Én abban egyetértek Bencsik János energiaügyi államtitkárral, hogy  az ő dolga a fogyasztók biztonságos energiavételének elősegítése lenne Magyarországon. Sőt, odáig elmegyek, hogy magam őrültségnek nevezzem Lázár János azon felvetését, miszerint törvénybe kéne foglalni, hogy ne lehessen kikapcsolni a rendszerhasználati díjat nem fizető fogyasztóknál a villamosenergia-szolgáltatást.

Mégis, hogy képzeli Lázár Úr ezt a törvénytervezetet? Mi lenne a neve? Mondjuk „kurucos ellenállás beiktatása az energiafolyamba”? Tartalmát illetően pedig lehetőséget biztosítana a kizsigerelt szegény nép számára, hogy a lehető legleleményesebb módokon igyekezzenek hozzájutni a szolgáltatáshoz ingyen. Tájékoztatom Lázár János álláshalmozót, hogy a népek már most is igen leleményesnek mutatkoznak abban, miként férjenek hozzá ingyér ahhoz, ami egyébként csak drága pénzekért lenne elérhető. Engedjük meg, talán túlságosan is drága pénzekért.

Hanem, tudja, Lázár Úr, ha már így belejöttünk a betyárkodásba, meg kuruckodásba, éppenséggel Ön is élenjárhatna. Nem kellene mást tenni, mint törvényhozás útján megszüntetni a külföldi tulajdonban lévő villamosenergia-szolgáltatók monopóliumát. Az még a labancainknak, a liberálisoknak is tetszene, hiszen elősegítené a piaci versenyt, amelynek hiánya miatt gyakorta felhorgadnak.

Mert mi van most? Az van, hogy egy meghatározott területen egyetlen villamosenergia-szolgáltató van, aki erőfölényével visszaélve fejti ki áldásos tevékenységét. Nem egyedi esetekről beszélek, - habár abból is akad bőven, és igen cifra némelyik – inkább az általánosságokról.

Először is a villamosenergia-szolgáltatók üzemi működése ellentétes a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény rendelkezéseivel, amikor a szolgáltatásaival kapcsolatos egyes területeket Kft-kbe szervezi ki, akadályozva ezzel a fogyasztót ügyintézésében.

Példával illusztrálom: A hibásan mérő óra felülvizsgálatát az ELMŰ Hálózati Kft. Méréstechnikai és Mérésellenőrzési Osztálya végzi. A jogszabály értelmében a hibás mérőeszköz által mért fogyasztás nem járhat joghatással, vagyis nem képezheti számlázás alapját. Csakhogy a számlázást már az ELMŰ Budapesti Elektromos Művek Nyrt. Végzi, illetve annak képviseletében az ELMŰ-ÉMÁSZ Ügyfélszolgálati Kft., amelyik az ELMŰ Hálózati Kft. Méréstechnikai és Mérésellenőrzési Osztálytól független jogi személyiség, így annak megállapításait eljárása során nem veszi figyelembe halasztó hatályúként. Vagyis, ha egy mérőóráról megállapítja a Mérésellenőrzési Osztály, hogy az alkalmatlan eszköz, ettől még az Ügyfélszolgálati Kft. simán kiküldi az átalányban foglalt összegről a számlát.

Ez, kérem szépen, túl azon, hogy a fogyasztóvédelmi törvénybe ütköző magatartás, a Magyar Köztársaság jogrendje értelmében a Btk. 318 § (7) bekezdésbe ütköző különösen jelentős értékre elkövetett csalás bűntettének is megfelel.

S ha bárki azt hiszi, hogy itt véget ér a villamosenergia-szolgáltatók törvénytelen működésének története, az nagyon téved. Itt kezdődik.

A szolgáltatóval kötött általános közüzemi szerződéssel egy időben végzi a szolgáltató a műszaki ellenőrzést, amelynek tényeit adatfelvételi és felülvizsgálati lapon rögzít. Új építésű ház, ingatlan esetében rendszerint új fogyasztásmérő kerül beszerelésre, tehát annak a hitelesítésétől számított tíz évig baja aligha lesz. Ellenben a használt lakások, családi házak esetében rendszerint nem ez a helyzet. Többnyire használt fogyasztásmérők műszaki átvételére van szükség. Ez mindösszesen annyiból áll, hogy a szolgáltató szakembere kicseréli a Szolgáltatói és OMH pecséteket, magyarul átplombál. Innentől kezdve, ha később kiderül, hogy az óra hibásan mér, a szolgáltató tendenciózusan a fogyasztónak felróható körülményt állapít meg, és általában jönnek is a kataboxszal, amely egy plusz műanyag tok, amit a fogyasztásmérő védelmére szerelnek fel azért, hogy a fogyasztó ne manipulálhassa az eszközt.

Hja, kérem, ki mint él, úgy ítél!

Ugyanis a szolgáltató minden egyes hibás mérésből fakadó felülvizsgálat során azt állapítja meg, hogy a fogyasztó minden bizonnyal mágneses befolyásolásnak tette ki a mérőeszközt. Jön a rendőrségi feljelentés, a százezrekre rúgó kötbér. És jön a katabox, mert már előre feltételezi, hogy a fogyasztó a bűnös, noha a rendőrségi nyomozás rendszerint nem képes felderíteni, ki manipulálhatta a mérőeszközt, illetve, hogy egyáltalán történt-e manipulálás. Meg kell védenem a rendőrséget ezekben az esetekben, hiszen a fogyasztók által kezdeményezett felülvizsgálatok általában azért történnek, mert az eszköz több fogyasztást mér, mint az valószínűsíthető lenne. Márpedig olyan elvetemült multi fan, ultralibeárlis-globalista fogyasztót nem ismerek, aki azért befolyásolná a fogyasztásmérő órát, hogy az többet fogyasszon a szolgáltató hasznára és örömére. Logikusan tehát mi marad? – Az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a fogyasztásmérő berendezés a szolgáltatónak felróható okból mér hibásan.

El sem kéne jutnunk eddig a megállapításig, ha a szolgáltató a jogszabályban előírtaknak megfelelően használt órák üzembe helyezése alkalmával elvégezné a kötelező helyszíni pontosság ellenőrzést, illetve a tíz évnél öregebb órák esetében a cserét, vagy az újbóli hitelesítést. Egyiket sem teszi, noha mindkettőt törvény szabályozza, s mindkettőre szerződésben vállalt kötelezettséget (lásd: a szerződés Általános Szerződési Feltételek – továbbiakban ÁSZF - mellékletben).

Utóbbi esetben, - hogy tudniillik a mérőóra hitelességének ideje lejárt, a szolgáltató kétféleképpen szeret bűnbe esni.

1. Éveket mulasztva cseréli le az órát, jelentős kárt okozva ezzel a fogyasztónak, amelyet sosem térít meg.

2. A lejárt hitelesség okán történt hibás mérésből fakadó felülvizsgálatot követő óracsere után az átalányt az új, - és vélhetően pontosan mérő – eszköz, illetve a hibásan mérő óra adataiból korábban számított átalány átlagolásával képzik. Ez mekkora pofátlanság!

Megmondom, mekkora! Ha tehát valakinek a lejárt hitelességű órája alapján éves szinten havi átlag 500kWh fogyasztása van, de az új és pontos óra csak 200kWh-t mér havi átlagban (ez utóbbit az első négy hónap átlagából tudhatjuk a jogszabály szerint), akkor a szolgáltató 350kWh fogyasztást számláz ki átalányban. Vagyis, hiába minden, így is majdnem a dupláját fizetjük a tényleges fogyasztásunknak. És itt van a csavar! Lejárt hitelességű óra nem vehető figyelembe számlázás során (273/2007. Kormányrendelet 2. számú melléklet 21). Evidens, hogy ebben az esetben átlagszámításhoz sem vehető figyelembe, vagyis nem kaphatnánk magasabb számlát, mint az új óra által mért adatok átlagából következik. Van viszont az ÁSZF-ben egy rész, amely a hibás mérés esetén való elszámolásról szól imígyen: „ha a helyesbítés mértéke nem határozható meg, vagy ha időközben a fogyasztó vételezésében változás következett be, a hibás mérést megelőző és követő elszámolási időszakok – de legalább négy hónap – fogyasztási adatainak átlaga képezi az elszámolás alapját.”

Ugye, látja mindenki, hol itt a bibi? Amennyiben a fogyasztásmérő adatait nem lehet figyelembe venni, átlagot sem lehet vele képezni. Ezért rendelkezik úgy a jogszabály, hogy a felek megegyezése hiányában, „amennyiben a hibás mérés előtt a felhasználási helyen a fogyasztásról hiteles mérővel mért adat nem áll rendelkezésre, akkor a hibás mérést követő négy hónapban hiteles méréssel megállapított fogyasztásból kell a vélelmezett fogyasztást meghatározni.” Zseniális! Ugyanis a jogszabálynak ezt a rendelkezését elfelejtik az ÁSZF részévé tenni, így az nem derülhet ki, hogy átlagolni csakis a felek megállapodása esetén lehetséges. A megállapodást pedig a szolgáltatónak kell kezdeményezni, s annak eredménye szerint 15 napon belül végelszámolást kell készíteni. Abban az esetben, ha bármelyik fél tartozásba esik, nyolc napon belül rendeznie kell azt.

 

Nekem már ez a fajta szerződéskötés is neccesnek tűnik, ha azt vesszük alapul, hogy a fogyasztó és szolgáltató közötti szerződések a magyar jogrend szerint az úgynevezett klaudikálóan kógens jogi szabályozás alá esnek, ahol a fogyasztó ügyfél érdekei hangsúlyosabbak lehetnek polgári jogi kontraktusoknál. Ezzel tökéletesen ellentétes, ha a jogalkotó a monopolhelyzetbe hozott szolgáltatónak további engedményeket tesz az ügyfél pénztárcájának kárára. Mert igenis felelős az energiaügyi hatóság, a Magyar Energia Hivatal és a felettes minisztérium is. A jogszabály rezümézése a szerződés ÁSZF-jében a fogyasztó megtévesztésére irányuló szándék, ehhez kétség nem férhet.   

 

Lehetne folytatni tovább a sort, de ennyi is elég, hogy megállapíthassuk, bizony ez a szolgáltató kurucabb a kurucnál. Már, a leleményességére értettem. És hol van ebben a rendszerben Lázár János helye? Én tudom, de úgy tűnik, ő nem. 

 

A magyarországi jobb- és baloldal látszólagos ideológiai harcának végeláthatatlan láncolatát szakértők hada próbálja felfejteni, hasztalanul. Idestova húsz éve állnak a felek a lövészárok két oldalán, és egymásra mutogatnak annak szélesedése, mélyülése kapcsán.

Sajnos ki kell  ábrándítsam a feleket, mert problémájukra nincs megoldás abban a dimenzióban, amelyben keresik. Némi vigaszt nyújthat talán, ha azt mondom, ne hibáztassa magát egyik fél sem, amiért minden jobbító szándéka ellenére is nemhogy közelednék a két álláspont, de inkább egyenletesen gyorsulva távolodik, szélesítve és mélyítve ezzel a képzeletbeli társadalmi szakadékot a táborok között. Ne hibáztassák magukat, amiért nem képesek a kellő értelem szikráját felmutatva világot gyújtani abban a mentális sötétségben, amelyben élnek. Az állatvilágból kiemelkedő ősünknek is millió évekre volt szüksége ahhoz, hogy önállóan képes legyen meggyújtani a tüzet. Azonban neki legalább arra volt értelme, hogy a természet csodája által keltett zsarátnokot őrizni tudta. Lássuk, magyar hon polgárai, képesek vagytok-e őrizni a zsarátnokot, amelyet most tőlem kaptok, addig, amíg meg nem tanultok magatok is a fényt gyújtani világotokban!

A Magyarországot sújtó válság gazdasági vetülete nem hordoz magában annyi tartalmat, hogy érdemes lenne foglalkozni vele. Persze, a Samsung LCD tévéjüket, a Ford Focus személygépkocsijukat féltő hominidák ezzel nyilván nem értenek egyet, de nem is azért merészkedem fáklyával az ő barlangjukba, hogy szokásaikat megóvjam, életvitelükre rácsodálkozzak, hanem azért, hogy fenekestül forgassam fel világukat, gondolkodásmódjukat. Kijelentem ezért, hogy a gazdasági válságtól, annak hatásaitól rettegő emberfélék archetipikus rettegése attól, ami természetesen bekövetkezik, nevetséges. A sapienssé válás útjára lépetteknek látniuk kell, hogy a McDonald’s-on túl is van élet. Éppen ezért a válságnak azzal a vetületével foglalkozom csak, amely valódi veszélyt jelentve gomolyog a társadalom fölött, és rendelkezik akkora potenciállal, hogy a sarjadó értelem szikráját kioltsa.

A magyarországi válság nem gazdasági és nem politikai eredetű, tehát sem közgazdászok, sem politológusok nem fogják megoldani. Ahogy mondani szoktam, nem a politikának van kultúrája, hanem a kultúrának politikája. Kultúra alatt mindig egy adott népet kell érteni, mert ez a kultúra valódi jelentése, nem a hétköznapi vulgarizmusok teremtette egyéb jelentések. Ennek analógiájára nem a gazdaságpolitikának van kultúrája, hanem a kultúrának gazdaságpolitikája. Magyarországon a válság magasabb rendű, felsőbb dimenzióban zajló esemény, mint a gazdasági és politikai színtér. Éppen ezért hatástalan a közgazdász és politológus sámánok ráolvasása. E két egységet, mint kulturális elemet foglalja magába a kultúra, mint a legnagyobb homogén rendező elv, amely az emberi fajra jellemző.

A kultúra jelent területi, nyelvi és érzelmi egységet, amely az identitásban manifesztálódik. Az emberi faj ennek alapján számos kultúrára tagolódik. Elsősorban érzelmi egysége révén jelent érdekközösséget is. Azonban az érdekközösség sohasem manifesztálódik materiális javakban a kultúra dimenziójában, hanem csak  az egyes kulturális elemek szintjén, amelyek kevésbé jelentősek. Az érdekközösségek tehát ideológiák mentén alakulnak ki. Az ideológiák egyik parányi jelentőséggel bíró vetülete a politika. Amennyiben a kultúrát organizmusként fogjuk fel, a politikának jutó túlzott szerep gyulladásos gócként fogható fel, amely az organizmust elpusztíthatja.

