónak a reáragadt tévedésdzsuva lecsutakolására, az eredeti, egykor közös jelentés villanásnyi időre történő visszaadására.

Pártállam.  

Olyan politikai hatalmi rendszer, amelyben a hatalmat egyetlen, vetélytársak nélküli párt gyakorolja (az állampárt), a demokratikus kontrollokat is szoros irányítása alá vonva. Egy pártállamban tehát van egy a demokratikus többpártrendszerekben működő pártokhoz szervezetében és szerkezetében hasonló párt, vannak törvények és az azok betartatására létrehozott közigazgatás, benne igazságszolgáltatással és minden más kellékkel, amely a demokráciákban is jelen van, de ezekre oly erős ráhatással van a hatalmat gyakorló párt, hogy működésük abnormálissá válik.

Egyesek ma pártállamot emlegetnek a Fidesz kormányzása kapcsán. Mi tagadás, a kormányzó pártkoalíció tagjaitól, illetve a hozzájuk közel álló személyek részéről el tudnék képzelni több alázatot a társadalmilag kiemelt fontosságú munkájukkal kapcsolatban, illetve több tisztelet tanúsítását embertársaik irányában. Úriembernek lenni nem kerül pénzbe, ne fukarkodjunk!

Azonban attól, hogy a politikai pólus másik oldalán állók, a halatomból kiszorult világnézetűek a jelen társadalmi állapotot pártállaminak titulálják, az még nem válik azzá. Ám, ha picit eljátszunk e baloldali stigmával és azt értelmezés alá vonjuk, a következőt állapíthatjuk meg:  

Pártállam kétféleképpen szerveződik:

1. Baloldali módszer: minden másként gondolkodót kiirtani, mert csakis egy út létezik. Lásd a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt ténykedését vagy a Szovjet típusú szocializmust, napjainkban pedig a brüsszeli despotizmust.
2. Jobboldali (Fidesz) módszer: jobb, valódi alternatívát nyújtani a többi politikai szerveződésnél, kihangsúlyozni a különbségeket, rámutatni arra, mitől vagyok alkalmasabb én, s miben téved a másik. Így abban az esetben, ha az általunk kínált alternatívát a társadalom döntő többsége elfogadja, a hoppon maradt többi párt elsikkad, marginális helyzetbe kerül.

Mondok erre egy példát: a magyar és európai baloldal szerint a migránsoknak semmi köze az egyre jobban elterjedő terrorizmushoz, a rohamosan romló közbiztonsághoz. Ezzel szemben a Fidesz azt mondja, a kontrollálatlanul beengedett mingránsok között számos radikális iszlamista, terrorcselekményre készülő személy érkezett, aminek lettek következményei a már megtörtént terrorcselekmények, illetve a közbiztonság végletekig való leromlása számos európai városban.

Az egyik a valóság, a másik pedig hazugság. S innentől hiába óbégatnak xenofóbiáról a baloldaliak, a hazugságaik marginális helyzetbe kényszerítik őket, a Fidesz pedig túlhatalomhoz jut. Szemtanúi lehetünk, miként aprítják fel saját magukat a balliberális pártok, ideértve a Jobbikot is. Miért lenne felelős ezért a Fidesz?

Felróják a Fidesznek a szólás- és sajtószabadság felszámolását is. Mindeközben fél-anarchista baloldali csoportok (LMP, MoMo) napi rendszerességgel vonulnak az utcára, szidalmazva a rendszert, a kormányt, annak vezetőjét. Épületeket foglalnak el, megtámadják a rendőröket. Mindezt anélkül, hogy bárki is szólna hozzájuk egy rossz szót is. Ezzel szemben a baloldali uralom idején pusztán azért agyonvertek embereket, mert a villamosmegállóban állva magyar zászló volt a kezükben. Egyetemista lányokat kínoztak meg, mert kormányellenes tüntetéseken vettek részt. Külföldi turistákat vertek félholtra, mert a tüntetésekhez közeli szórakozóhelyeken szórakozni merészeltek.  

Nem minden ember emlékezete rövid. 2006 még nagyon sokáig fog sokba kerülni a baloldalnak. S a sajtószabadság? – Ugyan! 2002-ig kizárólag balliberális médiumok léteztek, akkor egy balliberális sem aggódott amiatt, hogy a jobboldali, de legalábbis nem baloldali emberek hangját hallani sem lehet. Medgyessy Péter miniszterelnök azt tanácsolta a jobboldalnak, hogy csináljanak maguknak saját tévét. És lett is!

Az a társadalmi állapot, amelyben ma a Fidesz kormányoz, nem pártállami, sőt, a lehető legliberálisabb. Még akkor is, ha a Fideszben nincs senki szakértő tanácsadó, aki elmagyarázná a vezetőknek, hogy nem a kormányzópárt illiberális, hanem a baloldal. Ugyanis illiberálisnak azt nevezhetjük, ami a társadalmi egységet kizárólag az ideológiai egység alapjain képes elképzelni, ami nem tűr más véleményeket. Ez pedig egyértelműen a baloldal ismérve.    

Ki nem tudja, ki az a Dömdödöm? – Ő Lázár Ervin meséinek egyik hőse, a Négyszögletű Kerek Erdő lakója, egy rendkívül érzékeny kis lény, aki nem tud mást mondani, mint azt, hogy dömdödöm. Ám ezzel képes kifejezni az érzéseit, közölni a többiekkel folytatott társalgásban megfogalmazódott mondandóját, mesélni magáról és a körülötte lévő nagyvilágról, stb.

Egyszer, amikor versmondó versenyt rendeztek, Dömdödöm a következő költeményét szavalta el: Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm. Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán azonnal felháborodásának adott hangot, mondván, hogy ennek nincs értelme. Ám ekkor a társaság esze, a híres-neves Mikkamakka elmondta nekik, hogy ez azt jelenti, hogy mindnyájukat nagyon szereti.

Mindez miről jutott eszembe? – Egyrészt az oktatás reformja napi téma, különösen a politikai ellenzék körében. Másrészt éppen tegnap este chat-eltem egy középiskolás kis barátommal, aki friss iskolai élményeiről számolt be. Ám az elhatározást, hogy erről írnom kell valamit, az indikálta leginkább, hogy elolvastam az EDULINE interjúját Fenyő D. Györggyel, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárával, a Magyartanárok Egyesületének alelnökével, aki szerint Jókait, Katonát, Vörösmartyt és Madáchot nem kéne tanítani a középiskolákban.

Mondta mindezt az irodalom tantárgy kötelező olvasmányai témakörének kapcsán. Állítása szerint Jókai olvashatatlan, a Csongor és tünde (Vörösmarty) története élvezhetetlen. Továbbá az sem tartható, hogy a világirodalmi ismeretek megszerzésében Homérosztól kezdve jutunk el a különböző korokon áthaladva a kortárs irodalomig.

Ezt az interjút aztán megosztotta a Facebook-on egy balliberális csoport (Tani-Tani), amely az oktatásra fokuszál. Ahol is olyan kommenteket sikerült elolvasnom, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Fenyő „tanár úr” agymenését támogatandó egy ELTE-s pszichológus figura kifejtette, hogy kötelező olvasmányt megnevezni azért baromság, mert nincs semmilyen statisztika arról, hogy az iskolában olvasottak kihatnának a felnőttkori viszonyunkra az olvasáshoz.  

A progresszív értelmiség egybehangzó szakmai véleménye tehát az, hogy az iskolai olvasmány egyetlen lényegi eleme a sztori, ami, ha mai korunk társadalmához kapcsolódó aktualitást nem tartalmaz, akkor haszontalan, olvasásra méltatlan, illetve eleve marhaság kötelezően előírni, hogy mit olvassanak a tanulók.

Fenyő ebben a tekintetben egyébként egy számomra is akceptálható felütéssel kezdi a mondandóját: „…most a lassúságot, a figyelmes, az elmélyülő olvasást kell megtanítani.” Érti ezt a digitális társadalomra jellemző gyors és felületes információfeldolgozás torzításait kiküszöbölendő. Helyes, egyetértek!

Ám az ördög mindig a részletekben rejlik, így végül eljutottunk Jókai szükségszerű likvidálásától a szocreál Örkényen és Ottlikon keresztül történő beemeléséhez a kánonba. Mert, mint azt Fenyő véli, a szocialista kultúra közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint az ógörög, vagy a XIX. századi magyar. Kapaszkodjunk! – Mert időben közelebb van. Assszta gyere haza!

A mi haladárjaink szerint tehát az irodalom oktatás színvonalát az tudná igazán növelni, ha szépirodalom (vers és próza) gyanánt a szocializmus életérzéseit megörökítő írók és költők műveit olvasnák a nebulók, olyan fiatalok, akik egyébként már a rendszerváltozás után születtek. Fenyő elvtárs bizonyára nem hallgat magyar hip-hop-ot, így nem ismerheti a Ketioz nevű nagyszerű rapperünk strófába szedett igazságát, mely szerint „88-as arcok meg nem olvasnak Marxot”.

Értem én, hogy ezek a szakmakrémje urak és hölgyek nosztalgiát éreznek az után a kor után, amelyben ők és szüleik hatalmuk teljében bohém életet élhettek a fővárosban, de egy, a már a demokráciában született fiatalt nem érdekli jobban Örkény, mint Jókai. Nyilván egyik sem érdekli, hiszen a „sztorijaik” távol állnak az ő világától.

És ezek tanítanak az egyetemeinken, középiskoláinkban. Csupa egybites bolsevik Pavlov kutyája, akik, ha a szocializmusról van szó, nyáladzani kezdenek, és azonnal lehull a szakmaiság mimikrije.  

Csakhogy a múlt korok irodalmát nem annak történetei miatt kell megismernünk, mert abban benne lenne az adott kor társadalmi kór-, vagy látképe. Egyrészt nincs benne, hiszen egy jobb író plasztikus képei vagy árnyalják, eltúlozzák, esetleg karikírozzák a valóságot. Másrészt a múlt korok viszonyait inkább történelemórákon kéne elemezgetni.

Amiért mégis kötelezővé kell tenni gyermekeink számára a magyar irodalom évszázados remekeinek olvasását, az a nyelvnek, az emberi társadalom egyetemes jelrendszerének minél magasabb szinten történő elsajátítása, a szókincsünk bővítése, a szabatos fogalmazás készség szintre emelése, a nyelv és gondolkodás között fennálló kölcsönhatás révén az intelligencia fejlesztése.  

Hiszen a digitális társadalom (jelen korunk) legnagyobb problémája éppen a felszínes dekódolás, amely az egyszerűsítések, rövidítések általános alkalmazásával rombolja a nyelvet, az emberi kommunikáció legkifinomultabb eszközét, amely megadva a gondolkodás kereteit, irányítja a gondolkodás formáit. Logikus, ha a nyelvünk leegyszerűsödik, vele a gondolkodásunk is.

Az idegen nyelvekben való jártasság okán erőltetik például az angol eredetiben történő olvasást. Ami a nyelvtanulás szempontjából valóban helyes. Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy az angol egy nagyon egyszerű nyelv. Egyetlen szóval akár több mindent is leírnak, szemben a magyar nyelvvel, amelyben egyetlen érzést tucatnyi szóval van lehetőségünk kifejezni.

Márpedig, - amennyiben hihetünk a tudománynak – a nyelv egyszerűsödése a gondolkodásunkat is retrográd pályára állítja. Ami azért probléma, mert miközben a nyelv folyamatosan egyszerűsödik (s vele gondolkodásunk), addig az emberi társadalom egyre differenciáltabbá válik, ahol az egyénnek korábban soha nem tapasztalt élményeket, helyzeteket kell megélnie, azokhoz viszonyulnia és feldolgoznia. Mindezt tehát egy primitívebbé váló nyelvi eszközkészlet által szűkülő keretek közé szorított gondolkodással.

Ennek ellenére a magukat progresszív értelmiséginek nevezők a mellett érvelnek, hogy a gyermekeink ne ismerjék meg ma is használatos tárgyaink korábbi elnevezéseit, érzéseink kifejezésére használt szavaink régebbi keletű szinonimáit, nyelvünk sokszínűségét leleménnyel alkalmazó régi nagy íróink gondolatainak mondatokban való leképezéseit, amelyekkel bővíthetnék saját szókincsüket. 

Kérdem én, mi ez, ha nem szándékos lebutítása a jövő generációinak éppen azok által, akiknek az lenne a feladata, hogy fejlesszék az értelmüket? Hogy taníthat 40 éve egy ilyen Fenyő? Egy másodpercre sem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni. Senkit azok közül, akik úgy gondolkodnak, mint ő.

Mert Dömdödöm bár egy bájos figura a mesében, én semmiképpen nem szeretném, ha a gyermekeink ennyire egyszerűen lennének csak képesek közölni a gondolataikat, kifejezni érzéseiket, meghatározni önmagukat vagy leírni a világot, amely körülveszi őket.     

Amikor pedig azt hallom haladóéktól, hogy az oktatás reformokra szorul, magam is azt gondolom, hogy feltétlenül. Ám szemben azzal, hogy ők mindig még több pénzt akarnak, én pusztán annyit, hogy takarodjanak az iskolákból. Mind! Az összes, aki szerint az oktatás gondjait elsősorban pénzzel lehet megoldani. Több fizetéssel, infrastruktúra-fejlesztéssel.

Természetesen mindkettő előnyére válna az oktatásnak. Végtére is a jövő letéteményeseinek képzésére semmilyen anyagi áldozat nem lehet drága. A pedagógus pedig, aki a legértékesebb munkát végzi, nem élhet éhbéren. Sajnos magunkkal hoztuk az államszocializmusból, hogy nem merünk őszintén súlyozni, értékpreferenciákat meghatározni, kinek a munkája előbbre való a másikénál, amire most ráerősít a liberális demokrácia kényszeres egyenlősítése (uniformizálása) is.

Ugyanakkor nem elfogadható egyetlen olyan hivatkozás sem a pedagógusok részéről, amelyben a tankönyvekre panaszkodnak, vagy arra, hogy jogszabályi feltételek okán nem képesek azt tanítani, ami helyes lenne. Ez hazugság, ócska emberek ócska kifogása. Amikor a tanteremajtó bezáródik, senki nincs ott, csak a tanár és a diákok.

Platón iskolája egy görög hősről, Akadémoszról elnevezett olajfa-liget volt. Innen az elnevezés: akadémia. Tanítványai itt gyűltek köré és hallgatták tanításait. Nem sokat adtak az infrastruktúrára, tankönyvek sem nagyon voltak. Csak tudását átadni kész és képes tanár, valamint tudásra szomjazó fiatal tanítványok.

Én őszintén sajnálom, ha valaki nem tanult elég állhatatosan, hogy felvegyék orvosi, jogi vagy közgazdaságtudományi karra, s így csak a tanárképző maradt, de saját sikertelenségükből táplálkozó frusztrációjukat ne a mi gyerekeink kínzásával, sarjadó értelmük tiprásával csillapítsák. Kifogásaik pedig kiváltképpen ne legyenek semmiféle feltételre, mert nincs szükségük másra, csak az őket körülülő gyerekekre.

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy magasabb fizetéstől senki nem lesz alkalmasabb a feladata ellátására. Valaki vagy jó pedagógus, vagy nem. Sajnos a mai társadalmunkban az alkalmatlanok lényegesen nagyobb számban vannak az alkalmasoknál. S amilyen mihasznák, annyira önérzetesek is. Pedig, ha e poszt végén elkezdenénk sztorizni a tanárok viselt dolgairól, bizony nem maradna szülő, aki támogatná a bérfejlesztésüket.        

Egyetemi hallgatóként kötelező tantárgy volt számunkra a vizuális antropológia, - lévén a szakot kulturális és vizuális antropológiának hívták. Tanárunk, Bán András művészettörténész rögtön az első szemináriumok egyikén megkérdezte tőlünk, szerintünk mi a művészet. Én, akit ő „nagyszájúnak” hívott, - nem is értem miért – azonnal rávágtam, hogy a művészet az, amit a sok hülye sznob annak tart.

Persze, ez így túlságosan leegyszerűsítő, a valóságot karikírozó kijelentés volt. Szerencsére volt öt évünk megtanulni, hogyan is viszonyuljunk a mindennapjainkban jelenlévő művészethez, mint a társadalmunkat alkotó egyik fontos kulturális elemhez. Szóval, sokat kupálódtam, ma mégis ott tartok, hogy nem is mondtam akkor baromságot, amikor a művészetet annak karikatúrájában ragadtam meg. És ennek oka van, amit alább ki is fejtek. Ám előbb a művészetről gondolkodjunk el picit.

Hogy mi a művészet? – Nehezebb kérdés, mint elsőre sejtenénk. Nincs ugyanis egy olyan definíció, amely pontosan körülírná, hogy mi a művészet. Tágabb értelemben minden alkotó célú emberi törekvésre, teremtő szándékra vonatkoztatható. Gyűjtőnévként tehát alkalmazzuk mindazon képességekre és mesterségekre, amelyek különféle funkciójú emberi produktumok és jelenségek konstruálását vagy a környezet átalakítását teszik lehetővé. Művészet ezáltal a ruhatervezés, az ételkészítés, a fémművesség, a tradicionális harctechnikák, a matematika például és még sorolhatnánk a végtelenségig.

A művészet fogalmával legelőször az ókori görögöknél találkozunk, azonban nyilvánvaló, hogy már barlanglakó őseink is folytattak olyan tevékenységet, amely joggal sorolható a művészet körébe. Az ókori görögök szava a tekhné, technika volt rá, míg a római korban a latin ars felelt meg ennek.

Az őskorban legvalószínűbben szakrális tevékenységhez kapcsolódott és rituálékban kapott szerepet. Ezzel szemben az ókorban a tágabb értelemben vett alkotó tevékenységre használták, egyes tudományokat is akként értelmezve. A középkorban a művészetként értelmezett tudományok kiemelt státuszt kaptak és a közönséges művészettől való megkülönböztetés okán „szabad művészeteknek” neveztettek, vagyis olyan művészetnek, amely méltó egy szabad emberhez.

