Hogy az mi? – Megpróbálom szemléltetni.
Képzeljünk el egy 10 g/cm³-nél nagyobb sűrűségű, szilárd halmazállapotú, legvalószínűbben nikkelből és vasból álló magot, amely ötezer kilométernél is mélyebben van, egészen pontosan a bolygótest közepén, emiatt úgy nevezzük, hogy földmag. Az ember eddig mindössze alig több, mint tíz kilométer mélyre volt képes lefúrni, vagyis a földmag az a szint, amit nagy valószínűséggel soha nem fogunk elérni.
Na, hát az egyéni felelősségtudat szintje jelenleg pont olyan elérhetetlen távolságra van tőlünk, mint a földmag. Persze, nyilván nem mindenki számára, de e kivételek oly csekély számban fordulnak elő, hogy jelenlétük a magyar társadalomban elhanyagolható, a fizika meghatározását kölcsönvéve: pontszerű.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a „Miskolcról, szabadon” elnevezésű Facebook-os csoportban egy, a saját bevallása szerint harmincnyolc éve az építőiparban dolgozó melós kijelentette, egyetlen munkás sem felelős az általa elvégzett munka minőségéért, hanem csupán a tervező és a megrendelő.
Nos, akinél már dolgozott vízvezeték- vagy villanyszerelő, kőműves és burkoló, az velem együtt szisszen fel ennek hallatán. Sajnos azt kell mondanom, hogy az építőipar nem a legjobb képességű emberek úri kaszinója. Éppen ezért nem is érdemes foglalkozni velük, hisz oly mértékben öntudatlan népek, hogy érdemi diskurzus lefolytatására alkalmatlanok.
Ez nem lekezelés a részemről. Természetesen az általuk elvégzett munkákat fontosnak tartom, a társadalomban betöltött szerepüket meg pláne. A véleményem arról szól, hogy társadalomtudományi kérdésekben magas szintű vitát iskolázatlan emberekkel nincs lehetőség lefolytatni.
Én hobbi szinten értek az autószereléshez. Aki ismer, tudja jól, nem szaladok minden aprósággal egy mesteremberhez. Ám, amikor elviszem a járművemet egy olyan szakemberhez, aki érti a mestersége csínját-bínját, nem kezdek el vitatkozni vele, mintha én jobban tudnám. Mert nem tudom, nem tudhatom jobban. Ebben ő képezte magát, neki van gyakorlata benne, az ő szava szent és kész. Ez az én hozzáállásom.
Vitám tehát az egyéni felelősségtudat tekintetében nem a képzetlen, vagy más irányú képzetséggel bíró emberekkel van, hanem széles körben értelmezve a társadalomtudósokkal, egészen pontosan most a pedagógusokkal.
Olvasom valami Deliága Éva nevű gyermekpszichológus írását a diákok-iskola-tanterv vonatkozásában. Én nem ismerem az illető hölgy szakmai felkészültségét a saját szakterületén, de az értekezésének a pedagógiáról szóló részéből kiordító ostobaság elemi erővel vágott pofán.
A praxisában előforduló esetek felsorolásával kezdi. Mindenki járt iskolába valameddig, van tapasztalata. A legtöbben szülők is vagyunk, tehát gyermekünknek az oktatási renddel folytatott küzdelmével kapcsolatban is képben kell lennünk. Éppen ezért nem a diákok iskolai élményeit fogom taglalni, bár illusztráció gyanánt esetlegesen meg kell említenem konkrét példákat.
Aztán, amikor magyarázatot kell adnia arra, hogy egy pedagógus miért oktat kifogásolható módon, azonnal előáll a mai politikai ellenzék, a balliberálisok orbitális hazugságaival, semmivel sem igazolható mantrákkal, az egyéni felelősségről való reflexszerű tereléssel. Mindenért a kormány a hibás. A mostani. Ez az oktatási rendszer… és most idézek tőle:
„A probléma összetett. Magyarországon örökségünk a poroszos iskolarendszer, ahol a rend, fegyelem, frontális oktatás, nagy lexikális ismeretanyag a meghatározó.”