Magyarországon éppen ez történik. Egy alacsonyabb rendű kulturális elem gyulladásos gócként fertőzi a társadalmat, és a tudatlan hominidák a sámánokhoz fordulnak, ahelyett, hogy orvost hívnának. A magukat szakembernek tartó, és nézeteiket nagy hangon előadó közgazdászok és politológusok felmérhetetlen károkat okoznak a társadalmi organizmusban. Lássuk be, a magyar társadalom a széthullás szélén áll, és nem a gazdaság, vagy politika, hanem a társadalom egészének szintjén. Szó sincs jobb- és baloldali nézetekről! Kizárólag kulturális különbözőségről van szó, amely gyulladás szétterjedése következtében egyszerűen kettérágta azt az organizmust, amelyet egyébként Magyarországnak hívnak.

Igen, a magyar és a zsidó kultúra szembenállásáról beszélek, amelyek politikai és gazdasági gennygócokkal fertőzöttek, és egyre terjesztik a betegséget, amelybe belehal Magyarország. Nem hiszem, hogy a lehetséges megoldásokról kellene akkor hosszan értekeznem, amikor a probléma valódi okát sem látják a magyar állam területén élők. Jól artikulált formában jelenik meg, a bolsevista pártállami metodika hogyan fertőzte meg a magyarországi zsidóság kultúráját, s miután az része az állam területén élő nép kultúrájának, vele azt is. Magyarországon a Tórába oltott szocializmus fertőz. És ez a betegség a hominidák primitív szintjén a tabu kategóriájába tartozik, tehát beszélni is tilos róla. Pedig kellene, mert mindaddig szélesedik és mélyül az árok a jobb- és baloldali imágót felvett két tábor között, amíg a sámánok hatalma erősebb, mint a sapienssé válás ösztöne.

A Tórában oltott szocializmus egy univerzális vírus, amely folyamatos mutálódás mellett fertőzi a világot. Legfőbb jellemzői a globalista-internacionalista szemlélet, az identitástudatra való agresszív reakció, és a nácizmusnak védőpajzsként való használata. Amikor bármilyen gyógymóddal közeledünk e felé a vírus felé, azonnal védőpajzsa mögé bújik, és ilyenkor oly’ mértékű virulenciát mutat, hogy az egész Föld beleremeg. Amikor egy tórán nevelkedett bolsevik nácit kiált, az egész világ hallja. Mivel a vírus egy igen primitív létforma, kizárólag ösztönök munkálnak benne. Ezért, ha csak ráköszön valaki egy fertőzöttre, az mindjárt nácizni kezd, így bújva védőpajzs mögé.

Ez Magyarország főproblémája most. Valahogyan kezelni kell ezt a fertőzést, mielőtt késő lesz. Tekintve a hozzákapcsolódó érzékenységet, nem lehet mindjárt szikét ragadni, és felvágni a testet. Tudni kell, hogy a fertőzés mögött is emberek vannak, és  azt is tudni kell, hogy minkét tábor fertőzött. A két kultúra kölcsönhatásban van egymással, kvázi szimbiózisban él évszázadok óta. Nem lehet szétválasztani őket az organizmus halála, Magyarország halála nélkül. Tudomásul kell venni, hogy a zsidó kultúra még nem heverte ki a holocaust borzalmait. (Nem is biztos, hogy ki lehet.) Az is világos, hogy a magyar kultúra erősebb az európai közegben, gyorsabban regenerálódik az őt ért csapások után. Ezért kell a magyaroknak lenni a türelmesebbeknek és toleránsabbaknak.

Magyarok és zsidók! Kezdjetek párbeszédbe, és ne jobb- meg baloldalazzatok, mert az sehová nem visz. Külső segítségre se számítsatok, mert az emberi faj nem áll azon a morális szinten, hogy az egyes kultúrák megsegítsék egymást jogi határaikon túl. A káosz eluralt mindent, ezért csak magatokra számíthattok. Csak meg kell értenetek, nem lehet tabu a valóságról beszélni, és ott, ahol arról kell és lehet. Hagyjátok a politikát és a gazdaságtant, egyik sem tanít meg egymás mellett békében élni!

Tisztelt Tanár Úr!

Ambivalens érzések kavarognak bennem, midőn nekikészülök e levél megfogalmazásának. Egyfelől nagyon tisztelem Önt, mint egykori tanáromat, s mint kiváló antropológust, másfelől viszont görcsbe rándul a gyomrom, ha kibontakozó politikai karrierjére, szárnya próbálgatása közben tett nyilatkozataira, írásaira gondolok.  

Amikor azt állítom, hogy Ön kiváló antropológus, nem a magyarországi miliő jelentette szűk és silány keretre gondolok, ahol vakok között félszeműként bárki király lehet. Nem is gondolhatok, hiszen nem élek Magyarországon, s amíg éltem is, antropológiával nem foglalkoztam. Ismerve azonban a nemzetközi, de elsősorban az amerikai antropológiai tér reprezentánsait, nyugodtan jelenthetem ki, hogy az Ön tudása és munkássága mérföldkőnek számít azok számára, akik a diszciplína útját járva szeretnék megtudni a távolságot képességeik és a tudás birtoklásának csöndes menedéke közt.

Ön ritka kincs birtokosaként élhetne megelégedettséggel, szerényen, ahogy az egy valódi tudóshoz illenék. Talán nem tudja, hogy az Ön fajtája kihalófélben van, hogy veszélyeztetett faj? Nem érzi évről évre, hogyan fogy el Ön körül az energiával telített közeg, s veszi át helyét egy légüres tér, a nihil? Ebben a korban egy tudós feladata a tudás megőrzése lenne, elefántcsonttornyában elzárkózva minden és mindenki elől. Minden érintkezése a külvilággal, legyen az a kommunikációnak bárminemű módozata, elvesz Öntől, Önből valamit, ami később az emberiség kincsestárából hiányzik majd, leomló társadalma újjáépítése során. Ön megfosztja az emberiséget olyan fontos ideáktól, amelyek nélkül stabil morális alapokkal bíró emberi társadalom nem építhető. Elveszi az emberektől a példakép archetípusát, utat engedve ezzel az emberi kultúrát mohó szájjal felzabáló nihilnek, amely bulimiás szörnyként okádja vissza ránk torz jelentésekkel és képzetekkel felruházott, félig megemésztett értékrendünk darabjait.

Miért cselekszi ezt, ahelyett, hogy a kanti kriticizmussal élve, a morál legfinomabb kiútját választva segítené visszaperelni az értelem jogát mind az interpretációra, mind pedig egy bizonyos interpretáció elutasításához? (Nietzsche: Morál; Az értékek átértékelése)

Nem kell felvérteznie magát a mitikus hős minden tulajdonságával ahhoz, hogy bátorsága legyen azt tenni, ami a helyes. Higgye el, én tudom, hogy a modern ember korának alkonyán nem is olyan egyszerű bátornak mutatkozva a helyes utat választani. A társadalmi tér kényszerítő közegként taszigál olyan útvesztőkbe, ahonnan nem vezet kiút. Ezért is írom fentebb, a tudós egyetlen menedéke elzárkózni elefántcsonttornyában, hisz adni már nem tud, nincs kinek, de tőle elvehetnek mindent. Mindent, ami a modern ember korát felváltó, talán értelmesebb, de főleg morálisabb társadalom közösségének fontos lehet. Ne legyen mitikus hős, Tanár Úr, mert számolnia kell azzal, hogy a hősökre általánosan jellemző módon gyengének bizonyul a büszkeség bűnével szemben, s végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget ezen imágója életének. S mi marad utána? Egy megkeseredett, önmaga és mások által is elfeledett ember, aki a világ elől elzárkózva elefántcsonttornyában ül maga elé bámulva réveteg tekintettel. Ugye, nem kell ecsetelnem a különbséget az önként vállalt és a kényszerű száműzetés között?    

Tanár Úr, Ön sikkasztó, amikor mások tulajdonával sajátjaként rendelkezve bocsátja áruba az értékét úgy, hogy abból haszon nem, de felmérhetetlen kár keletkezik. A társadalmi valóságra érzékenység képessége nem tanulható egyetemeken, azt kizárólag a bennünk munkáló ösztönök hozhatják felszínre. Semmilyen tudás nem képes pótolni az ember ösztönös élni, túlélni akarását. Hasztalan egy kupec tetteiből levezetni értékrendjét, vagy mélylélektani elemzésekkel kutatni motivációit. A kupec, a mindennel és mindenhol kereskedő, ösztöneivel szimbiózisban élő entitás, és ebben a kapcsolatban kizárólag az ösztönei ismerik őt, fordítva már nem igaz. S  ha az egyén nem ismeri ösztöneit, az egyénen keresztül a tudós sem ismerheti meg azokat, jelentőségüket, képességüket a túlélés biztosítására. Vagyis, aki látta már, miként tevékenykedik munka közben a kupec, és esetleg megivott vele néhány pohár bort is, miközben az cirkalmas mondatokban mesélt saját valóságáról, még nem válik maga is kupeccé. Ön sem vált azzá, hát ne kereskedjen az értékeivel! Különösen ne, hogy nem csak az Öné, mert ezzel bűnt követ el.

Politikai karrierje a nietzschei értelemben vett értékeknek nem átértékelése, hanem szimpla leértékelése. Még akkor is, ha valahol a népirtások kapcsán kifejtett véleményében visszaköszön a kanti kriticizmusnak a bizonyos interpretációk kategorikus elutasítása. Sajnos azt kell feltételeznem, hogy Ön az antropológia diszciplína fogalomkészletét politikai szókészletre cserélte. Politikai érvrendszer mentén magyarázza egy antropológiai fogalom, a kulturális relativizmus jelentését, amikor a népirtásokkal kapcsolatban, elutasítja a relativizálást, felmutatva egyetlen helyesnek vélt interpretációt, beleesve ezzel az etnocentrizmus csapdájába. A holocaust és a kommunizmus tébolya közt egy antropológus nem tesz különbséget, mert a kulturális relativizmus a különböző kultúrák elfogulatlan értékelését kívánja meg, nem állítva rangsort egy-egy kultúra (nép) életét mindörökre befolyásoló történések között. A politika, persze, teljesen más szemszögből, egyfajta primitív egyszerűséggel értelmezi a „relatív” szót, és annak bármilyen módon ragozott alakjait. Ahogy Ön mondaná, a primitivitás ideológiájából fakadó szimplicitással.

A politikai értelmezés szerint helyes az etnocentrizmus, sőt kell is. Mert mi más lenne az eltérő kultúrákat ért behatások közötti rangsor állítása, mint etnocentrizmus? A politika az államot veszi alapul, míg az antropológiai a kultúrát. A kettő nem ugyanaz a játszótér. Az állam elsősorban területi és nyelvi egységet jelent, míg a kultúra érzelmi köteléket is, identitást feltételez. Egy állam területén számtalan kultúrájú nép élhet, és él is, természetesen. Vagyis az állam antropológiai értelemben egy heterogén közeg, amíg a kultúra homogén. Amennyiben a holocaustot és a kommunista népirtást a politikum közegében jelenítjük meg, akkor Önnek teljesen igaza van, értelmetlen relativizálni a kettő közötti viszonyt, mert a holocaust naturalisztikus őszinteségével a kommunizmus álszent jobbítási szándékból fakadó tébolya nem veheti fel a versenyt. A politika undorító mesterség, Tanár Úr, nem tudósembernek való. Egy tudós tudja, hogy nem a politikának van kultúrája, hanem egy kultúrának politikája. Ezért nem lehet primátusa a politikai értelmezésnek az antropológiai értelmezés fölött. Utóbbi nem tehet, és nem is tesz különbséget a magyar és a zsidó népet ért borzalmak között. Az egyik népnek a holocaust fáj jobban, a másiknak a kommunizmus rémuralma. Az antropológia nem számháborúzik az áldozatokkal, mert az mocskos, undorító játék, ráhagyja a politikára.

Az én nagyszüleim megjárták Auschwitz borzalmait, majd kommunista munkatáborba kerültek. Nagyapám korai halála miatt nagymamám lett a családfő, aki kategorikusan elzárkózott a rendszerváltozást követő kárpótlási őrülettől. Azt mondta apámnak, „kisfiam, mi magyarok vagyunk, és hazafiként olykor áldozatot kell hoznunk a hazánkért. Mi meghoztuk az áldozatot, és ezért pénzt nem fogadunk el”. Magyar vagyok, hazafi és zsidó. Antropológusnak sem kell ahhoz lennem, hogy ne tegyek semmiféle különbséget a két borzalom között.

Az én példám egyedi, és nem is akarok általános érvényű következtetéseket levonni belőle. Csupán szeretném felhívni a Tanár Úr figyelmét, hogy van egy sokkal nagyobb és érdemesebb közösség is, mint az, amelyiknek most szolgálatába állt, és ahol az Ön értékei, amelyek a miénk is, mindörökre elvesznek majd teljes bizonyossággal.

 

Baráti üdvözlettel: egy volt tanítványa          

 "Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat, 

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszú harc alatt."

 

Ahogy az már a magyar szabadságharcokkal lenni szokott történelmünk során, rendszerint dicstelen végbe torkollnak. Mégis minden kettétört próbálkozásunk után, amely az önálló boldogulásra való, különböző korokban fel-feltörő vágyakozást manifesztálja, maradnak hősök a csatatéren, dicső vezérek száműzetésben, de olyan sosem volt, hogy az áruló vezérek népük élén maradhattak.

Márpedig, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, most ez történik. A népét véres áldozatokat követelő szabadságharcba rángató vezér csúfos bukását követően is emelt fővel, sallert kiosztani lendülő karral áll helyén. Igaz, állítólag nem boldog. Szegény!  

Nem vonul száműzetésbe Felcsútra, ahol élete hátralévő részében zajos politikai pályafutásának emlékiratait fogalmazhatná. Némiképp hasonlatosan, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc. Persze, hogyan is merné követni annak példáját, aki végsőkig kitartott, miközben ő gyáván megfutamodott az első komolyabb csata után.

Elárulta a feltüzelt népet, azt a népet, amely felkészült az áldozathozatalra, legyen az bármekkora. Végtére is mit veszíthettek? A házaikat, lakásaikat, autóikat elvitte a bank, munkahelyük megszűnt, s ha mégsem, a fizetésük csökkent. Rabszolgák, számkivetettek lettek saját hazájukban. Rég várták a vezért, aki majd vezeti őket balsors kísérte útjukon a szebb jövő felé. Jött is lángszavú férfi, zászlaja alá toborozta népét. Hadiadót kért, és kapott zokszó nélkül a magyaroktól. Aztán a befolyt adóforintokat nem a szabadságharc finanszírozására fordította, hanem az ellenséggel való egyezkedésre.

