Egy igen nehéz és kényes témához nyúlok ezúttal. Egy olyan problémakört igyekszek körüljárni, amely csakis ránk, magyarokra jellemző, és amely egyre inkább irányt szab társadalmunk mindennapjainak. Van tehát aktualitása erről diskurzust nyitni.

Nyilvánvalóan most sem célom a meggyőzés, ahogy sohasem az. Az evangelizációt meghagyom másoknak, én maradok a tényközlésnél. Rámutatok ellentmondásokra, felemlítek alternatívákat, de leginkább kimondom, amit gondolok. Akkor is, ha ez másoknak, sokaknak nem tetszik.

Arról fogok most beszélni, hogy ki magyar és ki nem magyar. Az evidenciákat, mint azt, hogy egy Kínában született, Kínában élő kínai nem magyar, nem részletezem. A jogi tényt, hogy minden, Magyarországon magyar állampolgártól született gyermek magyar állampolgár, szintén nem fogom firtatni.

Azonban magyarnak lenni nem pusztán jogi kategória. Sokkal fontosabb az ön- és csoporttudat meghatározásánál az érzelmi kötődés, a szimbolikus egységérzet, vagyis az identitástudat, mint az, hogy milyen állam útlevele lapul a zsebemben. Ebből következik, hogy álláspontom szerint nem minden magyar állampolgár magyar.

S mielőtt valakiben felmerülne, hogy elítélhető módon teszek különbséget emberi minőségekben/státuszokban, közlöm, az ilyen jellegű distinkciót minden állam jogrendje ismeri és alkalmazza. Magyarországon tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbséget különböztetünk meg, amelyek közt nem említődik a zsidóság, noha pontosan tudjuk, hogy élnek zsidók is nálunk.

Egyébként a zsidó vezetők kérése volt anno, hogy ne említessenek a nemzetek és etnikumok között, hanem pusztán vallásként tartsák nyilván őket. Ami mára azért tarthatatlan, mert a zsidók jelentős része nem vallásos. Tehát igenis jeleznünk kell a különbségeket, eltéréseket. Ez a gyakorlat világszerte.

Nem túl régen értek véget Pyeongchangban (Dél-Korea) a Téli Olimpiai Játékok, ahol négy magyar fiatalember történelmet írt. A rövidpályás gyorskorcsolya váltószámát nyerték fantasztikus időeredménnyel. Micsoda magyar siker! – mondom én. Miközben a váltó két tagjának neve legalábbis kétségeket vet fel a magyarságukat illetően. Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang.

Az Európát, illetve annak kultúráját éppen leromboló balliberálisok azonnal ugrottak is a hírre. Majtényi László, volt ombudsman és a baloldal köztársasági elnök-jelöltje kijelentette, két migráns nyert aranyat a magyaroknak. Csintalan Sándor, közismert gazember és politikai kalandor ezt a bődületes ostobaságot és aljasságot is képes volt megfejelni. Állítása szerint mind a négy fiú migráns, mert kettő egyértelműen kínai, a harmadik zsidó, a negyedik pedig sváb.

Ezen felbuzdulva a Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő és baloldali miniszterelnök-jelölt felkutató által tulajdonolt Zoom.hu-n már azt olvashattuk, hogy Orbán kérjen bocsánatot a migránsoktól, akik ezt a szép eredményt szállították nekünk. Hiszen, ha Orbánon múlt volna, a Liu testvérek meg sem születnek. Azt már leírni nem merték, pedig nagyon szerették volna, hogy a másik kettő sem, ugyanis az egyiket elgázosította volna, a másikat meg kiebrudalta volna az országból marhavagonokban. Aki nem tudná, a kedves baloldal így szabadult meg a sváboktól, hogy aztán a házaikba ideológiailag megbízható népeket telepítsen, akik mára úgy megsvábultak, hogy senki jobban.

Mindenki tudja, hogy Magyarországon az Alaptörvényben is rögzített tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbségeken, illetve a zsidókon túl egyéb nációbeliek is élnek békében szép számmal. Ők migránsokként érkeztek anno. A paranoid ellenséggyártásáról híres baloldal a paranoid félelemben tartott, a valóságra nem túl fogékony szavazóinak azt mantrázza, hogy a csúnya magyarok gyűlölnek minden migránst.

Ezzel szemben a valóság teljesen más, ráadásul könnyen felfogható.

A migrációnak két formája van:

1., Reguláris migráció: az egyén szabályozott körülmények között valamilyen okból a származási országától eltérő országba vándorol. Erre bárkinek lehetőséges van, aki a befogadó államok által szabott feltételeknek megfelel.

