Legalábbis akkor, ha nem te vagy a vad. Egyes vélekedések szerint a vadaknak is jó, ha megölik őket. Nekem vannak kétségeim ezzel kapcsolatban, de nem értek a vadak nyelvén, s az is távol áll tőlem, hogy az állatokat emberi érzelmekkel ruházzam fel.

Vannak témák, - ilyen a vadászathoz fűződő viszonyunk is – amelyek időről időre előtérbe kerülnek, többnyire azért, mert széles rétegek érzelmeit képesek befolyásolni. Magam is írtam már ebben a tárgykörben, a véleményem tehát nem új keletű. Pont ezért nem is gondoltam, hogy posztot kellene rittyentenem belőle, de korán reggel egy általam eddig nem ismert ellenoldali indoklást olvastam arról, miért is jó a vadászat.

Filemon Norbert a Mandiner egyik szerzője vetett fel posztjában újszerű megközelítést. Állítja, az állatoknak is jó a vadászat. Íme, a cím: MIÉRT JÓ A VADAKNAK A VADÁSZAT? Hűha, gondoltam, ennek a fele sem tréfa!

Szerzőnk mindjárt az első mondatában tömeggyilkosnak nevezi azokat az állatvédő aktivistákat, akik a kilőtt oroszlán fölött sírdogálnak, miközben az abortuszt pártolják. Jó, jó, nem írja, hogy tömeggyilkosok, de ráutalóan fogalmazza meg mondatait, éreztetvén, amazok sem különbek a trófeavadászoknál. És mondja valaki, hogy csak a ballibák közt vannak elmeháborodottak!

Gondoltam, ennél nagyobb baromságot már nem tud írni. Tévedtem. Tudott. Szerinte a vad és a vadász tulajdonképpen barátok. És levezeti! Mivel a vadak legnagyobb ellenségei az orvvadászok, az „etikus vadászok” (mega LoL) pedig úgyszintén rühellik az orvvadászokat, „az ellenségem ellensége a barátom” elve alapján a vad és a vadász tehát barátok. Ááááááá!!!

Nem kéne továbbolvasnom, merült fel bennem, de a kíváncsiság győzött. Viszont a továbbiakban nem részletezném skriblerünk agymenését. A lényeg az, hogy szerinte a vadász tulajdonképpen az állatvédő és az állatorvos keveréke, s bár csúnyán néz ki, amint a kilőtt állat teteme fölött pózol, valójában a télapóval azonos jóság jellemzi.

A Jó Édesanyádat! – szűrtem a fogaim közt.

Várjunk! Nem vagyok állatvédő. Legalábbis nem abban az értelemben, mint azt általában megfogalmazni hallom. Különös tekintettel arra, hogy az állatvédelem leghangosabbjai baloldali liberálisok, velük pedig soha, semmiben nincs közös platform, ez ars poetica-m fontos alapvetése.

S bár én magam képtelen lennék elpusztítani egy állatot, nem nézek ferdeszemmel a hentesre a húsboltban. Szép is lenne, amikor húsevő vagyok! Nem tartom pusztán azért primitívnek emberi őseinket, vagy a természeti népeket, mert vadásztak/vadásznak élelemszerzés céljából. Mindezeket teljesen a természetes viselkedés körébe tartozónak gondolom.

Nem adok a kutyámra ruhát, nem tartom szűk lakásban. Nincs madaram kalitkában. Lehetőleg elkerülöm az állatkerteket, vadasparkokat, noha nem vitatom bizonyos esetekre vonatkozó létjogosultságukat. Például a fajmentésben betöltött szerepüket kifejezetten respektálom.

Az állat nem ember. Ez a legfontosabb szabály. E jelentős különbség ellenére kialakulhat életre szóló érzelmi kötődés közöttünk. Igen, az állatoknak is vannak érzelmeik. Sőt, annak kifejezésére alkalmas izmaik is! Azonban nincs emberi értékrendjük, így a hasonló jellegű érzelmi megnyilvánulásaikból sem szabad emberi viselkedésre következtetnünk.

Hogy akkor most mi legyen a parkban kószáló farkassal, vagy az utcán flangáló medvével? – Nehéz kérdés, mondhatnánk, de nem az. Kilövésük nem pusztán értelmetlen gyilkosság, de fajgyilkosság is, amit ellenünk, emberek ellen követnek el.

És akkor itt szeretném cáfolni, hogy a vadásznak bármi köze is lenne a vadállomány megóvásához, a populációk optimalizációjához. Először is, aki vitatja, hogy állatvédő nem megy állatgyilkosnak (vadásznak), az elmeháborodott. Másodszor, a vadászat nem hivatás, nem elhivatottsági attitűd, hanem ideges kezű hülyegyerekek frusztráció-kiélési lehetősége.

Tisztelet a kivételnek! Mert kivétel mindig van. Igaz, csupán azért, hogy erősítse a szabályt. (Habár ez egy hülye mondás) Szóval, van ismerősöm, aki ölt már vadat, de tudom, hogy fegyverrel a kezében is higgadt képes maradni, de legfőképpen nem azért vonzódik a fegyverekhez, mert állatokat ölne.

Az emberi faj hímnemű egyedeinek alapvető természete a fegyverek iránt érzett vágyakozás. Igen, az a „férfi”, aki ezt nem érzi, kezdhet aggódni a tökössége miatt. Én is imádom a fegyvereket. Amikor meglátok egy mesterien elkészített katanát (japán hosszúkard), olvadozni kezdek. Egy jó fegyver szinte művészeti tárgy. Archetípusát tekintve rögtön a nő (termékenység) után következik.