Hét szabad művészet volt:   

1. Trivium – a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok („Hármas út”)

Grammatica – Nyelvtan

Retorica – Retorika, a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése

Dialectica – Dialektika, a gondolatok logikus kifejtésének tárgya

1. Quadrivium – a többi négy tudományág közös összefoglaló neve („Négyes út”)

Astronomia – Csillagászat

Aritmetica – Számtan

Geometria – Mértan

Musica – Zene

A művészet szót ma a fentebb taglaltaknál szűkebb, elsősorban esztétikai értelemben használjuk. Ám ennek a szűkebb értelemben vett fogalomnak sincsen egységes, mindenki által elfogadott meghatározása. Miután nincsenek tisztázva a szűkebb értelemben vett művészet határai, számos emberi termék és tevékenység határesetet jelent, amikor nehéz eldönteni, hogy műalkotásnak, zene-, tánc-, illetve színművészetnek tekinthető-e vagy nem.

Maga az esztétika a szépség természetével foglalkozó filozófiai ág. Kialakulása A. G. Baumgarten német filozófushoz köthető. A különböző korokban különféleképpen határozták meg az esztétika tárgyát. Platón a szépséget mint a szeretet tárgyát definiálja, a szeretetről pedig azt mondja: azonosulási törekvés. Arisztotelész esztétikájának kulcsfogalma a mimézis, azaz az utánzás, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza.

Horatius szerint a művészet célja tanítani és/vagy gyönyörködtetni, a műalkotás szépsége az egységben és az arányosságban van. Kant esztétikájában a szép tapasztalata az értelem és a képzelet szabad játékának, az értelmi és érzéki elemek formailag nem artikulálható egybecsengésének megélése. Az ízlésítéletek az értelem és a képzelet szubjektív tapasztalatára irányuló reflexiók, az ízlést pedig a szabadság tereként írja le.

A modern esztétikatudomány (?) a szépséget úgynevezett esztétikai minőségekre tagolja, s beemeli a szépség ellentétpárját, a rútságot is az esztétika által vizsgálandó tárgyak körébe. Hogy ebből aztán miként lett az, hogy mára a rút is esztétikusnak mondatik, azt csak azok tudnák megmondani, akik szerint nem léteznek biológiai nemek, csupán a gender, vagyis a társadalmi szerepeken alapuló úgynevezett társadalmi nemek.

S akkor itt be is fejezem a művészet mibenlétének boncolgatását. Szerintem adtam annyi muníciót, amennyi elegendő ahhoz, hogy mindenki eldöntse, művészet-e, amit az alábbi videón láthatunk.

Nem semmi, igaz? Persze, ha azt vesszük, hogy a művészetet általánosan elfogadott meghatározás szerint szokták nevezni a „valóság visszatükrözésének a művész látásmódján átszűrve”, akkor ez is művészet. És nyilván az is művészet, ahogy a nácik zsidók millióit gyilkolták le jól megírt forgatókönyv szerint. Elnézést az erős példáért, de mindenképpen érzékeltetni szerettem volna, hogy azért álljon meg a menet.

Nem lehet és nem is szabad mindent a művészet körébe utalni, még akkor sem, ha a produktum egy művésznek nevezett személy emberi törekvése önmaga, a műve, vagy akár a valóság láttatására naturalisztikus eszközök alkalmazásával. Persze, ki vagyok én, hogy megítéljem, mi a művészet, vagy ki nevezhető művésznek? Vannak nálam autentikusabb személyek is. Idéznék az egyiktől:   

„A művészeti oktatásban elengedhetetlen a tehetségtelenség fogalmának helyes alkalmazása. Ha valakiben az exhibicionizmus (pszichológiailag indokolható szeretetvágyból fakadó magamutogatási kényszer, amely akár személyiségzavarrá is válhat), nem párosul belső kutatással, ha egy személyiség nem éretlensége, hanem egyszerű áttetszősége okán válik alkalmatlanná arra, hogy egy elképzelt alkotás anyagává váljon, azt meg kell szabadítani az előadó-művészet iránti kötődésétől, mert később súlyos belső traumát okozhat ez a belülről meg nem támasztott, állandó lelki kitárulkozás. Nem beszélve ennek a befogadóra gyakorolt káros hatásairól, melyeket a kezdeti időszakban (a tanulás fázisában) a többi diáknak is viselnie kell. (…) A felületes, hivalkodó, mindent félreértő, esetleg pszichés zavarokkal küzdő elemek kezelése az oktatás legnehezebb feladata...( aki nem képes az önreflexióra vagy az együttműködésre, vagy egyszerűen csak tévedésből foglal itt helyet, az nem vehet részt az oktatásban.”

Ezt Schilling Árpád írta 10 évvel ezelőtt az Egy szabadulóművész feljegyzései című művében. S most gondoljuk át újra, mit is láttunk a videón!

„Semmi baj, ez a színészet.” – mondja Sárosdi Lilla 2:50-nél a felvételen, miközben a két oldalán ülő egy-egy fiatalembert igyekszik kielégíteni a kezével. Kétségem sincs afelől, hogy neki tényleg ez a színészet. S ha a művészet tényleg a valóság visszatükrözése, - az mindegy, hogy a tehetségtelenség Schilling Árpád által definiált jól látható jegyeivel – akkor vajon a művésznő az egész szakmát így jellemezi nekünk?

S ha így jellemzi, akkor mitől volt számára trauma, hogy egy férfi nyílt szexuális ajánlatot tett neki? Félreértés ne essék, engem nem érdekel Marton László, sőt, még a sorsa sem. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a köztudottan is laza erkölcsű színészek áldozati szerepben történő tetszelgése rendkívül irritál. Nem hiteles, viszont undorító.   

Egyébként pedig a Schilling-Sárosdi házaspárt nézve, az eszelős tekintetüktől az a kényszerképzetem támad, hogy ezek szexuálisan aberráltak, s attól van orgazmusuk, ha az egyébként rejtegetni muszáj perverziójukat a művészet álcája mögé rejtve anélkül kürtölhetik világgá, hogy bárki is sejtené a valóságot. És mondjak valamit? - Egyáltalán nem csodálkozom, hogy élvezik, ahogy azt a sok, magát rendkívül progresszívnek és művészetileg érzékenynek tartó ostoba sznobot átverhetik.

Perverz gyökerek, de kevésbé károsak, mint az értük rajongó agyhalottak. Illetve csak voltak kevésbé károsak, mert azzal, hogy az asszonyka, - talán éppen a férjura instrukciói mellett – nem túl hitelesen előadta a szexuálisan zaklatott nőt, átlépték a Rubicont. Megkapták ugyan a figyelmet, amire vágytak, de ennek ára van és lesz. Gyanítom, többet visz a konyháról, mint hoz. Mi, a normális emberek meg dőljünk hátra és élvezzük a műsort. Folyt. köv.

Ja, teljesen fel vagyok zaklatva szexuálisan ezek által a holywood-i moslék drogos ribancok által, akik televisítozták a világmédiát, hogy nekik micsoda emberfeletti megpróbáltatás volt a menő rendezőt látva automatikusan szélesre táruló lábaikkal felkerülni a csúcsra. Meg a többi, „#metoo”-kat küldözgető szerencsétlensorsú, megbabrálatlan háziasszonyok által, akik annyira leépültek szellemileg, hogy a holywood-i drogos ribancokat azonosítják az általuk a filmvásznon alakított tökéletes jellemű nőkkel. Valamint azok által, akik közös nevezőre hozzák a sikerért mindenre kapható ringyókat a szexuális bántalmazást elszenvedőkkel.

Hát csoda, ha kedvem lenne jól pofán ba… babusgatni őket? Különben tök leszartam volna a vernyákolásukat, ha az egyik agyhalott repedtsarkú vernyákolása nem juttatott volna eszembe egy személyes emléket. Egy celebritás facebook-os posztja alatt jelent meg egy bűnronda, tehetségtelen, félresiklott életű negyvenes rima írása, aki saját aljadék voltát úgy határozta meg, mint annak következményét, hogy 9 évesen fiú osztálytársa vagy osztálytársai kicsit megtaperolták.

Nem szeretném szó szerint idézni ennek az embertorzónak az írását, de valami olyasmit fejtegetett, hogy az ő teste egyfajta szakrális tárgy volt, amit a tudatlan, alsó tagozatos kis senkik megszentségtelenítettek, mi által aztán az egész további élete e szentség elvesztése feletti fájdalomban telt. Akkurvaanyád, hogy ezt ki tudtad ötleni!

Akárhogy is, felhorgadásom felidézte azon emléket, amelyet most akkor is megosztok veletek, ha nem vagytok rá kíváncsiak. Szánom-bánom bűnömet, de csatlakoznom kell Harvey Weinstein és Marton László urakhoz, magam is egy szexuális ragadozó vagyok. Azaz voltam. Úgy 11 évesen.

Történt ugyanis, hogy általános iskolában az egyik óraközi szünet végén, már az órakezdést jelző csengő után, de még a tanár érkezte előtt kergetőcskéztem Tóth Ancsával, aki beleszaladt Kordováner tanár úrba. Nyilván, ha valaki nem járt a Miskolc-vasgyári 17. számú általános iskolába, annak hiába mondom, hogy ez maga volt a végítélet, mert, akit Kordováner tanár úr elkapott, annak annyi volt, befellegzett.

Tóth Ancsa, - eredetileg Tóth Annamária – egy cérnavékony, cincogó hangú kislány volt. Életkorunkra jellemző ébredező kíváncsiságunk a másik nem iránt felé nem nyilvánult meg részemről soha, de a barátom volt. Szerettem. Fontos volt számomra. Akkoriban ezt így nem tudtam volna megfogalmazni, de ma igen, és jól esik kimondani.

Fogócska közben megcsipkedtem,  a fenekét is megpaskoltam. Bizonyára a bennem ébredező hormonok is szerepet játszottak ebben, de az tuti, hogy közben semmiféle szexuális izgalmat nem éreztem. Ő pedig sikkangatott, menekült előlem, de azért úgy, hogy utolérjem. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg Kordováner tanár úr hirtelen meg nem jelent az ajtóban, és Ancsa neki nem futott. Mert onnan aztán vesszőfutássá vált a játékunk. Tudni kell, hogy Kordováner tanár úr az iskola leginkább rettegett tanára volt. Tanította már a szüleinket is, akik róla a „rémtörténetek” címszó alatt meséltek. Gondolhatja bárki, hogy pillanatok alatt teleszaladt a nadrágunk.

Énekóra következett volna, ha jól rémlik, úgyhogy éppenséggel Kordováner tanár úr volt az, akinek a megjelenésére legkevésbé kellett számítanunk. Rajztanár volt egyébként. A sors valamiért mégis úgy hozta, hogy ő került az utunkba azon a napon. Összevonta hihetetlenül vastag szemöldökét és kérdőre vont minket, azaz leginkább Ancsát.

A vallatásnál aztán, - ahogy az már lenni szokott - Ancsa bevallott mindent, azt is, ami sosem történt meg. Suttyomban az egész osztály rajtunk röhögött, de kifelé mindenki faarcot vágott, mert rettegtek, hogy esetleg őket is pellengérre állítják.

Ahogy ott álltunk ketten, fülig vörösen, elhangzott a tanár úr részéről valami olyan kérdés, hogy vajon azért kergettem-e Ancsurkát, – a tanárok Ancsurkának hívták szegényt – mert talán-talán a bugyijába akartam nyúlni. Tyű, az anyját! Akkoriban azt sem tudtam, hogy az pontosan mit jelent, nemhogy megtettem volna.

Szegénykém, ő meg annyira meg volt ijedve, hogy csak annyit tudott kinyögni: lehet. Bumm! Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Némán üvöltöttem legbelül, hogy „de nem is igaz!”, ám egy szó nem jött ki a torkomból. S láss csodát, Kordováner tanár úr megkegyelmezett. Mosolygott és a helyünkre zavart minket. Ezt annyira sem értettem, mint az azt megelőző kínvallatást.

Aztán egyszer csak véget ért az általános iskola. Néhányan ezt követően is összejártunk, így fordulhatott elő, hogy én sokat táncoltam Tóth Ancsával középiskolai iskolabálokon. Lassúztunk is, bizony! Aztán leérettségiztem, tehát nagykorú (felnőtt korú!!!) lettem. Volt párkapcsolatom, szerelmes voltam és megtapasztaltam, mi az a szex.

Ezen a nyáron, - közvetlenül az érettségi után – szokásunkhoz híven Szegeden nyaraltunk akkori barátnőmmel, későbbi első feleségemmel. Tóth Ancsát legalább másfél éve nem láttam. Mígnem lementünk a Tisza-híd alá napozni és fürdőzni, s ott volt ő. Egy csokoládébarna, karcsú testű, formás mellű, gömbölyű, feszes fenekű felnőtt nő a maga természetes szexuális kisugárzásával.

Monokinizett. A szemeim próbáltak nem kiesni a helyükről, de részemről az ilyenkor tőlem elvárható minimális együttműködést sem kapták meg. Leplezetlenül bámultam a gyönyörű testét. Illetve úgy tettem, mintha kurva laza lennék, de ez az akkori gyakorlatlanságomat tekintve inkább volt szánalmas, mint hiteles.

A barátjával voltak ott, aki orvostanhallgató. Ancsa akkor már végzett ápolónő volt egy év munkaviszonnyal. Határozottan beszélt, talán kissé lekezelően, de éppen csak annyira, hogy megértesse velem, a tapasztalatlan kis tacskóval, hogy ez már nem az a Tóth Ancsa, akivel az iskola folyosóján kergetőztem. Nem voltam a mai tudásom birtokában, mégis azonnal megértetem, hol a helyem a táplálékláncban.

Az évek szálltak, Tóth Ancsa végleg eltűnt az életemből. Legalább húsz éve nem hallottam róla semmit. Egészen mostanáig. Mert most, midőn e bejegyzést írom, hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem a Facebook-on. Elmosolyodtam. Borzalmas egy világ, amiben ma élnünk kell, de az ilyen élmények picit feledtetik a bút és bajt. Megtaláltam!

Szóval, ott rohadjon meg az sok tehetségtelen ribanc, akik ma már nem a láb-közötti testtájuk tudásával akarnak öt perc hírnevet szerezni, hanem azzal, hogy áldozatnak maszkírozzák magukat, amiért akadt olyan hímnemű egyed, aki abba beléhelyezte a bizalmát, és azok a mentális hajléktalan női személyek is, akik e gerjedelmet táplálják, akik nem képesek felfogni, hogy a kapitalizmus alapja a kereslet-kínálat viszonyának egyensúlya. A kurvanénik hírnévre vágytak. Hallották, hogy van egy (volt ott több is!!!) ember, aki rövid szexuális együttlétért cserébe a legtehetségtelenebb repedtsarkúból is dívát csinál.

Szerintem, ha itt valaki áldozat, az Weinstein. Már elnézést, de az áldozati státuszra jelentkező riherongyok zöme olyan tehetségtelen, hogy akkor sem érdemelne filmvásznat, ha aranyból lenne a punija. Ráadásul olyanok csinálják a purparlét, akik egész életükben a valódi áldozatokon és a hétköznapi életet élő nőkön röhögtek, akiket lúzereknek tartottak.  

Életünket elfedi a sok pomádé, az alakoskodás. Megtagadjuk őszinte vonzalmainkat, hogy belesimulhassunk abba a hamis képbe, amelyet Holywood vetít a valóságra. Elvetjük a nemi különbözőségünkben megnyilatkozó szentséget, amely emberlétünk szubsztanciája. Félek, nagy árat kell majd ezért fizetnünk.  

Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban, amikor bölcsészhallgató voltam, történt, hogy egyazon évfolyam több szakának összevont szemináriuma alkalmával egyik kitűnő kollégám jogos felháborodásának adott hangot, hogy őt bizony a McDonald’s alkalmazottja letegezte. Ki is fejtette, számára miért volt elfogadhatatlan a vele nagyjából egykorú, 20 év körüli alkalmazott bizalmas(kodó) hangvétele.

Hát mert az alkalmazottnak tisztelnie kellett volna azt, hogy ő egy leendő diplomás, egy olyan ember, aki nemsokára vezető beosztású fontos ember lesz, nem holmi krumpli hámozó egy McDonald’s-ben. Hoppácska! Értjük? A dolgozónak fel kellett volna ismernie a kopott kordgatyás, kockásinges, tarisznyás szemüveges gulyáslevesben a majdani vezérigazgatót.

Ezt az én évfolyamtársamat Szegő Péternek hívják. Igen, Szegő Péter balliberális újságíróról beszélünk. És igen, a figura már 20 évesen is egy visszataszító kretén volt.

Ezt a történetet azért meséltem el, mert a napokban egy hasonlóan visszataszító balliberális korcs igen hasonló, bár végkimenetelét tekintve drámaibb sztorija tartja izgalomban a közvéleményt, legalábbis annak a legalját.

Internetes főcím még a pina.hu-n is: Megverték az Index újságíróját. Na, gondoltam, ennek a fele sem tréfa, lássuk hát! Érzékeny vagyok az ilyesmire. Újságírót nem verünk, az valahogy kívül esik a jó ízlés határán. Legalábbis szerintünk, magyar emberek szerint, mert a balliberálisok (akik nem magyarok, hanem magyarfelettiek) előszeretettel kéjelegnek, ha egy jobboldalinak tartott újságírót kifejezetten újságíró mivolta okán pofoznak fel például fényes nappal Siófokon.

Klikk a videóra. Megnézem. Semmi. Újra megnézem, és újra, de még mindig semmi. Egy kibaszott újságíró nincs a videón, pláne olyan, amelyiket kifejezetten Indexes újságírósága miatt vernének.

Elmondom, mit láttam: Egy hulla részeg, beszélni alig tudó, testi fejlődésében visszamaradt torzó folyamatosan hablatyol, miközben erőszakkal próbál visszatántorogni abba helyiségbe, ahonnan előzőleg eltávolították.

A sztori előzménye: Szabó Zé, - mert így hívják a részeg patkányt – néhány hasonszőrű haverjával, kihasználva újságírói státuszát elment kicsit ingyen whiskyzni, ők kóstolásnak mondják. Nem hivalkodni szeretnék vele, de voltam már részeg párszor életem során és mindig meg voltam győződve, hogy még szalonképes vagyok. Még akkor is, amikor másnap nem vagy nem szívesen emlékeztem, mit műveltem előző este.