2., Irreguláris migráció: ilyen minden, szabályozatlan körülmények között zajló vándorlás, például a tiltott határátlépés.

Érkezhetnek irreguláris migránsként olyan személyek, akik később, magukat hitelt érdemlően igazolva menedékkérelmet nyújtanak be. Kérelmük pozitív elbírálása után különféle státuszba kerülhetnek. Például menekült, oltalmazott, befogadott vagy menedékes. A jelenleg folyó muszlim invázió során ezernél is több rászorulón segített a magyar kormány, a terroristákat imádó, ám a jóhiszeműen érkezőket gyűlölködő fröcsögéssel fogadó baloldal jajveszékelése mellett.

A kisebb kitérő után térjünk vissza a mi magyar fiainkra, akik – fene tudja miért – a győzelmüket követően a magyar zászlót lobogtatva, azt terítve a vállukra ünnepeltek. Nem az Európai Unió zászlaját ragadták meg, nem! – „Há’, de mééér? Nem vagyunk tán európaiak? Nem vagyunk tagja az EU-nak?” – értetlenkednek a baloldaliak.

Most csúnyát fogok mondani! Látom is, ahogy Háger Miklós barátunk ráncolja a szemöldökét, de bánja kánya! – Meg a sivatagban két fillérért tilinkózó féllábú jó édesanyátok, az!

Hozzájuk képest a Gyurcsányhoz hasonlóan igen vallásos, - nyilván naponta bérmálkozó – Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely újonnan megválasztott polgármestere, aki egy magyar település magyar lakosságának szolgálatára esküdött fel, beiktatását követően meg sem állt Szegedig, ahol Botka László segédletével, - nyilván kellett Laci fizikai ereje, mert Márki-Zay nem csak jellemében gyenge – fél futballpályányi EU-s zászlót ragadott és bárgyú mosollyal sunyi pofáján lengetni kezdte.

Na, én erre mondom, hogy nem magyar! Magyar állampolgár, jogi státuszát nem vonom kétségbe, de azt igenis kijelentem, ennek a senkiházinak a magyarsága nem jelent többet, mint a zsebében lapuló magyar útlevele. Ennyi, egy fikarcnyival sem több!

Szemben vele Liu Shaolin Sándor, amikor tőle megkérdezték, hogy kínainak vagy magyarnak vallja magát, az egyébként magyar anyától született magyar fiú következőt válaszolta:

„Én itt születtem, itt élek. Magyar színekben versenyzek, magyar csapatban. Ez a hazám. 100%-osan magyarnak vallom magam.”       

Az sem titok, hogy az édesapán keresztül a kínai sportszövetség meghívta Kínába őket, ahol fényűző körülmények között edzhettek, s felajánlották, hogy versenyezzenek ott. A fiúk ezt udvariasan visszautasították. A jobb anyagi körülmények helyett a magyarságukat választották.

Ezt hívják identitásnak, érzelmi kötődésnek a kultúrámhoz, a társadalmi szerveződéshez, amelybe beleszülettem. A baloldal szerint az identitás fiktív tartalom (Váncsa István, a Heti Hetes sztárja nyomán), tehát nem létezik érzelmi kötődés, nincs olyan, hogy hazaszeretet.

Itt bizonyára felhorgadnak azon baloldali honfiak, kik olvasnak, hogy márpedig ők igenis hazaszerető emberek. Még egyszer mondom: aki azt vallja, - márpedig a baloldal nyíltan vallja – hogy nem létezik érzelmi kötődés a kultúrámhoz, jelesül a magyarságomhoz, az nem hazaszerető ember. A szeretet ugyanis érzelmi kötődés.

Persze, a baloldal könnyen jelenti ki, hogy nincs érzelmi kötődésük a magyarságukhoz, elvégre azt is vallják, hogy nincs magyar nép. Például Konok Péter, történész (történész!!!) szereti ezt hangoztatni, de Havas Henrik, a nagy balliberális sármőr közéleti témájú műsorában is visszatérő téma a nem létező magyarság. Illetve csak volt, mert közben kiderült, Havas mégsem olyan nagy sármőr, így letiltották a képernyőről.

Ja, és ami hab a tortán, a baloldali „gondolkodók”, akik szerint nincs is magyar nép, vélt genetikai alapokra hivatkozva mondják ezt. Nekik most elég nagy pofon lehet, hogy a nemzetközi genetikai kutatások tanúsága szerint a magyarság kevésbé kevert, mint más európai népek, például az olaszok vagy franciák. Hoppá!

