Manapság, a nagy társadalmi árokásás évtizedeiben valamilyen érdek érvényesítése kapcsán hol egyik, hol másik politikai oldal veti fel annak szükségességét, hogy bizonyos, az ország egészét mélyen érintő kérdésekben legyen valamiféle konszenzus. A rendszerváltozás óta végbemenő társadalmi változásokat figyelembe véve számomra teljesen szürreális, hogy ezeket a konszenzusos témákat nemzeti minimumnak nevezték el.

Na, de most komolyan! Ahol az ország egyik fele eleve elutasítja a nemzet gondolatát, s ha megemlíti is azt, kizárólag negatív kontextusban teszi, ott a politikai térfél két oldala miként tárgyalhat nemzeti minimumról? Ahol az egyik fél irtózik minden, a nemzetre utaló szimbólumtól (zászló, himnusz, stb), s ha politikai performanszokat szervez, ott az EU zászlaja lobog a magyar helyett, a himnuszt pedig hol az internacionálé (lásd Gyurcsány-Bajnai éra), hol pedig Beethoven Örömódája, az EU himnusza helyettesíti? Megmondom: sehogy!

Ez van, ha a politika maga alá gyűri a társadalmat, és már az egyes tartalmaknak is politikai nevet ad. Nem új keletű szokás ez náluk. A politikai nemzet fogalmát is politikusok találták ki. Alig telt el fél évszázad, s már be is bizonyosodott, hogy a politikai nemzet nem létezik, soha nem is fog.

Amint az nem közismert az egyszerű állampolgárok körében, mert az illetékes „tudósok” gondosan átsiklanak bizonyos események történései felett, a politikai nemzet Magyarországon akkor bukott meg, amikor Kun Béla a dicsőséges tavaszi hadjárat során a visszafoglalt területekre nem a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzette ki. Ez is egyik (fő) oka volt a későbbi trianoni tragédiának.

Ebből azóta sem tanulva a politika és a „tudomány” továbbra is használja a kifejezést. Azonban nemzet csakis egyféleképpen határozható meg: törzsi-nemzetségi alapon. Elsősorban azért, mert szakrális tartalma lelki megerősítést is ad, másrészt, mert nagyobb társadalmi lefedettséget biztosít, harmadrészt pedig azért, mert az egyazon irányítás alá tartozó személyek és csoportok egyenlősége alapvető, szemben a politikai nemzetben (soha nem) egyesülő társadalommal.

A törzsi-nemzetségi nemzeteszme szerint például magyar az, aki magyarnak születik, s vele azonos jogú magyar, aki jogi aktus útján (házasság) lesz azzá. A különbség nüansznyi, mégis világok választják el a kettőt. A politikai nemzet ugyanis szigorúan jogi képződmény, ellenben a törzsi-nemzetségi nemzetfogalom etnikai alapon tesz egyenlővé.

Egy példával illusztrálom: A politikai nemzet fogalma szerint Fekete Pákó Nigériában született, majd magyar állampolgár lett, ennyiben számít csak magyarnak. A törzsi nemzetségi alapú nemzetfelfogásban Pákó nem az állam területén hosszabb tartózkodási idővel jogot nyert személy lenne, hanem pontosan annyira magyar, mint bárki, aki a honban született.

Utóbbi felfogásnak jelentősen nagyobb a társadalomba integráló hatása, hiszen szakrális megerősítést nyer az „egy vagy közülünk” kifejezés. Gondoljunk csak a középkori zsidótörvényeket kijátszó Mátyás királyra, aki megnyerte ügyének a zsidókat, rangot és pozíciót adott közülük a jó képességűeknek, felemelte, magyarrá tette őket. Csak elmeháborodottak vitatják Mátyás államának sikerességét.

Némi történelmi áttekintő után visszakanyarodva napjainkhoz, s tovább elmélkedve a nemzeti minimum témakörén, nem tudok felemlíteni egyetlen ésszerű érvet sem, miért kéne a jobboldalnak és a baloldaliságot elutasító egyéb, nemzeti társadalomban gondolkodó csoportoknak konszenzusra törekedni a nemzetet megvető internacionalista-globalista baloldallal.