Ez, Magyar Testvéreim, hazaárulás! És nem az én meglátásom szerint, hanem az Alkotmány szövege szerint.

Hazaárulás 

144. § (1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el.

Komolyan vegyük fontolóra, veszélyezteti-e Magyarország függetlenségét az IMF! Meglátásom szerint feltétlenül. A válság időszakában mindazon kormányok, amelyek hitelért folyamodtak, csődbe vezették országukat. Természetesen a görög és olasz példára gondolok, ahol most a nemzetközi pénzvilág kihelyezett helytartói kerültek hatalomra. Az IMF beárazta Orbán Viktort, aki júdáspénzért átadni készül országát. 

Néhányan talán túl erősnek érzik a hazaárulás vádját, ezért nekik is adok fogódzót szép hazánk Alkotmányából.

Hűtlenség

145. § Az a magyar állampolgár, aki állami szolgálatával vagy hivatalos megbízatásával visszaélve külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, és ezzel a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét veszélyezteti, bűntettet követ el.

(2) Az elkövetési magatartások – kapcsolat felvétele és kapcsolat fenntartása – azonosak a hazaárulás elkövetési magatartásaival, de az elkövető részéről hiányzik az állam elleni célzat. Az elkövetési magatartás egy elkövetési móddal bővül. Az elkövető állami szolgálatával vagy hivatalos megbízatásával való visszaélés. Ezért a hűtlenség esetében a kapcsolat hivatalos jelleggel létesül, de az elkövető azt megbízatásához hűtlenül, a jogszerű kapcsolat rendeltetésével össze nem egyeztethetően érvényesíti. A hűtlenség veszélyeztetési bűncselekmény, megvalósulásához eredmény nem szükséges.

Orbánék hitszegését támasztja alá az új Alkotmány szövegezése is, amely szerint „a kormány az állam nevében nem vehet fel olyan kölcsönt, és nem vállalhat olyan pénzügyi kötelezettséget, amely azt eredményezné, hogy az államadósság szintje meghaladja a megelőző naptári év bruttó hazai terméke értékének felét.” (37. cikk 3.)

Az államadósság jelenleg 82%-on áll, tehát jóval túl a feles határon. Ebből egyenesen következik, hogy a kormány olyan lépésre készül, amely a saját politikai filozófiája szerint is törvényszegés, az Alkotmány pedig egyértelműen szankcionálni rendeli. Való igaz, talán lehettek előzetes megérzéseik az alkotmányozó honatyáknak, amikor szövegbe foglalták, hogy „csak különleges jogrend idején, az azt kiváltó körülmények okozta következménye enyhítéséhez szükséges mértékben, valamint a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesése esetén, a nemzetgazdasági egyensúly helyreállításához szükséges mértékben” (36. cikk. 4.)

Amennyire tudni lehet, jelenleg nincs érvényben különleges jogrend, hacsak nem tekintjük annak a jelen kormány regnálását. (by 1qwasyx from mandiner) Nem hivatkozhatnak a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesésére sem, hiszen éppen a kormány kommunikálja, hogy a válság ellenére az ország gazdasági mutatói kielégítőek. Az esetleges hitelről is, mint a gazdasági fejlődés beindítójáról beszélnek.

Különleges Jogrendek 

Mindegyik úgynevezett különleges jogrendre igaz, hogy ilyenkor a kiemelt szerepű közhatalmi szerv rendeletei eltérhetnek korábbi törvényektől, felfüggeszthetik azokat, vagy egyéb intézkedéseket vezethetnek be. Az alaptörvény és az Alkotmánybíróság nem függeszthető fel, bizonyos alkotmányos rendelkezésektől – például bizonyos, garantált jogoktól – azonban el lehet tekinteni. A különleges jogrend megszűnik, ha kihirdetési feltételei már nem állnak fenn.

Rendkívüli állapot: Háború vagy annak veszélye esetén kétharmados többséggel dönt róla az országgyűlés. Megalakul a Honvédelmi Tanács, amelynek elnöke a köztársasági elnök, tagjai: az országgyűlés elnöke, a parlamenti frakcióvezetők, a kormány tagjai és – tanácskozási joggal – a Honvéd Vezérkari Főnöke. Ez a szerv dönt gyakorlatilag mindenről. Az alapjogok korlátozhatók.

Szükségállapot: Lázadás, puccs, vagy az „élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető” fegyveres cselekedetek esetén kétharmados többséggel dönt róla az országgyűlés. Belföldön bevethetővé válik a hadsereg. A parlament vagy annak honvédelmi bizottsági felügyelete mellett a köztársasági elnök rendeleti úton kormányoz. Az alapjogok korlátozhatók.

Megelőző védelmi helyzet: NATO/EU-akcióban való részvétel vagy külső támadás veszélye esetén, kétharmados szavazással lép életbe. A kormány rendeletei kapnak primátust. Az alapjogok korlátozhatók.

Váratlan támadás: Külső fegyveres csoportok betörésekor a kormán azonnal reagálhat, rendeletei primátust kapnak.

Vészhelyzet: Természeti vagy ipari katasztrófa esetén a kormány bővített jogosítványt kap, és rendeleti úton intézkedik. Nincs szükség parlamenti jóváhagyásra.

A tervezet szövegezéséből világosan látszik, hogy jelenleg nem állnak fenn a rendkívüli jogrend követelményei. Márpedig ebben az esetben a hatályos jog szerint a kormány a legsúlyosabb bűncselekmények egyikében érhető tetten. S mindhiába a lakájmédia szorgos tevékenysége, amellyel a felelősséget igyekszik elhárítani, úgy mutatva be kormányunkat, mint, aki a hitelfelvétellel is életeket ment. Egy túrót, kedves barátaim, egy nagy túrót! Nem ment a kormány senkit és semmit, kivéve a saját hatalmát.

Orbán ismét tanúbizonyságát adta, hogy egyetlen alkotó energiában hisz, a pénzben. A nemzet összetartó ereje számára nem jelent semmit. Nem hisz a magasabb rendű embereszményben sem, amely túlmutat a nappaliban felállított óriásképernyős LCD tévéken. Keresztény értékrendről prédikál, miközben a legmegátalkodottabb materialista politikai metodikát követi.    

Először is szeretnék mindenkit köszönteni ezen a felületen.

Remélem, hogy munkásságommal tüzet tudok gyújtani az arra fogékonyak szívében.Egyelőre ennyit, hogy kicsoda-micsoda vagyok, az majd úgyis kiderül.

"Az egymillió mérföldes út is egyetlen kicsi lépéssel kezdődik."

Kínai mondás

Vágjunk a dolgok közepébe.

Feladat: felépíteni a Magyar Őstörténet koherens logikai struktúráját.

Fontos az alábbi fogalmak ismerete:

Andronovo, Afanaszjevo, Kurgan Culture, az Altaji "Aranyhegyek", a Tengri Han (melynek lejtőit almafa-erdők borítják), a szkíta aranykincsek: Tuvai halomsírok (kurgánok), Pazyrik, Kul-Oba, Hét testvér, Kelermesz, Oguz, a főbb lelőhelyek, és ezeknek jelentősége.

Ez csak egy gondolati leltár kezdete. Minden egyes fogalmat, vagy fogalom-bokrot pár szóval, élvezetesen kell magyarázni, hogy könnyű és érthető legyen. Utánanézek majd nekik.

Pár kérdés:

1) hogy tudok fájlt csatolni? Mert képet tudok, meg videót. Vagy csatoljam úgy, mint kép vagy videó?

2) Az úgy rendben van, ha egyszerre több blogon is aktívkodom?

PS

zene nélkül nem poszt a poszt, először legyen egy éneklős, utána egy instrumentális.

3 a magyar igazság:

Na kíváncsi vagyok, behozza-e a videólinkeket

Atomot az emberi fajra! Atomot, amíg nem késő! Amíg nem lesz késő ennek a bolygónak, és megszámlálhatatlan lakóinak. Amennyiben létezik az evolúció valamilyen formában, az élet utat tör magának, és talán lesz egy másik faj, amelyik méltóbbnak mutatkozik a Bolygó Ura címre. Sokkal, de sokkal méltóbbnak, mint az ember.

Elvetve az ember élő-élettelen ellentétpárja mentén felfogott világképet, vallom, hogy az univerzum, s azon túl is minden, amit a felsőbbrendű intelligencia alkotott, él. Nem abban az értelemben, ahogy az ember azt felfogni és meghatározni képes, de él. Ennek megfelelően a Földön az ember áldásos tevékenysége mellett is funkcionáló ökoszisztéma is élő organizmusként fogható fel. Az elmúlt napon az emberi faj komoly lépést tett ennek az organizmusnak az elpusztítására.

Kihalt a nyugat-afrikai fekete orrszarvú. Nem egy mikroba, egy papucsállatka, nem is egy rovar, vagy egy moszatféle. Habár a föld egységes ökoszisztémáját felépítő szervezetek között van olyan parány, amelynek kihalása felborítaná az óceánok ökoszisztémáját, s itt a planktonra gondolok, általában az emlősfélék kihalása kapcsán kapjuk fel a fejünket. Emlékszik valaki, mikor halt ki utoljára tonnányi méretű élőlény a Földön? Én nem.

Talán nem a nyugat-afrikai fekete orrszarvú az az állat, amelynek kihalása komolyabb veszélyt jelent a Föld egységes ökoszisztémájára, mégis azért elborzasztó eseménye, mert előrevetíti az elkövetkező évtizedek tendenciáját, azt a tendenciát, amelynek a végén elpusztul a Föld, a Földbolygó, mint a teremtett mindenség élő organizmusa. Pusztán azért, mert a planétán egy olyan faj az uralkodó létforma, amelyik bár rendelkezik a gondolkodás és belátás képességével, mégis fittyet hányva a következményeknek, pusztítja környezetét, pusztítja a bolygót, amely az életet adta.

Fajunk nem tart ott, hogy felfogja, az ökoszisztéma módszeres rombolása hamarabb öl meg, mint az éghajlatváltozás, vagy egy becsapódó meteor. Jelenleg egy olyan ökológiai katasztrófa bekövetkeztének van legnagyobb esélye, amelyet az ember okoz. A globális felmelegedés nevű elmebajt hagyjuk. Már a 80-as években olvastam az Univerzum Könyvtár sorozat egyik könyvében, hogy a Föld mágnese pólusa százezer évenként felcserélődik, s ilyenkor szeszélyes körülmények között végbemenő éghajlatváltozások következnek be. A pánik azért van, mert a tudósaink arra sem képesek, hogy a naprendszer és a kozmosz kölcsönhatásaiból bekövetkező jelenségeket értelmezzék. Az egyiptomiak, a maják, a kínaiak, az indiaiak már az ősidőkben előrébb jártak ezen a téren. Az ökológiai katasztrófa, amit az ember okoz, az ökoszisztéma lerombolása.

Irtják az esőerdőket, a másmilyen erdőket, de a bozótosokat is. Az ember minden talpalattnyi helyet magának követel. Szennyezik az óceánokat, tengereket, és tavakat, a folyókat, patakokat. Irtják az állatvilágot is, élelmezési okból, szenvedélyből, vagy babonák, hiedelmek miatt. A fekete orrszarvú utóbbinak esett áldozatul. Kizárólag a tülkének tulajdonított, teljesen alaptalan hatások miatt. Egy néhány tíz kilogramm miatt tonnányi állatot pusztítanak el.

Mindegy, hogy az ember színes rongyokba öltözött, szurokfekete, állig felfegyverzett, butapofájú afrikai néger, vagy Rolls-Royce-ában Hugo Boss öltönyben feszítő dollár milliárdos fehér fószer, egyformán káros mindkettő. Úgy zabálják fel a világot, mint vándorsáskák a zöldlombot. Csakhogy az ember egy olyan vándorsáska, amelyik hétmilliárdos falkában pusztít a bolygó teljes felületén. Atomot a bestiáknak, atomot, de gyorsan! 

 

A rendszerváltozást követően számomra is, mint egykori reakciós számára megnyílott a lehetőség, hogy felsőoktatásai intézményben továbbtanulhasson. A rendszerváltozást megelőzően engem ettől világnézetem miatt eltiltottak. A ma már minden idióta számára elérhető, sőt a legkisebb gond nélkül abszolválható feladat, tudniillik a diploma megszerzése, részemre tilalmas volt. Bizony, a szocialista világrendet fenntartó aljas elnyomók hitték, hogy a tudás hatalom, ezért az olyanokat, akikről alappal, vagy alaptalanul feltételezték, hogy fajsúlyosabb tudás birtokába jutva despotikus uralmukat veszélyeztetheti, azt bizony minden eszközzel akadályozták ebbéli törekvéseiben.

Így fordulhatott elő, hogy felsőfokú tanulmányaimat csupán 22 évesen, 1990-ben kezdhettem meg, azonban mindjárt az ELTE Bölcsészettudományi karán, ahová akkoriban még nem vettek fel minden agyhalottat. Miután számomra az egyetemre bekerülés valamiféle csoda volt, áldásként tekintettem a lehetőségre, amiből kifolyólag teljesen más aspektusból éltem meg azokat az éveket, mint fiatalabb társaim. Diáktársaimmal ellentétben sosem éreztem azt az önfeledt nihilizmust, amely mindenhonnan áradt üres frázisok puffogtatásával, a Babarczy Eszter, Rózsa Flores, Dezi Brogli és Miló Móni félék bárgyú rivalizálása a mássággal való kapcsolatuk hangoztatásával, a kényszeres pipázással, mint az antropológia tudományának kizárólag annak füstje belélegzésén át való megérthetőségének egyetlen lehetőségével történő demonstrációval csapott arcul naponta. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, mit is szimbolizál ez a viselkedés, társaim attitűdje a kivételes lehetőséghez, hogy magasabb szintű tudás birtokába juthatnak . Úgy voltam vele, mint a kérdéssel, amit nekem szegeztek a Mikulás Esten, hogy vajon képes vagyok-e bármiféle nóvumot felmutatni Boglár Lajos piaroa indiánok között végzett kutatásaiból készült munkák rezümészerű összefoglalásával. Hiába éreztem, hogy van abban valamiféle újítási szándék, ahogyan az általam olvasottakat rendszerbe foglaltam, nem tudtam frappáns választ adni az egyik kis Boglár-kedvenc tarisznyarák fapina kérdésére. Ahogy azt Szarvas Zsuzsa mondta, a tudásnak időt kell kapni leülepedni, s csak jóval az egyetem elvégzése után válik hasznosítható ismeretté. Hát így tudom ma már, hogy diáktársaim viselkedése nem volt egyéb, mint a magamutogató nihilizmus féktelen dorbézolása. Lásd, Rózsa Flores belehalt nihilista szemléletébe, Babarczy Eszter pedig etnikai elvakultságának vergődő rabjaként igyekszik az étikus terepmunkást demonstrálni. 

