Fogalmam sincs, hogy a Honvédelmi Minisztérium mely szervezete folytatta le ezt a katonai jellegű kiképzést, amelyen egy miniszterelnökségi kabinet alkalmazottja, egy fiatal hölgy elveszítette mindkét kezét. A hivatalos kommüniké hiányában olyan elmeháborodott korcskurváktól, mint Mérő Vera kell megtudnunk ezt-azt. Engem ez végtelenül felháborít.
Igen, bazmeg, a mi oldalunktól ebben az ügyben részletes tájékoztatást várnék el.
Én még voltam katona. Határőrként 90 napos kiképzésen vettem részt. Volt nálunk is gránátdobás. Rühellte mindenki, még a kiképzőink is. Egy rohadt veszélyes játékszer a gránát. Éppen ezért mi úgy két hétig kizárólag gyakorlógránáttal játszottunk katonásdit. A gyakorlógránát nem robban fel, nincs benne viszont az eszköz képes „elcsappanni”. S ez a legfontosabb! A gránátot úgy kell eldobni, hogy a karunkat hátra húzzuk, majd egy hirtelen mozdulattal, - mint egy ostorcsapás – meglendítjük előre, és elengedjük az eszközt. Az ostorcsapás-mozdulat során a gránátnak el kell csappannia. Amennyiben a csattanásszerű hangot nem halljuk, a gránát nem fog felrobbanni, mert nem élesítettük be.
Emlékszem, még eskü előtt zajlott a gránátvetés gyakorlat. Miután gyakorlógránátokkal kitanultuk a mesterséget, kaptunk élesgránátot, de abból is csökkentett hatásfokút. Összegyűltünk a harci árokban, onnan kellett kidobálni az eszközt. Volt olyan, ami nem csappant el. Ilyenkor a gyakorlatvezető ráparancsolt a katonára, hogy kússzon ki a gránátért és próbálja meg újra.
Senki nem mászott ki közülünk! Az alhadnagy őrjöngött, de kénytelen volt ő kikúszni mindannyiszor. Hiába fenyegetőzött, hogy megfenyíttet, mivel nem tettük le az esküt, nem voltunk fenyíthetőek. Így aztán, amikor én dobtam, s gránát elcsappant, de nem robbant fel, az alhadnagy sűrű káromkodások közepette szépen kikúszott érte, visszamászott és ő dobta el újból.
Szóval, értem én, hogy a kishölgy önként jelentkezett a jó bulinak ígérkező kiképzésre. Értem. S ennyi év távlatából a katonaságból én is szinte csak szép dolgokra emlékszem, pedig akkor igen gyűlöltem az angyalbőrt. Viszont a katonaság akkor is veszélyesüzem.
S itt kérdezném meg a tisztelt szervezőket:
- Milyen kiképzésben részesült a hölgy, mielőtt élesgránátot adtak a kezébe?
- Ki felügyelte az eszközhasználatát, ki volt az a katona, aki mellette állt?
- Milyen típusú (támadó vagy védekező) gránát volt nála?
- Dobott egyáltalán gyakorlógránáttal?
- Hogy lehetséges, hogy az eszközt kétkézre fogta? Hogy a kurva életben, ha egyszer szakember, egy katona állt mellette?
- S ha szabályosan használta az eszközt, akkor a karbantartás során hogy nem derült fény a hibára?
Nem, nem Orbán Viktort akarom lemondatni. Nem is a honvédelmi minisztert, Szalay-Bobrovniczky Krisztófot. Egyszerűen csak érdekelne, mitől érzi valaki magát katonának.
A BM hivatásos állományú tagjaként anno annyit elmélkedtem a fegyverhasználatról. Az irodámban sokszor vettem kézbe a PA-63-asomat, és csak bámultam. Elképesztő, hogy az a kis vasdarab milyen pusztítást képes végezni. Mindig annyira ügyeltem rá, hogy szabályosan fogjam meg, ellenőrizzem a töltöttségét, még akkor is, ha tudtam, hogy előző nap ürítettem a csövet és a tárat. Később, már civilként azért nem tartottam soha lőfegyvert, mert azok közé tartozom, akik gondolkodás nélkül használnák. S amit használat közben tesz az ember, azt ritkán lehet reparálni.
Az eddigi információk alapján meggyőződésem, hogy ez a tragédia elkerülhető lett volna. Anélkül, hogy kritikai megjegyzéseket tennék a magyar honvédség szakmai és morális állapotára, annyit azért csak megjegyeznék, hogy a honvédelem élén nemrég még egy beteg pojáca állt, Ruszin-Szendi Romolusz.
