Ki nem tudja, ki az a Dömdödöm? – Ő Lázár Ervin meséinek egyik hőse, a Négyszögletű Kerek Erdő lakója, egy rendkívül érzékeny kis lény, aki nem tud mást mondani, mint azt, hogy dömdödöm. Ám ezzel képes kifejezni az érzéseit, közölni a többiekkel folytatott társalgásban megfogalmazódott mondandóját, mesélni magáról és a körülötte lévő nagyvilágról, stb.

Egyszer, amikor versmondó versenyt rendeztek, Dömdödöm a következő költeményét szavalta el: Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm. Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán azonnal felháborodásának adott hangot, mondván, hogy ennek nincs értelme. Ám ekkor a társaság esze, a híres-neves Mikkamakka elmondta nekik, hogy ez azt jelenti, hogy mindnyájukat nagyon szereti.

Mindez miről jutott eszembe? – Egyrészt az oktatás reformja napi téma, különösen a politikai ellenzék körében. Másrészt éppen tegnap este chat-eltem egy középiskolás kis barátommal, aki friss iskolai élményeiről számolt be. Ám az elhatározást, hogy erről írnom kell valamit, az indikálta leginkább, hogy elolvastam az EDULINE interjúját Fenyő D. Györggyel, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárával, a Magyartanárok Egyesületének alelnökével, aki szerint Jókait, Katonát, Vörösmartyt és Madáchot nem kéne tanítani a középiskolákban.

Mondta mindezt az irodalom tantárgy kötelező olvasmányai témakörének kapcsán. Állítása szerint Jókai olvashatatlan, a Csongor és tünde (Vörösmarty) története élvezhetetlen. Továbbá az sem tartható, hogy a világirodalmi ismeretek megszerzésében Homérosztól kezdve jutunk el a különböző korokon áthaladva a kortárs irodalomig.

Ezt az interjút aztán megosztotta a Facebook-on egy balliberális csoport (Tani-Tani), amely az oktatásra fokuszál. Ahol is olyan kommenteket sikerült elolvasnom, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Fenyő „tanár úr” agymenését támogatandó egy ELTE-s pszichológus figura kifejtette, hogy kötelező olvasmányt megnevezni azért baromság, mert nincs semmilyen statisztika arról, hogy az iskolában olvasottak kihatnának a felnőttkori viszonyunkra az olvasáshoz.  

A progresszív értelmiség egybehangzó szakmai véleménye tehát az, hogy az iskolai olvasmány egyetlen lényegi eleme a sztori, ami, ha mai korunk társadalmához kapcsolódó aktualitást nem tartalmaz, akkor haszontalan, olvasásra méltatlan, illetve eleve marhaság kötelezően előírni, hogy mit olvassanak a tanulók.

Fenyő ebben a tekintetben egyébként egy számomra is akceptálható felütéssel kezdi a mondandóját: „…most a lassúságot, a figyelmes, az elmélyülő olvasást kell megtanítani.” Érti ezt a digitális társadalomra jellemző gyors és felületes információfeldolgozás torzításait kiküszöbölendő. Helyes, egyetértek!

Ám az ördög mindig a részletekben rejlik, így végül eljutottunk Jókai szükségszerű likvidálásától a szocreál Örkényen és Ottlikon keresztül történő beemeléséhez a kánonba. Mert, mint azt Fenyő véli, a szocialista kultúra közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint az ógörög, vagy a XIX. századi magyar. Kapaszkodjunk! – Mert időben közelebb van. Assszta gyere haza!

A mi haladárjaink szerint tehát az irodalom oktatás színvonalát az tudná igazán növelni, ha szépirodalom (vers és próza) gyanánt a szocializmus életérzéseit megörökítő írók és költők műveit olvasnák a nebulók, olyan fiatalok, akik egyébként már a rendszerváltozás után születtek. Fenyő elvtárs bizonyára nem hallgat magyar hip-hop-ot, így nem ismerheti a Ketioz nevű nagyszerű rapperünk strófába szedett igazságát, mely szerint „88-as arcok meg nem olvasnak Marxot”.

Értem én, hogy ezek a szakmakrémje urak és hölgyek nosztalgiát éreznek az után a kor után, amelyben ők és szüleik hatalmuk teljében bohém életet élhettek a fővárosban, de egy, a már a demokráciában született fiatalt nem érdekli jobban Örkény, mint Jókai. Nyilván egyik sem érdekli, hiszen a „sztorijaik” távol állnak az ő világától.

És ezek tanítanak az egyetemeinken, középiskoláinkban. Csupa egybites bolsevik Pavlov kutyája, akik, ha a szocializmusról van szó, nyáladzani kezdenek, és azonnal lehull a szakmaiság mimikrije.  

Csakhogy a múlt korok irodalmát nem annak történetei miatt kell megismernünk, mert abban benne lenne az adott kor társadalmi kór-, vagy látképe. Egyrészt nincs benne, hiszen egy jobb író plasztikus képei vagy árnyalják, eltúlozzák, esetleg karikírozzák a valóságot. Másrészt a múlt korok viszonyait inkább történelemórákon kéne elemezgetni.

Amiért mégis kötelezővé kell tenni gyermekeink számára a magyar irodalom évszázados remekeinek olvasását, az a nyelvnek, az emberi társadalom egyetemes jelrendszerének minél magasabb szinten történő elsajátítása, a szókincsünk bővítése, a szabatos fogalmazás készség szintre emelése, a nyelv és gondolkodás között fennálló kölcsönhatás révén az intelligencia fejlesztése.  