Nekem ezekben az években Niedermüller Péter volt A TUDÓS. Az ő óráin kevés volt szájtátva figyelni, minden idegszálunkkal odakoncentrálni, hangrögzítőeszközt kellett használni, és otthon újra meghallgatni szakaszonként, előkapni a Bakost, és elemeiből felépíteni az előadáson elhangzottakat úgy, hogy földi halandó számára is értelmezhető legyen. Nekem személy szerint több félévembe telt, mire, úgy ahogy megértettem a tanár úr által mondottakat.

Büszke is voltam, amikor jó néhány évvel később, egy másik egyetem hallgatójaként részt vehettem egy kompaktszemináriumon, amelyet Niedermüller Péter tartott. Lehajtott fejjel lepleztem mosolyomat az értetlen arcokat, az eltátott szájakat látva. Nem, nem diáktársaimra koncentráltam, hanem tanárainkra. Úgy bizony, ők sem értették. Köztük a legbátrabb, Szarvas Zsuzsa rá is kérdezett egy résznél.

/Milyen érdekes, éppen Clifford Geertz: The culture war című antropológiai elemzését értelmezte nekünk Niedermüller Péter, amelynek alapja Cook kapitány Hawaii szigeteki története, s én most éppen itt, a Hawaii szigetek fővárosában, Honoluluban élek./

Mire Niedermüller tanár úr megszólított, és megkért, hogy magyarázzam el a többieknek a lényeget. Kvázi tolmácsként használt a halandók és isteni ő személye közt. Nem, ez nem volt nagyképűség a részéről. Számára az a nyelvezet, amely nekünk idegenként hatott, teljesen természetes volt. Amikor már képes voltam tolmácsolni az ő mondanivalóját társaim felé, láttam meg az elme nagyszerűségét, a kiapadhatatlan alkotókészséget, amely az ember sajátja, ha nem ragadja el a nihilizmus árja. (Ezekért a mondatokért külön szeretnék köszönetet mondani Biczó Gábornak és Ilyés Zolinkának.) Niedermüller Péter a maga különös, kommunikációjában még a leghétköznapibb dolgokat is mélyfilozófiai elemzésként interpretáló személyiségével maga volt a talány. A felsőbbrendű intelligencia, amely valamiféle biológiai organizmusként működött, hiszen evett, ivott, szüksége volt alvásra, és talán még interperszonális kapcsolatokra is, de folyvást idegesítően részletekbe menő elemzéseknek vetette alá az ember mindennapi életének akár a legapróbb, mások által annak létezéséről sem tudó szegmenseit is. Nem is értem, miért igyekszik finomítani precíz, tényszerű megállapításait, amikor átlagos szellemi képességű kollégái, mint például Fejős Zoltán, Bíró A. Zoltán és Mohay Tamás, valamint a kifejezettem szellemi éhenkórásznak nevezhetők, mint Takács András és Voigt Vilmos őt véleménye miatt támadják. Ezek a „tudósok”, - már elnézést a kifejezésért - a lábszagát sem szagolhatják Niedermüller Péternek, oly’ távol vannak tőle.

/Engem, mint valódi antropológust kifejezetten bosszant, hogy Magyarországon olyanok tüntetik fel a nevük mögött az „antropológus” titulust, akik sosem ültek antropológia szak előadásainak padsoraiban, sosem kollokváltak, szigorlatoztak, vagy tettek államvizsgát abból. Jellemző ez az alávaló tudományhamisítás a néprajz”tudósok” körében./

Egyre több minden van, amit nem értek Niedermüller Péter viselkedésében, noha erőszakkal igyekszem magam elfogadható magyarázatok feltalálására ösztökélni az ő közelmúltbéli tevékenységeivel kapcsolatban. Egyik ilyen kétségbeesett fogódzó, hogy talán beleunt, hogy közreműködik a tudomány artikulálatlanul süvöltő szelektől zaklatott ugarrá silányításában. Az én nézeteim szerint ez elfogadható ok lehet arra, hogy a tudományos gondolkodásnak hátat fordítva az etnikai alapon, és etnikai érdekek mentén szerveződő Galamus-csoport tagja lett. Elfogadható, és megbocsátható, mert emberivé teszi, megközelíthetővé, megérinthetővé. Niedermüller Péter is ember, nem egy biológiai organizmusként megjelenő felsőbbrendű intelligencia. Habár én úgy jobban szerettem. Az abban megnyilvánuló mássága, az emberek konyhai munkaként végzett gondolkodásával szembeni könnyed, differenciált és alapos agytevékenysége reprezentálta különbözősége.

Még a Galamusban is elkövetett néhány kifejezetten megfontolásra érdemes elmeömlést, ám tartok tőle, nem olyan helyen tette, ahol hasznára lehet az emberi társadalomnak. Ez olyan, mintha a WC-ben, pisálás közben eldúdolná a fénysebesség feletti utazást lehetővé tevő képletet. Vagy hallják, vagy nem. Ezzel nem arra utalok, hogy a Galamus-csoport a mellékhelyiség, csupán arra, hogy egy nagyon szűk réteghez képes közvetíteni.

A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció Pártban vállalt alelnöki szerepével viszonyunk visszatért abba a stádiumba, amikor nem vagyok képes értelmezni Niedermüller Pétert, a cselekedeteit, a mondatait. Csakhogy már nem azért, mert málészájú elsőéves egyetemista vagyok, s ő a felfoghatatlan intelligenciájú, különc professzor. Sokkal inkább azért, mert különcként nem értem, hogyan veszíthettem el fajtánknak egy olyan tagját, aki a leginkább hordozta jellegzetességeinket, reprezentálta a gondolkodást konyhai munkaként végző emberekkel való szembenállásunkat. Gyurcsány Ferenc és nyálcsorgató, menthal homeless hordája minden stigmáját hordozza annak az embertípusnak, amely ellen az olyan gondolkodók, mint amilyen Niedermüller Péter is, csendes, ám állhatatos harcot folytat. Niedermüller Péter tán azt képzeli, hogy ezeket, az emberiség történelmi múltjából időnként felmerülő survival-okat (fennmaradt csökevény) képes lesz integrálni egy olyan közösségbe, amely az emberiség modern korából való feljebblépésre készül?

Niedermüller Péter, a géniusz ott áll a nihilizmus habos tajtékkal hömpölygő folyamának partján, és arra készül, hogy kézzel fogdosson benne az emberiség javára felhasználható lazactudást. Tisztára, mint a hatalmas Kodiak medve. Csakhogy a világ legfélelmetesebb ragadozójának méltán tartott Kodiak medve is ügyel a sodrásra, mert a víznek árja alattomos, és olyan erők munkálkodnak a felszín alatt, amelyet a parton élők aligha érhetnek fel elméjükkel. Niedermüller Pétert könnyen elsodorhatja a nihilizmus árja, és akkor már nem lesz visszatérés számára, örökre elveszít minket, és mi őt. 

A Fidesz kormány pont olyan tehetségtelennek mutatkozik a gazdaság gatyába rázása terén, mint az őt megelőző szocialista-liberális kormányok. Súlyosbítva a helyzetet azzal, hogy a nemzetközi nagytőke ott tesz keresztbe nekik, ahol csak tud. És innentől kezdve ez nem gazdasági kérdés, hanem etnikai.

A jelenlegi helyzet kizárólag azért következett be, mert a gazdasági válságot jó előre látó, sőt (talán) szándékosan előidéző, etnikai alapon szerveződő, a világot uraló gazdasági körök ahonnan csak tudták, elkezdték kiszivattyúzni a forrásokat. Magyarország könnyű eset volt, mert etnikailag olyan csoport volt hatalmon, amely boldogan konspirált velük, abban tévhitben ringatózva, hogy a nagyokkal együtt túléli, és végre kénye-kedve szerint fog élni ezen a földön (Magyarország), mert a bosszantó őslakók elpusztulnak, ahogy minden egyéb államban is. Határozottan állítom, ha a szocialista-liberális kormányok akár csak egy nyúlfarknyit is foglalkoztak volna az őslakók, a magyarok érdekeivel, az elmúlt bő három év sokkal, de sokkal élhetőbb lett volna. A Fidesz hatalomra jutásával, vagyis a halálra ítélt őslakók pimasz túlélési hajlandóságával szembesülve a világot etnikai alapon uraló nagytőke begorombult.

Ebben a helyzetben a Fidesznek támaszkodnia kellett volna a túlélni képes és akaró őslakókra, a népre, amely beléje helyezte minden bizodalmát, és amelynek ez a kormány volt az utolsó reménye. Ám a Fidesz gyávának bizonyult. Gyávának az első perctől, sőt, mar az első perc minden valószínűség szerinti bekövetkezését megelőző hetekben. Nem lett egyszeri, nagyarányú adócsökkentés, ahogy ígérték a választások előtt félévvel, hiába hivatkoztak korábbi regnálásuk alatt tett hasonló, és sikeres lépésre, mert a választások előtti hetekben már arról beszéltek, hogy „idén” biztosan nem lesz ilyen lépés, mert előtte fel kell mérni a gazdaság állapotát. Hát „jövőre” sem lett, és már bejelentették, hogy… Nem, nem jelentették be. Semmit sem jelentettek be, ami egyszeri és nagyarányú adócsökkentésnek lenne nevezhető. Handabandáznak ugyan arról, hogy ők az „adócsökkentések kormánya”, csakhogy éppen ellenkezőleg van, ők a „soha nem látott adóemelések kormánya”.

Miért gondolom… Nem! Miért tudom, hogy a Fidesz a gyávaság, a lehajtott fejjel vágóhídra vonuló marhák kormánya? Mert akármennyire is sanyargatott helyzetben volt, rendelkezésére állt akkora tőkeerő, amely a hihetetlen mértékű társadalmi támogatottság mellett lehetővé tette volna egy hatásos túlélési stratégia bevezetését. Itt volt például a magán-nyugdíjpénztárakból befolyó összeg, amelyet bátran fordíthatott volna a belső piac megerősítésére, ám ehelyett a WEB-nek (World Ethno Business) behódolva az úgynevezett államadósságot csökkenteni használta fel. Ennek a lépésnek gazdasági hozadéka nem volt, nem lehetett. A Fidesz jobban félt a WEB-től, mint bízott az agyonadóztatott magyar vállalkozók teremtőerejében. Orbán Viktor azt képzelte, ha jó kisfiúnak mutatkozik, majd megszánják, megsimogatják a buksiját, és ő lehet kifelé lógónyelvű, nyáladzó dakszli, befelé kokikat és taslikat osztogató kényúr.

Ugyancsak helyes irányba mutató, ám félbehagyott lépés volt a rendkívüli bankadó bevezetése. Szintén egy olyan pénztömeg, amely erősíthette volna a belső piacot, motorja lehetett volna a gazdasági fejlődés beindításának. A magát nemzetinek nevező kormány ebben a projektben is meghátrált, így az intézkedés várt kedvező hatása elmaradt. Ugyanis a kormány nem vitte végig a program minden egyes pontját. Amikor elérkeztünk oda, hogy arról kellett volna garanciális intézkedéseket hozni, hogy a bankok ne terhelhessék rá az ügyfelekre a rendkívüli bankadó bevezetéséből származó költségeiket, a kormány fütyörészve félrenézett, és legyintgetni kezdett, ha valaki szólítani merte, hogy visszafelé sült el a fegyvere. A rendkívüli bankadó ügyfelekre történő ráterhelésében a bankok egyáltalán nem bizonyultak leleményesnek, a legprimitívebb, a legkevésbé elegáns, abszolút letagadhatatlan módon, nyilván azzal a magabiztos arroganciával, amelynek alapja a kormánnyal való háttéralkuja, tették, amit tettek. A Budapest Bank 300 Ft-os befizetési díjat vezetett be. Vagyis, ha egy Budapest Banknál vezetett számlára valaki a bankfiókban pénzt fizetett be, annak plusz 300Ft-ot számoltak fel. A CIB-nél a kézpénzfelvétel 200Ft-ról 574Ft-ra nőtt. Ez csak két bank, de a többi is hasonlóan járt el.  

Amikor a gazdasági válság hirtelen berobbant a köztudatba, a vezető nyugati hatalmak és az USA terve azonnal készen állt bankmentő csomagok formájában. Vagyis azok kaptak segélyt, akik okozták a válságot. Még csak arra sem kötelezték a bankokat, hogy gazdaságpolitikájukon változtassanak, hogy a bankrendszert alapvetően megreformálják, hanem önteni kezdték beléjük az adóforintokat, abban a biztos tudatban, hogy minden marad a régiben. Hogy ettől remélte-e akármelyik politikai kényúr a válság enyhülését, afelől kétségeim vannak. Kétségeimet támasztja alá a bankok vérlázító viselkedése, amikor a mentőcsomagokból származó összeget úgy könyvelték el, mint bevételt, és mint nyereséget, óriási jutalékokat osztva szét maguk között.Egészen biztos vagyok benne, hogy a bankmentő csomagok összegét a gazdaságba visszaforgatva a válság legyőzhető lett volna. Csakhogy a cél nem a válság legyőzése, hanem a minél hosszabb időn át való fenntartása.

A napokban világot látott hír, hogy az Orbán-kormány nem tárgyal a szakszervezetekkel, ellenben a bankszövetséggel közösen keres megoldásokat. Ha jobban belegondolok, ez már nem is gyávaság a magát nemzetinek nevező kormány részéről, hanem árulás, hazaárulás. Igen, pontosan ezért, pontosan így nevezték Orbánék hazaárulónak az őket megelőző szocialista-liberális kormányokat. Nem állnak szóba azokkal a szakszervezetekkel, amelyek a magyar kis- és középvállalkozásokat, a magyar munkavállalókat képviselik. Hátat fordítanak azoknak a képviselőknek, akik mögött olyan teljesítmény áll, amely a belső piacot ma is életben tartja. KSH adat, és a Fidesz korábban sosem mulasztotta el felemlegetni, hogy a magyar kis- és középvállalkozások foglalkoztatják a magyar munkavállalók 73%-át. Ez az arány azóta tovább nőtt. A Fidesz-kormány azoknak mutat hátat, akik ma egyedüliként eltartják az államot.    

