A 80-as években is voltak jogai a diákoknak. Többnyire csak papíron, de minket amúgy sem érdekelt különösebben a jövőnk. A mának éltünk, mint minden normális fiatal. A politika sem a közéleti témákon történő állandó rágódás, de pláne a párt létének és szerepének taglalása formájában nem érdekelt minket. És most kapaszkodjon meg minden, tudásra szomjazó balliberális: a tananyag sem érdekelt. Egy csöppet sem.

Aztán egyszer rendeztek valami diákparlamentszerűt, ahol a diákokat osztályok (szakok, mert szakközépiskola volt, ahol minden osztály egy szak volt) és évfolyamok szerint képviselte két-két tanuló. Mit ad Isten, a mi osztályunkból a derék bolsevik osztályfőnökünk engem választott a képviseletre egyik személyként. Mondtam is neki, hogy „de tanárnő, múlthéten még azt tetszett mondani, hogy bolond vagyok...” Nem hatotta meg.

Később megvilágosodtam. A lényeg az, hogy a felvetni kívánt témákat nem mi, a diákok határozhattuk meg, hanem az osztályfőnök adta ki utasításban. Nekem annak érdekében kellett felszólalnom, hogy az étkezdét bővítsék a könyvtár rovására. A másik téma is hasonlóan szimpatikus volt. Mondanom sem kell, hogy a parlament után tanárok tömege ugrott a torkomnak. És az osztályfőnök? – Hát, ő meg gyűlölt. Ő jelentett rólam, miatta nem mehettem egyetemre a rendszerváltozásig.

Ezek a szép emlékek a tegnapi diáktüntetés kapcsán jutottak eszembe. Édes Istenem, hogy is mertünk volna arról panaszkodni, hogy sok a tananyag! Általánosban (70-es évek) még szombaton is kellett iskolába menni, csak a vasárnap volt szabad. Ej, milyen boldogok is voltunk, amikor bevezették a minden második szombati szabadnapot! Majd később minden szombat az önfeledt játéké lett.

Nem panaszkodtunk, pedig zongorázni lehetne a tananyag ránk rótta teher súlyának különbségét a mostanihoz viszonyítva. Nem panaszkodtunk, tanultunk. Ez volt a dolgunk. A diák munkája a tanulás, ezzel járul hozzá a társadalom üzemszerű működéséhez, a fejlődéshez. Igen, ez is egyfajta tudatosság, hogy tisztában vagyunk a kötelességeinkkel, illetve azok teljesítésének társadalmi (és egyéni) hasznával.

Tudatosság az is, amit a diákparlament propagál: a diákok jogainak megjelenítése. Más kérdés, hogy egy hajszálnyi haszna sem volt annak, amit pénteken műveltek. Persze, ez nem az ő hibájuk, hanem azoké, akik a háttérből irányítják őket. Bizony, ahogy nekünk megmondták a felnőttek, milyen témákat vethetünk fel a diákparlamenten, nekik is adtak ukázt.

Hogy kik? – Jaj, hát ugyan kik? A körúton belüliek, a Vajda Mihály baloldali filozófus „Szög a zsákból” című önéletrajzi írásából megismerhető személyek. És most idézni fogok. Tehetem ezt leginkább azért, mert a Facebook-on éppen éjfélkor visszakapom az eredeti regisztrációmat, s addig a másodprofilommal jól megosztom ezt a posztot, amiért nyilván kitiltanak 30 napra.

Tehát Vajda Mihály a következőket mondja:

 „Az arisztokráciát ugye kinyírták, az értelmiség állandóan újratermelődik, utálja is a többség kellőképpen. Utálja az az elit, politikai elit, amely most a legutóbbi fordulat kapcsán abból a bizonyos sok százezer parasztból származik… Ez a több százezres, milliós jobbágy-mentalitású tömeg. A többsége jobbágy-mentalitású. Mindent elfogad, mert éppen ez a szabály. Ez a szabály és a szabályokat be kell tartani… Ez az, amit nagyon lassan ért meg az egész magyar, az a bizonyos, ma már nem csak zsidó, de azért erősen zsidó mentalitású értelmiség, hogy bizony igen hosszú időre volna szükség, amíg ez megváltozik… Az értelmiség többnyire nem érti, nem akarja érteni, hogy egy olyan jobbágy-mentalitású tömeggel áll szemben, amelynek mentalitása másutt sem változott egyik évről vagy évtizedről a másikra…” (236-237. o.)   

 Ők tehát a körúton belüliek, ők fújják a passzátszelet 1949 óta. Előtte kis ideig a Tanácsköztársaságban is.

Ám nem célom a vénségére teljesen elhülyült (egyébként sosem volt túl okos) Vajda Mihályt froclizni. Elmondta a tutit, ledöntötte a tabut. Mit érdekli őt, mi lesz utána, neki már a hamu is mamu. Viszont tökéletesen szemlélteti azt, amit bemutatni szeretnék: hogy tudniillik az egész diákparlamentesdi nélkülözi a józan gondolkodásnak még a csíráját is, mégpedig azért, mert a mögöttük álló éceszgéberek még náluk is sötétebbek.