Szabó Zé, miután kellő mennyiségű gabonapárlatot töltött magába és rendesen beszedte a fogalmazásgátlót, betért az éppen útba eső KFC-be. Ott vélelme szerint magyarul kísérelt meg rendelni némi harapnivalót, ellenben a szemtanúk állítják, inkább volt az holland, mint magyar. Mármint a rendelés nyelve.        

Minekutána többedszeri, hollandnak tűnő nyelven elmondott rendelésének sem tettek eleget az étteremlánc alkalmazottai, Szabó Zé ugyancsak hollandnak tűnő nyelven kérte a panaszkönyvet. Amely kérését pont úgy nem értette senki, mint a rendelését.

Ekkor megdöbbentő, - mit megdöbbentő, a fasizmust idéző dolog történt - az üzletvezető megkérte a hulla részeg, egyre erőszakosabb egyént, hogy távozzon. Hallatlan! Hát nem látták, ki ő? Hát nem fogták fel silány értelmükkel, hogy Szabó Zével, az újságírás Geronazzo Máriájával van dolguk?

Nem, nem fogták fel, ezért jól kibaszták, mint macskát szarni.

Itt picit elgondolkodtam. Egyetemi éveim alatt én is portáztam különböző diszkókban. Kerültem konfliktusba részeg, nem látható társadalmi státuszuktól elszállt tahókkal. Egyszer odajött hozzám egy ittas srác és közölte velem, hogy ő rendőrtiszti főiskolás és fegyver van nála, így menne be szórakozni. Természetesen nem engedtem be, hiába hadonászott a rendőrigazolványával. Először el is ment, de később visszatért. Gondolom, a spanjai, akikkel volt, kicsit túráztatták, amiért egy csicska kidobó így bánt vele. Csúnya vége lett. Mármint neki.

Aztán elgondolkodtam azon is, hogy én mit tennék, ha a párommal és gyermekemmel ülnék egy ilyen gyorsétteremben – hozzáteszem, soha nem fordulhatna elő, mert nem eszem szemetet – és bejönne egy részeg, aki alig áll a lábán, erőszakos, kiabál és minden módon demonstrálja szalonképtelenségét. Legvalószínűbben felállnánk és távoznánk. A tököm se kíváncsi az ilyen selejt férgekre.    

Btk. 339. § (1) Aki olyan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Az erősen ittas, nagy hangon követelőző, erőszakosan fellépő Szabó Zé garázdaságot követett el, mert minden értelmes és tisztességes embert megbotránkoztat az ilyen viselkedés. A szolgáltatónak pedig kötelessége a vendégei irányában, hogy a garázda magatartást tanúsító személyt eltávolítsa a többiek közösségéből. A KFC-nek erre külön biztonsági embere volt, aki tette is a dolgát.

Ehhez képest a balliberálisok, a nemzetfelettiek tüntetést szerveznek a részeg patkány mellett az illető KFC elé. Már megint oda a szólásszabaccság, mer’ verik itten a zúúújságírókat.  Hogy micsoda egy hitvány alja népség!  

Senki nem bántott a KFC-ben újságírót. Egy rohadékot vertek pofán jogosan párszor, de nem elégszer.

A történet kiválóan példázza, hogy az egészséges erkölcsi értékrend és a balliberális világlátás olyan párhuzamos egyenesek, amik még a végtelenben sem találkoznak. Semmi dolgunk egymással, nekünk és az alja trógerek feje fölé glóriát szűkölő neosztálinista újbolsevikoknak.

Hát van neki bőven! Csak éppen senki nem akarja - vagy csak nagyon kevesen és titokban – levonni őket. Már legalábbis azon személyek közül, akiknek a tanulságok levonásával kialakuló véleménye hatással lehet mindennapi életünkre. Mert egyebekben hallhattuk boldog-boldogtalan agymenését az eseményekkel kapcsolatban.

A balliberális globalisták szerint meg kell őrizni Spanyolország egységét. Velük ért egyet a román kormány is, amely valamiért érintve érzi magát függetlenedés témakörben. A jobboldal, élén hazánk kormányával a katalán függetlenség pártjára állt, mivel valamilyen nyakatekert logika szerint párhuzamot látnak Székelyföld autonómiakérdésével.

/Javítás: 2017.10.12./ Muszáj tennem annyi kiegészítést, hogy a magyar kormány a katalán népszavazás és esetleges  függetlenedés körüli mizériát formálisan spanyol belügynek nevezte. Ezzel együtt informálisan több kormányközeli politikus, illetve a jobboldali médiumok inkább üdvözölték a katalán függetlenedési törekvéseket. 

Nem mintha bármit is számítana a véleményem, de mindkét oldal ügyhöz való viszonyulását ostobaságnak tartom. Sőt, kifejezetten károsnak az összes figyelembe vehető szempontból.

Kezdjük Brüsszel attitűdjének kivesézésével. Az Unióban jelenleg az EU vezetőinek elképzelése szerint a nemzetállamok jogi értelemben vett felszámolása folyik. E folyamatnak nagyon sokat árt, ha egy jelentős gazdaságot magáénak tudható, egyébként a központi direktívákat mindig kritikák nélkül végrehajtó államban nemzeti függetlenedési törekvések ütik fel a fejüket. Van elég bajuk Orbán Viktorral és a magyarokkal, nem kell még a katalánok rosszul időzített balhéja is.

Nyilván ezért nézte elégedettséggel végig a teljes nyugati vezetés és az ENSZ, élén az éppen aktuális senkivel, ahogy a spanyol rendőrök véresre verik, s mint rongybabákat húzgálják a földön a katalán polgárokat. A Fényességes Brüsszeli Szovjetek pedig elintézték annyival, hogy ez Spanyolország belügye. Ej, Sztálin de büszke lenne rájuk!

Minden túlzás nélkül állíthatom, ha ennek a véres-brutális rendőri akciónak csak egy enyhébb változata történt volna nálunk 2010 után, már megszálltak volna minket az ENSZ Békefenntartók, a világ összes államának vezetője sivalkodva nácizná a magyarokat, megvonnák még a levegővételhez való jogunkat is. A magyarokról beszélek, nyilván nem a hazai internacionalistákról, akik 2006-ban levezényeltek egy a spanyolokénál is durvább attakot anélkül, hogy abban Brüsszel vagy az ENSZ bármi kivetnivalót látott volna.

Így működik a liberális demokrácia: ha a fél világ beledöglik is, mindenkiből progresszív, a jövőre nyitott baloldalit nevelnek. Ezt most a katalánok is szépen megtanulták. Ugyan mit mondhattak annak a majomnak, Carles Puigdemontnak, aki feltüzelte őket, hogy a nagy parlamenti beszédjében szépen bejelentette, hogy behúzzák fülüket-farkukat?

Értse meg mindenki, ők a legjobbat akarják, a legjobbnak meg nem kell alternatíva. Olyannyira nem kell, hogy mindazok, akik egyéb lehetőségekről, másmilyen világnézetekről beszélnek, azokba a legjobb eljövetele érdekében szépen belé is fojtják a szót. No, nem képletesen, hanem igaziból. Egy demokrata ad az ilyesmire, hiszen a hagyományaik kötelezik őket.

Még sem ez az oka, hogy a hazai jobboldal nagy örömködését a katalánok függetlenségi törekvései kapcsán ostobaságnak tartom. Abszolút helyesnek vélem, ha önmagunkat Brüsszel ellenében határozzuk meg, s az egyes ügyekben is kinyilvánítjuk ezt a szembenállásunkat. Már, ha van értelme!

Viszont a katalán történet és Székelyföld, illetve Erdély esetleges autonómiája között nem létezik párhuzam. A legkisebb hasonlóság sincs a két eset között. Katalóniát katalánok lakják, egy egységes nemzet, míg Erdélyt többnyire románok, akik aligha akarnának elszakadni az anyaországtól, és Székelyföldön sem látszik egyelőre a magyar többség autonómia utáni vágya.. Katalónia függetlenedésével tehát egy centivel sem jutnánk közelebb az erdélyi és/vagy székely autonómiához.  

Amiben mégis közös nevezőre lehet hozni a két terület kérdését, az a politikai nemzet fogalmának tarthatatlansága. A nemzet-fogalom szakrális vetületének kiüresítése, a lelki közösség felszámolása ide vezet. Ide vezetett Trianonban is és ide vezetett Spanyolországban is. És ezt pont egy magát kereszténynek tartó kormány ne értené?

S ha már éppen szóba kerültek a románok, akkor idézzük fel Mircea Eliade gondolatait a kultúra, mint emberi közösség és a vallás kapcsolatáról. Álláspontja szerint a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg, amely antropológiai sajátja minden halandónak, s ami az istenhit elegyítő vonzerejében a kulturális különbözőségeket megszünteti. Eliade a kultúrát az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléteként fogja fel.

Világos, hogy egy modern társadalomban, ahol a vallásnak már nincs meg az „elegyítő vonzereje”, találni kell más erőt, amely a kulturális különbözőségeket képes áthidalni és a társadalmat lélekben egységessé kovácsolni. A szent és a profán című művében rávilágít arra, hogy miként idegenedik el önmagától az a társadalom, amelyikben az emberi elbizakodottságból táplálkozó profanitás kiöli a szentséget.

Katalónia függetlenségi törekvéseinek támogatása nem segíti a határon túli magyarok ügyét, hanem éppenséggel nehezíti. Lásd, a román kormány azonnal reagált és az államok területi egységének sérthetetlensége mellett állt ki. Szerintem fölösleges és fölöttébb árulkodó volt ez a kiállás, mivel Románia területi egysége nem forog veszélyben. Leginkább azért, mert az ott élő magyar kisebbség és az anyaország kapcsolata talán, ha nyomokban tartalmazza a lelki közösségbe tartozás igényét.

Az Erdélyben élő magyarok az anyaországbeli magasabb életszínvonalra vágynak alapvetően, s a történelmi közösségünk csak másodlagos szempont. A magyarországi magyarok egy jelentős része pedig egyenesen gyűlöli a határon túli magyarokat. Inkább fogadnának be százezer szám muszlimokat, mint akár csak egy erdélyit is. Egy ilyen viszonyból bizony nem lesz boldog házasság.

Pláne úgy, hogy az EU semmitől sem retteg jobban, mint egy erős magyar nemzettől. Még rá sem száradt szegény katalán szavazónak az orrára a spanyol rendőr rúgása nyomán kiserkenő vér, Brüsszel máris egészpályás letámadást indított hazánk ellen. A bürokraták megnyugodtak, foglalkozhatnak ismét az Európát sújtó legnagyobb problémával, a magyarokkal.     

Nagyon úgy tűnik, hogy a baloldal erős pártja, az MSZP ébredezik. Tudom, a véleményem ellentmond mind a kormánypropagandának, mind pedig a baloldali dögkeselyűk (LMP, Jobbik, DK) rikácsolásának. Sőt, lássuk be, a szemünk előtt zajló események is inkább sugallják, hogy nekik annyi. A látszat csal, a dögkeselyűk rikácsolásában sosincs semmiféle értelem, és a kormánypropaganda is súlyosan téveszmés legnagyobb ellenfele jelen állapotának értékelése kapcsán.   

Amint azt már sokszor leírtam, a liberális demokrácia egy vírus, amelyet az emberiség elpusztítására fejlesztettek ki. Vírusgazdája a baloldali politikai konglomerátum, amelynek egyetlen tiszta hazai képviselője az MSZP. Tudom, hogy manapság a zombik a menők, de én most inkább egy vámpíros példát hoznék: Az MSZP született vámpír, a többiek pedig csupán megkapták a vámpírizmust. Hogy harapással, vagy mi más fenével, az nem lényeges.

A vírust minden olyan politikai és magát civilnek tartó társadalmi csoportosulás megkapja, amelyik a fősodorban (mainstream) megmerítkezik. A DK eredetileg a globális nagytőke érdekképviseletét látta el, amely a minél nagyobb haszon realizálása érdekében húzott hamis ideológiai maszkot. Az LMP egy középen álló zöldpárt lenne, de ezt a fél-anarchista hőzöngést a háttérből irányító és pénzelő globális nagytőke csupán figyelemelterelésnek szánja, arra meg pont alkalmas. A Jobbikot egy a nemzeti identitástudatot erősítő pártnak alkották meg, így vonva kontroll alá azokat a társadalmi rétegeket, amelyek bűnös módon ragaszkodnak a gyökereikhez.

Lássuk be, a fajirtást eltervező háttérhatalom legnagyobb húzása a Jobbik pályára állítása volt. Bevallom, egy ideig engem is megtévesztettek. Én ugyanis egy szilárd nemzeti identitástudattal rendelkező individuum vagyok. Számomra a társadalmi lét egyetlen és valódi értelme az eredetünkből fakadó, történelmi tetteinkben testet öltő világos jövőkép megvalósítása. E nélkül tökéletesen értelmetlen társadalomban élni, mert az érdekek mentén szerveződő csoportosulások sosem tartósak, hanem ideiglenes jellegűek, míg az értékek teremtette közösségek hosszú életűek.

A vírusfertőzött fősodor ostobaságait most hagyjuk! Az EU nem értékközösség. Egyetlen tulajdonsága sincs, amelyből ezt lehetne feltételezni. Egy létéért remegő ocsmány organizmus, amely mindent elpusztítana, amit nem ő hozott létre. Az emberellenesség invazív kórokozója.

A nagyobb számú egyedekből a részek összegénél többet jelentő egészet kizárólag a nemzetállam képes alkotni. A nemzetállam a legnagyobb értékközösség. Az értékközösség képes a szervezetén belül beágyazott érdekközösségeket is táplálni, ellenben az érdekközösség a karcinómához hasonlóan képtelen a más sejtekkel való együttműködésre. Ellentétük tehát antagonisztikus, konfliktusuk végkimenetelének tétje az emberi faj fennmaradása vagy pusztulása.

A faj fennmaradása szempontjából elengedhetetlenül szükséges társadalmi kötelék, a nemzet léte az ipari forradalom során kialakult tőkésréteg szervezettségének differenciálódásával vált annak szemében veszélyforrássá. Ekkor a tudományok szokásos mecenatúrája által beavatkoztak és a nemzet eredeti jelentését megváltoztatták egy nevében egyező, tartalmában huzatosabb formára. Létrejött a politikai nemzet.

A politikai nemzet tulajdonképpen egy jogi kategória, amely az egyazon állam területén élőket etnikai és nyelvi különbözőségük ellenére nevezi nemzetnek. Ezzel a korábbi, jelentőségteljes nemzetképzetet kiüresíti a szakrális tartalomtól. A nemzethez tartozást, mint lelki kötődést gyakorlatilag megszünteti. Azt mondja: magyar az, akinek a hatóságok a személye hitelt érdemlő igazolására magyar dokumentumokat állítanak ki.

Ezzel szemben a törzsi nemzetségi értelemben vett nemzet a szakralitásra helyezi a hangsúlyt, amikor a szokások, hagyományok valamely aktusa útján lelkében is a nemzet tagjává emeli az egyént. A nemzethez tehát azok tartoztak, akik vér szerint vagy a házasság, mint rituális aktus útján kerültek a rokonaink közé. Ez több, mint papírok birtoklására jogosultnak lenni.

A politikai nemzet eszméjének eredményét ismerjük Trianon óta. Az akkori magyar állam területén élő kisebbségeknek nem volt pozitív érzelmi kötődésük a nagyközösséghez, de vágytak annak megélésére. Még csak ilyen messzire sem kell visszamennünk, a katalánok különválása is a lelki kötelék hiányára vezethető vissza.

A Jobbik pedig a nemzetről látszólag ugyanazt gondolta, mint én is. Ráadásul okosan nem a főváros aszfaltjának meddő talajába vetette el nézeteit, hanem a sokkal fogékonyabb vidéken. Reflektált olyan, a vidéki ember mindennapjait megkeserítő problémákra is, amelyekről a fővárosban beszélni is tilos volt. Mert, aki szóvá tette, azt kiutálták a haladár kánonból.

Aztán valahogy elfogyott az állandó cigányozás és zsidózás mögül a tartalom. A nemzeti önmeghatározás metódusa nem tartalmazza a más nemzetekhez való vertikális viszonyunkat. Vagyis nem akkor leszünk erős nemzet, ha más nemzeteket lenézünk, s őket hitványnak nevezve harsogjuk saját kiválóságunkat.

Borsodban, Nógrádban és Szabolcsban viszont valóban égető probléma a cigányság általános viszonya a magyar társadalomhoz. Különösképpen azért, mert a központi (fővárosi) direktíva a cigányokat szándékosan marginalizálta, majd a kezükbe adta a „megélhetési bűnözés” kőbunkóját, amellyel agyonverték a kötelességeiket, hogy csak jogaik maradjanak.

Mondanom sem kell, hogy ez is a liberális demokrácia szándéka szerint történt: oszd meg és uralkodj. A globális embertelen rend ilyen intrikákkal operál, hogy az egymásnak feszülő, a gennyedző problémák fájdalmától a józan gondolkodásra képtelen társadalmi csoportokból olcsó biorobotokat tenyésszen ki.         

S most, amikor a Jobbik stabil középpárttá vált, eljött az idő, hogy az identitás fontosságáról szóló hazug szólamokkal megtévesztett embereket, akik ideiglenesen elveszítették az önálló gondolkodás képességét, új irányba kezdjék terelni. A Jobbik szélsőbaloldali, azaz mainstream mantrázásba kezdett.

2012-ben interpellálták Orbán Viktort, hogy mikor óhajtja kitakarítani az országból a zsidó Soros Györgyöt és egyetemét, illetve az általa pénzelt civilszervezeteket. 2017-ben Soros György mellett tüntetnek és a Soros által propagált kényszerbetelepítést támogatják. Ne feledjük, a kvóta-referendum a Jobbikon bukott el, illetve a parlamenti szavazást is ők hackelték meg.