Liberális érv, hogy a magyar belsőpiac életképtelen, és csupán a makrogazdasági mutatókat könyveléstechnikailag erősítő multik tartják lélegeztetőgépen azt. Ennek az etno-mantrának az égvilágon semmi értelme, és a világgazdasági válságban eltelt három év által bizonyítottan hatása sincs. Az úgynevezett makrogazdasági mutatók alapvetően hamis képet adnak egy állam gazdaságáról, nem tükrözik a valós viszonyokat. Különösen igaz ez az olyan államokra, mint Magyarország, ahová a makrogazdasági mutatókat jelentő gazdasági szereplőket külföldről telepítették, mint valami szervi transzplantációt. Amikor pedig a despotikus tekintéllyel felruházott nemzetközi „szakemberek” megnyilatkoznak, nyilvánvalóvá válik, hogy nem létezik olyan tudomány, hogy közgazdaságtan. Amennyiben a közgazdaságtan tudomány, a többszörös és különös visszaeső csalók és sikkasztók tudósok kell, legyenek. Ahogyan a különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés is tudomány, s a gyilkosok professzorok.

Háború küszöbén állunk, efelől senkinek ne legyenek kétségei. Olyan háború előestéjén vecsernyézünk szótlanul, magunk elé bámulva, amelyet előre elterveztek, amelyet a józanész szerint mérlegelve mégsem nyerhetnek mag azok, akik kifundálták lépésről lépésre. Bármennyire is képtelenség, léteznek olyan érdekkörök, amely oly’ mértékben eltávolodtak az emberi társadalom hétköznapi valóságától, olyan iszonyatos távolságra emelkedtek el attól, hogy oxigénhiányos közegükben a legbiztosabban visszafordíthatatlan katasztrófát okozó lépések sem tűnnek túl veszélyesnek számukra. A hatalmi mámor annyira eluralkodott ezeken a korcsokon, hogy mindenható uraknak, isteneknek képzelik magukat.

A világ túlnépesedett, már hétmilliárdnyian vagyunk. A Föld energiaforrásai kimerülőben, miközben egyetlen életképes alternatíva sincs arra, hogyan lehetne ezt túlélni. S nemcsak, hogy nincs, de folyamatban sincs egynek sem a kimunkálása. Amennyiben nyilvánvaló, hogy a Föld túlnépesedett, és az emberi társadalomban egy optimális egyensúly fenntartása már nem lehetséges, ám mégsem tesznek ellene semmit azok, akik tehetnének, akik vezetik a világunkat, bizonyosnak kell lennünk abban, hogy ezt a komplex rendszert (ti. az emberi társadalmat) ők fenntartani nem szándékoznak.

Senki ne próbáljon meg józan paraszti ésszel, vagy az igényesebbek a formális logika eszközeinek segítségével belegondolni abba, mit és miért tesznek EZEK, s hogy, amit tesznek, annak következményei alól ők sem mentesülhetnek! Hasztalan próbálkozás lenne. Inkább a döntésről gondolkodjunk: gondolkodjunk arról, hogy asszisztálunk-e ahhoz, hogy néhány hatalmába beleőrült féreg felégeti a Földet. 

Tudják-e az állatok, hogy mire való a szem?

Bárki joggal kérdezhetné, normális vagyok-e, hogy ezzel jövök elő, amikor a világgazdasági válság cunamija elsöpörni készül a magyar gazdaságot, de engem ez nem érdekel. Itt ülök a gépnél, és éppen az egyik cicánkat figyelem, aki sandán méreget. Menekül előlem, mert beteg, és gyógyteázom. Nem bírja a kamillát. Ezért állandóan azt figyeli, hogy éppen mit csinálok. 

Azt mondják, a macskák nem látnak összefüggő képet, és a színeket sem tudja feldolgozni az agyuk. Viszont miképpen képesek megkülönböztetni más élőlények testrészeitől a szemüket? Nem látnak színt, tehát nem az vonzza a tekintetüket, ha rájuk nézünk. A mozgás sem, mert tartják a szemkontaktust, ha közben hadonászik is az ember. Mit jelenthet nekik a saját szemük?

A kutya agresszivitásként fogja fel, ha a szemébe nézünk. A macskának nem okoz gondot a szemkontaktus. A falkánkban vannak olyan egyedek, amelyek nem bírják az érintést. Eliszkolnak, ha meg akarjuk simogatni őket. Sokszor cselhez folyamodom. Amikor közelítek feléjük, nem nézek rájuk. Úgy teszek, mintha el akarnék menni mellettük. Ebben az esetben a közelükbe engednek. Viszont, ha a szemkontaktust felvéve közeledek feléjük, elugranak. Etetéskor, persze, engedékenyebbek 

A beteg cica most az irodai fotelomban fekszik. Amíg kimentem a konyhába, befészkelte magát. Többször előfordult már, tehát tudom, mit kell tennem. Hozok egy másik széket, amit az íróasztalhoz tolok, de közben nem nézek a cicára.

Azt mondják, a szem a lélek tükre. Meg azt is, hogy az ember szemében látszanak az érzelmek. Lehetséges, hogy az állatok ezeket az „érzelmeket” értik, vagyis látják az ember szemében a szándékot?

Akárhogy is, az ösztönökről sokkal kevesebbet tudunk, mint azt elismerjük. Én már abban sem vagyok biztos, hogy az ösztön a tudás ellentétpárja.

Nyugodtan nevezhetjük rendhagyónak az idei 56-os megemlékezést. Rendhagyó abban a tekintetben, hogy a Fidesz, mint a jobboldal vezető konzervatív pártja, a jelenlegi kormánypárt nem tartotta meg hagyományosnak mondható nagygyűlését, de rendhagyó abban a tekintetben is, hogy a mostani baloldali ellenzék minden korábbi kísérletének kudarca után határozottan volt képes artikulálni önmagát, mindazt, amit képvisel.

Talán szomorkodnunk kéne, hogy a magyarság történetében oly’ fontos évforduló ezúttal nem az önfeláldozó hősiességről szólt, amely példaként állhatna előttünk mindennapjaink szürke, ködös reggelein, amikor felhajtott gallérunk mögé bújva rejtjük el arcunkat a szembejövők elől. Lenne okunk a szomorúságra, de már annyira fásultak vagyunk, hogy mit sem törődünk az események mögött fogait vicsorgató jelentéstartalomra, a magyarságot mohón felfalni készülő ősi szörnyre.

Mit üzent nekünk ez a mostani ünnep? – Elsősorban azt, hogy a kormánypártnak még mindig fontosabb néhány kósza euro, mint országa népének morális épülése abból a szörnyű és hosszantartó traumából, amit jobb híján rendszerváltozásnak szokás nevezni. Én próbálom megérteni a kormányt, a magyar emberek vágyainak kormányát, a végső remény kormányát, de kitartásom megbicsaklik, ha arra gondolok, hogy azokról a csilingelő érmékről és ropogós bankókról, amelyek minket közvetlenül is érintenek, csupán szerdán, azaz október 26-án esik szó. Tegnap, legőszintébb nemzeti ünnepünk napján semmi különös nem történt, csak némi pózolás és a görög válság unalomig való taglalása. Tudom jól, fontos lenne, hogy mediterrán barátaink példájából tanuljunk, csakhogy ez tökéletes utópia, mert senki nem tanul a más kárából, legkevésbé mi, magyarok. Nem azért, mert buták vagyunk, hanem azért mert vezetőink mindig okosabbnak hiszik magukat, mint amilyenek valójában.

Arról külön posztot lehetne írni, miért is van ez így, ezért csupán annyit említenék meg, hogy egyik alapvető oka, hogy mi mindig az események mögött kullogunk, a csinovnyik-szellemiség, amely általában jellemző a politikai hatalmi központok hierarchiájára. A nagy pártok vezéreit bólogatójánosok, dicséretüket zengő, könyökvédős hivatalnokok veszik körül, akik minden reggelre ragyogó napsütést diagnosztizálnak, legyintve a gyülekező viharfelhőkre.       

Túlságosan magasról tekint le reánk a mi vezérünk, ezért feléje emelt karikás, beesett szemektől feketéllő arcunkon végigfolyó könnyeink koppanása az aszfalton, halk zokogásunk nem jut el hozzá, elnyomja azokat tompán pengő érmék, harsányan ropogó bankók és csinovnyikok hadának hangja. Nem elég már áldozatunk, végsőkig kitartó hitünk, hogy őt megtartsuk, úgy távolodik tőlünk, mint útját konokul rovó üstökös. Elveszítünk téged (is) Viktor, mert mi, magyar emberek földhözragadtak vagyunk, megköt a rög, amely egyszer elfed minket, hiszen abból vétettünk, s azzá válunk legvégül. Halk sóhajokban arra vágyunk, hogy szakítsd meg szárnyalásod, tekints meggyötört népedre, és lásd meg, amire vágyunk. Viktor, nem kellenek a csilingelő érmék, a ropogós bankók! Amire vágyunk, azt pénzen megvenni nem lehet. Arra vágyunk, hogy felemelt fővel járhassunk az utcán, hogy szürke, ködös reggeleken se kelljen felhajtott gallérunk mögé bújni a szembejövők elől. Arra vágyunk, hogy a nehéz sorsot is büszkén legyünk képesek viselni, mert erős szárba szökő reményeink tápanyagban dús talajban gyökereznek. Ti vagytok, Viktor, a tápanyagban dús talaj, ti, a vezetőink, az ország sorsáról döntő elitek.

Olyan nincs, hogy a nép mondja meg vezetőinek, mit kell tenniük. Az élen haladók szabják meg az irányt, s mi többiek követjük őket. Ezért kell kimondani végre az igazságot, a szavakat, amelyek felrázzák és felszabadítják társadalmunkat. Igen, legalább mondjuk ki az igazságot, érvényt szerezni neki ráérünk aztán is. Hát ezért fontos minden évben az 56-os mártírokra való megemlékezés. Évről évre várjuk, hogy kimondjátok az igazságot, de nem teszitek meg. Szépen csomagolt, semmitmondó mondatokban előadtok egy litániát, aminek már semmilyen hatása nincs. Pedig arra lenne hivatott, hogy tanítson, hogy emlékezni tanítson, hogy túlélni tanítson. Az idén a litánia is elmaradt, azt sugallva ezzel, hogy már ti sem hisztek ebben (sem). S ha ti nem hisztek, mi miért higgyünk bármiben is? Miért higgyünk például bennetek?

1956 forradalmának igazságát máig nem mondta ki egyetlen kormány sem. Ami a baloldalinak mondottak esetében érthető, hiszen törvényeink szerint senki nem köteles vádolni önmagát. Ám nem mondták ki a jobboldaliak sem. Nincsenek benne a történelemkönyvekben sem, kik támadtak a magyarokra, kik irtották kegyetlenül a népet, nyomorítva meg egy országot úgy, hogy az mai napig ne legyen képes lábra állni.

Miért félnek kimondani az igazságot ma, amikor az ország jól artikulálható politikai és világnézeti közösségek mentén, iszonyatos recsegés-ropogás közepette végérvényesen kettészakad? Ők, a másik oldal már definiálta saját magát, s mellékesen minket is. Definiálták azt a világot, ahol egy államon belül olyan közösség jöhet létre, amely semmilyen körülmények között nem kíván az államalkotó nemzet része lenni, amely az államalkotó nemzet elpusztítására való törekvését nyíltan felvállalja. Még ilyen körülmények között sincs a nemzetnek vezetője, aki kiáll, és őszintén beszél 56-ról, a magyarság ellen elkövetett és megtorlatlan bűnökről. A mi vezetőnk inkább rohan Brüsszelbe, hogy elhullajtott euro filléreket kapkodjon fel a földről. Pedig példát vehetne az 56-os mártírokról, akik ennél sokkal súlyosabb politikai viszonyok között, nem törődve azzal, hogy a világ egyik fele ránk támad, a másik pedig közönnyel nézi, felvállalta harcát, és küzdött halálig. Nincs vezető, aki felvállalná a halhatatlanságot, s cserébe ezrek élete mellett a sajátját is adná hazájáért.     

Én nem gondolnám, hogy Magyarország, azon belül is Budapest legfőbb problémája a hajléktalanok. Mégis a róluk szóló hírek okoznak dugót az internetes és egyéb hírfolyamok áradásában. Annyi mindenki megszólalt az ügyben, és gyakorlatilag az internetes sztráda minden emberének van véleménye róla. Így klaviatúrát ragadtam én is.

Mit is jelent a szó, hogy „hajléktalan”? Ugye nem baj, ha nem keresek rá a Wikipédiában, és értelmező kéziszótár után sem nyúlok? Egész egyszerűen veszem magamnak a bátorságot, és szemantikailag közelítem meg a kérdést. Hajléktalannak lenni annyit tesz, hogy valakinek nincs hajléka. A hajlék olyan fedett hely, amely jellemzően az ember tulajdona, de legalábbis birtokjoga terjed ki rá. Hajlék a panellakás, az OTP öröklakás, a családi ház, a hétvégi ház, a nyaraló, a rózsadombi luxusvilla, és még sorolhatnám. Aki egyetlen olyan ingatlannal sem rendelkezik, amelyik megfelel a hajlék kritériumainak, azt nevezhetjük hajléktalannak. Amikor elképzelünk valakit, aki nélkülözi a hajlékot, ideálisan a csillagos ég alatt, tűz mellett szalonnázgató figurát látunk. Nem, ez nem pásztor, ez hajléktalan! Hajdan a vándorlegények bizony gyakran éjszakáztak a szabad ég alatt. „Szabad ég” – ízlelgessük ezt a kifejezést. A szabad ég egyébként egy olyan földterületen való tartózkodást jelent, amely földterület felett nincs birtokjoga magán- vagy jogi személynek (cég), korunkban tehát az állami tulajdonú közterületeket érthetjük alatta. Parkokat, erdőket, utcákat, és egyes közhasználatú műtárgyakat is. A szabad ég alatt mindenkinek Alkotmány biztosította joga tartózkodni. Szerintem azoknak a személyeknek, akiknek maga az állam adott jogosítványt a szabad ég alatt való tartózkodásra, mi több, életre, azoknak kétszeresen is megjár a szabad ég alatt való tartózkodás. A hajléktalan igazolvány az az okiratértékű dokumentum, amely feljogosítja a személyt arra, hogy hajlék nélkül, életvitelszerűen tartózkodjon annak az államnak a területén, amelynek állampolgára, mégpedig úgy, hogy más birtok és tulajdonjogát ne sértse. Én közterületen vagy aluljáróban alvás elleni törvényről sem hallottam. Éppen ezért nem értem, miért szajkózza most minden jobboldali polgármester Budapesten, karöltve a főpolgármesterrel, hogy nem lehet életvitelszerűen aluljárókban tartózkodni. Miért ne lehetne? És nemcsak lehet, de szabad is, törvény adta jog. Hogy nem jó dolog, az más kérdés. 