A vadász a törzsi társadalmak férfitípusának epigonja, silány utánzata. Nem azonos azzal a hőssel, aki legyőzi a sárkányt, elejti a nemeai oroszlánt (Héraklész), de még csak azzal a busmannal sem azonos értékű, aki mérgezett dárdával megsebzi a zsiráfot, majd napokon át üldözi, amíg a nemes préda holtan nem rogy a földre.

A vadász a gyáva gyilkos, egy szaros kis seftes, aki a legszebbet lövi ki, vagy ajánlja jó pénzért kilőni, aki ezzel az adott terület populációjának silányodását idézi elő baksisért. Egy nímand, aki a közvagyont, a jövőnket herdálja el. Persze, nincs egyedül ezzel a mentalitással, de most ő van terítéken.

Gyermekkorom első kedvenc könyve Kittenberger Kálmán: A Kilimandzsárótól Nagymarosig című vadásznovellás kötete volt. Az iskolai könyvtárból vettem ki, nem volt szívem visszavinni, máig őrzöm. Állítólag könyvet lopni nem bűn. Igaz, én nem is elloptam, csak, mire visszavittem volna, a könyvtár megszűnt.

Ebben a könyvben csodálatos történetek vannak, már nem is tudom, hányszor olvastam el őket. Van azonban egy, amelyiket mindösszesen egyszer voltam képes, akkor is sírtam, s mégis erre az egyre emlékszem kristálytisztán. Sejkről, Kittenberger házi páviánjáról szól. „Lete bunduki!” – ez volt az első mondat, amit szuahéli nyelven megtanultam. „Add a puskámat!” – Ez az elkényeztetett dzsentri rohadék rinocéroszra való tölténnyel lőtte át a kis majmot, mert az nem fogadott szót neki. Erőt vett rajta az „Afrika untság”, írta mentségként.

A könyvszekrényemben fellelhető Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor valamennyi könyve. Sőt, olyan vadászoké, akiknek a nevét sem vagyok képes felidézni. E műveknek és szerzőiknek köszönhetem, hogy antropológus, kultúrakutató lettem. S az antropológusoknak, hogy ma jogászként keresem a kenyerem. Mennyire gáz!

Ma már a „sportból”, a trófeáért vadászó gazdag disznókat emberszámba sem veszem. Mert sportoló vagyok, mert férfi vagyok. Férfiember nem némítja el passzióból a védtelen lelkeket. A férfi szükségből, például élelmezés céljából, vagy családja védelmében öl állatot, egyéb okból nem.

Masutatsu Oyama, a Kyokushin-kay karate stílus megteremtője, a férfiasságát, harcra termettségét bizonyítandó puszta kézzel szállt szembe egy bikával, akit úgy letaglózott, hogy szarva törött. Hát, a kurva anyját neki is, de legalább egyenlő esélyekkel indultak, ha nem a mester volt hátrányban. Ő férfi volt, ő harcos volt, rá felnézek.

Visszatérve a vadász nem létező pozitív szerepére a vadgazdálkodásban. Az oktalan állatgyilkolászásnak nem a tervszerű vadászat és vadgazdálkodás, hanem a félhülye állatvédők óbégatása, lobbi tevékenysége vetett véget. Ezért menekülhetett meg néhány faj a kihalástól.

Akárhogy is, a farkas és a medve, mint potenciális ragadozók, ismét szaporodni kezdtek, és feltűntek az ember életterében. Amely élettér azért az emberé, mert a földön minden élettér az övé, mert az ember agyatlanul kinövi a bolygót, de előtte mindent elpusztít maga körül. Az ökoszisztémát is (sokan a szó jelentését sem ismerik).

Pedig a medve és a farkas tud valamit, amit az ember nem. Képesek a természet részeként cselekedni, s a prédát nem tetszetőssége alapján választják, hanem saját szükségletük, éhségük minél gyorsabb és energiatakarékosabb csillapítása okán. Vagyis a legkönnyebben elejthetőt vadásszák le. Ez pedig minden esetben a valamilyen okból a többiektől fejletlenebb egyedet jelenti. A medve és a farkas önkéntelenül is elősegíti a különböző populációk erősödését, szemben az emberrel, aki pont fordítva cselekszik, ráadásul tudatosan.

Budán, ahol lakunk, elszaporodtak a vaddisznók. Az utcánkban él egy kb 30 fős konda. Ilyenkor, nyáron nem hallani felőlük, de ősztől biztosan ismét megjelennek majd. Két év alatt megháromszorozódott a számunk, természetes ellenségük nincs. A lakott terület miatt kilövésük sem egyszerű.

Engem nem zavarnak, de kétségtelen tény, jelenlétük hordoz veszélyt magában. Például a trichinella (spirális fonalféreg) miatt, amely az emberre is halálos lehet, vagy az anyaállatok védekező magatartása szaporulat idején.

Nyilvánvaló, hogy a ragadozó követi a prédát. Nincs azon mit csodálkozni, ha növényevő vadak területeit folyamatosan csökkentjük, megjelennek a kapuinknál, őket követve pedig a ragadozók. A ragadozók számára az ember konkurencia. Könnyen adódhatnak konfliktusok, amelyek emberáldozatokkal járhatnak.

Erdélyben a medvetámadás lassacskán mindennapos. A falvak népe követeli a macik kilövését. Az fel sem merül bennük, hogy naponta százával járják az erdőt, málnát, szedret, áfonyát és gombát szedve, s ezzel amazok nyugalmát megzavarják. Annak egyenes következménye a ragadozók kéretlen megjelenése a kertek alatt.

A megoldás nem a vadászat, hanem az ember önmérséklete. Azonban, amíg a városban elmebeteg módon közlekedő kerékpárosok jelentik a környezettudatosságot, s a vadászatot etikus tevékenységként aposztrofáljuk, rohanunk a földi ökoszisztéma összeomlása felé.