Eredetileg teljesen más témakörben szerettem volna blogbejegyzést írni, de egy tegnap esti rövid facebook-csörte, illetve annak végkimenetele eltérített szándékomtól.

Mindig úgy gondoltam, kapcsolatainkat nem szükséges minden aspektusból a saját életkörülményeinkhez, értelmi képességeinkhez, társadalmi státuszunkhoz, szexuális irányultságunkhoz, világnézetünkhöz (politikai hitvallásunkhoz), stb igazítani. Mostanában azonban vannak pillanatok, amikor megingok, s úgy vélem, talán tévedtem.

Engem soha nem érdekelt egyetlen közelebbi vagy távolabbi ismerősömnek sem a nemi identitása, anyagi helyzete, iskolai végzettsége, munkája vagy a ma oly kitüntetett helyen szereplő politikai nézetei. Valamennyi olyan körülmény, amely nem befolyásolja az illető személy emberi minőségét. Márpedig engem csupán ez érdekel, a többi mind elhanyagolható.

Igen ám, de nem mindenki olyan, mint én. Sőt, egyre inkább olybá tűnik, álláspontommal mindinkább marginális helyzetbe kerülök. Ugyanis az, hogy ma egyik vagy másik ember milyen politikai nézeteket vall, alapvető feltétele kapcsolatok kialakulása lehetőségének. S nem csupán kapcsolatok létrejöttének lehet gátja az eltérő politikai hitvallás, de már fennálló, akár több évtizedes ismeretségek, barátságok fennmaradásának is.

Ide jutottunk. Tegnap egy nagyon régi ismerősöm (valamikor, egy másik életemben barátomnak tartottam) a facebook profilja idővonalán felháborodásának adott hangot, hogy vannak olyan emberek, akik a jelenlegi kormányt támogatják. Az ilyen embereket minőségjelzőkkel látta el. Az egyik jelző az „agyhalott” volt. Egy haverja beszállt hozzá kontrázni. Én meg bátorkodtam megjegyzést fűzni a témához. EU Alkotmányra, nemzetközi szerződések vállalásaira hivatkozva igyekeztem kiegészíteni meglehetősen hiányos ismereteiket.

Nem kellett volna. Az én ismerősöm ismerőse azonnal rám támadt. Na, azt meg neki nem kellett volna. Ugyanis

„Először is tova lebben
Lenge bájjal kalapom,
Majd köpenykém, tán még szebben
És a szablyát megkapom,
Vígan kelt föl a napom
S úgy is száll le vígan, békén,
Mert előre mondhatom:
Megdöflek a versem végén!”

Így is történt: lekaszaboltam. Persze, csak szavakkal. S hogy az illető rontott rám, mit sem számított, az én néhai barátom, mostanában inkább csak ismerősöm, törölt az ismerősei közül. Ó, nem! Nem az ismerős elvesztése fölötti érzelmeim ösztökéltek e bejegyzés megírására, ugyanis nincsenek érzelmeim ezzel kapcsolatban. Sokkal inkább maga az egyre elterjedtebb jelenség.

Az ismerősök köre ma azonos a politikailag megegyező véleményű személyekkel. És ez siralmas. Anyukám éppen tegnap mondta, hogy mennyire kedveli két ismerősöm (egyébként ikrek) engem froclizó kommentjeit a facebook-oldalamon. Én meg mondtam neki, hogy magam is sokat nevetek rajtuk, pedig egyáltalán nem kímélnek.

Más a világnézetük. Na és? Ismerjük egymás úgy tizenhét éve, annyiféleképpen ütköztettük már az álláspontjainkat, - amelyek legtöbbször szöges ellentétben álltak egymással – mégsem jutottunk el soha odáig, hogy a másikat az eltérő politikai véleménye miatt ignoráljuk.

Nem tudom, ez minek a „kérdése”. Már úgy értve, hogy írhattam volna, ez intelligencia kérdése, de nem akarok sértő lenni senki számára. Mint fentebb is írtam, számomra teljesen lényegtelen, ki milyen iskolákat végzett, milyen a társadalmi státusza. A tőlünk eltérő véleményt, a másként gondolkodást tolerálni egy stabil belső értékrendet feltételez. Ennélfogva, bár a közéleti kérdésekről másként gondolkodunk, van bennünk valami egészen mélyen gyökeredző közös.