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy genetikai (vérségi) alapon utoljára a nácik próbálták magyarázni az egyes népek létét. No, igen, Hitler is megmondta, a szovjet szocializmus (a mai balliberális eszmeiség elődje) és a nemzetiszocializmus egy tőről fakad. Ennek tudatában már nem is annyira meglepő, hogy ezek a derék balosok imígyen nyilvánulnak meg.  

Vannak megengedőbb baloldali vélekedések is, amelyek elismerik, hogy léteznek a magyarok, de azok is migránsok Európában. Hirtelen nem is tudom, melyik jobb, melyik kevésbé aljas ostobaság, ha nem is létezünk, vagy, ha létezünk, de migránsok vagyunk, egyszersmind semmivel sem különbek, mint a mostanában Európában robbantgató, kamionnal-teherautóval a tömegbe hajtó muszlimok.

S miközben ők így vélekednek rólunk, magyarokról, miközben úton-útfélen becsmérlik a kultúránkat, aközben ragaszkodnak a „vagyok olyan magyar” kezdetű bolsevik mondókához.

Az megvan még, hogy 2009-ben, amikor Bajnai átvette a kormányfői szerepet, kormányként nem a magyar himnuszt, hanem az internacionálét énekelték? Egy baloldali ember ezen nem akad fel, ám nekünk, magyaroknak nem tetszett. Elvégre állítólag a szocializmus diktatúra volt, annak szimbólumai (az internacionálé is az!) használatát törvény tiltja.

Elmondok egy történelmi tényt, amelyet Magyarországon semmilyen szintű történelemoktatás során nem szokás megemlíteni. A tanácsköztársaság idején, amikor is a volt császári főtisztek által megszervezett vörös hadsereg tavaszi hadjárata során visszafoglalta megszállt országunk területeit, Kun Béla és tömeggyilkos hordája, az olyanok, mint Lukács György marxista gondolkodó (LoL), utasításba adták, hogy a visszafoglalt területekre ne a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzzék ki. Ennek olyan demoralizáló hatása volt, hogy a hadászathoz értő főtisztek elhagyták a hadsereget, az meg szépen szétzüllött, s jórészt ennek, vagyis a baloldali tömeggyilkosoknak köszönhetjük Trianont.  

Szóval, a baloldal száz éve ugyanúgy magyargyűlölő, semmit nem voltak képesek változni. Annyi a különbség, hogy most nem a szovjet, hanem a brüsszeli szovjet zászlaját lengetik. Az internacionálé megmaradt, habár ma nem internacionalistának, hanem globalistának vallják magukat. Mintha lenne különbség!

De azért ők vannak olyan magyarok, mint mi, többiek, akiket érzelmi kötelék fűz hazánkhoz. Akik büszkén valljuk, hogy van identitásunk, hogy magyar kultúránk iránt olthatatlan szerelmet érzünk.

Azt szokták mondani, hogy ők döntik el, eléggé magyarok-e. Hát hogyne! Akkor én meg eldönthetem, hogy sas vagyok. A sasok erre azt mondják, hogy a sasnak levés kritériumokhoz kötött, rendelkezni kell hozzá képességekkel. Például tudni kell repülni, én meg nem tudok. Ne akarjak sas lenni, mondják.

Pont ugyanígy nem döntheti el senki, hogy magyar-e a magyar állampolgár értelmezésen túl is. Aki EU-s zászlót lenget magyar helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár. Aki az internacionálét, vagy akár a boci, boci tarkát énekli a magyar himnusz helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár.

Félreértés ne essék, minden magyar állampolgár fontos polgára hazánknak a munkája, hivatása révén. Nem az identitás az ember értékmérője. Én csak azt szeretném, ha megértenék, ők nem magyarok egy másik, egy fontos értelmezésben, ezért nem kéne túlexponálniuk magukat a nemzet fontos kérdéseivel kapcsolatban.

Egy bő hónap múlva országgyűlési választás lesz. A magyar állampolgárok szerint csak az állam dolgairól döntünk. Szerintünk, magyarok szerint viszont a teljes, a határokon átívelő magyarság sorsáról is. Mert nekünk nem csak a puszta jogi tény számít, - noha az is számít természetesen – hanem az érzelmi kötődés, az identitástudat is. Mindkettő fontos.

Ezért mi, magyarok sosem kérdőjeleznénk meg a magyar állampolgárok jogát az állam működésébe való beleszólásra. Sokkal inkább ők szeretnék, ha minél kevesebb magyarul érző ember mondhatna véleményt, akár választásokon, de bárhol máshol is, bármilyen témában.