Sosem jártam Dubaiban. Azaz jártam, de csak a repülőtéren. Útba esett úti célom felé. Most komolyan, kit érdekelnek élettelen homokzátonyra halmozott felhőkarcolók? Hát engem nem, az biztos! Bódy Sylvia, - akinek a neve helyesírását még ez a tetű Microsoft Word 2007 is felismeri, szemben mondjuk Sylvester Stallone-val, akiét viszont nem – biztosan vitatkozna velem. Ő ugyanis egészen jól megél abból, hogy rendszeresen odajár.

Nemrég olvastam egy hírt, amely szerint egy anyát és négy éves gyermekét (!!!) bebörtönözték Dubaiban, mert a repülőgépen, de már az Emírségek légterében az anya megivott egy pohár bort. A hír vagy igaz, vagy nem, mert a 444!.hu-n olvastam, de ők meg a Guardian-től vették át. Megengedő leszek és igaznak feltételezem, mivel eleget járok muszlim országokba, így tudom, hogy bizonyos helyeken az alkohol fogyasztása tilalmas.

Egyszer a bőröndömben vittem egy üveg alkoholt Maldívra. A reptéren elvették, de hazafelé visszakaptam. Akkor még nem tudtam, hogy műanyagflakonban kell becsempészni a szeszt, mert arról nem gyanítják, hogy tiltott folyadék van benne. Idióták!

Akárhogy is, vannak náluk szabályok, amelyeket a külföldieknek is be kell tartaniuk. Nekem sem volt egy szavam sem, amikor elkobozták az alkoholt. Ahogy akkor sem tiltakoztam, amikor Görögországban a Meteora-knál arra köteleztek, hogy vegyünk hosszú nadrágot és hosszú ujjú felsőt a szerzetesek lakhelyén.

A világban bármerre indulunk el, minden idegen országban, a miénkétől eltérő kultúrákban szembetalálkozhatunk olyan szabályokkal, kötelezően betartandó szokásokkal, amelyek számunkra szokatlanok, esetleg visszatetszőek, vagy akár undorítóak. Ám, ha egyszer odamentünk, legtermészetesebb viselkedés részünkről, hogy alkalmazkodunk.

Különösen akkor kell tanúbizonyságot tennünk a saját kultúránktól eltérő környezetben a másság elfogadásáról, ha az idegen országba azért érkeztünk, hogy ott új életet kezdjünk. Persze, az is igaz, hogy a szülőhazájuktól távol élni kívánók többnyire úgy választják meg új otthonukat, hogy előtte tájékozódnak az ottani mindennapok dolgai felől.

Tehát már előzetesen megtörténik a befogadás, a más kultúra megnyilvánulásainak legalábbis tudomásul vétele, de inkább velük kapcsolatban érzett tetszésünk kifejezése. Egy európai ember, ha egzotikus országban kíván letelepedni, leginkább azért teszi, mert arra az életérzésre vágyik, amit ott mindennapokként élhet meg.

Aki például Ázsiába költözik, az előre elfogadja, hogy férgeket-bogarakat is fog majd ételként fogyasztani, vagy éppen bivalyherét, a levesekben mindenféle állatok szemét, stb. Alaszkai inuitoknál például kedvenc csemege egy kisebb testű madár kőhalmok alatt hónapokig szőrőstől-bőröstől érlelt, de inkább rothasztott húsa. Aki odaköltözik, bizonyosan fogyaszt majd belőle, hiszen nem totálisan tudatlanul vetődik oda.

Esetleg az öltözködésnek is lehetnek eltérő szabályai. Például a 90-es évek elején nálunk a strandon a fiúk még többnyire „fecskében” feszítettek, az USA-ban viszont, ha ezt vetted fel, azt gondolták, homoszexuális vagy, ők ugyanis már akkor úszónadrágot, szörfnadrágot viseltek.

Elfogadjuk azt is, hogy vannak nemzeti és egyéb ünnepek, amelyek nálunk nem voltak, viszont a minket befogadó kultúra tagjainak fontosak, s tőlünk joggal várják azok tiszteletét. Amennyiben pedig abban a más országban állampolgárságért folyamodunk, egyszersmind kifejezésre juttatjuk azon szándékunkat, hogy annak a kultúrának minden írott és íratlan szabályát a magunkénak tekintünk, azt betartjuk és kötelességként ügyelünk mások általi betartására is.   