Rághatjuk a gittet, mint Lattmann Tamás nemzetközi jogász az „illegális migráció” kifejezéssel kapcsolatban, hogy helytelen az elnevezés, de akkor sem jutunk közelebb a legfontosabb kérdéshez. A legfontosabb kérdésről majd később!

Az megvan, hogy Lattmann az ATV-n azért bírálta vehemensen a kormányt és migránspolitikáját, mert helytelennek tartja az illegális migráció kifejezés használatát. Ugyanis a jogtudomány illegális határátlépést ismer, amelyet az irreguláris, tehát nem szabályozott migráció körbe sorol. Ergo mindenki használja a jogi kifejezést, ne konyhanyelven kommunikáljon. Oké, de vajon Lattamann Tamás otthon Solanum tuberosumnak nevezi a krumplit? Merthogy annak az lenne ám a becsületes neve.  

Ne legyünk gittegylet! Ne rágódjunk azon, helytelen-e a nemzeti minimum meghatározás, vagy valami más nevet kéne adni a gyereknek. A legfontosabb kérdés az, a mai valóságban helye van-e bármiféle konszenzusnak a baloldallal, s a magukat baloldalinak vallók csoportjaival?

Az én válaszom erre az, hogy nincs. Nem tudok egyetlen olyan témát sem, amelyet a baloldal ma képvisel, és az előrébb vinné az ország, a magyarság, Európa és a világ ügyét. Hallott már valaki baloldali embertől a neomarxista-neobolsevik lózungokon kívül mást is mantrázni?

Ne tévedjünk nagyot, a helyi (partikuláris) ügyek (például városfejlesztés, műtárgyak, épületek, intézmények gondozása, stb) sosem voltak politikai ügyek, csak azzá mutálódott ebben az elfajzott társadalomban. Azokban a konszenzus nem politikai kérdés. A nemzeti minimum alatt egyébként is többnyire szimbolikus aktusokat értenek a róla lamentálók.

S ha mind emellé odatesszük, hogy a baloldal térnyerése eddig mindig népirtáshoz, vérengzéshez vezetett, akkor teljesen érthető az elhatárolódás(om). Ez okból joggal kérheti számon rajtam bárki, hogy ezek szerint elzárkózom-e mindennemű kommunikációtól a baloldali emberekkel.    

Íme, a válaszom:  

„az ember okos, de nagy tömegben buta és hisztérikus állattá válik.”

/’K’ ügynök – Man in Black/

Vagyis az egyes baloldali személyek (ismerősök, barátok, családtagok) tekintetében, ha konszenzus nem is, de diskurzus szükséges. Pusztán azért, hogy megismerjük egymás álláspontját. Ne adj Isten, esetleg meg is értsük, mit miért mond vagy tesz. Családtagom és kedves ismerősöm is van több, aki baloldali. Azonban számomra nem ez a mérce, amivel őket mérem.

Én ugyanis a baloldali nézetek mellett elutasítom a politika primátusát a társadalom legtöbb területének kérdéseiben. A politika nem tudja a mindenre a választ akkor sem, ha úgy tesz, mintha tudná. Szinte már-már várja a különböző alkalmakat és az ügyeket, amibe belekotnyeleskedhet, mert fenn akarja tartani szavazótábora számára azt a látszatot, hogy ő mindenhez ért.

Csütörtökön, a Kormányinfón Lázárnak szegezte a kérdést egy okvetetlenkedő újságíró, hogy nem érzi-e felelősségét a kormányzat az őcsényi migránsellenes hangulat miatt. Lázár lazán rávágta, hogy nem. Ami politikailag elfogadható, de a tudomány ismeri az elitek „modell szerepét”, vagyis a jelenséget, hogy az egyszerű ember az eliteket utánzó attitűdöt vesz fel. Magyarországon Szalai Erzsébet szociológus foglalkozik elitkutatással. Kiváló tudós. És baloldali, csak mondom!

Ez okból, ha a politikai elitünk … őőőő … hogy is mondjam finoman? … lop, az egyszerű ember könnyedén felmenti magát hasonló cselekménye bűne alól. Aztán mondjuk az már vicces, amikor a gipszkartont és cementet hazalopkodó építőipari dolgozó letolvajozza a kormányt.

