Az érdekeknek két főcsoportja létezik: egyéni érdekek és közösségi érdekek. A két főcsoporton belül van számtalan további tagozódás, ám ezzel én most nem foglalkoznék. Nem, mert az egyéni érdekek többnyire méltatlanok a közös diskurzusra, s közösségből is van számtalan, amelyek teljesen hidegen hagynak.

Az ember, mint társas lény, a társadalmi lét foglalkoztat leginkább.

Értékelésemben kifejezetten szeretném elkerülni az objektivitásnak még a látszatát is. Nem szeretném a legcsekélyebb együttérzést sem mutatni a „másik csoport” iránt. A kamu holisztikus szemlélet teljes elutasítása mellett kell kiállnom, megőrizve a józan ész mindenek felettiségét.

Álláspontom kialakításában a kulturális antropológia, - mint valaha volt adekvát válasz társadalmi létünk fontos kérdéseire - elkorcsosulása egy faji és nemi előítéletességekre épülő áltudománnyá válása a legfontosabb mérföldkő. Ó, memento mori! Mert minden elmúlik egyszer, de nem mindegy, hogyan.

Márpedig eljött az idő, hogy a kulturális antropológia, mint tudomány eltűnjék a liberális démonokrácia bűzös pöcegödrében. Elmerengtem, bizonyára maradtak még épeszű antropológusok, de ők egészen biztosan csak úgy maradhattak, maradhatnak meg, ha eltitkolták, eltitkolják emberi értelmüket az őket körülvevő szubhumán közösség előtt.

A kulturális antropológia olyan emberiségellenes mozgalmak és nézetek szajhája, mint a gender studies, BLM mozgalom és az LMBTQBLABLA ideológia. Tehát, amikor az érdekek két főcsoportját értékelem, a ma társadalomtudományoknak hazudott diszciplínák hamis szándékú alapvetéseit ignorálva teszem.

Véleményem origója a baloldali világnézetnek az értelmi evolúció egy alacsonyabb fokaként történő beazonosítása. A baloldali ember értelmileg alacsonyabb szinten áll, mint a jobboldali. A baloldali ember ugyanis nem képes közösségben élni, nem képes értelmezni a közösségi, társadalmi lét legfontosabb kérdéseit, jelenségeit. A baloldali ember primitív individuális célokat képes csupán megfogalmazni, s a közösség is csupán annyiban létezik számára, amennyiben sokan együtt képesek óbégatni ugyanazokat az individualista lózungokat, amelyek béklyóban tartják fejletlen elméjüket.

A baloldali emberek gondolkodásának középpontjában kizárólag egyéni boldogulásuk lehetséges módozatai állnak. Tekintve, hogy önnön mihasznaságukról nincs belátási képességük elgondolkodni, jobb megélhetésük valamennyi akadályát másokban látják. Ezért azok a szabadságjogok, amelyekről főcsahosaik ugatni méltóztatnak, mindig mások szabadságjogainak korlátozása által teljesedhetnek csak ki.

Minden ember egyenlő! – mondják ők. Ami tényszerűen nem igaz. Egy rest, a tanulást és a munkát kerülő ember sosem lehet egyenlő értékű egy szorgalmasan tanuló és dolgozó emberrel. S ekkor jön a hamis tudomány, a kulturális antropológia, és elmagyarázza, a tanulni és dolgozni restek egy meg nem értett társadalmi csoport, egy kisebbség, amit fel kell karolni, amelynek megértését az ismeretek hiánya nehezíti, az, hogy a többségi társadalom nem tudja, nem érti, vajon milyen valódi okai lehetnek arra ezeknek az embereknek, hogy úgy döntsenek, nem kívánnak a többségi társadalom szabályai szerint élni.

Azt, persze, nem teszik hozzá, hogy a szabályokból ugyan nem kérnek, de a szabályokhoz alkalmazkodók viselkedésének eredményeiből részesedni akarnak, hiszen mind egyenlőek vagyunk.  

„El kell venni a gazdagok pénzét, mert nálam gazdagabb senki nem lehet! Hiszen én vagyok a legokosabb ember széles e világban, így, ha én nem vagyok milliárdos, más meg az, akkor ő csakis becstelenül lehetett azzá.” – Ez a másik kedvenc mantrájuk.

Akik ismernek, tudják, hogy nem a Rózsadombon nőttem fel, hanem a Vargahegyen. A Vargahegyen, bazmeg, Miskolcon a Vasgyárban! Megmondjam, milyen messze van a Vargahegy a Rózsadombtól? – Fényévekre!!!