Ám nem csak mi dönthetünk úgy, hogy más országban kezdünk új életet, hanem hozzánk is jöhetnek idegen kultúrákból. Ilyenkor amellett, hogy jogos elvárásokat fogalmazunk meg velük szemben a kultúránk szokásaival, jogrendünk szabályaival kapcsolatban, szép hagyomány segítenünk őket a beilleszkedésükben. Természetes az is, hogy elnézőek és türelmesek vagyunk, amikor azt látjuk, hogy erőfeszítéseik ellenére nehézségeik adódnak abban.

Ezt nevezzük toleranciának, egyfajta erkölcsi direktívának, amely a kölcsönös megértésen és tiszteleten alapul. Latin eredetű szó (tolerantia – elviselés, tolerale – elvisel, tuli – visz, tollo – hord). A tolerancia legfőbb kritériuma a kölcsönösség. Ahol ez nem áll fenn, ott toleranciáról nem beszélhetünk. Abban az esetben egyoldalú viselkedésmintáról lehet csupán értekeznünk, úgy, mint altruizmusról (szélsőségesen önfeláldozó magatartás) és szubmisszióról (behódoló magatartás).

Egyes kultúrák egyedei idegen környezetben nehezen szakadnak el a saját kultúrájuktól. A beilleszkedésük, integrálódásuk akadozó, hosszan elhúzódó, ám az sem elképzelhetetlen, hogy nem lehetséges. Azok a nációk, akik többnyire valamilyen kényszer hatására váltanak ideiglenesen vagy véglegesen hazát, majdnem minden esetben képtelenek alkalmazkodni új otthonuk mindennapjaihoz, ezért kolóniákat hoznak létre, mikroközösségeket saját nemzetük, etnikumuk tagjaiból, így enyhítve az alkalmazkodni képtelenségük okozta frusztrációt.

Európában a migrációt támogató, attól többnyire gazdasági értelemben vett hasznot remélő országokban számtalan népcsoport kolóniája létezik. Lengyelek, románok, cigányok, zsidók, pakisztániak, ukránok, indiaiak, kínaiak, szenegáliak, marokkóiak, afgánok, szírek, stb. Ezek kivétel nélkül olyan, közös kulturális gyökerekkel rendelkező csoportok, akik nem találnak biztonságos fogódzót a befogadó társadalomban valamilyen okból.

Az egymás megsegítése, - amire előszeretettel hivatkoznak egyesek – pusztán előre nem kalkulált következménye befelé forduló, a befogadó társadalommal szembeni passzív életmódjuknak, tehát egy kényszer szülte, alapesetben helyes attitűd. Minekutána pedig magyar kolóniák sehol a világon nem léteznek, az sem széles körben elterjedt, hogy a külföldön élő magyarok általánosan elmondhatóan megsegítenék egymást.

A befogadó államok területén létrejövő kolóniák passzív társadalmi viselkedése napjainkban számtalan konfliktus forrása lehet. Ez elsősorban és szinte kizárólag európai jelenség. Ugyanis, - szemben az európai ember migrációjával, amely egyszerre racionális és emocionális döntés – az Európába özönlő Európán kívüliek részéről kizárólag racionális, azon belül is gazdasági megfontolások mentén meghozott döntés eredménye.

Amikor pedig a társadalmi együttélés az egyik fél részéről kizárólag egyéni érdekekről szól, ott a mindkét félre egyaránt kirótt kötelezettségek csak az egyik felet terhelik, amíg a másik fél ezzel szemben egyedül a jogosultságok megszerzésének maximalizálására törekszik.

A minap olvashattuk a hírt, hogy Svájcban egy muszlim házaspár nem juthatott hozzá az áhított állampolgársághoz, mert a már jogerős elnöki határozatból fakadó állampolgársági eskü ceremóniáján nem voltak hajlandóak kezet fogni az ellentétes nemű hivatalnokokkal. Tekintve, hogy Svájcban a kézfogás a hivatalos ceremónia része, annak elutasítása tiszteletlenségnek számít. Nem utolsósorban pedig a nemek egyenjogúságának elutasítása összeegyeztethetetlen az alpesi állam társadalom-felfogásával.

A toleranciának három feltétele van: Kölcsönösség, konfliktustűrő képesség és a jogegyenlőség elfogadása. Egyes vélekedések szerint, - éppen a konfliktustűrő képességre alapozva – az erőszak elutasítása is feltétele a toleranciának, ám ez botorság. Ugyanis a konfliktustűrő képesség vonatkozik az állami kényszer, - így a fizikai kényszer (testi kényszer, megbilincselés, szabadság korlátozása, stb) – eltűrésére is.

Mondok egy példát: ha egy az alkoholfogyasztást tiltó államban szeszesitalt fogyasztok, tűrnöm kell, hogy azért engem megbilincseljenek, börtönbe zárjanak, vagyis velem szemben erőszakot alkalmazzanak. Ez is a tolerancia része. Hiába tartom értelmetlennek az alkoholfogyasztást tiltani, az adott állam területén annak az államnak a törvényei engem is kötnek.