Tény tehát, ha a politika és a politikai elit tagjai mindenbe beleszólnak, lehetnek olyan kedvezőtlen történések, társadalmi jelenségek, amelyekért vállalniuk kell(ene) a felelősséget. Nem teszik, és ezzel is példát mutatnak. Ezért divat nem felelősséget vállalni semmiért, s ebből fakad a következménynélküliség is, de az egy másik téma lenne.

Újabb kitérő után visszakanyarodhatunk az én baloldali ismerőseimhez. Szóval, ők nem baloldali ismerősök vagy családtagok, CSAK ismerősök és családtagok. Soha fel nem merülne bennem, hogy akárkivel is megszakítsam a kapcsolatot az ő politikai nézetei miatt. Az ugyanis az illető személy megítélésében csak a nagyon sokadik szempont.

Nekem a baloldali eszmével/eszmékkel van bajom. Hazug, aljas, gyilkos természetű. Mástól elvenni, mert azt nem illeti meg, mert az nem elfogadható módon jutott hozzá, stb. Aztán szépen legyilkolták a nekik nem tetszőket, majd pontosan ugyanúgy éltek, mint akiket azért gyilkoltak le, mert azok gazemberek voltak. A szervilis kisember pedig éljenezte őket.

Édes Istenem, a vidéki emberek, - velem együtt – hogy hittek a szocializmusban! Semmit nem sejtettünk abból, ami Budapesten történik, nem ismertük a valós történelmünket sem. Mi nem loptunk, mi tanultunk és dolgoztunk, s a szocialista ember erényeit tartottuk. Ugyanekkor Budapesten az elvtársak tivornyáztak, tobzódtak, dúskáltak. Úgy éltek, mint a grófok és bárók. A vidéki ember véréből és verejtékéből.

Ma is ez megy. Az összes politikusunk munka nélkül lett milliárdos, aztán bevallanak a vagyonnyilatkozatukban egy panellakás felét, romló anyagi helyzetet. Mellettük viszont a feleségeik, férjeik, barátaik és rokonaik hirtelen mind zsenikké lesznek és milliárdokat gründolnak össze. Nem hülyék az emberek, tudják, hogy átverik őket.

Viszont én a baloldali polgártársaimmal ellentétben nem vennék el semmit tőlük. A világ ugyanis mindig így működött. S ha a hőbörgő melósból lenne hirtelen miniszter, - mint volt az átkosban – ugyanúgy lopna, urizálna, rokonok, ismerősök nevén rejtegetné a vagyonát. Bizony, senki sem jobb a Deákné vásznánál.

S noha mindenki tisztában van a helyzettel, nincs összefogás, ami ezen változtathatna. A pártok szimpatizánsai ugyanis csak a másik pártok politikusait tartja gazembernek, a sajátját viszont hérosznak. Bumm! Ilyen egyértelmű helyzetben sem tudunk kialakítani egységes álláspontot, akkor hogy tudnánk ennél sokkal bonyolultabb, nagyobb távlatú kérdésekben?

Nincs és nem lehetséges a konszenzus politikai táborok között, mert mindkét oldalon mindig lesz elégséges gyalogos katona, aki kész a vezetőiért szuronyt előre szegezni. S egyre többen vagyunk/leszünk, akik nem a politikumtól várják a megoldásokat, akik törekszünk megismerni a múltunkat, hogy abból tanulhassunk. Akiket nem lehet utcára hívni olyanokkal, hogy legyen semlegesneműeknek külön WC, hogy ne kelljen tanulni az iskolákban, hogy fogadjunk be félállat muszlimokat, mert az milyen jó, ha legyilkolnak minket.

Szépen nő a számunk, akik nem vagyunk kíváncsiak hazugságokra, akik értékén kezeljük az eseményeket és embereket, akik nem vágyunk permanens forradalomra és négyévenkénti hisztériára a szavazás körül. Akiket nem lehet megvenni demagóg szövegekkel és olcsó ígéretekkel, hogy „én majd jobb leszek, mint a másik volt”. Akik nem hisszük, ha kinn a óbégatunk az utcán, akkor világváltókká válunk, mert mi nem is akarjuk megváltani a világot, megelégszünk a környezetünkkel harmóniában élni, a szomszédjainkkal kölcsönösen tisztelni egymást. Nekünk elég szerető családban élni, mi a legkisebb egység szilárd alapjáról építjük a jövő társadalmát. Titokban, hogy ne is vegyétek észre.