Nem tudom, az most erősít-e engem, ha elmondom, hogy rektori dicsérettel diplomáztam pedagógiából, hogy anno Vekerdy Tamás tanár úrtól Horváth Attila államtitkár úrig többen próbáltak megnyerni a Waldorf programnak, az oktatási minisztériumnak. A pedagógiatörténeti államvizsgám jelesét csak úgy voltak hajlandóak jegyzőkönyvezni, ha az éppen államvizsgázó társam helyett elmondtam a tételét. Természetesen ez amolyan poénkodás volt a professzoromtól, de egyben demonstráció is.
Én nem azért szereztem egyetemi diplomát pedagógiai pszichológiából, mert máshová nem vettek fel. Én akartam azt a tudást, amit ott megkaphattam. Szemben sok más pedagógussal, de erről majd később!
Valamit a tudományt tisztelő ember hitvallásáról:
„Van-e csúfabb ugyanis a meggondolatlanságnál, és van-e bármi is olyannyira megfontolatlan, olyannyira méltatlan a bölcs tekintélyéhez és belátásához, minthogy akár hamis nézeteket képviseljen, akár pedig fenntartás nélkül síkraszálljon olyasmi mellett, amit nem vizsgált meg és tárt fel eléggé?”
/Marcus Tullius Cicero: Az istenek természete/
S akkor a valóság a gyermekpszichológus hölgy álltásaival szemben!
Nincs poroszos iskolarendszer Magyarországon. Egyrészt a pedagógusképzés már a 90-es években, a szocialista kormányzás idején szakított a „régi” oktatási renddel, s képzéseit a bolognai rendszerhez, vagyis a nyugat-európai trendekhez igazította. Ebből egyenesen következik, hogy a 90-es évek végétől egyetlen poroszosan képzett pedagógus sem került ki felsőoktatási intézményekből.
Maguk az iskolák is átalakultak, előbb hat, majd nyolc osztályos gimnáziumok lettek. A hagyományos tagolás (8 év általános, 4 év középfokú) mára gyakorlatilag nem is létezik. A Magyar Bálint minisztériuma által kidolgozott NAT (Nemzeti Alap Tanterv) gerince ma is érvényben van, a teljes mostani rendszer (egyébként helyesen) erre épül.
Itt álljunk meg egy szóra!
Én a bolognai oktatási rendszert életképtelen ostobaságnak tartom. Pont azért, mert az egyéni felelősségtudat kialakulását nemhogy nem teszi lehetővé, de kifejezetten akadályozza. Arra nevel, hogy a kiválóság rossz, csakis a „mindenki legyen egyformán középszerű” a jó. Mégis helyesnek tartottam a bevezetését, mert a nyugati típusú társadalmakhoz való idomulásunkat elősegítette, elősegíti.
Részlet a 2011. évi CXC., a nemzeti köznevelésről szóló törvényből:
- § (1) A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás.
Ezt kell megvalósítani az oktatási intézményekben. Mit vár a pedagógusoktól? Íme:
(3) A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.
Hogy ez az egyes oktatási intézményekben mennyire valósul meg, azért a „rendszert” alig terheli felelősség. Szemben az intézmény dolgozóival és a szülőkkel, akiknek a felelőssége viszont fokozott. Más kérdés, hogy lerázzák magukról, mint kutya a bolhát.
Beszéljünk kicsit az ismeretanyagról is!
Az ismeretanyag bővülése nem holmi oktatási rendszer következménye, hanem az emberi társdalom folyamatos változásának, differenciálódásának, jó esetben fejlődésének következménye. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a tananyag nem lehet kevesebb, csak több, a mai gyerekek ilyen szempontból való terhelése jelentősebb. Szerencsére!