A Jobbik vírushordozó lett, egyetlen céljává az emberi faj kipusztítása vált. Az őket támogatókra pedig jellemző, hogy a külföldi milliárdosoktól ugyanúgy féltik a szociális juttatásaikat, mint a migránsoktól. Mennyire lehet szellemileg leépülve az az ember, aki szerint a letelepedési kötvényt vásárló külföldi milliárdosok állami segélyen akarnak élni Magyarországon?

Vona Gábor nyíltan felvállalja, hogy a szerinte meggyengült MSZP szavazóinak ő hozza el a kánaánt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a Jobbik szimpatizánsai sosem voltak nemzeti érzelmű emberek, kizárólag a cigánygyűlöletük és antiszemitizmusuk hajtotta őket a Jobbik táborába. Most akkor hogy lesz eztán? – A baloldali szavazók viszonya teljesen más a cigánysághoz és zsidósághoz.

Aztán új keletű Jobbikos attitűd a határon túli magyarok gyalázása. Pusztán azért, mert nem rájuk, a senkikre, a kamu nemzettudatosokra szavaznak, hanem arra a Fideszre, amelyik visszaadta a magyarságukat teljes egészében.

S akkor már ne hagyjuk ki a tudatlan proliknak odavetett csontot sem, a béruniót! A bérekről és adókról az államok maguk dönthetnek, az nincs uniós jogkörben. Ellenben az Unió nagy kegyesen megengedi a buta proliknak, hogy aláírást gyűjtsenek arról, milyen jó is lenne nulla teljesítménnyel német béreket kapni. Szánalmas!    

Az LMP-ről is ejtsünk szót. Ökoterroristák, futóbolondok. Azzal, hogy Ron Werber, a meggyőződéses bolsevik látszólag mögéjük állt, gyakorlatilag az összes, a jobb- és baloldali ideológiákból egyaránt kiábrándult, vagy azokkal soha nem szimpatizáló környezettudatos embert elűzik maguktól. Legfeljebb ideiglenesen lenyúlhatnak néhány szoci szavazót.

Aki pedig azt hiszi, hogy Ron Werber az LMP-t megsegíteni érkezett, az tényleg sík hülye. Számomra nyilvánvaló, hogy sokkal inkább a szoci irányváltást készíti elő, amelynek egyik áldozata az LMP lesz. S ha valakiket, hát őket biztosan nem fogom sajnálni.

A DK-ról mit mondhatnék? – Gyurcsány a globális nagytőke embere, egy alattomos bohóc. Cezaromániája ezúttal a szocik csapdájába hajtja őt. Vicces lesz látni a pofára esését.   

A szocik nem gyengültek meg. Ez baromság! Dróton rángatható idiótákra alapoznak, mint a politikai pártok általában, így nincs mit csodálkozni, ha egy bonyolultabb stratégiai lépést meg nem értve elbizonytalanodnak és ez a közvélemény-kutatásokban kimutatható lesz.

Az tiszta és világos, hogy a 2018-as választásokat a Fidesz megnyeri. Nem azért fogja megnyerni, mert a démoni Orbán Viktor elvarázsolta a szavazókat, hanem azért, mert a Fidesz egyedüli pártként folytat valós politizálást, amelyben sokszor nevén nevezi a dolgokat, ami, ugyebár, a balliberáliséknál nemhogy nem szokás, de kifejezetten bűn.

Az liberális demokrácia alternatív valósága paneleinek mantrázása tehát mostantól nem kifizetődő. Nem hozza, hanem viszi a szavazókat. Ezért az MSZP, mint Drakula gróf, karját a mellén összefonva mély álomba merült egy díszes koporsóban. A birkák meg azt hiszik, hogy meghalt. Pedig nem tesz mást, mint engedi, hogy a többi felhúzott idióta masírozzon és csinálja a fesztivált.

Márpedig bárki, aki ma Magyarországon a liberális demokrácia, az EU fals nótáját fújja, az vesztes lesz. 2018-ban biztosan. Ezért mondott le Botka, ezért tűnik halottnak az MSZP: nem akarják a baromságok ismételgetésével tartani a lelket az engedelmes zombivá tett választókban, e tisztet meghagyják baloldali riválisaiknak. Ők viszik majd el a balhét, a Jobbik, az LMP és a DK. Szinte magam előtt látom a bamba pofájukat, amikor úgy bő félév múlva ez tudatosul bennük. S akkor eljön majd a megújult MSZP, felkarolja az elanyátlanodott baloldali szavazókat.

Aki hatost dob, az jelölt lehet. Gondolom, legalábbis, mert lassan az összes politikai életművész előlépett miniszterelnök-jelöltté. Mérhetetlen pártok mérhetetlenül öntelt figurái versengenek azért, ki lehetne a legnagyobb látványosság az Ellenzéknek nevezett bolhacirkuszban.

Lajoska, hármas szaltó! – mondta Bagaméri, a cukrász a Kemény kalap és krumpliorr című ifjúsági filmben, mint bolhaidomár. És lám, Lajoska még a hármas szaltónál is nagyobb truvájt tudott bemutatni, miután hóttrészegen, félig behugyozva graffitizni kezdett a veszprémi éjszakában, amúgy Orbán buktatósra véve a figurát.

Hogy a „főnök” mennyire tett jót ezzel a kis performanszával a gyámolítottjainak, a Jobbiknak és Vonának, azt nem tudhatom. Inkább csak gyanítom, az ő törzsközönségük olyanokból áll, akik, ha az agy barázdáltságáról hallanak, vetőmagot kapnak elő a sutból. Vona egyébként sem az a könnyen eltántorítható fajta. Ő inkább olyan, mint a Titanic-ban a hegedűsök: hiába süllyed a hajó, ő akkor is húzza a nótáját.

De legalább egy mérhető párt nevében tetszeleg a jelölt szerepében! Olyannyira mérhető a Jobbik, hogy mindkét oldal széléről vannak rajongói. Azt sem tudjuk, melyik oldalon áll, viszont a mentálisan hajléktalanná váltakat jobbról és balról is jól összeszedte. Az egyik oldal nyálcsorgató idiótáinak cigányozik és zsidózik kicsit, a másik oldalénak meg szidja a határon túli magyarokat és Soros Györgyért tüntikézik. És igaza van, mert „minél retardáltabb, annál aktívabb” szavazók mindkét oldalon vannak.

Ezzel szemben Botka László, a baloldal eddigi üdvöskéje, a jelöltek jelöltje most szépen lemondott erről a tisztességről. Nyilván nem akart másfél millió agyhalott megváltója lenni. Feltételezem, vissza-visszanézte magát olykor a tévében és megjegyezte a feleségének: „Te, hogy ez a pali mennyi baromságot hord össze!”. Mert ezt tette, nem mást. Ugyanis ezt várták tőle. Az európai baloldal összes téveszmés képzelgéseit felmondta, mint a házi feladatot.

Most komolyan, volt, aki elhitte, hogy egy ilyen kaliberű politikus, mint a Botka, valóban egyetért az EU balliberális elmebajával? A fazon reálpolitikus, ezért nem lépett eddig az országos politika porondjára. Vajon ki hülyíthette be, hogy vállalta a bohóc szerepét? Mindegy, a lényeg, hogy időben elhagyta a manézst.

S most, hogy az egyetlen fajsúlyos ellenzéki nincs színen, előbújnak a zugokból a maradékon lakomázó embercsótányok, Lattmann Tamás, Karácsony Gergely, Gyurcsány Ferenc, és így tovább. Lám, milyen is ez a közeg, a politikai lakoma zsíros falatjait habzsoló kormánypárti ízeltlábúak, a pártmédia kórusától kísérve okádják Botkára a legelképesztőbb hazugságokat visszalépésének okaként, támaszt nyújtva ezzel az ellenzék hitványabbjainak, akik ugyancsak Botka ekézésében látják felemelkedésük biztos módját.

Köpés.

A magyar baloldal ezúttal az internacionalizmusába fulladt bele. Annyira túl akarnak emelkedni a nemzeten, a magyarságukon, hogy az EU mainstream önpusztító metodikáját kritikátlanul vették át és mantrázták a végletekig. Az iszlám invázió kapcsán a megfontolás látszatát is elkerülve vezették volna bele a magyarokat a pusztulásba. Ha csupán ebben az egy esetben erőt vesznek fajtájukra jellemző primitív nemzetellenességükön és megértik, hogy az özönlő agresszív hordák befogadása mögött nincs racionális nagyközösségi érdek, a Fidesz bajban lehetett volna.

Szerintem ebből lett elege Botkának. Egy sikeres polgármester ismeri az emberek véleményét, ezért pontosan tudta, hogy bár a kerítésbontós szöveg Brüsszelnek bizonyára tetszik, de a magyar embereknek aligha. Kicsit tovább szajkózza a pártpropagandát ez ügyben és a jövő évi polgármesteri parti is elúszik.

Egyébként azt is helyesen mérte fel, hogy Gyurcsánnyal nincs győzelem semmilyen módon. Hiába hoz szavazatokat balszélről, a sokkal nagyobb számú bizonytalant viszont teljesen elijeszti. El is mondta győzelmi beszédét ez a táncos lábú idióta, amint a szegedi srác lekerült a színről. Az ATV-n előadott egy váteszparódiát, amely szerint ő előre látta, mi fog történni.

Innentől aztán senki nem fogta vissza magát a démonokratikus oldalon. Lattmann Tamás, egy pártnélküli liberotalibán egyenesen azzal jött elő, hogy a baloldalon mindenki őt akarta jelöltnek, de valakik megfúrták. Most sokan azt kérdezik, „ki a tököm az a Lattmann Tamás?” Egyébként egy kiváló jogász, aki nincs tisztában saját lehetőségeivel. A Facebook-on siránkozik, hogy őt mennyire üldözik, amiért ő a legalkalmasabb miniszterelnök-jelölt lett volna, néhány tucat ismerőse meg adja a lá a lovat, hogy „Tomi, te vagy a legjobb!”

Karácsony Gergely egy Fidesz maffiát elűzni akaró Facebook-csoportot hozott létre, amellyel önmagát fényezi, mint olyan államférfiút, amilyen Marcus Aurelius óta nem született. Ha ezt a szánalmas sorsú mentális hajléktalant veszem alapul, Lattmann egész jó választás lenne.

Természetesen megszólalt minden megszorító-csomagok ősatyja, a panamai doktor Bokros Lajos is. Borvirágos orra alatt elmormolt néhány igét, amivel a kutya nem törődik. A baloldalnak nevezett vándorcirkuszban ő a bolhás korcs, akibe már belerúgnia sincs kedve az embernek.    

És persze ott van a zöldségpárt is, az LMP. Ezek teljesen komolyan veszik a liberális kvótákat, és tojnak rá, hogy futóbolond, a lényeg, hogy egyedüli pártként egy nőt jelöltek. Mondhatnám, hogy az esélytelenek nyugalmával, de ezek véresen komolyan hiszik, hogy egy bolhafingnál többet számítanak. Pláne, hogy Ron Werber is megérkezett megkoronázni ezt a szellentést. Szél Bernadett átszellemült arcára pedig hivalkodóan kiült a butaság és úgy maradt. Nem is hagyja el ajkait egyetlen józan gondolatból született szó sem.    

Az is igaz, hogy Magyarországon nem választunk közvetlenül miniszterelnököt, hanem pártoknak adunk felhatalmazást. Így nézve, nem mindegy kik a jelöltek? Pláne, hogy egyetlen, - ám ebben közös – mondandójuk, hogy „Orbán takaroggy!” Na, meg az, hogy „mindent ellopnak”. Ja, az eszeteket is jól ellopták, nyomoroncok.

A választásokig még van félévünk. Ez idő alatt alkalmunk lehet megismerni további játékosokat is, akik a világmegváltó politikai társasjátékban hatost dobtak, ezért Jelöltek lehetnek. Például a megújulásra mindig kész MSZP előhúzhatja az örök fiatal Kovács Lacát. A Heller-Bauer-Konrád trojka pedig majd egy asztalhoz ülteti a fényes tekintetű Vona Gáborral, hiszen a cél szentesíti az eszközt. Arról nem szólva, hogy ez a harc lesz a végső.  

Amióta csak az eszemet tudom, a minket körülvevő élővilág fokozottan érdekelt. Állatok, növények, közeli és távoli helyek ökoszisztémája. Általános iskolásként biológus akartam lenni. Szóval, én már akkor környezetbarát és környezettudatos voltam, amikor a kifejezések még nem is léteztek. Talán éppen ezért állok értetlenkedve a magukat zöldeknek nevező közösségek politikai törekvéseit szemlélve.

Nem nagyon látom lehetőségét a környezettudatos életmód és a politika kapcsolatának. Még úgy sem, hogy nyilvánvalóan komoly társadalmi támogatást kellene kapnia a témának, hiszen a környezetünk megóvása, - akár a természetbe való szükséges és szakszerű beavatkozás útján is – számunkra, emberek számára létkérdés.  

S ugyancsak nem vagyok képes felfogni, ha ez egy ilyen jelentős problémakört alkot, akkor miért csak futóbolondok állnak az ügy mögé. Az összes kibaszott állatvédő, ökoakármimajom kizárólag anarchista lózungokkal képes operálni, ezáltal tántorítva el az épelméjű embereket a velük való közösségvállalástól.

Arról nem is beszélve, hogy a nagyobb, - nyilván távirányított agyhalottakból álló – szervezetek anarchista performanszaikkal a környezetvédelem területén túlnyúlva olyan, etnokulturális feszültségeket hordozó témákban is exponálják magukat, amelyben nem rendelkeznek kellő ismeretanyaggal és tudással, de emócióból letolják. Magukat úgy kiáltva ki civilnek, hogy az őket dróton rángató háttérhatalom egyértelműen politikai célokat valósít meg általuk.

Gyakorlatilag tökéletes elnevezés egy magát környezetvédőnek nevező személyre az, hogy ökoterrorista. Ráadásul az összes troglodita. Tágabb értelmezésben fejlődésképtelen. A szemléletük központjában álló szűzies természet megóvásának egyetlen módját az emberi evolúció, s vele a társadalmi fejlődés visszafordításában látják. Vagyis vetkezzünk meztelenre és így simuljunk bele az anyatermészet lágy ölébe. Teljes egészében szüntessük meg a technikai civilizációt.

Erre mondja Schiffer András, mint a magyarországi zöldségpárt atyja, hogy szükség van rájuk, mint rendszerkritikus politikai erőre. Ugyebár azt már elmondtam, hogy a környezetvédelem nem politikai kategória, azt így kezelve sosem leszünk környezettudatosak, jelentsen az bármit is. Amennyiben pedig Schiffer a rendszer alatt az emberi társadalmat magát érti, akkor pont olyan futóbolond, mint az LMP-ben mindenki más.

Súlyosbítva mindezt látványos baloldali attitűddel, amely ugyancsak távolról ugatja, - ha ugatja egyáltalán – a környezettudatosságot. A baloldali politikai fundamentum ugyanis urbánus jellegű, tehát koszos iparvárosok aszfaltjának meddő talaján sarjadt társadalom felfogás, és mint ilyen, egyértelműen szemben áll az anyatermészettel és az ahhoz kapcsolódó eszmékkel.    

Miért gondolom, hogy a környezetvédelem, bár szükségszerűen állami szabályozást igénylő téma, alapvetően nem része a politikának? – Mert vannak alapkészségek, amelyeket nem lehet pusztán állami kényszer útján generalizálni. Arról sincs törvény, hogy a kisbaba szokjon bilire és ne a pelusba kakiljon.

Amikor pedig még külön környezetvédelmi minisztérium is van, az abszolút foka az állampolgárok kiskorúként, infantilisként kezelésének. Az életterünk szabályozásának intézményesített rendszere nem terjedhet túl partikuláris (helyi) önkormányzati szervek létén. Ennek is elsődleges feladata a természetbe való szükségszerű emberi beavatkozás szabályozása volna. Hol épülhetnek parkok, milyen növényzet honosítható ott meg, mi minősíthető szántónak és rétnek, állattartás szabályozása, stb.

Ezt meghaladóan az ember önkéntelen tevékenysége részévé kell válnia, mint a lélegzetvételnek, a pislogásnak és a társas viselkedés néhány íratlan alapszabályának. Vagyis az állam a környezettel való kapcsolatunkban egyes magatartásainkhoz fűzhet joghatást anélkül is, hogy ideologizálni kellene ezt a viszonyunkat. Hagyni kéne felnőni az embereket.

Mert, ha ezt megtennénk, a környezetvédelem iránt elkötelezettek nem abban látnák a boldog jövőt, ha egy szál falloszban rohangásznánk az erdőszéli mezőn a vadnyúl után. S a kívánatos ökológiai lábnyom nem egy lúdtalpas homo erectusé lenne. Nem utolsó sorban pedig a mostani túlmozgásos idióták hangját elnyomná az értelemé.

Aki nem látja be, hogy egy a társadalmi fejlődésben megrekedt, végzetes ideológiai tévutakon járó, túlnépesedett társadalmat nem lehet katasztrofális következmények nélkül egy még korábbi fejlettségi szintre visszakényszeríteni, az teljesen meghibbant és orvosi kezelésre szorul.

Arról nem szólva, hogy az emberi társadalmat zsákutcába kormányzó ideológiát áltudományos zagyvaságokkal gyámolítják ugyanezek. Gondolok itt például a globális felmelegedés elméletére, amelynek a neve ugyan rendszerszintűségre utal, azonban teljességgel hiányzik belőle a rendszerszemlélet, amely képes felismerni a világegyetem folyamatos kölcsönhatásokban megnyilvánuló működését, s ezen belül az alkotóelemek egymásra befolyásának eltérő szintjeit. Súlyozás nuku! Ez egy olyan fizika, ami nem a matematikára épül. Elég vicces.

Na, de tényleg, mekkora lángelme már az, aki az atomkorban feltalálja a kőkorszakot?! És egyetlen pillanatra sem ötlik fel bennük, hogy a félelmetes természetpusztító ökológiai lábnyom fejlődéssel is csökkenthető, nem csupán visszafejlődéssel. Ja, és a jó példával elöljárás kötelezettsége nevében tízmilliókat költenek arra, hogy századokkal korábbi szintre transzportálják saját magukat.