Mondják, szemetelnek, koszosak, büdösek. Igaz, magam is tapasztaltam, és nekem is bántotta a szemem, amit a közterületeken, aluljárókban láttam. Valamit kezdeni kell ezekkel az emberekkel, ebben egyetértek az értelmes gondolatok nélkül vagdalkozó VIII. kerületi polgármesterrel, és Tarlóssal is. A szankcionálással viszont nem értek egyet. Az állam adott engedélyt nekik, hogy ott éljenek, ahol éppen vannak, még nevet is ő adott nekik: hajléktalanok. Hivatalos elnevezés, úgyhogy ne tessék finnyáskodni, mert egy államilag elismert társadalmi csoportról beszélünk, amelynek ma már szokásai, hierarchiája van, tehát szubkultúraként funkcionál, csakúgy, mint a cigányság. Egy szubkultúrát pedig nem lehet csak úgy felszámolni, azt el kell fogadni, tolerálni kell, biztosítani kell a lehetőséget szokásaik (kultúrájuk) gyakorlására, vagy érdekeltté kell tenni őket az asszimilációjukban.

Dél-Amerikában (Venezuela) a 60-as évek végén antropológusok nemzetközi szinten tiltakoztak, amiért az állam a piaroa indiánok földje mellett készült építeni új autópályát. Mire a törzs vezetői közölték, hogy nekik is kellenek éles pengék, jó fegyverek, amik a leggyorsabban az autópályán érnek el hozzájuk. Az indiánok tehát érdekeltté lettek téve az asszimilációban. Emellett ma is megtartották szokásaik jelentős részét, noha nem járnak fedetlen kebellel, fűszoknyákban, tunikában.

A hajléktalanok is érdekeltté tehetők, s ha szerencsénk van, megtartják azon szokásukat, hogy összeszedik a műanyag flakonokat, sörös dobozokat, úgy általában mindent, ami újrahasznosítható, vagy pénzzé tehető. A hulladékhasznosítás egy primitív, de eredményes módja a hajléktalanok guberálása.

Egy szubkultúra integrálása a társadalomba szakértő gondolkodást, tervezést és kivitelezést igényel. Antropológusként azt mondhatom, a mi diszciplínánk tudorai, értő személyei megfelelnének egy projekt megalkotásához és megvalósításához. Az antropológus olyan módszertani eszközökhöz nyúlhat, amelyek segítségével feltárhatja a hajléktalan szubkultúra egyes elemeinek beágyazottságát, eredetét, és helyettesíthetőségének lehetőségeit. Egy kultúra elemei helyettesíthetők, ha a régi elem helyét olyan új elem veszi át, amit az adott kultúra egyedeinek előnyt jelent. Gondoljunk csak a helyváltoztatásra szolgáló eszközök és lehetőségek változásaira, vagy akár az állati szőröket és bőröket felváltó Hugo Boss öltönyökre. A lovat felváltó autóval eltűntek a lószerszám-készítők, és a modern öltözködési szokások is felszámolták a vadászat egyes ágait, s a hozzájuk kapcsolódó szakmákat.

Senki ne várjon itt tőlem egy átfogó tervet, mert néhány nap alatt ilyet készíteni nem lehet. Néhány jónak tűnő megoldást azonban felvázolok. Természetesen hatástanulmány és egyéb felmérések hiányában.

Legfontosabb, hogy szakemberek (pszichológusok, antropológusok) vegyék fel a kapcsolatot a hajléktalanokkal. Az egyedi történetek feltárásával következtessenek az általános jelenségek sarokpontjaira. Hajléktalan senki nem lesz józanésszel önszántából. Szükséges tehát különválasztani a társadalmi csoporton belül azokat, akik mentálisan sérültek, és gondozás hiányában váltak részévé a vizsgálat tárgyát képező halmaznak. Természetesen ezen belül is lesznek olyanok, akik eleve sérültek voltak, míg mások az életvitelből következő szenvedélybetegség, az alkoholizmus hatására épültek le mentálisan. Miután egy ideje nem létezik állami infrastruktúra az ilyen betegek kezelésére, ápolására, olyan megoldáson kell gondolkodni, amely a hajléktalanokat, mint szubkultúrát működtető mechanizmusokon alapszik. A csoporton belüli szolidaritás, az elesettek felkarolása jobb hatásfokkal működik, mint a normál társadalomban. Mentálisan sérült társait a többi hajléktalan gondozza, rászoruló partnerként kezeli. Nem azt állítom, hogy ideális társadalomban élnek, hiszen előfordulnak erőszakos cselekmények, mégis a sorsközösség generálta empátia jelentős hatást fejt ki. Egy bizonyos határig, ha az értelmileg ép hajléktalanok lehetőségeit valamiképpen megkönnyíti az állami akarat, azok magukkal emelik a legelesettebbeket. Fontos, hogy az állami beavatkozás határait jól mérjük fel, mert a túlsegítés, felülreprezentálás újra előhozza azokat a reflexeket, amelyek megmaradtak a normál társadalomban való életükből, és az egyéni érdekek felülkerekedhetnek. Ennek egyértelmű eredménye lenne a legelesettebbek sorsára hagyása. Lásd: Fidesz hajléktalanügyi akármilye mekkora csőd.

Az egészségmegóvás állami érdek, erről szól a társadalombiztosítás, amelynek a hajléktalanok is részei. A Máltai Szeretetszolgálat segítségével lehetne rendszeres szűrővizsgálatokat, háziorvosi rendeléseket végezni a hajléktalanok körében. Fontos, hogy ezek a lehetőségek megnyíljanak, mert a hajléktalan nem jár orvoshoz. Ennek legfőbb oka a társadalomból való kitaszítottság értelemmel való felfogása. Pontosan tudják, hogy nem látják őket szívesen „normális” életet élő embertáraik. Emiatt egy idő után kialakul egyfajta reflex, és azt mondják, „eh, minek nekem orvos, nincs is semmi bajom”. Ez egyfajta passzív elutasítás, amelynek kezelése az itt leírt módon hatásos.

Jelentősebb költségekkel járó, ám egészségmegóvás szempontjából elengedhetetlen intézkedés a közfürdő rendszerének visszaállítása. Ennek módja lehet az, hogy egyes gyógyfürdőkben alakítanának ki olyan részeket, ahová a hajléktalanok meghatározott időközönként, az általános nyitvatartási időn kívül járhatnának ingyenesen. Esetleg a hajléktalanszállókon alakíthatnának ki helyeket. Fontos, hogy másoktól elkülönülten, egymást közt végezhessék e szükséglet kielégítését. A hajléktalanszállókon alkalmazott rendszer nem kellő hatásfokú, ugyanis nemcsak, hogy figyelmen kívül hagyja a hajléktalan szubkultúra szokásait, de eleve rosszként kezeli azokat. Ezért van, hogy a hajléktalanok jelentős része kerüli a szállókat. A hajléktalanszállók egyfajta szabadságtól megfosztottság jelképei. Ezeknek az embereknek pedig másuk sincs a szabadságukon kívül.

Lényeg tehát az, hogy a tisztálkodás, az egyéni higiéniai szükségletek kielégítésének lehetősége fontos lépés.

Ugyancsak alapvető szükséglet a szervezet salakanyag-ürítésének higiénikus megoldása. A nyilvános WC-k, a kevésbé exkluzív vendéglátóipari egységek mellékhelyiségeinek, a középületek toalettjeinek ingyenes használata egy lehetséges megoldás a problémára. Itt is gondot kell fordítani arra, hogy lehetőleg minél kevesebbet érintkezzenek a normál társadalom tagjaival. Minderre addig van szükség, amíg a szégyenérzetüket nem sikerül valamelyest feloldani.

Sokan adnának munkát hajléktalannak is, de gyakran ütköznek bele visszautasításba. Ez nem azt jelenti, hogy lusták, vagy nem akarnak dolgozni. Egyszerűen nem tartoznak a normál társadalomhoz, ezért normális reakciót nem várhatunk tőlük. Másként gondolkodnak a világról. Azt kell megtudnunk, hogyan. Ki kutatta eddig ezt? Szerintem senki.

Fontos, hogy úgy tudjunk megfogalmazni mondanivalót a számukra, hogy ők is értsék, megértsék. Például lehetne az ingyen konyha programokat összekötni egyéb felvilágosító programokkal.

A hatóságoknak is volna feladata. Például a hajléktalanmaffia felszámolása. Nem a cosa nostra, talán képesek lennének lebánni velük.

Szóval, tenni kéne valamit, elvtársak, mielőbb. Ostobaságok mantrázása nem visz sehová. Én nagyra tartom Tarlós főpolgármester urat, de ebben az ügyben meglehetős hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot.    

Hát ez van.

Itt van ennek az Új Színháznak az esete, amely igencsak megosztja a magyar közvéleményt. Persze, a magyar közvéleményt egyébként is mindig minden megosztja, és gyakorlatilag nincs olyan kérdés, – ide értve a nyilvános WC-k falain koszlódó csempék ideális színét is – amely ne osztaná meg azt.

Kapjon-e színházat a szélsőjobb, az – egyesek szerint – neonáci eszméket vallók tábora, illetve szüksége van-e a magyar kultúrának egy olyan színházra, amelyik célzottan a klasszikus és kortárs magyar drámára helyezi a hangsúlyt?  

 

Kérdés továbbá, hogy formai és/vagy tartalmi alapon dönthető el egy pályázatról, alkalmas vagy sem. Kaphat-e szerepet az elbírálás szempontjai közt a szándék, illetve helyes-e a pályázatban mások világnézetét pocskondiázni, még akkor is, ha az a világnézet egyébként morális aggályokat vet fel.

 

Nem én vagyok az a személy, aki a felmerülő kérdésekre a leginkább adekvát válaszokat adhatja, miután érzelmileg befolyásolt vagyok az ügyben. Igen, nyugodtan kijelenthetem, hogy látásmódomat jelentősen befolyásolja morális értékrendem diktálta világnézetem. Nem is törekszem hát pártatlannak mutatkozni, de feltétlenül toleráns leszek a válaszok megfogalmazásakor. Utóbbi is értékrendemből fakad, így ragaszkodnom kell hozzá.

 

Az első kérdésre a válaszom az, hogy kaphat színházat a szélsőjobb. Miért ne kaphatna? Amennyiben a szélsőjobbos nézeteket valló polgárainknak arra van igényük, hogy klasszikus és kortárs magyar drámák által jussanak élményhez, nem gátolnám őket ebben. S ha ez nekik csak úgy megy, hogy közben a liberálisnak, neoliberálisnak mondott szerzőket ignorálják, hát az sem nagy probléma.

 

A kérdést akár politikainak, akár szakmainak nevezzük, arra keres választ, vajon szükség van-e Magyarországon rétegszínházra, a nemzettudatot erősítő kulturális bástyára, "nemzeti értékeket felmutatni tudó szellemi műhelyre". (Idézet Dörner pályázatából.) S mint kifejtettem, nyilvánvalóan van.

 

A baloldali liberális értelmiségnek is van válasza a kérdésre, mégpedig, hogy nincs szükség rá, mert a magyarság szellemi értékei egyenértékűek a nácizmus szellemi értékeivel. 
Sajnálom, de én ezt a választ nem tudom elfogadni.

 

Azon is lamentálhatnánk, hogy helyes-e állandóan szélsőjobbozni, neonácizni, a másik oldalon meg mindenre zsidózni, de ezt most mellőzném. Tény azonban, hogy a magyar kulturális élet planétáján a szélsőjobbnak mondottakkal ellentétes oldalon állók és élők úgyszintén ignorálják azokat a szerzőket, akik nem illenek bele az ő világnézetükbe. Az egymás iránti meg nem értés sziklaszilárd alapokon álló bálványa egyelőre lerombolhatatlan Magyarországon.

 

A második kérdésre az a válaszom, hogy a tartalom megelőzi a formát, ám a magára adó pályázó – különös tekintettel, hogy nemzeti és kulturális témában teszi – nem ad be formailag súlyos hiányosságoktól szenvedő munkát. Ez egyszerűen elfogadhatatlan.

 

A Márta igazgató úr által beadott pályázati munka formailag mérföldekkel a Dörner által benyújtott fölött áll, amely felveti bennem a kérdést, vajon Dörner nem egy késői órában érkezett megrendelésre állt-e neki összecsapni munkáját, talán éppen a biztos befutás tudatában. Ez elég sanszos. Ahogy az is, hogy Márta jogosan titkolja el terveinek egy részét, hatalmas piros betűkkel jelezve: NEM PUBLIKUS. Szerintem Dörner, vagy bárki, aki megírta részére a hevenyészve összecsapott pályázatot, gátlás nélkül "lopott" Márta pályázatából. 

Arra nem fecsérelnék szavakat, mennyire lelombozó, hogy Dörner pályázata tartalmilag is egy borzadály. A magyar kultúra művelője, egy színházi ember nem lehet ennyire slendrián, még akkor sem, ha nem kellett aggódnia, hogy elégtelen munkáját az elbíráló a szemétkosárba vágja, ahová egyébként való lenne.