Úgy gondolom, minden emberben megvan ez a készség vagy lehetőség, de a hétköznapok sokszor kilátástalan küzdelmei testet, lelket egyaránt meggyötörnek, s elveszítjük a fontos értékek felismerésének, megbecsülésének képességét. Ám ez nem végleges állapot! Tehetünk ellene, és csak rajtunk múlik.

Rajtunk múlik, szánunk-e időt saját lelki igényeink kielégítésére, embertársainkkal való kapcsolataink ápolására. Mert abban biztos vagyok, hogy minden ember békére, nyugalomra vágyik, társas viselkedése során pedig a közösség más tagjaival kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatra.

Éppen ezért számomra teljesen lényegtelen, hogy ismerőseim, barátaim, családtagjaim miként vélekednek a közéleti történésekről, hogy az általam tiszta szívből gyűlölt baloldali liberális világnézetet propagálják vagy mást, mert csak az számít, hogy jó anya, apa az illető, hogy becsülettel végzi a munkáját, amellyel az emberi társadalom hasznos tagjává válik.

S ha valamely közülük egy markáns, ám súlyos tévedésen alapuló véleményt fogalmaz meg, ahhoz nem azért fűzök megjegyzést, hogy világnézetéből eltérítsem, hanem csupán azért, hogy felhívjam a figyelmét, létezik egy másik (akár több is) álláspont, amelynek több köze van a valósághoz.

Például, amikor valaki a stadionépítések miatt fanyalog és a „cigány Orbánt” éppen emiatt akasztaná fel a családostól, annak elmondom, hogy a stadionépítésre egy Gyurcsány és Bajnai által az UEFA-nak tett, az EU illetékes vezetőjével közösen tartott tárgyalás során, az EU-nak a forrás biztosítása vonatkozásában kinyilvánított ígéretével került sor. Vagyis az EU garanciát vállalt, hogy a kohéziós alapból Magyarország részére külön pénzeket biztosít a stadionok és más sportlétesítmények fejlesztésére.

Értjük? – Nem Orbánnak ígérték meg, nem a mocskos keresztényeknek, hanem az über szimpatikus-demokratikus balliberálisoknak. Orbán egy állami vállalást teljesít. Hogy örömmel teszi, maximum ennyi lehet irritáló azoknak, akik a „cigányvajdát” megfojtanák egy kanál vízben.

Ja, és a stadionpénzekből nem lehet kórházat építeni, fejleszteni. A Források felhasználását jogszabályok (EU-s direktívák) írják elő. Stadionból nem lesz iskola és fordítva sem. Például a mezőgazdaságunk fejlesztését is EU-s szerződés írja elő. Anno Kovács László puhán állt hozzá, ezért az állam kisebb mértékben finanszírozhatja a mezőgazdaságot, mint szomszédjaink. Ennek orvoslására a patás Orbán oligarcháknak, tehát iszonyatos mennyiségű pénzzel rendelkező embereknek adta bérbe a földeket azzal a feltétellel, hogy művelniük, fejleszteniük kell.

Sok ilyen példát tudnék hozni. A költségvetési számok pedig rendelkezésünkre állnak az interneten. Így pontosan lehet tudni, hogy a kormány nem forrásokat von ki évről évre az oktatásból, egészségügyből, hanem ezermilliárdokkal többet tesz bele. Hogy aztán a pénzeket hogy használják fel, az más kérdés. Én tudom, hogy minden magyar mindenhez ért, persze, legjobban a focihoz, de van legalább kilencmillió egészségügyi, gazdasági és oktatásügyi miniszterünk. Szerencsére ilyen nagy a kínálat.

Jövőre választás. Jó lenne, ha csupán politikai vezetést választanánk és nem barátokat, ismerősöket és családtagokat. Nem kéne, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz. Szeressük, tiszteljük egymást úgyis, hogy nem azonos pártra, politikai formációra szavazunk. Vitatkozzunk, hiszen a vélemények ütköztetése nem elsősorban konfliktusforrás, hanem sokkal inkább az a tevékenység, amely előreviszi a világot. Merjük hát elmondani a véleményünket, legyen az bármennyire is eltérő, mert ettől lesz élhetőbb a világ.