Tegyük fel, hogy vannak vagy százmilliónyian ilyenek a világban. Miért nem dobják össze a pénzt fejlesztésre? Adják oda Elon Musknak, hogy tervezzen belőle valami jó kis kütyüt, ami a fosszilis energiahordozókat kiválthatná. Mert ez az egyénieskedés először is a társadalom, a közösség ellen hat, másrészt elaprózza, jelentéktelenné teszi még a helyes törekvéseket is.

Ami viszont sosem lesz: ragadós példa. Nem lesz generális igény, amelyben egy élhetőbb társadalom képe mutatkozik. És itt nem az a gond, hogy sokan ne lennének képesek belátni, hogy egy családi gazdaságban is lehet takarékosan, megtérülően termelni. Az elutasítottság oka továbbra is az, hogy ezzel együtt nem megoldott a fejlett, sőt folyamatosan fejlődő technológia természet közelivé tétele.

Azt se higgye senki, hogy a világ vezető hatalmainak ne lenne lehetősége akár a bolygó nyersanyagforrásainak optimálisabb kitermelésére, vagy a környező űrben történő ipari tevékenység folytatására. 50 éve már képesek voltunk a Holdra szállni. Az űrkutatástól a forrásokat nem azért vonták el, mert veszett fejsze nyele lett volna, hanem azért, mert a Szent Profit felülírta a fejlődést.

Olcsóbb foglalkoztatni biorobotokat éhbérért, mint sokára megtérülő beruházásokat finanszírozni. Az élet rövid és a kapitalista rendszerurak ezt a rövid időt szeretnék jólétben leélni. Nekik a bolygó túlnépesedése áldás, mert nő a még olcsóbban megvehető rabszolgák száma. Csak annyi, hogy nem őket viszik a gyárba, hanem a gyárat hozzájuk.

A galaxist benépesítő emberiség meg maradjon szépen a sci-fi könyvekben. A zöld ügy pedig, amint politikai témává lett, onnantól ők irányítják azt is. Nekik pedig az a jó, ha e neuralgikus területen leginkább a kerge marhák kolompolnak. Így senki nem figyel oda, hogy a biorobotok szűk térben történő szaporítása szétcseszi a világunkat.           

Mostanában több alkalommal is megakadt a szemem írásokon, illetve megütötték a fülemet valamely nyilatkozatok, amelyekben szerepelt a „rendszerkritikus” szó. Tekintve, hogy leginkább baloldali megnyilatkozásokról van szó, gyanítom, ez lesz a legújabb liberálbolsevik hívó szó, amitől a csordának összefut a nyál a szájában.

Valami olyasmi ez, mint a 2010-es világvége után bevezetett „demokratikus ellenzék” kifejezés. Muszáj voltak szuggesztív eszközhöz folyamodni indíttatásaik magyarázatát illetően, mert a „demokratikus” jelzőcske erőltetése hiányában épeszű ember nem lett volna, aki a baloldalt összefüggésbe hozza a demokráciával. Persze, ép eszű ember azt követően sem tette.

Aki pedig elmúlt negyven és már fiatalon is érdekelték a közéleti történések, azt nem lepi meg a rendszerkritika tömeges felbukkanása bolsevikéknál éppen most. Ugyanis ők a rendszerkritikát a rendszer összeomlásától való félelmükben húzták elő mindig. Nem másért, mint azért, hogy a rendszer megmaradjon, mert, bár nem a legjobb és lenne mit javítani rajta, de nincs nála jobb.

A komfortjához ragaszkodó kispolgár beidegződése ez, aki árvíz idején a térdig érő vízben is ül a szoba közepén kedvenc foteljába kapaszkodva, mint éppen elenyészni készülő világa (ingóságai, amit birtokolhat) utolsó menedéket nyújtó szigetébe.

A rendszerkritika pedig a rendszer működése – vagy éppen a nem működése – szempontjából olyan, mint szívműtét helyett a ráolvasás: lófaszt sem ér. Persze, nézhetjük ezt más szemszögből is. A rendszer progresszív szemléletű kritikusai bizonyára maguktól is rájöttek, hogy itt már a műtéti beavatkozás sem segít, ezért valamiféle önbeteljesítő mágia részeként ráolvasásba kezdtek.

A rendszer pedig, amit ma a baloldal nagyjai halált megvető bátorsággal kritizálnak, a liberális demokrácia, a virulens természetű távirányított altruizmus, amely megmondja neked, hogy az életed egyetlen célja emberi természeted megtagadása, a legelemibb ösztöneid feladása lehet csupán, semmi más. Egy olyan disztópia-kísérlet, ahol a társadalom egyedeit uniformizáló klasszikus kondicionálás a generalizáció (általánosítás) során a valóság permanens reinterpretációjával (átértelmezésével) tartja fenn a társadalom illúzióját.

Például a szolidaritásról a silány intellektusú, jól távvezérelhető egyedekben azt a jelentést ültette el, hogy az egy olyan társadalmi és emberi magatartás, amely kívül esik a kauzalitáson, így ahhoz nem kapcsolódnak következmények. Ezért nem képesek a baloldali emberek összekapcsolni a muszlim terrorizmust az Európába özönlő muszlimokkal.  

Kérdem én, mi értelme ezt a rendszert kritizálni? Mit ártunk vagy használunk vele?

A liberális demokrácia rendszerét nem kritizálni kell, hanem felszámolni.

Most nyilván adódik a kérdés, hogy mi legyen helyette. Röviden: bármi, amit még nem próbáltunk. Hosszabban: hosszabban tudja a fene, mert amit még nem próbáltunk, azt ki sem találtuk.

Egy biztos: minden, az emberre, mint biológiai organizmusra vonatkoztatott jogokon és kötelességeken túli egyenlősdi ostobaság. A komplex társadalmakat kizárólag szilárd hierarchia-rendszer képes hosszútávon működtetni. Ezt most jól ki kéne fejtenem, de akkor a büdös életben nem érnék a végére. Legyen elég annyi, ha hiszünk benne, hogy a tudás hatalom, akkor mindenkinek el kell fogadnia, hogy a mérnök értékesebb, mint a takarítónő. Slussz.

A mérnök és a takarítónő azonban csupán társadalmi státusz, tehát az embert, mint biológiai organizmust megillető egyenlő jogok és kötelességek körében értelmezhető társadalmi érintkezési közegben a státuszbéli különbség nem jeleníthető meg, mert az sérti a legfőbb alapelvet, vagyis azt, hogy a humán biológiai organizmusokat azonos jogok illetik meg.

Az a társadalomfelfogás, melynek vázlatát itt felrajzoltam, nem tartalmaz terminológiákat. Mert, miközben írok, gondolom tovább az alépítménye alkotóelemeit. S ha nem is tudom, hogy milyen nevet adjak az egyes elemeknek, azt tudom, hogy mi nem lehet egy értelemvezérelt, morálfilozófiai alapokkal megtámogatott társadalmi berendezkedés része. És ez a demokrácia.

A demokrácia semmilyen formában nem képes már működtetni egy komplex emberi társadalmat. A liberális demokrácia meg pláne, tekintve, hogy baloldali szellemiségű és egyébként is a sztálini proletárdiktatúra XXI. századi változata, ilyen formában tehát köze nincs a demokráciához. Egy rendszer léte önmagában egyébként sem garancia annak működésére.

Platón a demokráciát oklokráciának, a csőcselék uralmának nevezte. Teljes joggal, teszem hozzá. Az államról való elmélkedése során azonban sem ő, sem tanítványa, Arisztotelész nem ment el addig, hogy elnevezze a legtökéletesebb még megvalósítható társadalmi együttélési formát. Én akár azt is el tudom képzelni, hogy aztán később pont erre hivatkozással nem kerestek a társadalomtudósok új nevet egy élhetőbb emberi közösségnek.

Talán, ha Platón a négy fő erényt nem tartotta volna lélekből fakadónak, tehát alapvetően isteni eredetűnek, hanem közös társadalmi akarattal szabályozás útján kikényszeríthetőnek, ma egy jobb társadalomban élhetnénk. Ez itt irónia akar lenni és a mai „tudósok” képességeit veszi célba.

Egyébként Platón a Törvényekben (Az Állam mellett másik fontos műve) már mutatja az eszmélés jeleit, amikor az idealizmusa szülte elméletei gyakorlatba ültetését maga is lehetetlennek minősítette az emberi természet bárminemű közösség működtetése során megnyilvánuló hatalomhoz való viszonyulása okán. Vagyis rájött, hogy teljesen lényegtelen, milyen úton jut egy személy vagy csoport a társadalmat vezető szerepbe, onnantól a rendszer működése a személy vagy csoport hatalomgyakorlási technikájának eszköze.  

Végül így kesereg: „a bölcs embernek… az a véleménye, hogy hazáját helytelenül kormányozzák, szavát csak akkor emelje fel, ha azt hiszi, nem hiába beszél, és szavai nem fogják a vesztét okozni”.

Akár ma is írhatta volna. Vajon milyen rendszer ez a demokrácia, ha az értelmes szó kimondójának vesztét okozhatja? És egyesek azt mondják, ettől nincs jobb? Ugyan már!

Na tessék, ezt kapjátok ki! Még el sem múlt az évszázad küzdelmének kikiáltott Mayweather-McGregor giga majomparádé okozta sokk és máris egy még annál is nagyobb tétben játszott mérkőzés pozőr purparléját szemlélhetjük. Napjaink két legelszántabb harcművésze, a szájkarate tíz danos mesterei, Donald Trump USA-elnök és Kim Dzsong-Un Észak-Korea pártfőtitkára, valamint számos magasztos tisztségek betöltője feszülnek egymásnak nem kisebb tétben, mint a Földbolygó atomsivataggá változtatása.

Miért éppen most? – Szerintem Kimnek nem tetszik Donald frizurája, én más okot nem látok. Egyszerűen nem elég szőke, hanem inkább sárga, ami ugyebár egyfajta gúnyként is értelmezhető, s mint azt tudjuk, Észak-Koreában a gúny tiltva vagyon, a gúnybűnözőket pedig kivégzik. Elég viccesen hangzik, de nem az!

Szóval, mi másért akarna Kim Dzsungel egy hatalmas hidrogénbombát felrobbantani, ha nem azért, hogy végérvényesen kiszőkítse Trump séróját, ami gúnysárga?  Az ENSZ-közgyűlés általános vitája alkalmából éppen New Yorkban tartózkodó Ri Yong-ho észak-koreai külügyminiszter minden kétséget kizáróan elmagyarázta, hogy főnöke a legnagyobb csendes-óceáni hidrogénbombát szándékozik bevetni akciója során.

Hol máshol lehet az ilyen földelpusztítós bejelentéseket tutira megerősíteni, mint az ENSZ-palotában? Összejöttek, písz, láv, de azért lesz bumm.

Válaszul Donald Trump újabb szankciók életbeléptetését helyezte kilátásba. Most úgy őszintén, milyen a már eddigieknél is súlyosabbakat? Nem engedik sütni a napot Phenjan fölött? Persze, lehet, hogy Trump először tréfának vélte, hogy Kim hidrogénezni akar, ezért egy tréfával válaszolt. Ezt némileg árnyalja a dél-koreai és japán miniszterek bánatos ábrázatja, de nem lehet tudni.

Aztán szólhattak az amerikai elnöknek, hogy ez a Kim gyerek nem annyira vicces. Elvégre vannak tanácsadói a jó Donaldnak. (De minek? – kérdezhetnénk.) Akárhogy is, végül eljutottunk a népi Korea teljes megsemmisítéséig. Hogy ezt mégis miként képzelte el a katonai szuperhatalom vezetője, azt nehéz lenne kisilabizálni.

Mert azt azonnal kizárhatjuk, hogy az USA atomot robbant, - mit atomot, egy petárdást sem! – a kínai kertek alatt. Igaz, hogy Kína eddig egy mukkot sem szólt, de abban biztosak lehetnek a szájaskodó felek, hogy ez nem jelent semmi jót egyik félre nézve sem. Arról nem szólva, hogy Phenjan másik szomszédja Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszországa.

Akkor azt nyugodtan kizárhatjuk, hogy következmények nélkül azon a környéken bárki is atommal dobálózhat. Ez nyilván vonatkozik Észak-Koreára is. Van viszont az USA-nak egy az atomnál is pusztítóbb fegyvere, a liberális demokrácia. A Nobel-békedíjas Obama például e fegyvert bevetve szétverte a teljes Közel-Keletet. Melynek máig ható pusztítása nyomán éppen születőben van az Európai Iszlám Birodalom.

Mondjon bárki bármit, az USA eleddig a demokráciaexportjával volt csupán képes valódi pusztítást véghezvinni. Igaz, tette mindezt jobbító szándékkal. Ebből viszont egyenesen következik, hogy a koreai rezsimnek nincs oka rettegni e fegyvertől, mert Amerika nem táplál irányukban olyan érzelmeket, amelyekben tetten lehetne érni a jobbító szándékot.

Akkor most mi lesz? Bunyóznak vagy sem? Mayweather és McGregor is egy éven át borzolták az idegeket, csépelték egymást üres frázisokkal, de a végén csak megütköztek. Ja, meg. Sikerült összehozniuk a világ legdrágább Mónika Show-ját. Nem is tudom, ők voltak a szánalmasabbak, vagy mi, akik végignéztük.

Donald és Kim hasonló koreográfia szerint haladnak eddig. Reménykedjünk benne, hogy az összecsapásuk is pont úgy nem szól majd nagyot, mint a másik kettőé. Annyiban azért neccesebb a téma, hogy ezek nem bandázst burkolnak kesztyűvel, hanem maghasadást rakétabevonattal. Viszont a globális felmelegedés problémája azonnal megszűnne, amint beköszöntene a nukleáris tél.    

Mindenek, minek határai érzékeinken túl esnek, a biztos fogódzót jelentő mértékektől megfosztatnak. S hová leszünk mi emberek, ha szilárd bizonyosságaink a ködbe vesznek? Civilizációnk, az emberi faj társas együttélése is abból a szükségletünkből fakad, hogy érzékeinkkel jól felfogható világot hozzunk létre, ahol szabályokban testet öltő közös mértékekre támaszkodhatunk, így igazodván el a mind differenciáltabbá váló társadalmunkban.

Ám amint ezeket a szabályokat érzékeinken kívül eső vagy racionális okokkal nem magyarázható módon változtatjuk meg, közösségünk, mint a viharban kötelékeit vesztő hajó elsodródik a biztonságos partoktól, s legvalószínűbben hullámsírban végzi. Mégis előállhat olyan körülmény, amely minket arra kényszerít, hogy feladjuk a biztonságot jelentő, megszokott életterünket és vállalva a nemzetenyészet kockázatát új honra leljünk.

Nem feltétlenül földrajzi értelemben vett új honra, hanem sokkal inkább a legrégebbi és legerősebb önazonosságunk erős támasza által lelkünkben, tudatunkban megerősített régi új honra gondolok. A nemzeti identitástudattal átfont kultúránk adta örökkévaló hajlékra. Melyhez éppen azért kell visszatalálnunk, mert a mintegy évtizede választott új közösségünk, az Európai Unió racionálisan nem magyarázható, beláthatatlan következményekkel járó változásokon megy keresztül. Olyan változásokon, amelyek a legvalószínűbben eljövendőt sötétté színezik, ép lelkű emberek számára élhetetlenné torzítják.

Más választásunk így aligha marad, mint visszatérni egy értelmes szabályokkal és élhető körülményekkel jól artikulált társadalmi térhez, a Magyar Államhoz. Picit olyan helyzet ez, amikor a Mátrix című filmben a kényelmes illúziót nélkülözni képtelen fiziológiailag és mentálisan is elkorcsosult egyedek keresik az utat saját emberi mivoltukhoz. Ez némelyeknek sikerül, másoknak meg sem. A trilógia első részének negatív hőse, Cypher például hajlandó elárulni, sőt elpusztítani is társait, hogy a valóság illúzióját élhesse.

A Cypher által megjelenített embertípus jól ismert az emberiség történelmének egyes szakaszaiból. Írott formában először a bibliában (Tórában) találkozhatunk vele, Mózes második könyvében, az Exodusban. Amikor is Jahve Mózesnek tett ígéretéhez híven megkeményíté a Fáraó szívét, s az seregével üldözőbe vette az eltávozó szolgálókat, a zsidókat.

„2 Móz. 14,11

És mondának Mózesnek: Hát nincsenek-é Égyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedél velünk, hogy kihoztál minket Égyiptomból?

2 Móz. 14,12

Nem ez volt-é a szó, a mit szóltunk vala hozzád Égyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Égyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Égyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg.”

Mintha a magyarországi balliberálisokat hallanánk. Ők 30 éve nem hitték, hogy van élet a Szovjetunión kívül is, ezért szolgálták azt szívvel-lélekkel, sokszor hazájuk érdekének ellenében. Most ugyanők nem hiszik, hogy van élet az EU-n kívül, ezért akár ármányt is szőnek hazájuk ellen. Régen az internacionalizmus nevében, ma a szent globalizmusért.

Baloldalivá mindig a gyenge ember válik, aki valamilyen okból elesett és ezt az elesettségét, - minél nagyobb számban vannak egy társadalomban - annál inkább igyekszik erényként, de legalábbis önként vállalt egyetlen értelmes sorsként feltüntetni. A baloldali ember sosem képes felnőttként, tehát döntéseiért felelősséget vállalni merő személyként viselkedni, számára nélkülözhetetlen a gyámolítás, amelyet vagy az állam nyújt, vagy egy még annál is nagyobb hatalom.  

A baloldali ember nem rendelkezik öntudattal, csak a kollektívát irányító legfőbb apparátus direktíváinak szolgai módon történő végrehajtása képességével. A baloldali emberek ezért lelkifurdalás nélkül erőszakosak, hiszen magukra, mint a Legfelsőbb Jóakarat végrehajtóira gondolnak. Ami pedig őszerintük jó, annak érvényre jutása primátust élvez mindenek felett. Ebben a szellemben született meg a nemzetiszocializmus és a proletárdiktatúrák.  