S ha valaki azzal riposztozna, hogy ezek a megmondóemberek többnyire a magyar tudományos (LoL) élet színe-java, én azt válaszolnám, amit Lionel Logue válaszolt III. György királynak A király beszéde című filmben, midőn a király kijelentette, hogy logopédusai mind csupa lord voltak addig: „Akkor címeres ökrök”.  Sehol a világon nem annyira fordítottan arányos a tudományos fokozat és az elmélyült tudás közötti összefüggés, mint Magyarországon. Mert itt a liberális démonokrácia előtt szocializmus volt, ami annyit tesz, hogy lefejezték a komplett tudományos elitet, hogy körúton belüli káderekkel helyettesíthessék őket, akik aztán most a magyarokat a vidékkel azonosítsák, a vidéket pedig jobbágymentalitású tömegként aposztrofálják.

Fentiek okán mondta Gyetvai Viktor, a diáktüntetés egyik szervezője a következőket:

„Készségeket kell adni, és elérni azt, hogy a diákok ne azért járjanak iskolába, mert kötelező, hanem mert ott olyan készségeket sajátíthatnak el, amiket ők is fontosnak éreznek. Például azt, hogyan kell együttműködni, csapatban dolgozni, beszélni, prezentálni. Ma már sokkal gyorsabban változik a munkaerőpiac, már nem engedheti meg magának egy iskolarendszer, hogy egy szakmát adjon a gyerekek kezébe” 

Tegyünk tisztába néhány fogalmat!

Első: Semmilyen oktatási rendszerben nem ellentétpárja a lexikális tudást eredményező oktatásnak a készségek átadására irányuló oktatás, mivel mindkettő tudást ad át.

Második: a lexikális tudás bővítése nem azt jelenti, hogy az oktatás célja a diák agyának adatokkal történő teletömése. Egyszerűen annyi, hogy a tanuló legyen tisztában az információ létezésével, s ebből következően azzal, honnan és hogyan keresheti vissza az adatokat magáról az információról.

Harmadik: ezzel szemben éppen a készségek átadása jelenti az agy megterhelését, ugyanis a készségeknek az a tulajdonsága (a szó jelentéséből adódóan), hogy rutinszerűen legyünk képesek alkalmazni őket.

Negyedik: Amikor a poroszos oktatást bírálják a szervezők, akkor éppen a készségek megszerzését preferáló oktatást kritizálják, hiszen a poroszos oktatás legfőbb direktívája a praktikum és hasznosság.

A liberotalibán européer oktatáspolitika szerint „ma már a tudás nem cél, hanem eszköz a társadalmi részvételhez.” Ez a szemlélet pusztán csak a tudomány létezését tagadja, de azért elég népszerű a köreikben.  

És itt visszakanyarodnék a „lexikális tudás” fölöslegességének, mint a liberális oktatáspolitika zászlócímerének taglalásához.

A különböző tudományos problémák (társadalmi, fizikai-matematikai, stb) megoldásához, - tekintve azok komplexitását - interdiszciplináris (tudományok közötti) együttműködésre van szükség. A jövő tudósának eszménye pedig egy olyan tudós, aki magában egyesíti több tudományterület tudását. Ezt hívják transzdiszciplinaritásnak, azt a tudóstípust pedig polihisztornak.

Tehát miközben a liberális átokfajzatok által eluralt tudomány törekvése a tudáskoncentráció, addig a tudományra felkészítő, előkészítő oktatásban ugyanők hitvány naplopókat képeznének. Ugye, érezhető itt némi ellentmondás?

Az én értékrendem szerint a tudás megszerzése egyszerre cél és eszköz. Cél, mert az individuum általa képes érvényesülni a társadalomban. A társadalom pedig, ugyebár, nem birtokolhatja helyettem a tudást, az csakis az enyém, s azt én a társadalom fenntartásának, építésének szolgálatába állíthatom.

A tantárgyak szerinti oktatás, amit a derék diákparlamenterek kifogásolnak, diszciplínákat fed le. A társadalom komplexitásának permanens növekedése, az állandó differenciálódás pedig bővíti az ismeretanyagot. Ergo a tananyag az emberi civilizáció fejlődésével nő. Vagy ezek a tesiből felmentett anyuci kedvencei visszamennének a kemény pattintott kőkorszakba és leginkább lándzsát hegyeznének? Jézusom, fél napig sem maradnának életben!

Más posztomban már tárgyaltam a digitális társadalom elvárásait az egyedek és csoportok felé. Egyértelmű, hogy az oktatás infrastrukturális hátterét folyamatosan fejleszteni kell. Ez pedig nem anyuci és apuci feladata, hanem az államé. Alaptörvényben vállalta, szóval, ellenvetése nem lehet.

Ugyanakkor a tanulás sem pusztán lehetőség, nem csak egy jogosultság, hanem kötelezettség is. S bár a törvényeknek alapvetően a társadalom elvárásait kell teljesíteniük, éppen azok szabnak határt a nem felnőtt korúak érdekérvényesítési lehetőségeinek. Ebből egyenesen következik, hogy a pénteki diáktüntike egy sehová nem vezető, értelmes emberi célokat ki nem tűző, akceptálható elvárásokat meg nem fogalmazó anarchista dzsembori volt. Szerencsére ezzel a résztvevők 99%-a nem volt tisztában, ők csak kicsit lazultak.