Inkább arra térnék rá, hogy Marta pályázatának tartalmi vonatkozásait elemezgessem. A munka tartalmilag eklektikus, a "mindenhonnan egy kicsit", a "mindenkinek egy kicsit" elvek világosan kivehetők belőle, és ez számomra azt mondja, hogy valójában nincs is koncepciója. Tucatszínház akart lenni, miközben azon ars poetica-t fogalmazza meg, hogy nem akar tucatszínház lenni. Márpedig az eklektika, a mindenkinek megfelelés a tucatszínházak jellemzője. Az más kérdés, hogy rossz-e, ha egy színház a tucatszínház kategóriában vitézkedik. Szerintem nem. Tucatszínházban jó darabok (is)mennek, és jó színészek (is) dolgoznak. A pályázat a színház eddigi programja (vélt vagy valós) sikereit igyekszik kidomborítani. Masszív önfényezés, tegyük hozzá, intelligens megfogalmazásban. Súlyos hibája azonban, hogy kizárólag a budapestiekhez szól, és ezt mondataiban folytatólagosan kihangsúlyozza. Miért, a vidéki ember nem elég "aktív szellemileg és fizikailag", nem elégséges az "alapműveltsége"? (Idézőjelet raktam, mert Mártától idéztem.) 
Kiemelném, hogy szándéknyilatkozatot csatolt azoktól a neves és névtelen rendezőktől, akikkel együtt kívánt dolgozni. Revideálom korábbi álláspontom, úgy tűnik, ez a színházi pályázatoknál fontos kellék. Újfent utalnék azon meggyőződésemre, hogy Dörner az utolsó pillanatban kapott felkérést, vélhetően biztos befutóként, azért nélkülözi pályázata az alapvetően szükséges elemeket. (Ez elég szomorú.)

Harmadik kérdés, lehet-e szempontja az elbírálásnak a pályázó (jó) szándéka. Szerintem lehet, ám ez sem menti fel a pályázót a vétek alól, hogy gondatlan, hanyag pályázatot nyújt be. Milyen színházigazgató lesz abból, aki sem a formára, sem a tartalomra nem fordít kellő gondot? A válasz adódik magától: rossz igazgató lesz.

 

A negyedik kérdésre adható válasz szorosan kapcsolódik a pályázat tartalmi kritériumaihoz, mégis attól elkülönítve taglalom. Mások világnézetét pocskondiázni lehet. Kocsmákban, otthon a tévé előtt, és talán még az internetes blogokban is. Nem lehet viszont egy magyar színház igazgatói posztjára kiírt pályázatban. Ordenáré, alpári, elfogadhatatlan. Mellékes, hogy közben egyetértek Dörner egyes szavaival. Mégis fel kell emelnem szavam ez ellen a fröcsögő intolerancia ellen. Nem elegáns, nem kulturált! Ahogy az sem, miként a baloldali liberális kulturális elit erre reagált. Hajszálra olyan ordenáré módon, minden lehetséges csatornán ontva ezt az ocsmányságot. Ez lenne a magyar kultúra, ők lennének a magyar kultúra letéteményesei, pro és kontra? Kik ezek a mucsai senkiháziak? Ezekért vegyen az ember színházbérletet?

 

Uraim és Hölgyeim!

 

Szégyelljék magukat mindkét oldalon! Önök méltatlanok arra, hogy a magyar kultúrát reprezentálják, hogy egyáltalán bármiféle kultúrát reprezentáljanak.

 

Bármennyire szerettem volna kifejezni identitásomat, a népszámlálás erre lehetőséget nem adott. A kisebbséghez tartozásnak olyan kritériumai vannak, amelyek kizárják, hogy érvényre juttassam azt az erős érzést, amelyet szívemben érzek nemzetem iránt.

Mindazok, kik interneten tesznek eleget állampolgári kötelezettségüknek, és a népszámlálási kérdőívet a világhálón töltik ki, szembesülhetnek, hogy gyakorlatilag bármilyen nemzetiséghez, kisebbséghez tartozónak vallhatják magukat, kivéve hunnak. Márpedig én hun vagyok, nem hueva, hottentotta, és még sorolhatnám a lehetséges variációkat vég nélkül, mi minden lehetek, egyedül hun nem. A magyar akadémikus tudomány ugyanis a hunokat kihalt nemzetként tartja számon, a világon egyedülálló módon. Arról hosszan lehetne értekezni, miért kizárólag a magyar akadémikus tudomány tagadja a hunok létezését, de ez most nem célom. A lényeg, hogy nem lehetek hun, tilos hunnak vallanom magam.

A népszámlálási kérdőív hiányossága nem merül ki abban, hogy identitásom megvallását gátolja, akad egyéb ordenáré ostobaság is. Például megkérdezi, hogy hány, különféle méretű szoba van a lakóingatlanomban, s amikor a felsorolásból kiderül, hogy életterem kb. kétszáz négyzetméter, csak annyit kérdez, mindezt hány négyzetméter alapterületű lakóingatlanban kell elképzelni. Erre a válaszom az, hogy 84 négyzetméter, ugyanis ekkora a háromszintes házunk alapterülete. Vagyis, ha 84nm, akkor hülyén jön ki, hogy az élettér pedig 250nm. Bezzeg, amikor beírtam, hogy utoljára 1970-ben, azaz két évesen dolgoztam, egyből visszakérdezett, hogy biztos-e. Ugyanakkor nem lepődött meg, hogy szuahéli és afrikaans nyelven beszélek folyékonyan, ám egy másik kérdésben azt válaszoltam, hogy otthon kínaiul kommunikálunk a nejemmel. Viszont a szuahéli és afrikaans nyelvek után megtiltotta, hogy angolul is beszéljek, egyszerűen nem fogadta el, mint lehetséges választ. A kérdőív azt is megkérdezi, hány élve született gyermekem van, mintha egyébként a halva születetteket is bele kéne számolni a népességbe. „Nóóóórmális?” – mondaná erre Besenyő Pista bácsi. Kérdés az is, hogy dolgoztam-e a népszámlálást megelőző héten. Válaszoltam nekik, de hiányolom, hogy a lábméretemet, a súlyomat, a közérzetemet nem kérdezik. Ellenben vállalkozóként meg kell neveznem a saját cégem. Miért, zsíros állami megbízást adnának?

Sorolhatnám tovább, milyen vérlázítóan ostoba ez a kérdőív, és hogy szívesen lenyomnám a torkán Orbánnak és társainak, de inkább visszatérek a szívfájdalmamhoz. Nem lehetek hun, engem ez bánt igazán. A nemzeti kormány, amely minduntalan arról papol, miként rángatná ki balsors által régen tépett nemzetünket az identitásválságból, éppen a hunságomat kérdőjelezi meg. Milyen alapon? Kérem szépen, az Európai Unió tagjai vagyunk, korábban csatlakoztunk a NATO-hoz. Mi kell még? A fejlett nyugati országok, köztük a brit, az USA, Japán és Kína tudósai mind-mind állítják, hogy a hunok és a magyarok egy tőről metsződtek. Mindenben a nyugatot, az USA-t majmoljuk, éppen csak nemzet- és identitástudat terén nem.

Iráni és török kódexek, arab földrajztudósok levelei, fene tudja mi minden igazolja még egyértelműen, hogy a magyarok a hunok rokonai, a hunok vére bennünk csörgedez és él tovább, míg világ a világ. Én hunnak vallom magam, és egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak az otthoni tudósok. Nálunk a focicsapatot „hunok”-nak hívják, és a világon minden Attila a hun jelzőt kapja. Sokan vagyunk, mi hunok, sokkal többen, mint az identitásukat jó kiállású, szőke halásznépekhez idomítók.     

 Nem kis részben az állítólagosan zsidók uralta médiák hathatós közvélemény formálásának köszönhetően a közvélemény kutatások szerint a kérdezettek többsége támogatja a palesztin állam ENSZ tagságának megszavazását, az új állam elismerését a 67-es határok szerint. Ugyanezek az állítólagosan zsidók uralta médiák bölcsen hallgatnak arról, hogy ilyen határ nem létezik, amiről szó van, az tulajdonképpen egy tűzszüneti vonal. Ergo, a következő "logikus" követelés a 48-as határ visszaállítása lenne, ahonnan már csak egy lépés a teljes "zsidótlanítás".

Nincs min csodálkozni, hisz az állítólagosan zsidók uralta médiák minden alkalommal elsőként hosszasan ecsetelik a kegyetlenül gyermekeket gyilkolászó, az ártatlan sohanemvolt palesztin népnek mérhetetlen szenvedést okozó hideg fejjel elkövetett válaszlépést. Teszik mindezt vértócsák, zokogó, jajveszékelő anyák, véres gyerekek, véres kórházi ágyak hatásos képi aláfestésével. Ugyanezek az állítólagosan zsidók uralta médiák az izraeli szenvedéseket okozó terrorcselekmények általi előzményeket elintézik egyetlen száraz mondattal és egyetlen jármű és minden esetben pajeszos portrék alkotta képsorral. Az állítólagosan zsidók uralta médiák ilyetén hathatós agymosása mellett semmi szükség gondolkozásra, figyelmen kívül lehet hagyni olyan történelmi tényeket, mik szerint a második szentély lerombolása után a római hódítók nevezték át a területet azzal a nem titkolt céllal, hogy a zsidóságnak még az emlékét is eltöröljék. Természetes, hogy a névválasztás a zsidók egykori ellenségére, nevezetesen a filiszteusokra utalt. Csakhogy anno Dávid fejmagasságban legyőzte Góliátot, így a betolakodni akaró filiszteusok ugyan sok háborúskodást szítottak, de teljes mértékben soha nem sikerült elbitorolniuk a később mégis róluk elnevezett térséget. Az idők folyamán aztán végképp eltűntek a történelem süllyesztőjében, népként nem maradtak fenn.

Az állítólagosan zsidók uralta médiák hathatós hülyítéseinek hatására elképzelhető, hogy lesz egy eleddig sohanemvolt palesztin állam, de palesztin nép még ettől sem.

Az állítólagosan zsidók uralta médiák azt is el tudják hitetni a közvéleménnyel, hogy a zsidók uralják a médiákat.

Nesze nektek globalizmusból kilábalást törzsi szerveződésben reménykedőknek egy kis összeesküvés, ami majd a társadalmak evolúciójának motorjává válhat.

Válhat?

Bevezető

Amiről írni akarok, az valójában nem létezik. Egészen pontosan a fogalom ugyan létezik, csak éppen szó sincs semmiféle szemléletváltásról a tudományos gondolkodásban. Márpedig az emberi társadalom jelen állapotában elengedhetetlen, hogy megtörténjen a paradigmaváltás. Elmaradása tulajdonképpen magát a tudományos gondolkodás létét kérdőjelezi meg. Annak, ha az egyébként is dekadenciába hajló emberi társadalom elvesztené a motorját, jövőnkre nézve beláthatatlan következményei lennének. A tudományos gondolkodásnak minden korban a változó és növekvő társadalmi igények kielégítésére kell szolgálnia. Bizonyos időközönként éppen a megváltozott társadalmi körülmények követelik meg a tudományos gondolkodás paradigmaváltását. Az utolsó valós paradigmaváltás valamikor a XIX. Század végén, XX. Század elején volt. Azt megelőzően számtalanszor, aminek köszönhetően megszületett a modern ember társadalma. Azonban eltelt száz év, és a társadalom korábbi dinamikus fejlődése megállt. Ennek okát én egyértelműen a tudományos eliten belül zajló káros folyamatok eluralkodásában, a tudományos gondolkodás dogmatikussá válásában látom. A tudományos gondolkodás, habár egy zárt rendszeren belüli gondolkodást jelent, ez valójában csak a módszertanára érvényes, mert egyébként a kreatív, nyitott elme művészete. Az a gondolkodásmód, amely ugyan megtartja a módszertani alapokat, de a változó igényekre és körülményekre képtelen reagálni, nem lehet tudományos, hiába is nevezzük annak. Az a gondolkodásmód, amely az emberi társadalom fejlődésének nem motorja, hanem inkább egy állapot megcsontosodását igyekszik előidézni, nemcsak hogy nem tudományos, de rendkívül káros az egész emberi fajra, fajunk jövőjére nézve.

A tudomány és múlt

Mivel a tudományos gondolkodásról való polemizálás alapvetően az emberi faj eredetének kapcsán merült fel bennem, elsősorban olyan tudományterületekre koncentrálok, amelyek közel állnak a témához. Mint a történelemtudomány, antropológia, régészet, pszichológia, szociológia, nyelvészet, s mintegy mellékszálként a fizika és csillagászat. Fajunk eredetét elsősorban a régészet és a történelemtudomány kutatja. Nem mindegy tehát, hogy e két fontos tudományterületen milyen paradigmák mentén folyik a diskurzus.

A tudományos gondolkodás ma úgy borul rá a vizsgált területre, mint a sivatag homokja letűnt fáraók sírboltjára. Mindaz az eszmerendszer és módszertan, amelyhez a jelen tudósai foggal-körömmel ragaszkodnak, múltunkat nem előássa évszázadok, évezredek földrétegei alól, hanem még melyebbre temeti. Talán olyan mélyre, hogy már nem lesz módunk a felszínre hozni azt, és tisztán, sértetlenül átnyújtani az emberiségnek.