Hiszen a digitális társadalom (jelen korunk) legnagyobb problémája éppen a felszínes dekódolás, amely az egyszerűsítések, rövidítések általános alkalmazásával rombolja a nyelvet, az emberi kommunikáció legkifinomultabb eszközét, amely megadva a gondolkodás kereteit, irányítja a gondolkodás formáit. Logikus, ha a nyelvünk leegyszerűsödik, vele a gondolkodásunk is.

Az idegen nyelvekben való jártasság okán erőltetik például az angol eredetiben történő olvasást. Ami a nyelvtanulás szempontjából valóban helyes. Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy az angol egy nagyon egyszerű nyelv. Egyetlen szóval akár több mindent is leírnak, szemben a magyar nyelvvel, amelyben egyetlen érzést tucatnyi szóval van lehetőségünk kifejezni.

Márpedig, - amennyiben hihetünk a tudománynak – a nyelv egyszerűsödése a gondolkodásunkat is retrográd pályára állítja. Ami azért probléma, mert miközben a nyelv folyamatosan egyszerűsödik (s vele gondolkodásunk), addig az emberi társadalom egyre differenciáltabbá válik, ahol az egyénnek korábban soha nem tapasztalt élményeket, helyzeteket kell megélnie, azokhoz viszonyulnia és feldolgoznia. Mindezt tehát egy primitívebbé váló nyelvi eszközkészlet által szűkülő keretek közé szorított gondolkodással.

Ennek ellenére a magukat progresszív értelmiséginek nevezők a mellett érvelnek, hogy a gyermekeink ne ismerjék meg ma is használatos tárgyaink korábbi elnevezéseit, érzéseink kifejezésére használt szavaink régebbi keletű szinonimáit, nyelvünk sokszínűségét leleménnyel alkalmazó régi nagy íróink gondolatainak mondatokban való leképezéseit, amelyekkel bővíthetnék saját szókincsüket. 

Kérdem én, mi ez, ha nem szándékos lebutítása a jövő generációinak éppen azok által, akiknek az lenne a feladata, hogy fejlesszék az értelmüket? Hogy taníthat 40 éve egy ilyen Fenyő? Egy másodpercre sem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni. Senkit azok közül, akik úgy gondolkodnak, mint ő.

Mert Dömdödöm bár egy bájos figura a mesében, én semmiképpen nem szeretném, ha a gyermekeink ennyire egyszerűen lennének csak képesek közölni a gondolataikat, kifejezni érzéseiket, meghatározni önmagukat vagy leírni a világot, amely körülveszi őket.     

Amikor pedig azt hallom haladóéktól, hogy az oktatás reformokra szorul, magam is azt gondolom, hogy feltétlenül. Ám szemben azzal, hogy ők mindig még több pénzt akarnak, én pusztán annyit, hogy takarodjanak az iskolákból. Mind! Az összes, aki szerint az oktatás gondjait elsősorban pénzzel lehet megoldani. Több fizetéssel, infrastruktúra-fejlesztéssel.

Természetesen mindkettő előnyére válna az oktatásnak. Végtére is a jövő letéteményeseinek képzésére semmilyen anyagi áldozat nem lehet drága. A pedagógus pedig, aki a legértékesebb munkát végzi, nem élhet éhbéren. Sajnos magunkkal hoztuk az államszocializmusból, hogy nem merünk őszintén súlyozni, értékpreferenciákat meghatározni, kinek a munkája előbbre való a másikénál, amire most ráerősít a liberális demokrácia kényszeres egyenlősítése (uniformizálása) is.

Ugyanakkor nem elfogadható egyetlen olyan hivatkozás sem a pedagógusok részéről, amelyben a tankönyvekre panaszkodnak, vagy arra, hogy jogszabályi feltételek okán nem képesek azt tanítani, ami helyes lenne. Ez hazugság, ócska emberek ócska kifogása. Amikor a tanteremajtó bezáródik, senki nincs ott, csak a tanár és a diákok.

Platón iskolája egy görög hősről, Akadémoszról elnevezett olajfa-liget volt. Innen az elnevezés: akadémia. Tanítványai itt gyűltek köré és hallgatták tanításait. Nem sokat adtak az infrastruktúrára, tankönyvek sem nagyon voltak. Csak tudását átadni kész és képes tanár, valamint tudásra szomjazó fiatal tanítványok.

Én őszintén sajnálom, ha valaki nem tanult elég állhatatosan, hogy felvegyék orvosi, jogi vagy közgazdaságtudományi karra, s így csak a tanárképző maradt, de saját sikertelenségükből táplálkozó frusztrációjukat ne a mi gyerekeink kínzásával, sarjadó értelmük tiprásával csillapítsák. Kifogásaik pedig kiváltképpen ne legyenek semmiféle feltételre, mert nincs szükségük másra, csak az őket körülülő gyerekekre.

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy magasabb fizetéstől senki nem lesz alkalmasabb a feladata ellátására. Valaki vagy jó pedagógus, vagy nem. Sajnos a mai társadalmunkban az alkalmatlanok lényegesen nagyobb számban vannak az alkalmasoknál. S amilyen mihasznák, annyira önérzetesek is. Pedig, ha e poszt végén elkezdenénk sztorizni a tanárok viselt dolgairól, bizony nem maradna szülő, aki támogatná a bérfejlesztésüket.