És biztosan emlékszem, soha egyetlen osztálytársam, vagy környékbeli gyerek matekkönyvét sem loptam el, hogy így akadályozzam meg az előbbre jutásban.  

Nagyon lentről is lehetséges elég magasra feljutni. Ehhez pusztán szorgalom, önismeret és kitartás szükséges. Emlékszem, nagy bulista voltam huszonévesen, de megragadtam a rendszerváltozás biztosította lehetőséget és egyetemre mentem. A gyerekkori barátok ”egyetemfejűnek” csúfoltak. Sosem érdekelt, mentem előre leszegett fejjel, és nem adtam fel akkor sem, ha nagyon fájt.

Nem foglalkozom az ország leggazdagabb embereivel. Egy-kettővel van módom olykor szót váltani. Ilyenkor nem érzem magam feszélyezve, nem viselkedem alárendelt személyként. Miért? – Mert nem irigylek tőlük semmit, mert a hivatásomban letettem a névjegyem, mert van annyi intellektuális munícióm, ami elégséges egy ilyen kommunikációs helyzetben.

Elfogadom, hogy sosem lesz annyi pénzem, mint nekik. Mondanám, hogy nem is kéne, de nem lenne igaz. Pusztán annyiról van szó, hogy felmértem saját képességeimet, közte a „bátorságomat”, a kockázatvállalási hajlandóságomat, és rájöttem, más utat kell járnom.

Még a Miskolci Egyetemen volt irodám, amikor a hozzám faxolni, telefonálgatni rendszeresen bejáró olajszőkítő haverjaim felajánlották, indítsak én is egy vagont. Döntöttem, nem vállaltam a kockázatot. Saját döntés volt. Ők milliárdosok lettek a 90-es évek végére, én meg nem. Kaptam lehetőséget, nem éltem vele. Jó okom volt rá, számomra elfogadható indok. Senkit nem hibáztatok a döntésemért, de nem is irigylem azokat a srácokat.

Churchill nevéhez kötnek egy mondást: „aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve. Aki Negyven fölött nem konzervatív, annak nincs esze.” A mondás vagy tőle ered, vagy nem, de ez biztos. Nos, húszévesen liberális voltam, egészen pontosan baloldali. Ma meg, ha nem is vagyok konzervatív, maximálisan elutasítok mindent, ami baloldali, mert a baloldaliság egy értelmileg fejletlen tudati állapot.

Mindig elmondom, 49 évesen lettem apa. Vagyis, ahogy mondani szokás, már a kazetta ’B’ oldala ment javában. S amit 40 éves korom körül már éreztem, hogy valami nincs rendben a világgal, az apaság szintjét elérve minden egyszeriben világossá vált.

Az egyéni ambíciók egyetlen kiteljesedési módja a közösség szolgálata rendületlenül. S ha ennek akarunk némi szakrális köntöst, ami erőt ad, akkor Isten áldását emlegetjük.

Engem, a meggyőződéses egyházellenest manapság gyakran érnek tetten Isten felemlegetésével. Ennek egyetlen oka, hogy rájöttem, létezésem értelme, annak a csodának a kiszolgálása, hogy apa lehetek.

Ettől a hivatásomban nem lettem kevesebb. Sőt, mások állítása szerint még határozottabbá váltam. A munkám fontos elemévé vált annak társadalmi hasznossága, a közösségi érdek érvényesülésének mind hatékonyabb elősegítése. Két éve ezért még kinevettek, ma már egyre kevesebben, mert az idő engem igazolt.       

Úgy vélem, normális, ha fiatalon az ember álmodozik, és elsősorban saját boldogulása lebeg a szemei előtt. Onnantól nem normális ez az ábrándozás, amikor nem az egyéni képességeit óhajtja latba vetni, hanem másokat szerezne kifosztani, e korcs nézetei ellen ágálókat megfosztani a szólás jogától.

Fejlődni senkinek sem tilos, többnyire ingyen van. Ám, ha a fiatal álmodozók olyan idősebbek világnézetét kezdik utánozni, akik kizárólag másokban keresik saját sikertelenségük okát, és mások kifosztását, mint a magasabbra jutás egyetlen lehetőségét vázolják fel, megragadnak egy primitív értelmi evolúciós szinten, az életük zsákutcába fut, ahonnan nem nagyon van visszaút.