S amint azt Oriana Fallaci, a kiváló olasz gondolkodó is megfogalmazta, a baloldal, öltözzön bár feketébe (a nácik és a Jobbik), zöldbe (Európai Zöldek és az LMP), vörösbe (Szocialista világrend és az MSZP a vadhajtásaival) vagy sokszínűbe (liberálisok), attitűdje mindig irracionális, s ha elfogadja is a demokrácia játékszabályait, csakis akkor önmaga, ha tekintélyelvű és totalitárius.

Tetten érhető ez a mostani Európai Unióban, amely vállaltan baloldali, s amely sorra rúgja fel a demokratikus játékszabályokat. S lám, a hazai baloldal éppen ettől még vonzóbbnak találja e közösséget. Egyáltalán nem törődnek azzal, hogy ez a gazdasági együttműködésre létrehozott intézményrendszer politikai-ideológiai direktívákat kényszerít rá a tagállamokra a jogszabályokban megfogalmazott és védett elvek ellenében. (Lásd kötelező kvóta ügye.) Hiszen a Legfelsőbb Jóakarat érvényre jutása minden mást felülír.

Tekintve, hogy a baloldali világlátás irracionális természetű, a vele szemben megfogalmazott kritikákat, az ellenkező véleményeket is a saját, valóságtól eltávolodott fogalmi rendszerében nevesíti, s ha önmagát a Legfelsőbb Jóakaratként aposztrofálja, a vele szemben állók nyilvánvalóan a legmélyebben gyökerező gonosz kiáramlásai, s mint ilyent, el kell pusztítania bármilyen eszközzel.

Sújtsa ezért Isten vagy bármilyen Felsőbb Akarat az Európai Uniót, s benne szép hagyományokkal bíró kultúrákat elviselhetetlen kínokkal, figyelmeztethetjük vezetőit az eljövendő nagy vészre, nem fognak meghátrálni vakhitükben, ha mind egy szálig oda is vesznek, mint az egyiptomiak, midőn az Úr Mózesnek képességet adott terelni a tenger árját. Végül nem marad választásunk, mint a Kivonulás, az Exodus. Már, ha fenn szeretnénk maradni a jövőnek.

Azonban mi nem ünneplünk majd pészáchot, mint Mózes népe tette. Éppen elég volt már a kovásztalan szellemi étekből a magyar népnek. Minket eggyé kizárólag a nemzeti identitástudat mindent átható kovásza képes csak gyúrni, nélküle a megmaradásunk több mint kétséges.

Igen, azt gondolom, hogy azt az elmebajt, amelyet a balliberálisok szabadítottak a világra, azon belül is Európára, kizárólag úgy vagyunk képesek túlélni, ha kilépünk az EU-ból. S ha továbbra is a bibliai Exodust vesszük példaként, akkor tudjuk, hogy mi vár ránk. Tisztában vagyunk vele, hogy az eluralkodó káosz martalékává válhatunk, hogy keserű kenyéren kell majd élnünk, s ha nem is rovarokat kell majd fogdosnunk a pusztaságban, de bizonyosan sok szenvedésben, nélkülözésben lesz részünk.

Mindezt azért, hogy legalább esélye legyen fennmaradásunknak, hogy egyáltalán újra önmagunk lehessünk annyi ideig, amennyi időt a gondviselés nekünk szán. Mert az EU-ban nincs jövője senkinek, akit anya szült. Az EU egy kísérlet az emberi értelem sterilizálására, hogy az többé ne legyen képes reprodukálni magát, s az ember végül odáig aljasuljon, hogy jelleme alapján többé ne lehessen embernek nevezni, hanem más fajként kelljen számon tartani.

Akik tehát magyarok, de egyáltalán emberek akarnak maradni, azok ugyanazt gondolják, mint én. Ugyanúgy nem látnak más kiutat ez élet sötétségéből, mint az Unióból való kilépésünket, járjon az bár lemondásokkal és nehéz próbákkal. Mégis megéri embernek, magyar embernek maradni.  

Olybá tűnik, ha Németországban baloldali politikai irányzat kerül hatalomra, akkor előbb-utóbb internálások lesznek. Hol a zsidókat, hol meg a muszlimokat igyekeznek, - természetesen az ő érdekükben – különféle helyekre át/széttelepítgetni. A lényeg, hogy a kívülálló nem nagyon látja át, mit is akarnak. A legutóbbi ilyen alkalommal, mire a világ észbe kapott, pármillió zsidót kiirtottak.

És ne legyünk farizeusok, a zsidók lágerekbe telepítése ellen senki nem tiltakozott különösebben. Ugyanis akkoriban éppen ők jelentették a problémát, amelyet akkor is az Európa népeinek vezetésére egyedül alkalmas nép egyetlen vezére oldhatott csak meg. Aki pedig a mai világban még képes józanul gondolkodni és a valóságot a maga kellemetlen látványt nyújtó pőreségében látni, az pontosan tudja, hogy a zsidók jelentette probléma megoldásának is pont annyira pozitív kommunikációja volt, mint a mostani internálósdinak.

S ahogyan Hitler sem árulta el valódi szándékát a zsidókkal, úgy Merkel mutti sem adott még értelmes magyarázatot arra, miért telepít millió szám agresszív, írástudatlan, integrálódni semmilyen módon nem óhajtó muszlimokat Európába, s miért telepíti őket olyan országokba, ahová egyébként ők nem akarnak menni. Azt most hagyjuk, hogy ő szolidáris, meg emberszerető, mert a német, ha egyszer náci volt, az soha nem lesz más, csak náci.

Egyesek talán kitérőként értelmezik a témát, amit most felvetnék, de higgye el a kedves olvasó, nem kitérő, hanem nagyon is fontos a tömeggyilkosságra való hajlamot genetikusan magában hordó baloldali néplélek megértése szempontjából.

Íme tehát!

A mai, magát liberálisnak nevező baloldal már-már kétségbeesetten igyekszik elhessegetni az őt körbelengő nácizmus szellemét. Retorikájukban odáig jutottak, hogy a Német Szocialista Munkáspártot és annak vezérét jobboldaliként emlegetik. Értjük? Ami szocialista és munkáspárt az nem lehet baloldali. Hát akkor micsoda?    

Mit is mondott Ronald Reagan, az USA 40. elnöke? - “Ha a fasizmus valaha is megérkezik Amerikába, akkor az a liberalizmus képében fog jönni.”  “Mi is a fasizmus? Privát tulajdon, magán vállalatok, de totális központi ellenőrzés a kormány részéről.”

Reagan elnökre majd még visszatérnék, de előtte elidőznék még a szebb jövőt a népirtásban látó baloldali ideológiáknál. Szóval, nem igazán értem, hogy miközben a náciknál is vérszomjasabb proletárdiktatúrát, a szocializmust egyre inkább felvállalják balliberális oldalon, sőt olykor bárgyú nosztalgiával emlékeznek meg róla, aközben a másik népirtó baloldali rezsimmel való kapcsolatuktól úgy szabadulnának, mint kutya a bolhától.

Mára odajutottunk, hogy a balliberálisok Hitlert szélsőjobboldaliként jellemzik. Ezt az ostoba hazugságot akadémikus szintre emelték. Miközben Hitler populista volt és a legszélesebb néptömegekre, a gyári melósokra és mezőgazdasági munkásokra támaszkodott. Nekik tett ígéreteket, amiket aztán, - azóta is egyedülálló módon - be is tartott. Az I. világháború utáni mély gazdasági és morális válságból kirángatta Németországot.

S akkor itt térjünk vissza Reagan elnökhöz! Közelebbről is ahhoz a részhez, amiben a fasizmust jellemzi: “Mi is a fasizmus? Privát tulajdon, magán vállalatok, de totális központi ellenőrzés a kormány részéről.”

Hogy is van ez az EU-ban és az USA-ban? – Google kirúgja az alkalmazottját, ha nem elég píszí. A Facebook mindent cenzúráz, ami eltér a mainstream balliberális baromságtól. A médiumok cenzúrázzák a híreket, ha az kedvezőtlenül hatna a balliberális kormányzásra.  Tehát pontosan azt teszik, ami a fasisztákra jellemző. Na, meg a bolsevikokra! E kettő egyazon tőnek két ága.  

Miközben írtam, végig azon kattogott az agyam, hogy ezeknek mitől olyan édi-bédi a bolsevizmus és miért utálatos a fasizmus. És lám, hirtelen megvilágosodtam. Dobpergés… Hát, mert a nácik nem csupán szocialisták és munkáspártiak voltak, de nemzetiek is. A nevük, ugyebár, Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP). Ez a baj velük, hogy a nemzeti identitástudatot fontosnak tartották. Innentől pedig nem lehetnek valódi nemzetgyűlölők, azaz baloldaliak.

Azt tudjuk, mi a különbség az internacionalista és a globalista között? – Hát, ami a takarítónő és a hivatalsegéd között: semmi. Egymás szinonimái.

S ha figyelembe vesszük, hogy nem csupán a nácik szerettek internálgatni, de a proletárdiktatúrában is általános volt a jobbító szándékú, távoli helyen, - például Szibériában - történő átképzés, ismét megerősíthetjük magunkat abban, hogy mindegy, bolsevizmus vagy fasizmus, lévén egy tőről fakadnak, baloldali borzalom mindkettő.

Kiválóan illik a fasizmus és a bolsevizmus jellemrajzába az is, hogy az állami apparátusok az érvényes jogrend rendelkezésein kívül, leginkább a fölött működhetnek. Ezért lehetséges az, hogy az Európai Unió Alkotmánya alapján jogalkotási felhatalmazással nem rendelkező Európai Bizottság mégis törvényt alkothatott, amelyet úgy oktrojáltak a tagállamokra, hogy előzetesen az EU Alkotmányával, valamint a 2009-es Lisszaboni Szerződéssel ellentétesen nem egyhangúan, hanem joghatást kiváltani nem képes módon minősített többséggel fogadott el a tagországok miniszterelnökeiből álló Európai Tanács.

Citátum a Lisszaboni szerződésből: „A következő érzékenynek minősített, korlátozott számú politikák tekintetében azonban továbbra is az egyhangú szavazás alkalmazandó: adózás, szociális biztonság vagy szociális védelem, az új országok EU-hoz való csatlakozása, kül- és közös védelmi politika, valamint az uniós országok közötti operatív rendőrségi együttműködés.”

Tehát a luxemburgi székhelyű Európai Unió Bírósága egy nem létező jogszabály érvényességét mondta ki.

Hogy értsük: Magyarországon a parlament alkot törvényeket. a parlament a munkáját szakbizottságokban végzi, amely bizottságok nem rendelkeznek jogalkotási felhatalmazással. A kvótás eset egy olyan abszurd szituáció lenne a hazai jogrendre vetítve, mintha az egyik parlamenti bizottság minősített többséggel megszavazná, hogy minden balliberális politikusnak és szavazóiknak be kellene fogadniuk egy-egy migráns családot. A parlamenti ellenzéki frakciók ez ellen joggal tiltakoznának, és a Kúriához fordulnának. A Kúria pedig kimondaná, hogy az összes balliberális politikusnak, valamint a balliberális szavazóknak mindnek be kell fogadniuk egy-egy migráns családot.

Ne álljunk meg itt, mert már most arról beszél a menekültügyi biztos, Avramopoulos, hogy eltörölnék a kötelező befogadás felső határát, tehát a ballibsik könnyen oda juthatnának a mi magyar példánkban, hogy akár 30-40, esetleg száz migránst kellene kötelezően eltartaniuk.

Egy idő után biztosan az is kérdésként merülne fel, hogy milyen életszínvonalat kell biztosítani a kötelezően befogadottaknak. Különben hogy maradna Lendvay Ildikóéknál az a kétszáz migráns, ha nem adna nekik annyi zsebpénzt havonta, mint a németek? Bizony! Mert mi tartja eztán vissza Brüsszelt attól, hogy arra kötelezzen minket, fejenként annyit fizessünk, mint a németek vagy más gazdagabb ország? Így, ha nekik lehet és szerintük törvényes, akkor Gyurcsány Ferencnek igencsak ki kell nyitnia a pénztárcáját, mert a magyar parlament egyik bizottsága el fogja dönteni, hogy neki mennyit kell fizetnie az általa elkvártélyozott 300 migránsnak fejenként.  

Hát itt tartunk. Eléggé elkeserítő az értelem ilyen mérvű hanyatlása. Mindez a liberális demokráciának nevezett gyilkos vírus hatása. Csak annak örülhetünk, hogy a vírust terjesztők is velünk pusztulnak.

Ezt a szóképet a „Harangláb” nicknevű bloggertől loptam. Mennyire találó összegzése ez a Németországban tegnap pusztító kancellárjelölti vitának. Merkel és Schulz, két hitvány selejt. És ezek vezetik az EU-t! Arról nem szólva, hogy az EU-t (az orránál fogva) vezető Németországot is. Mekkora mázlisták ezek az ángliusok, hogy még időben T-lakoltak!

A kancellárjelöltek vitájának nem volt tétje. Schulz már a nyáron leamortizálta a magát az abszolút vesztes pozíciójába és a mutti is bedobott egy-két Orbántól elcsent mondatot övéi megnyugtatására migránsügyben. Szóval, eldőlt. Ennek ellenére a szenzációhajhász sajtó úgy harangozta be a vitát, mint Schulz nagy lehetőségét. Mégis mire?

Nos, a „Ki tud nagyobb baromságot mondani?” vetélkedő megnyerésére tényleg volt esélye Schulznak, de tegnap azt is elpuskázta. Merkel ebben is jobb volt nála. Hozzáteszem, ha a vetélkedőre előzetesen lehetett fogadni, akkor a fogadóirodák bizonyosan Merkel győzelmét adták kisebb odds-szal. A mutti a nagy hancúrra való felkészülése során már megcsillogtatta képességeit, amikor kijelentette, hogy a migránsok azért indultak meg gyalog Ausztria irányában Németországba, mert Magyarország megtévesztette őket.

Innentől Schulznak elég nehéz feladata volt űberelni ezt az égbekiáltó ökörséget. Dicsérjük meg, azért derekasan helytállt. Ez a két idióta vért izzadva feszült egymásnak e kínos aktus egyetlen témájában, amelynek alcíme a „Miért felelős mindenért Orbán Viktor?” volt.

Az esemény csúcspontja mindjárt az elején következett be, amikor Schulz egy övön aluli ütéssel majdnem kiugrasztotta a muttit a bugyijából. Azt találta mondani Martin, kinek az eszénél csak iskolázottsága rövidebb, hogy Angéla menekültek beengedéséről szóló egyszemélyes döntése okozta azt a súlyos válságot, hogy Orbán Viktor politikailag megerősödött.

Minekutána ettől a mutti hüledezni kezdett, s már a tergálpulóvere gombját babrálta, Martin hirtelen elszégyellte magát és bedobta a mentőövet: „A migránsok az aranynál is értékesebb dolgot hoznak magukkal.” Mielőtt bárki azon kezdene lamentálni, vajon mi lehet drágább az aranynál is, elmondom a megfejtést: az Európába vetett hit. Emberünk szerint a migránsok ezt hozzák magukkal.

Hogy ezek az Eritreából érkező agysebész és atomfizikus szírek mennyire tisztában vannak azzal, mit is tekinthetünk értéknek! Csak arra ügyeljünk, ne frusztráljuk őket holmi határokkal mi, magyarok, mert akkor bizony hajlamossá válnak tömeggyilkos terroristákká válni és európai emberek véres húscafatjaival beborítani városokat.

Szóval, ott volt ennek a Schulznak a lehetőség, hogy a nyanya aléltan nyúljon ki, erre azt mondja, hogy legyenek büszkék, - mármint ők, a németek – hogy beengedték a migránsokat. Uh, a mutti megmenekült. És igazuk van, legyenek csak büszkék ők, a németek, hogy ezt az apokalipszist ők okozták.

Ettől kezdve a vita kedélyes Orbánozásba fulladt. Felsejlettek a Budapest utcáin pénzzel teli zsákokból eurót osztogató német teherautó konvojok, a kalauznak öltözött Orbán Viktor, amint éppen elveszi a migránsoktól a drága pénzen Berlinig váltott menetjegyüket, akik így kénytelenek voltak gyalog továbbmenni a magyarok által félrevezetetten. Pedig Angéla hogy reménykedett! Ám sajnos csalódnia kellett, mert Orbán nem volt hajlandó kontrollálatlanul ismeretlen identitású, zsákjukban az aranynál is értékesebb valamivel érkező muszlimokat beengedni Európába.

Megtudhattuk, hogy cselekedetünkkel cserbenhagytuk Németországot, amelynek gazdasági sikerei kizárólag a mostanában 90%-ban analfabétának bizonyuló muszlim hordáktól függenek. Nélkülük Dájcsland lesüllyedne a harmadik világ szintjére. Szerintem velük is le fog, de én magyar vagyok, kicsit másképpen látom, mint ők.

Volt viszont egy momentum, ahol elveszítettem a fonalat e logikai érvfüzéreken kiteljesedő diskurzusban. Tudniillik nem tudok rájönni, milyen felelősségvállalás alól is vonjuk ki magunkat magyarként. Amennyire én ismerem a történelmet, sosem volt gyarmatunk szaracénföldön, nem oroztuk el hasznát gazdaságaiknak, ellenben mi nyögtünk rabigát tőlük. Egy szelfit sem láttam, amin Orbán Viktor boldogan ölelkezik egy afgán kecskepásztorral, aki amúgy biztos agysebész, csak a pásztorkodás jobban fizet feléjük.

Olyat sem hallottam soha Orbántól, hogy jöjjenek csak bátran Európába, mert itt szívesen látjuk őket. Pláne, ha szírek! S persze mindenki szír lett egy csapásra. Ja, mint Gyurcsány cigány. És azt sem Viktor mondta, hogy „wir schaffen das”. Na, hát ezt megcsináltátok, az biztos! Csak miért akartok annyira osztozni velünk ebben a sikerben?