Amíg az őskorban a gyerek tanulnivalója abból állt, hogy ősanya megtanította, mely bogyók ehetőek, ősapa pedig azt, miként kell állatot elejteni, addig a modern korban, amelyet manapság szeretnek digitális társadalomként aposztrofálni, a tudás szerteágazó ismeretekből áll össze. A millió forrásból táplálkozó tudásanyag megfelelő elsajátítására kell képeznünk szakembereket, nem pedig azon lamentálni, hogyan lehetne még kevesebbet tanítani, hogy a gyerek játszhasson.
Az iskola nem játszótér, játszóház! Az a pedagógus és szülő, aki szerint annak kéne lennie, egyszerűen retardált. Az iskola inkább munkahely, nem véletlen, hogy a nappali tagozatos felsőfokú képzésben résztvevőknek a képzés évei beleszámítanak a munkában eltöltött időbe. Az sem teljesen igaz, hogy a gyerek magának tanul, mert az állam nem azért áldoz a képzésére, hogy Harry Potter akarjon lenni.
Tanulni jog és kötelezettség egyszerre. S bár a tanulók igénye is szempont a tanterv összeállításánál, nem a döntő szempont. Nem lehet az! A gyermek igénye ugyanis, - éppen mentális éretlensége okán – sokszor irracionális. Így tehát azon szülők, pedagógusok és politikai kalandorok, akik ezeket az irracionális törekvéseket, mint a jövőben pozitív hozadékot eredményező magatartást támogatják, ártanak a gyereknek, ártanak a társadalomnak.
Ezek az elvetemült idióták szoktak olyanokkal érvelni, hogy híressé vált emberek, esetlegesen tudósok sem voltak mind jó tanulók. Nos, ezek a kivételek, amelyek azt a szabályt erősítik, hogy tanulj, ha el akarsz érni valamit. Hiszen az is tény, hogy a tudósok, a nagyszerű emberek elhanyagolható kivételtől eltekintve mind nagyon sokat és keményen tanultak, képezték magukat, hogy elérjenek valamit, amiért érdemes vállalni a kemény munkát.
Ami azonban a legfontosabb, aminek kimondásától az ostoba szülő, a léhűtő pedagógus és a balliberális politikus irtózik, az a tény, hogy a tanterem ajtajának bezárultával nincs ott sem Orbán Viktor, sem más mumus, csakis a pedagógus és a gyerekek. Onnantól minden a tanáron múlik, nem valamiféle démonizálható rendszeren. Csakis a tanáron!
Ezt kimondani azonban magában hordozza az egyéni felelősség gondolatát is, amitől a tanár és a balliberálisok úgy prüszkölnek, mint ördög a tömjéntől. Helyette mantrázzák a hülyeségeket, támogatják a gyereket abban, hogy ne tanuljon. Pedig a tudás hatalom, a tudást viszont kizárólag tanulással lehet megszerezni, ergo, aki nem tanul (vagy nem születik kivételes helyzetű családba), az vélhetően a Bosch-ban lesz szalagmunkás, vagy elmegy Angliába hasonló munkára több pénzért.
Olvasott már kerettantervet bármilyen tantárgyból akárki is, aki az iskolai túlterhelésről, az avítt tananyagról delirál? Lefogadom, hogy nem. A tantárgyak kerettantervei rendkívül tágas mozgásteret adnak a pedagógusoknak, pusztán élni kellene vele. Szó nincs sehol arról, hogy Móra Ferenc: Kincskereső kisködmönjét kell magyar irodalomból tanítani. Egyébként sem egy mű tartalmának ismerete adja a tudást, hanem a történetéből leszűrhető tanulság, olyan tanulság, amely a mai társadalmunk élethelyzeteire is reflektál.