Visszatérve a svájci esetre, egyértelműen kimondhatjuk, hogy a muszlim házaspár intoleráns viselkedésére adott helyes válasz volt tőlük az állampolgárság megtagadása. Állampolgárrá válni nem kötelezettség, hanem bizonyos feltételek mellett bekövetkező jogosultság. Álláspontom szerint a svájci hatóságok eljárását az egész Európai Unió területén követendő példaként kellene alkalmaznunk.

Ezzel szemben nálunk, A Zunióban uralkodó balliberális demokrácia- és társadalom-felfogás a toleranciát egyoldalú aktusként interpretálja, amely által annak manifesztumai leginkább altruizmusra és szubmisszióra emlékeztetnek. Ugyanis, miközben a vezető politikai elit az Unió lakosságának azt sulykolja, hogy a migrációval szemben tanúsított egyetlen helyes magatartás, ha feladjuk a szokásainkat, értékrendünket, elvetünk mindent, ami korábban fontos volt számunkra, ha az a legcsekélyebb mértékben is sértheti a többnyire muszlim hátterű migránsok érzékenységét, addig ugyanezek a migránsok az altruizmusunkat szubmisszív, tehát behódoló magatartásként értékelik, amelyből egyenesen következik az, amilyen viselkedésmintákat ők követnek nálunk.

Terrorizmus, nemi erőszak, erőszak, rasszizmus (legfőképpen antiszemitizmus), a jogi értelemben vett egyenjogúság teljes elutasítása. – Ezek mind következményei a tolerancia ostobaságból vagy aljas indokból való félreértelmezésének. A tolerancia nem a krisztusi értelemben vett szeretet világi változata. A tolerancia személyek és csoportok közötti kapcsolatokban aktív, mindkét fél számára elfogadható megoldást közösen kereső attitűd.

Az Európába 2015-től özönlő migránsok intoleránsak. Ennek egyik oka, - mint fentebb írtam is – a velük szembeni mindent elnéző, kölcsönösséget nem váró tűrésünk általuk való szubmisszív viselkedésként való értékelése. Ám ez csupán megerősítése az elsődleges oknak, a vallásukból fakadó emberiségellenes társadalom-felfogásnak. Az iszlámot a balliberálisok szeretik a béke vallásaként emlegetni, - holott az a buddhizmus egyébként – miközben a Korán alapvetően egy vallási köntösbe bújtatott katonai kódex.

Az iszlám alá-fölé vetettségi viszonyok rendszere, amely a demokráciát kórokozóként kezeli. A 2015. év óta beözönlő muszlimok között nincs egy sem, amely a befogadó állam törvényeit előbbre valónak, vagy egyáltalán csak valamire valónak tartaná a saríával szemben. A saríán kívül semmilyen más törvényt nem ismernek el, annak ellenszegülnek. És nem csupán az úgynevezett fanatikusok!

Eleve értelmetlen kétféle iszlámról beszélni. Nincs kétféle iszlám! A muszlim nők elfogadják alávetett szerepüket, a férfiak Allahnak keresik a dicsőséget tetteik által. Elég csupán a párizsi merénylőkre gondolni, akiknek az egyébként szuperbékés rokonok adtak hamis útleveleket, hogy titokban szervezhessék külföldön a merényleteket. Vagy visszaemlékezni, hogy egy-egy terrorista szülei miként értetlenkednek a fiaik tettein, őket a világ legbékésebb embereiként emlegetve. Hazudnak! Pontosan tudták, hogy mire készülnek a kölykeik és titokban büszkék is voltak rájuk, hiszen Allah dicsőségére cselekedtek a Szent Könyvük, a TÖRVÉNYEIK szerint.

Amíg tehát a tolerancia erény, addig a szubmisszó bűn. Az Európai Unió vezetői emberiesség elleni bűntettek folytatólagos elkövetésében bűnösök. Minden épelméjű európai polgár abban reménykedik most, hogy a 2019-es Európai Parlamenti választások jelentős változást eredményeznek majd a parlament, s így az Európa Bizottság összetételében is, amelynek folyományaként az eddigi migrációs politikát elvetik és helyette a tolerancia helyes értelmezésén alapuló, a bevándorlással összefüggő egyes státuszokat (menekült, oltalmazott, gazdasági bevándorló, stb) helyesen alkalmazó rendszert hoznak létre, amiben az értékrendünk elleni minden megnyilvánulást szankcionálnak.