Köszönjük szépen, van elég agysebészünk és atomfizikusunk. Programozó matematikusból meg éppenséggel fölöslegünk is van. A szolidaritásról meg semmi más nem jut az eszünkbe a Walesa mozgalmán kívül. Talán, ha lett volna részünk benne, tudnánk, hogyan adjunk mi is belőle. Mert, ugye, Görögország pénzt kap a migrik feltartóztatásáért, mi meg szidást.

Na, ja, ha nálunk is lenne egy Avram, aki még opoulos is, meg az EU migrációért felelős biztosa, akkor dőlne a lé. Avram ugyan van, de a többi hibádzik. Így aztán most az a helyzet állhat elő, hogy a migrikért a görögök kapják az euró-milliárdokat, de nekünk kell befogadnunk őket. Ez a terv. Ez az ő tervük. Lássuk be, nem is olyan rossz biznisz ez nekik. Megkapják a fejkvótát, majd szépen továbbadnak az árun.

Ha ez a szolidaritás az EU-ban, akkor köszönjük, de nem kérünk belőle!  

Akárhogy is, hamarosan régi új kancellárja lesz Németországnak. Olyan kancellárja, aki szerint az iszlám a német alkotmány nagy tisztelője és az iszlám vallás a német kultúra része. Viszont azt nem tudom, mikor lettek a németek akkora zsibárusok, hogy már a kultúrájuk részeit is eladnák. Rendben van, nagy kereskedők, de miért pont nekünk akarják eladni, akik pedig nem kérünk belőle? Sosem bírtam az ilyen rátukmálós kupeceket.

Már a tudatlanoknak, mert nekünk, akik vesszük a fáradságot és képezzük magunkat, pallérozzuk az elménket, nekünk az ő tudatlanságuk egyáltalán nem áldás. Főleg azért nem, mert a liberális demokráciában a tudatlansággal egyrészt kérkedni kötelező, sőt tudatlannak lenni erény, másrészt e tudatlanság mellé mindig párosul valamilyen alantas indíttatású, irracionális emóció.

A liberális demokrácia, amelyik nem más, mint a proletárdiktatúra XXI. századra szabott változata, a hitvány, morális értékrendet hírből sem ismerő, silány értelmű embertípus kialakulásának és látszólagos uralmának társadalma. A társadalmi nemekről szóló elmebaj diszciplínává emelése, a matematika rasszista tudománnyá kikiáltása, az értelem legalsó szintjét képviselő emberek primátusát minden (többnyire aljas) eszközzel propagáló metodika mind ezt példázza.

Gyűlölök ebben társadalomban élni. Legfőképpen azért, mert elveszi a lehetőséget a jövő nemzedékétől, mert pusztító kórsággal fertőzi meg gyermekeinket. Amerikai matematikusok valamilyen társasága kijelentette, hogy a matematika és annak oktatása rasszista, mert a jobb társadalmi körülmények közül érkező gyerekek hamarabb képesek megoldani az adott kor szintjéhez mért feladatokat. Ezért bevezetik a „szociális igazság” fogalmát a matematikaoktatásban. Vagyis, ha a gettóból jött néger gyerek szerint a 2x2 az 3, akkor az onnantól kezdve három és kész.   

A liberális demokrácia tehát már nem társadalmi osztálykülönbségeket akar eltörölni, mint a proletárdiktatúra, amelyből fakad, hanem az értelembelieket. Azt pedig természetéből adódóan nem úgy teszi, hogy a hülyéket fejleszti az okosabbak szintjére, hanem az okosabbakat kényszeríti rá, hogy a hülyék igazságát vallják. Ma már nem az a mondás igaz, hogy „a tudás hatalom”, hanem az, hogy „a tudatlanság hatalom”.

Ám minél inkább gyakorolnak nyomást ránk, az értelmes gondolkodást mindenekfelett preferálókra, annál inkább ragaszkodunk hozzá. „És mégis mozog a föld!” – ordítjuk bele a pofájukba Galilei szavait. Amikor pedig a rosszindulat gyúelegyével átitatott tudatlanságuk máglyáján elégetnek minket, „Sancta simplicitas!” (Jan Hus – Husz János) felkiáltással ajkunkon távozunk.

Választhatunk. A tudatlanság elleni szélmalomharc és a hallgatás között. Utóbbi esetében nyugalmunk lesz tőlük, az emberi civilizáció elpusztítóitól. Sorstársaim közül sokan választják ezt, különösen az idősebbek, a bölcsebbek. Én képtelen vagyok. Így hiába tudom pontosan, hogy nem leszek túl népszerű ezen írásomban kifejtett véleményemmel, de kötelességemnek tartom a tudomány szenvedély- és ideológiamentes szolgálatát.

Habár az intézményesített jogalkalmazás világszerte mindent megtesz a jogtudomány devalválásának érdekében, azt ez idáig nem sikerült elérnie, hogy az egyes államok egységes jogrendjei ne szolgálják többé azokat a társadalmi ideológiai konglomerációkat is, amelyek éppen annak felszámolására törekszenek.

Bármit gondoljon magáról az önérzetes kisember, a törvények összességében őket védik, nem a törvényeken sokszor felülálló hatalmasokat és a minden szabályra köpő bűnöző életmódot folytatókat. Amennyiben érvényesülne a kispolgár belső lelki káoszból született értékrendje szerinti „igazság”, nem lenne a magatartásunkat egységes mércével mérő szabályrendszer. E rendezettség nélkül legelőbb a gyermekek és idősek esnének áldozatául az anarchia tombolásának. Az övéktől eltérő, azaz jobb életkörülmények között élőkre sanda szemmel néző kisember pedig felülve mindenféle intrikáknak, fegyvert ragadna, majd a „ki kardot ránt, kard által vész el” elv szerint meghalna.

A patrónusaik pedig, akik addig felhasználták a tudatlan tömegek dühét, röhögnének a markukba, mert ők túlélnék. És túlélnék azok is, akiknek lételeme a szabályok figyelmen kívül hagyása és áthágása. Pont azok szenvednék el a legsúlyosabb veszteségeket, akiket frusztráló helyzetük irracionális cselekedetekre ragadtatott.

A sztereotípiák hálójában vergődő azon emberek és csoportok, akiket egész életükben irányítottak, akiknek sosem volt lehetősége saját kézbe vennie a sorsa irányítását, nem rendelkezik, nem rendelkeznek annyi tudással, hogy felfogja/felfogják, amit ő(k) igazságérzetként ismer(nek) fel önmagában/önmagukban, az a valóság súlyosan torzított változata.

Ma, amikor viszonylag tűrhető életkörülmények vannak, - legalábbis a korábbiakhoz képest – egyre nagyobb hangsúlyt kap az a minden valóságalapot nélkülöző nézet, hogy a jobb anyagi körülmények között élők mind rossz emberek. A szegény az jó, a gazdag az rossz. A bolsevizmus, a proletárdiktatúra idején is ezt mondták. Volt is nagy vérengzés.

Egyébként ezt a zsigeri rosszindulatból táplálkozó sztereotípiát éppen azért igyekeznek táplálni a társdalom elérhetetlen magasságú csúcsán lévők, mert a gazdaságilag egyre erősödő polgári réteg veszélyt jelent a hatalmukra. A jól manipulálható és a megélhetés szempontjából legkedvezőtlenebb helyzetben lévőket most arra használják, hogy a kielégítő életszínvonalon élő polgárságot lehetőség szerint elpusztítsák.

Állításomat igazolja az USA-ban előállt polgárháborús helyzet, ahol minden szobrot ledöntenek, amely fehér embernek állít emléket, a „fekete életek is számítanak” felkiáltással. Ugyebár az USA-ban az afroamerikai és latino „kisebbség” jelentik a marginalizálódás okán frusztrált és indulatos csoportokat. A fehérek genetikusan kódolt rasszizmusa jó hívó szó a tudatlan és agresszív tömegek számára. Ugyanez a metodika fedezhető fel a migránsbarátnak mutatkozó európai balliberálisoknál.

Mondok egy mindenki számára érthető példát: Miközben nincs komolyabb társadalmi felháborodás a banki hitelek szabálytalanságait, sok esetben bűncselekményeket eltusoló bírósági ítéletek ellen, addig egy jelentéktelen, ám tehetős, - de nem csúcsgazdag! - alvilági figura autóbalesetbeli szerepét nem a kisember ízlése szerint megítélő, egyébként jogilag helyes bírói értékelés országos hisztériát vált ki. A topgazdagok által üzemeltetett médiumok pedig hergelik a csőcseléket.

Tehát azok, akik a saját elkeserítő helyzetük okán minduntalan prezentálják az emocionálisan túlfűtött kisembert, éppen azzal a társadalmi csoporttal kerülnek szembe, amely garantálhatná az ő felemelkedésüket is. Ám kettejük konfliktusa azoknak kedvez, akik viszont nem örülnének a gazdasági értelemben stabil helyzetbe kerülő kiszolgáltatottabb néprétegeknek, ami az viszont az ő pozíciójukat rontaná.      

Elmagyarázom!

A szocializmus ideológiáját kidolgozó Marx és Engels szerint az abszolút igazságos és minden téren egyenlő emberek társadalma a gazdaságilag legerősebb kapitalista állam továbbfejlődéseként születhet meg. Ezt nevezik „a legerősebb láncszem” elméletének. Ezzel szemben Lenin megalkotta „a leggyengébb láncszem” elméletét, amely szerint a legelmaradottabb társadalomban, - és itt a cári Oroszországra gondolt – jöhet létre leghamarább a szocializmus, mégpedig permanens forradalom útján.

Nos, vélhetően sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha Lenin és Trockij állama létrejön. Elméletük helyességét nem sikerült igazolniuk, mivel mindketten elhaláloztak, mielőtt gyakorlatba ültethették volna. A hatalmat megkaparintó Sztálin viszont szocializmus néven egy proletárdiktatúrát hozott létre, amely nagyon, de nagyon nem azonos a permanens forradalom eredményeként létrejövő polgári értékrendű osztálynélküli társadalommal.

Ezzel szemben Marx és Engels elmélete annyiban beigazolódott, hogy láthatóan a gazdaságilag erős államokban (például Németországban) él a legkevesebb marginalizálódott helyzetű ember. Ez leginkább annak köszönhető, hogy van egy jó anyagi kondícióban lévő középréteg, amely a német társadalom legnagyobb létszámú csoportja. Az ő gazdasági erejük akkora felhajtóerő a teljes társadalom számára, hogy még egy olyan iszonyatosan romboló szociális katasztrófát is képesek kontrollálni (egyelőre), amit a migránsok inváziója jelent.

A világot uraló gazdasági fantomhatalom nem nézi jó szemmel a német példa ragadósságát, különösen a volt szocialista országok dinamikus gazdasági növekedését. Ugyanis éppen ezek az országok azok, amelyeknek lakói már találkoztak azzal a metodikával, amit most a liberális nyugati demokráciát irányítók alkalmaznak. S mint amolyan, különösen szenzitív mérőműszerek, előre jelezhetik – és jelzik is – a bajt.

Kétségtelen tény, hogy ebben mi, magyarok járunk az élen, mi reagálunk legérzékenyebben a társadalombutító diktatúrákra. Ezért is ér minket annyi inzultus a világot gúzsba kötő háttérhatalom csahosai részéről. Kihasználják azt az évszázados magyar sajátosságot, hogy a magyarra a másik (a hazát bármikor elárulni kész) magyar a legveszélyesebb. Mindezek okán természetesen nálunk teszi leginkább élhetetlenné a mindennapokat a legalsó társadalmi réteget hisztérikus állapotba izgató propaganda.

Erőnket mutatja azonban, hogy egyelőre ellenállunk. Sőt, úgy tűnik, a jövő évi országgyűlési választásokon sincs esélye kormányzati pozíciót szereznie a társadalmi elmebajt gerjesztő és terjesztő balliberálisoknak. Mégsem vagyok optimista. Hiszen azoknak, akik az emberi társadalmat a háttérből irányítják, bármit megér, hogy az akadékoskodó magyarokat eltakarítsa az útból. S tehetik mindezt úgy, hogy senki nem fog értünk egy jó szót sem szólni.

Nemrég Rómában egy parkból vízágyúzták ki a migránsokat. Velencében tűzparancs van érvényben az allahu akbarozó muszlimok ellen. Egy rohadt mukkot nem hallani fasizálódó olaszokról a világsajtóban, nincs rendkívüli ülés az Európai Parlamentben, nem jajveszékel az aktuális senki, akit az USA az ENSZ élére ültetett. Bezzeg, amikor a magyar határt és az azt őrző rendőröket allahu akbarozó muszlimok felfegyverkezve támadták, mi pedig vízágyúval oszlattuk őket, azonnal visítani kezdett az ENSZ-vezető nevenincs senki, az EU, az USA, szóval mindenki, akit csak dróton rángatni tud a háttérhatalom.

A mai napon Angela Merkel kijelentette, azért indultak el a menekültek Nyugat-Európába, mert mi, magyarok megtévesztettük őket. És ezt az alja pribéket hamarosan újraválasztják Németországban, ami egyébként még így is a kisebbik rossz. Aljas hazugságát pedig holnaptól az összes hazai és külföldi balliberális fújni fogja, ahogyan a minket leterroristázó leköszönő holland nagykövet mondatait átvette szinte az összes ellenzéki párt Magyarországon.

A francia elnök, Macron éppen turnézik a volt keleti blokkban és reanimálja a kisantantot, amelyet eszközként kívánnak felhasználni Magyarország és Lengyelország elszigeteléséhez. Vajon mi a végső cél? Akármi is, a megvalósulása utáni Európában ők nemigen akarnak olyan országot, amit Magyarországnak hívnak. És biztosan tudhatjuk, hogy legalább másfélmillió magyar állampolgár van, aki attól lesz boldog, ha ez bekövetkezik.

Képtelenek felfogni csekélyke értelmükkel, hogy ez a játszma éppen arra megy ki, hogy ők továbbra is egy állandó gyámság alatt álló, alulfizetett proliknak egy olyan széles rétege maradjanak, akiket veszett kutyákként bármikor be lehet vetni a fejlődés ellen.

Volt már olyan a történelem során, hogy spanyolhont megszállták a szaracénok. S olyan is volt, hogy a magyarok megálljt parancsoltak az iszlám hódításának, de Itália a hátunkba hajóztatta őket. Végül volt olyan is, hogy az európai államok veszélyesebbnek látták a magyar királyságot, mint az iszlám térhódítást, s amikor élethalál harcunkat vívtuk a törökkel, nyugati szomszédaink ránk támadtak és máig ható dúlást rendeztek hazánkban.

Szóval, nem látunk semmi rendkívülit, amikor ma is ezt látjuk. A történelem ismétli önmagát. A különbség csupán annyi, hogy a félévszázaddal korábban történt hasonló események mozgatói ma már ismertek. Ezzel szemben a jelenkori, Európát sújtó népvándorlásra és az arra adott európai válaszra egyetlen logikus magyarázat sem áll rendelkezésünkre.

Foghatnánk a liberálisok altruizmusára, de nincs olyan, hogy liberális, kizárólag balliberális van, az pedig sosem volt önfeláldozó, hanem mindig gyilkos volt, másokból áldozatot csináló.

Magyarázhatnánk a szintén népszerű szolidaritással, amely állítólag európai érték, de az nem szolidaritás, hogy lerombolom az általam felépített társadalmat, csak azért, hogy egy idegen jobban érezze magát nálunk.

Arról nem szólva, hogy ezek az idegenek sosem lesznek hálásak az önfeláldozásunkért, a szolidaritásunkért. Az ő kultúrájuk más fogalmi rendszerben működik. s megérteni is csak azon belül lehet(ne). „Csakis egy az Isten és Mohamed az ő prófétája.”

Mi tehát ennek az irracionális hozzáállásnak az oka? – Rejtély.

A legkézenfekvőbb irracionális választ adni egy irracionális magatartásra, vagyis összeesküvés elméletet gyártani, amelyben a szabadkőművesek, a Bilderberg-Csoport és az Isten tudja milyen nevű titkos páholyok arra szövetkeztek, hogy az általuk megálmodott jövő felé vezető úton fontos állomás a fehér ember (és talán a kereszténység) kiirtása.

Mivel a konspirációs teóriák szerint ezek a titkos gittegyletek a rettenetesen nagy hatalmuk mellett még komplett idióták is, nem látják, hogy a fehér ember nélkül a világgazdaság összeomlik, a kultúra, amelyik képes volt embert küldeni a Holdra és most a Marsra szállást készíti éppen elő, végleg elenyészik.  

Dejszen éppen ezt akarják! – mondaná egy harcos ökoforradalmár, aki maga is boldogan állna ennek az ügynek a szolgálatába, ha lenne ilyen ügy. Elvégre a fehér ember ökológiai lábnyoma a legnagyobb a földkerekségen. Ökoforradalmáraink szerint annyira nagy, hogy az már veszélyezteti a földet. Naná, hiszen a fehér ember miatt van a globális felmelegedés is! Ennél fogva tehát, ha mi, fehér emberek eltűnnénk a földről, a bolygó megmenekülne és elviselhető méretű ökológiai lábnyommal rendelkező, egymást kőbunkóval agyonverdeső népek kellemes együttélése valósulna meg.

Nem úgy van a’! Az USA irányítja az egészet. Előbb megrendezte az arab tavaszt (ez igaz is), szétzilálta a viszonylag konszolidált államokat, amivel elindította a népvándorlást. Így szabadul meg egy jelentős gazdasági ellenféltől, Európától.

Bár mindegyik jópofa elmélet, sajnos egyik sem állja meg a helyét. A fehér ember Európa pusztulásával nem hal ki. A világ legnagyobb országában, Oroszországban kimeríthetetlen ipari nyersanyagkészleten ülő kaukázusiak (kaukázusi a fehér ember egyik elnevezése) ülnek, és nagyon nem úgy néz ki, hogy őket bármiféle összeesküvés veszélyeztetné.

Az USA sem teljesen idióták gyülekezete, - bár ez néha kétséges – pontosan tudják, hogy a világpiacon Európa inkább a szövetségesük, mint az ellenségük. Bármennyire fáj, én inkább azzal számolok, hogy a világuralmi törekvéseket a háttérből irányító érdekcsoportok nem hülyék, inkább nagyon is okosok.