Hogy aztán a gyermek felfogja-e, beépíti-e gondolkodásába mindazon ismeretanyagot, amit a tanár átad, szinte teljesen csak a pedagógus felelőssége. Mert vagy képes megtanítani a nebulókat, hogyan ismerjék fel a hasznos ismereteket, amelyből a valódi tudás származik, vagy nem. Nincs rendszer, amelyik a pedagógus alkalmatlanságáért átvállalná a felelősséget, hiába mantrázza ezt az összes hitvány tanár és balliberális politikus.
Adódik a kérdés: Akkor hogyan változtassunk a kialakult helyzeten?
A helyzet több évtized alatt, még a szocializmusban vált katasztrofálissá, amikor azokból lett pedagógus, akiket sehová nem vettek fel, csak tanító- vagy tanárképzőbe. A saját sikertelenségük okán frusztrálttá lett emberek frusztrációs dühe aztán rázúdult a gyerekekre.
Első és legfontosabb lépés tehát az, hogy a pedagógus életpályát kívánatossá tegyük, hogy akik azt választják, ne kényszerből tegyék. Ennek egyetlen eszköze a pénz. Üres zsebbel, társadalmi megbecsülés nélkül hivatástudatot elvárni egy pedagógustól ostobaság. A pedagógusok bérfejlesztése tehát primátust kell, hogy élvezzen.
Mennyi legyen a fizetésük? – Lássuk csak!
A napokban jelentette ki egy kormánytag, hogy az orvosok bérét tízezer euró (hárommillió forint) körüli összegre kell felvinni, mert az volna méltó az orvosi hivatáshoz, az lenne jól artikulált elismerés a társadalom részéről az állam által. Helyes, egyetértek! Viszont ezen elvek szerint egy jól képzett pedagógus bére sem lehet kevesebb hétezer eurónál (kétmillió forint).
Ugyanis az életünk és egészségünk után/mellett a legfontosabb a gyermekünk, illetve az ő testi és lelki fejlődése. Annak letéteményese pediglen a pedagógus. Bátran állítsunk fel fontossági sorrendet, vállaljuk fel alapvető, mondhatni, genetikusan öröklődő értékrendünket, amelyben az élet és testi épség után közvetlenül a gyermek következik. Nem kell ezt eltagadnunk.
Persze, a balliberális mantrák szerint mindenki egyformán fontos, minden ember ugyanannyit ér. A társadalom számára biztosan nem! Vízvezeték-szerelő és hegesztő nélkül biztosan ellennénk, de orvos/gyógyító nélkül aligha. És hasonlóan fontos a tudás továbbadásának képességével rendelkező szakember is, a pedagógus. Fontosabb, mint a bírósági jegyző, vagy a bolti eladó.
Szeretném kiemelni, nem az egyes szakmák ellen szólok, hanem egy ésszerű érv mentén a kiemelten fontos képzettségek mellett. Nem célom megsérteni a felszolgálókat vagy a traktorvezetőket, de nekik is kell rendelkezniük annyi belátási képességgel, hogy elfogadják, vannak fontosabb feladatellátók is, mint ők. Az egyik ilyen a gyermekeik tanítója, nevelője.
Szóval, kapjanak valódi anyagi elismerést a pedagógusok. Ám ezzel együtt a képzésük rendszerét is át kell alakítani, mert az nem elfogadható, hogy amíg egy orvos nyolc éven át tanul, képzi magát, addig egy pedagógus akár már három év alatt is diplomát kaphat. Az én vízióm szerint öt év alapszakasz után további három év szakképzés lenne indokolt. Továbbá kapja meg a pedagógus is a tudósoknak általában kijáró két betűt a neve elé.
Ez perspektíva lenne. Így a kiválóak versengenének a pályán, nem a csalódottak, a máshová nem kellők töltenék be. Ilyen körülmények mellett lehetne számon kérni, ha egy pedagógus nem végzi lelkiismeretesen a munkáját. Sajnos én nem látok rá sok esélyt, hogy ilyen ideális körülmények beálljanak. Mindettől függetlenül a pedagógusok egyéni felelőssége fennáll az oktatás színvonalának elégtelensége vonatkozásában.