Persze, maradnak az UFO-k, mert azt nem tudhatjuk, hogy Merkel és a többi európai vezető nem az é véletlenül, végtére is magtalanok és meddők. Talán éppen azért, mert hibridek. A tervük pedig az, hogy a föld fejlettebb társadalmait szétzilálják, majd tök váratlanul megtámadnak minket nagy büdös repülőcsészealjaikon. Azért csak figyeljünk oda! Nehogy a végén kilógjon ott egy-két csáp a szoknya alól!

Arról se feledkezzünk meg, hogy végtére is a világgazdaság legnagyobb profittermelői kapitalista berendezkedésűek. A fene tudja, akár a plüssállat gyártók szövetsége is állhat az egész mögött. Vagy a gyertyaöntők.

Ám, ha az eddig felsorolt magyarázatok, elméletek nem igazak, akkor passz. Illetve nem passz, de akkor a tudományt kell okolnunk, pontosabban annak hiányát. Egy kibaszott fordított evolúció zajlik, s ha a társadalmunk még néhány évig liberális demokrácia lesz, szép lassan visszamászunk a fára. Aminek azért annyi előnye lesz, hogy messzebbre látunk majd, mint most az EU-t vezető bürokraták.

Itt volt ez a barcelonai eset. Néhány hónapja százezrek vonultak az utcára azért, hogy muszlim bevándorlókat fogadjanak be millió szám. Még egyszer: millió szám! Úgy, hogy előtte a VIII. századtól az 1492-es reconquistáig, azaz nagyjából 700 évig arab uralom alatt éltek. (Habár éppen Katalónia úszta meg 250 évvel.) Úgy, hogy egyébként a Barcelonát és környékét lakó katalánok gyűlölik a többi spanyolt, folyamatosan az elszakadással fenyegetőznek. S ezek, akik gyűlölik a saját fajtájukat, azt sem bírják elviselni, hogy turisták járnak hozzájuk, akik jól érzik magukat ott és a bőrükben.

Egy végletekig frusztrált, begyepesedett társadalom a katalán, amelyik inkább választja a leigázóikat, az őket évszázadokig alávetettként tartókat, mint azt lássa, hogy más emberek képesek élvezni az életet. Még most, a merényleteket követően sem néznek szembe a valósággal. Kivonulnak a térre és azt óbégatják, hogy ők nem félnek.

Márpedig félniük kéne. Mert a félelem azt is jelentené, hogy látják a valóságot, s ha látják, tehetnének ellene. A spanyol gazdaság törékeny. Nemrég még az egész országra kiterjedő súlyos válság osztotta meg a társadalmat. Mihez kezdenek majd, ha a gyűlölt turisták elmaradnak?       

Bármennyire is furcsának, de leginkább elkeserítőnek tűnik, Európának tényleg nincs egységes válasza a népvándorlásra, illetve az azzal együtt járó terrorizmusra, végső esetben pedig kultúránk elvesztésére. Majdnem hogy úgy tűnik, kizárólag mi, magyarok látjuk a valóságot és csak nekünk van megoldásunk a végső pusztulás megakadályozására.

Persze, nem minden magyar állampolgár érzi problémának a népvándorlást. Köztünk is vannak olyanok, akik inkább nyalogatnák szolgaként egy koszos muszlim rühes lábát, mint elénekeljék a magyar himnuszt. Igen, ilyen végletes a helyzet. S bár a történelmünk leginkább irodalmi művekben tart számon hazaárulókat, - ott sem sokat – e fajtából sehol nincs annyi, mint nálunk. Gyakorlatilag a balliberális oldal, - ideértve a Jobbikot is -  legfőbb politikai célja ez. Mármint a hazaárulás.

Szinte mázli, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, mint voltunk Mohács előtt! Nem vagyunk irigyelt katonai, gazdasági és főleg kulturális szuperhatalom, mint akkor voltunk. Mátyást féltek a Szent Római Birodalom császárává választani, bár ő volt a legalkalmasabb, erejétől rettegtek. Amikor hátba szúrták, elfoglalta Bécset. Csak így, lazán. Egy mukkot nem mert szólni senki, amikor seregével megjelent a kapu előtt. S miután kényelmesen elhelyezkedett, amazok még békítgették is, a kedvében jártak. Végül összeurópai ármánnyal tudták csak eltenni láb alól.

A halála után maradt űrben még mindig elég erős országot egyszerre támadta meg a török, a Szent Róma Birodalom és egy magyar nemes, bizonyos Zapolja (Szapolyai) a saját egyéni ambícióit propagálandó. Így szakadtunk három részre, nyögtünk török igát 150 évig, majd utána egy belterjességtől elkorcsosult uralkodócsalád végleg megpecsételte a sorsunkat.

S végül eljutottunk oda, ahol ma vagyunk: megint egyedül állunk a vártán a muzulmánokkal szemben és megint biztosak lehetünk benne, hogy a saját fajtánk is ránk támad, miközben a szomszédaink villás nyelvüket öltögetve felénk nyálat csorgatnak bűzös szájukon. Ma is nagyobb ellenség vagyunk, mint a gyilkolászó szaracénok.

Hát ezért lenne jó tudni, milyen mozgatói vannak ennek a népvándorlásnak álcázott inváziónak. Mert invázió folyik, efelől nem lehet kétségünk. Cui prodest? Ki az a gaz, kinek hasznára van mindez? Találjuk meg gyorsan, mert a Drótkerítés nagyon hamar kevés lesz.  

Nem titkolom, a klímaváltozás kapcsán kialakult, valamely különös oknál fogva tudományosnak is tartott hiszti egyszerre szánalmas és nevetséges számomra.  Szánalmas és nevetséges, mert a tudományos gondolkodás paródiáját láthatom a Sas-kabaré avítt díszleteivel berendezett szocreál teátrumban és természetesen az annak megfelelő színvonalon. Ahhoz hasonlatos karikatúrája ez az emberiség legmagasztosabb tevékenységének, amely egy jobb sorsa érdemes emberről készült haláltusájában.

S mielőtt még bárki megvádolna azzal, hogy klímaszkeptikusként ironizálok, közlöm, a tudomány általános állapotáról szólanék, s a globális felmelegedés csupán szemléltetőeszköz számomra. Néhány éve még a tudományos gondolkodásban elengedhetetlenül szükséges paradigmaváltásról értekeztem, s most tessék, már a halotti torán mondok beszédet.

Tekintve, hogy maga a klímavita az e világon eltölthető időnk rövidsége okán nem teszi lehetővé egyik tábor számára sem a végső konklúzió levonását, nem mennék bele abba, hogy a szkeptikusok állnak-e közelebb a valósághoz, vagy a hívei. Mindkét táborból vannak tudományos fokozattal rendelkező, a tudományt gyakorlatban is művelő, általam nagyra becsült barátaim. S bár magam állást foglaltam már korábban, balomban magasra emelve Szent Ágoston De Trinitate-jét, jobbomban Descartes De La Methode-ját fenntartom magamnak a véleményem igazságában való kételkedés jogát.

Azt azért mégis ki kell mondanom, hogy a globális felmelegedés antropogén jellegét kutató tudomány néhány égbekiáltó ostobaságot is bedobott a köztudatba, - kihasználva a gondolkodásról leszokott, vagy magasabb absztrakciós szinten gondolkodni eleve képtelen emberek hiszékenységét – amelyek tematizálni alkalmasak, de a valóságot felszínre hozni már nem.

Szerintem mindenki ismeri Archimédesz törvényét, ha máshogy nem is, de a dal szerint biztosan:

„Archimédesz, az öreg, kisangyalom!

Egy kád vízbe beesett, kisangyalom!

Amint mászott kifelé,

Ezt a törvényt észlelé, kisangyalom! (hogy)

Minden vízbe mártott test, kisangyalom!

A súlyából annyit veszt, kisangyalom!

Amennyi az általa

Kiszorított víz súlya, kisangyalom!”

Amennyire én tudom, Archimédesz törvényét eddig senkinek nem sikerült megcáfolnia. Kivéve persze a klímaegyház papjait!. Ők ugyanis azt állítják, hogy az olvadó jéghegyek jelentősen megemelik majd a világtengerek szintjét. Melyik jéghegy, amelyik a vízben van eleve? Mert a jéghegyek túlnyomó többsége nem szárazföldön van, hanem a vízben. S ha a vízben van, egyszer már kiszorította a saját súlyának megfelelő vízmennyiséget.

Ne feledkezzünk meg a víz kivételes hőtágulási viselkedéséről sem! A víz sűrűsége 4 °C-on a legnagyobb, hiszen adott mennyiségű víz térfogata 4 °C-on a legkisebb. Vagyis a fagyott víz, azaz a jég egy kisebb sűrűségű, de nagyobb térfogatú állapot. Elolvadván a sűrűsége nő, ergo a térfogata csökken. Ebből világosan következik, hogy az elolvadó jéghegyek vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány centit emelik a világtengerek szintjét.

A klímaváltozás generálta népvándorlásnak sincs semmilyen tudományos alapja. A Szahara alatt egy komplett óceán van. Az ENSZ több alkalommal is végzett fúrásokat Afrika vízszegény területein és nagy mélységekből hoztak fel vizet. Aztán azt ráhagyták a négusokra, akik fegyveres csoportokba szerveződtek és elrekvirálták az éltető nedűt. S ahelyett, hogy békefenntartókkal védték volna meg a kutakat, többé nem mentek oda. A négerek meg így jártak. Ezért lesz népvándorlás, nem azért, mert nincs ott elég víz.   

Talán ezeknek a téveszméknek a globális felmelegedés elméletéhez kapcsolódása ellenére van a klímakutató tudósoknak, de nem sokat tesznek azért, hogy a helyére tegyék a kérdéseket. Ahogyan a jegesmedvés bugyutaságtól sem képesek megszabadulni. 8 ezer éve a teljes jégtakaró elolvadt, a jegesmedve mégsem halt ki. Leginkább azért, mert nem jeget eszik.

Ám mindközül a legnagyobb butasága az elméletnek magához az általános értelemben vett tudományhoz való viszonya. Először is elvesztette a tudomány céljával és szerepével való kapcsolatát, másrészt úgy antropomorfizálja a globális felmelegedés jelenségét, mint a vallások ruházzák fel emberi tulajdonságokkal az isteneket.

Mert mit mond a globális felmelegedés elméletét kutató tudós?

1., A globális felmelegedést az ember okozza.

2., Amikor megoldást kínál, többnyire ökoforradalomról zagyvál.

Megmagyarázom, miért káros szemlélet ez a tudományos gondolkodás szempontjából!

Nézzük, mi is a tudomány! – Legáltalánosabban megismerő tevékenységként szokták nevezni. Nagyjából ez az oka annak, hogy mára a tudomány csak elenyésző részben képes szolgálni az emberi társadalom igényeit. Ugyanis, amíg az ókor viszonylagosan lassú társadalmi mozgásait a tudomány, mint megismerő tevékenység képes volt követni, addig a digitális kor társadalmi változásait ebben a minőségében már nem.

A tudománynak tehát meg kellene újulnia. A világ olyan gyorsan változik, hogy a cselekvések és történések komplexitását, az egymásra hatásukból eredő új és rövid idejű valóságokat a puszta megismerés már nem képes hasznosíthatósági időintervallumon belül közvetíteni a társadalom egyes tagjai és csoportjai felé. Mire eljut hozzánk egy valamiről való tudás, már idejét múlttá válik.

Hirtelen Asimov nagysikerű Alapítvány sorozatának főhőse, Hari Seldon jut eszembe, aki a pszichohistória nevű tudomány segítségével előre tudta jelezni a jövő alakulását. Nos, volt, aki ötvözte a matematikát a szociológiával és ma ezt elfogadott tudományként ismerjük. Asimov regényében a matematikát a pszichológiával ötvözte. Alig nagyobb ökörség, mint az előbbi, ami, ugyebár, a közgazdaságtudomány.

A tudományos gondolkodás, - legalábbis a valódi tudományos gondolkodás – a megismerő tevékenységet mindig is csupán a tudomány egy csekély részt felölelő darabkájának tekintette. Ezért is születhettek a múltban a megismerhető világ komplexitásával kapcsolatos olyan tudományos tények, amelyek a mai napig megállják a helyüket és szolgálják az emberiséget.

A tudománynak tehát mindig is feladata volt a jövőre vonatkozó hasznos tudás átadása az emberiségnek. A tudománynak ez a funkciója mára kiveszett. Azt nevezik tudománynak, hogy rég halott emberek okos (vagy kevésbé okos) gondolatait biflázzák be, s azt aztán mantrázzák, mint valami imádságot.   

Mit mondanak a klímakutatók? – Csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat. Gyerekek, aki ezt a kifejezést kitalálta, az egy irdatlan nagy ökör volt. WTF (mi a fax) ökológiai lábnyom? Eh, nem is érdekel! Persze, nyilván tudom, ők mire mondják, hát ezért nem érdekel. Mindenesetre a csökkentésére való felszólítás azt jelenti, hogy hamar hirtelen takarodjunk vissza a kőkorba.

Itt van, bazmeg, tudomány! Egyél! Mondj le a kényelemről, vesd el a modern technikát, s ha nem tudsz kőbaltát csinálni, amivel agyonverheted a szomszédot és a vadállatokat, akkor elmész melózni a mezőgazdaságba. Mer’ ipar az nem lesz! Szélmalom, meg vízimalom, meg lábbal hajtós rokka.

Nem azt mondják, hogy „na, itt ez a probléma, mi meg tudósok vagyunk, ezért a kornak megfelelő, vagy azon túlmutató nóvumot állítunk elő interdiszciplináris összefogással”, nem. Azt mondják, szarunk az űrkutatásra és a high-tech-re! Nem az egyre komplexebb digitális korszak forrásaiból merítenek a jövő megóvása érdekében, hanem hasznos produktum előállításának mellőzésével visszakatapultálnának minket a párezer évvel.

Szerintük a túlnépesedő bolygó minden baját meg lehet oldani, ha visszasüllyedünk a primitív emberi társadalom szintjére. Más bolygók benépesítése (terraformálás)? Az energiahordozók káros hatásainak csökkentése fejlesztésekkel? Új típusú energiahordozók létrehozása? Ugyan! Mindenre megoldás, ha kőbaltát fogunk és vadászni megyünk, az asszonyok meg bogyókat gyűjtögetni.

Ökoforradalomként emlegetnek olyan elmeháborodott elgondolásokat, hogy az emberek ne utazzanak, ne ismerjék meg a bolygót, amin élnek, maradjanak helyben és pattintgassanak kovakövet. Ja, hogy a tudomány lételeme a megismerés, amibe beletartozik a tágabb és szűkebb környezetünk ismerete is? S több szem többet lát? Ne nézegessünk itt, kérem, húzzon mindenki krumplit kapálni!

Az a helyzet, hogy a klímakutatók csúnyán alulmaradtak a gonosz széndioxiddal szembeni harcban. Fontos tudni, hogy a CO2 az ember által a világra szabadított ördögi entitás, amelyik most elpusztítani készül teremtőjét. Igaz, hogy az ember előtt is létezett széndioxid, még a mostaninál is nagyobb koncentrációban.

Itt érhető tetten a klímakutatás nevű tudomány antropomorfizáló attitűdje, amely alapvetően a primitív ember hitvilágában fellelhető és az ismeretlentől való félelem szülte önkéntelen emberiesítő törekvésének átvétele. Az ember tehát akkor antropomorfizál (emberiesít), ha ismerethiány áll fenn.

Mondok más példát is: Geocentrikus világkép. Az elmélet Ptolemaiosz (első század közepe) összegzése szerint az igazolja, hogy a föld a világmindenség középpontja és többi égitest körülötte kering. A geocentrikus világkép alapja az ember Isten általi teremtése. Vagyis a teremtett világmindenség központja az kell legyen, ahol Isten megteremtette az embert.

Mindezekért vonom kétségbe a klímakutatást, mint tudományos tevékenységet. Nem azért, mert én vitatnám, hogy a globális felmelegedés létezik. Hogyne létezne, hiszen olyan szélsőséges éghajlati jelenségek váltak általánossá, amelyek mindenképpen felvetik egy (akár kedvezőtlen) felmelegedési folyamat eszkalálódását. Az is nyilvánvaló, hogy az emberi tevékenység, ha nem is képes komolyan befolyásolni sem pro, sem kontra, mindenképpen tényező kell, hogy legyen, mert fajunk tudatos lények szervezett csoportja.

Egészen biztos, ha a társadalom dekadenciája kikezdte is a tudomány bástyáit, miáltal korszakalkotó megoldások nem születnek, nem születhetnek, azért még tennünk kell valamit. Ha a klímaegyezmény nem egy pénzelszívó rendszer lenne, ahol százezer milliárd dollárok tűnnek el kontrollálhatatlanul, talán lenne más megoldás is, mint a kőkorszakba való visszatérés.

Abszolút mértékben egyetértek Trump elnökkel, amiért kilépett ebből a gittegyletből. Ilyen baromságokra kiszórni a pénzt teljesen értelmetlen. Senki a nagypofájú tagországok közül nem tudta eddig teljesíteni a vállalásait. Senki! Nem hiszem, hogy olyan nagyon akarták volna, de minek is, ha teljességgel lehetetlen, hiszen az éghajlatváltozást nem az ember idézte elő, s jelenleg nincsenek olyan eszközeink, amelyekkel megakadályozhatnánk.

A klímaváltozás káros hatásait legfeljebb csökkenthetjük. Kell is! De nem a jegesmedvékkel példálózva, és nem is Archimédesz törvényét ignorálva. Legkevésbé pedig misztifikálva az ember szerepét. Tudatos lényekként kötelességünk a környezetünk olyan módon történő formálása, amely a bolygó ökológiai egyensúlyának megtartása mellett is kedvezőbb életfeltételeket biztosít mindannyiunk számára.  

Hiszem, hogy ez megvalósítható lenne, csak reanimálni kell hozzá a tudományt. Azt a tudományt, amelyik nem a múltba réved bambán, amelyik képes a kornak megfelelő válaszokat adni, hogy a jövő kevésbé vesszen bele a homályba.