Mikor siklott minden félre? – Amint a bevezetőben említem, úgy száz éve lehetett. Azt megelőzően ugyanis egészen más volt a tudományos gondolkodás metodikája. Például az egyiptomi piramisok rejtélyét kutató történészek és régészek még szakavatott ismerői voltak a kultúrának. Éveket, évtizedeket töltöttek terepen, azaz Egyiptomban, és tanulmányozták a rég letűnt kultúrát annak hagyatékán keresztül. Amikor Champollion megfejtette a hieroglifákat, hamar akadt másik tucatnyi tudós, aki úgyszintén bejárta a Champollioni utat, és saját észrevételeit, tapasztalatait magával Champollionnal vitatta meg. Levelezések, esszék, egyéb tudományos értekezések tanúsítják, hogyan művelték az akkoriak e mesterséget. Amikor leült hat egyiptológus egy asztalhoz, hogy egy csésze tea és sütemény mellett megvitassák álláspontjaikat, hat, a hieroglifákat tökéletesen olvasó ember ült egymással szemben. Ellenben, ha ma leül hat egyiptológus eszmét cserélni, csak arról diskurálnak, mint vitatkoztak nagy elődeik. S talán nem is rendelkeznek a hieroglifák olvasásának képességével. Terepmunkáik nem szólnak másról, mint valamely nagy előd munkásságának igazolásáról. Önálló gondolataikat, ha vannak, annak szolgálatába állítják. Lemondva az ember egyik alapvető képességének szélesebb körű használatáról, a kreativitásról, amely az absztrahálás alapképességünk nélkülözhetetlen katalizátora. Kreativitás nélkül az elvonatkoztatási képesség (absztrahálás) gépiessé, a már megszerzett ismeretek (legtöbbször) helyes alkalmazására korlátozódik, ergo visszafejleszti az elmét. Senki nem nevezheti magát tudósnak, aki nem képes mást tenni, mint elődei igazát támogatni, még akkor sem, ha ebben a tevékenységében egyébként találékony. A tudomány múlthoz való viszonyának romlása, tehát ott mutatkozik meg először, hogy képtelen túllépni a múlt árnyékán, árnyain. A másodszor pedig ott, hogy a múlt tudósaira ható társadalmi konvenciókat egyszerűen figyelmen kívül hagyja, elutasítva ezzel a változtatás, korrigálás lehetőségét, ami pedig a tudomány halála. Mégpedig azért a tudomány halála, mert dogmatistává teszi azt, kvázi tudomány-vallássá formálja. Maradjunk a hieroglifáknál! Nyilvánvaló, hogy a képírást lefordító Champollion nem tudott elvonatkoztatni saját kultúrája fogalmi rendszerétől, tehát a jelentéstani sémákat saját nyelvéből vette. Champollion korában nem volt űrutazás, de még légiközlekedés sem. Nem volt busz, troli és autó sem. És nem volt elektromos áram sem, hiszen Edison csupán 15 évvel Champollion halála után született, Tesla meg még csak Edison után kilenc évvel. Szóval, el tudjuk képzelni, jelen társadalmunkhoz képest Champollion milyen szegényes nyelvi eszközkészlettel rendelkezett. S neki azzal kellett jelentést adnia egy évezredekkel korábban letűnt kultúra szavainak, mondatainak. Champollionnak nem voltak szavai az elektromosságra, így, ha erre utaló rajzokat, képírást kellett értelmeznie, tévedhetett. Vajon tényleg tévedhetett olykor? Tévedhetett minden, az ő korában élt egyiptológus az egyes szóképek jelentését illetően? Miért ne? Emlékezzünk Descartes-ra! Jelenkorunk egyiptológusainak kötelessége lenne a hieroglifák újraértelmezése a modern ember fogalomkészletének segítségével. Mégsem akad egyetlen tudós sem, aki felvállalná e nemes feladatot. Nem szeretném, ha nagyon elragadna a fantázia, hiszen mégiscsak a tudományos gondolkodásról írok esszét, ezért nem boncolnám mélyebben, hogy vajon attól való félelmükben nem teszik, hogy egy, a mainál fejlettebb civilizáció nyomára bukkannának, s akkor meg hová lenne kétszáz év tudományos munkássága, hová lenne a tudósok presztízse. Erre majd visszatérek a tudomány és a jövő viszonyát boncoló fejezetben. Kell lennie egyéb magyarázatnak is, miért ragaszkodik annyira saját dogmáihoz a tudományos elit. Az egyik ilyen lehetséges magyarázat a dekadenciába fordult világunk hatása a benne élő egyedekre és egyedek csoportjaira. Miért pont a tudományos elit lenne mentes egy olyan hatás alól, amely állandó interakcióban van minden egyes személlyel, csoporttal? Miért pont egy tudós lenne képes túllépni a hétköznapok profán valóságán, amely családféltésben, egzisztenciához való ragaszkodásban is manifesztálódik a nap minden percében, órájában? Ugyan melyik tudós lenne hajlandó eldobni a katedrát, s vele a komfortos életet, hogy új szemlélettel állhasson elő, valami merőben újjal és szokatlannal? Az vesse a rájuk az első követ, aki a helyükben vállalná a párialétet, a gúnyt, amellyel korábbi társai illetnék. Aki egyszer már felkapaszkodott a citation index-létrán egy tudományos fokozathoz, az önként nem fog onnan lemászni.     

A tudomány és a jelen

A tudomány egyetlen célja, - úgy tűnik – a tudományos fokozatok elérése. A fokozatokhoz vezető út pontosan megjelöli a tudósra váró feladatokat. Például megad egy citation indexet, amely a kezdetektől meghatározza egy tudós értékét. Idézni kell másoktól, kvázi utánozni őket, mint egy majom, ha a tudóspalánta egyre feljebb szeretne mászni a létrán. Tudományos fokozattal a zsebében aztán bárki bármekkora ökörséget összehordhat, mert nem lesz, aki megkérdőjelezze. A tudományos elitet összetartja az akolmeleg érzése. Hogy ez mit jelent? – Hatalmat, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmat. Gondoljunk csak bele, mondhatunk bármit, annak súlya van, és nincs senki, aki vitatni merné állításainkat, mert minden körülmények között számíthatunk társaink támogatására. Gondoljunk csak hétköznapi életünk egyes területeire, ahol közvetlenül találkozhatunk a tudományos elitek összezárásával, akár a mi kárunkra is. Gondoljunk az orvostudományra, amely eltusolni igyekszik tudósai hibáit, vagy az igazságszolgáltatásra, ahol a jogtudományt csúfolják meg nap, mint nap. A tudományok elkorcsosulása az egyetemeken kezdődik. Köszönhetően a hibás oktatási elveknek és rendszereknek, a fiatalok minden alapozottság nélkül kerülnek felsőoktatási intézményekbe. A középiskola ma már sem az életre, sem az akadémikus tudás befogadásának képességére nem tanít. Az egyetemeken pedig gátlástalan agylopás folyik. Ennek egyik legundorítóbb jelensége a szemináriumi dolgozatokból szemezgető egyetemi oktató. Egyes, már tudományos előélettel rendelkező személyek tanítványaik agyát megcsapolva ollóznak össze tudományos értekezéseket, növelve ezzel publikációik számát, ami pedig emeli a citation indexüket, ergo közelebb kerülnek az éppen áhított tudományos fokozathoz, amely a mások fölötti hatalmat jelenti. Igen, a tudomány ma nem akar mást, mint uralkodni, eluralni mindent. Megmondani másoknak, hogyan éljenek, mit tehetnek meg és mit nem, terelni az emberiséget, mint egy birkanyájat. A tudomány csupán ennyit akar, s talán ennyire is képes, nem többre. Csakhogy a valódi tudomány szolgálat, a valódi tudomány alázatos. Egy tudós, noha individuumként törekszik az önmegvalósításra, ennek útját kizárólag a közösség jobb szolgálatában látja. Egy igazi tudós nem önmaga boldogulását jelöli ki egyetlen célként, ahogy azt ma teszik sokan, magukat tudósként aposztrofálva. A tudósnak hasznos munkája adja társadalmi rangját, nem egyetemi katedra és kertvárosi ház felső-középkategóriás autóval. Egy tudós sosem materiális, kézzelfogható célokat jelöl meg, mint óhajtott eszményt. Egy tudósnak rendelkeznie kell akkora mentális potenciállal, hogy képes legyen felülemelkedni az átlagember életvitelét befolyásoló társadalmi jelenségeken. Egy tudósnak képesnek kell lennie befolyásolni a társadalmi jelenségeket, hogy azok olyan irányba mutassanak, amely az emberiség töretlen fejlődését eredményezzék.

A tudomány és a jövő

Mindannak tükrében, amit a tudományos gondolkodásról és annak társadalmi létszükséglet provokálta paradigmaváltásáról itt felvázoltam, végezetül fel kell állítanom valamiféle ideális jövőképet a tudományokkal kapcsolatban. A nagy büdös közhelyek felemlegetése nélkül ezt nem tudom megtenni, noha igencsak berzenkedek ellene. Igen, az első és legfontosabb teendő a dogmatizmus száműzése a tudományos gondolkodásból. Le kell rombolni a tudományvallás templomait, hájas papjait pedig örökre száműzni. Szükséges ledönteni minden tabut, amelyet a tudományosnak kimondott tézisek megkérdőjelezhetetlenségére állítottak. Vissza kell állítani a paradigmák megváltoztathatóságának lehetőségét, hogy a tudományos gondolkodás újra az emberiség szolgálatába állhasson, és képes legyen a megváltozott igényeknek és koroknak megfelelő megoldásokat találni az egyes problémákra. Mindezt könnyű leírni vagy kimondani, de sokkal nehezebb megtenni. Egy évszázad alatt megkövesedett masztodont kell rábírnunk, hogy piruettezzen. Szép feladat! Talán az oktatási rendszerek újragondolásával kéne kezdeni. Azon belül is elsősorban a kreativitás fejlesztésére helyezni a hangsúlyt. Nem egyforma séma szerint gondolkodó emberi egyedeket kell sorba állítani, hanem olyan ifjúságot nevelni, amelyik képes belátni a sokféleképpen való gondolkodás szükségességét és nagyszerűségét. Olyan tudományos elitet kell felnevelni, amelyik a sokféleképpen gondolkodó egyedeket képes egységbe kovácsolni az emberiség felemelkedésének érdekében. S bármennyire is fájdalmas vagy elszomorító mások életművét lerombolni, meg kell tenni, ha azzal valami jobbat, előremutatót alkothatunk. Lehet tisztelni emberként korábbi nagy tudósainkat, de nem prófétaként, aki az egyetlen igazság hirdetője volt.    

Ennek a mi fiunknak sosem jön ki a lépés, hogy valami igazán nagyot alkosson. Minden évben van nagy fogadkozás, és reményt keltő idők, de sosincs beteljesedés. Ha ez nemi aktus lenne... De nem az. A lényeg, hogy akárhol versenyez is, mindig van, aki legyőzi. Na és? – kérdezhetik sokan. És nekik is van igazságuk. Cseh László világbajnok, tizenötszörös Európa bajnok, és nem mellesleg van három ezüstje Pekingből, az olimpiáról. Emellett számos világversenyről egyéb érmes és helyezett. Én mégis elégedetlenkedek a sanghaji VB után. Soha ilyen rosszul még nem szerepelt magyar csapat, és Cseh sem volt még ilyen rossz.

A magyarázat most is készen állt: az asztmája kínozta a borzalmas kínai időjárásban. Nos, nálam ez verte ki a biztosítékot. Micsoda hülyeség az asztmára fogni! Persze, az itthoni, tudatlan közönségnek ez éppen megfelelő kifogás, még meg is sajnálták Lacikát. Csakhogy az, aki járt már élsport közelében, vagy valamilyen egyéb okból ismeri a teljesítményfokozó szereket, az tudja, Cseh Lacit éppen ezzel a kifogással buktatták le.

Köztudott sportolói berkekben, hogy az asztmaspray szteroidot és növekedési faktorért felelős szintetikus hormont tartalmaz. Aki nem hiszi, menjen le egy body-building terembe, és járjon utána. A testépítők kedvenc szere az asztmaspray. Nem véletlenül jegyezte meg Takács Krisztián, az 50m-es férfi gyorsúszás magyar finalistája, hogy a döntőben egyedül ő nem volt asztmás, mindenki más él az asztmabetegek számára engedélyezett spray használatával. Micsoda álságos megoldás ez is! Nyilvánvaló, hogy az úszó élsport nem éppen az asztmabetegek kedvenc időtöltése. Egy igazi asztmás tudja ezt. Az asztmás élsportolók egyszerűen csalók, és az orvosaik is, akik megállapítják a betegséget, de társtettes a WADA is, mert engedélyezi a szer használatát. Takács elmondja, milyen hatással van a szer annak használójára.

Mármost, ha a szer egyébként minden más úszó teljesítményét fokozza, akkor hogyan lehetséges, hogy pont Cseh Lászlóét meg gyengíti? – Megmondom: sehogy. Hazudnak. Csalnak és hazudnak. Csehnek még a doppingszer is kevés, hogy felvegye a versenyt a többi doppingolóval, vagyis világos, hogy a formája hanyatlik. Nem kamu betegségeket kellene előcitálni, hanem elmondani a problémákat. Vagy az kell, ami a kajakosoknál és a kéziseknél volt? Mindenki tudta, hogy Fábiánné a keze alá kerülő ifjúsági világbajnokokat lelkileg miként gyötörte mindaddig, amíg fel nem lázadtak ellene. Sorolhatnánk az olimpikonokat és világbajnokokat, akik az évek során elpártoltak tőle: Rakusz Éva, Kőbán Rita, Janics Natasa, Kovács Kati, stb. Ugyancsak lehúzhatnánk a vizeslepedőt Mátéfi Eszterről, a tökéletesen alkalmatlan, ám származásilag kívánatos edzőről, aki soha nem látott mélypontra vitte a magyar női kézilabdát. Hiába tiltakoztak ellene a játékosok. És itt van e poszt tartalma szerinti harmadik, és legfontosabb feketebáránya, Kiss László. Nem kisebb egyéniségeket űzött el az úszástól, mint Egerszegi Krisztina és Hrisztov Éva. Egerszegi több mint tíz évig nem is állt szóba vele, és az uszoda környékére sem ment Kiss miatt. S lám, készülőben egy újabb aljas húzása: Kis Gergő kifakadása szolgáljon bizonyítékul.     

Ha ez így folytatódik tovább, Londonban nem sok úszóéremért szurkolhatunk. Ne legyen illúziója senkinek, nem a magyarokat elhanyagoló amerikai edzők a felelősek a mélyrepülésért, hiába sulykolja ezt Kiss László. Nem, sokkal inkább ő a felelős, az emberi alkalmatlansága.

 

Legyünk őszinték, ugyan kit érdekel valójában, hogy valami távoli kis településen egy férfi leszúrja családtagjait, mint valami állatot, majd végez magával. Szeretünk megbotránkozni, szörnyülködni, ennyi. Én immunis vagyok az ilyen hírekre. Ezért, amikor a reklám előtti híradó beharangozójában meghallottam, egyáltalán nem kavart fel. Régen leszoktam róla, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne más emberek sorsa. Mármint, hogy úgy tegyek, mintha őszintén érdekelne, mert egyfajta tudományos kíváncsiság azért van bennem, elvégre antropológus vagyok. Erről a hírről mégsem írtam volna egyetlen sort sem, ha végül nem ragadja meg a fülemet egy mondat. „A férfinak X napon kellett volna börtönbe vonulnia négy évre, mert birkát lopott.”

Sorkihagyással szeretném hangsúlyozni őszinte döbbenetemet. Egy csóringer birkatolvaj végez a szeretteivel, mert nem bír ki négy évet a börtönben. Négy év. Aki nem volt még börtönben, az nem tudja, hogy ott egy nap is sok. Különösen sok birkalopásért, ha figyelembe vesszük, hogy egy birka ára huszonötezer forint, tehát nem egy nagy összeg, épp hogy a szabálysértési értékhatár fölött van. Hány birkát lopott ez a szerencsétlen, egy teljes gulyát?

Mielőtt belemerülnék az ügy boncolgatásába, néhány szóban kifejtem, honnan az érdeklődésem. Először is antropológus vagyok, tehát, mint fentebb említettem, van egyfajta kíváncsiság bennem az egyes emberi magatartásokkal kapcsolatban. Elsősorban a szokatlan viselkedési metodikák tarthatnak számot érdeklődésemre. Jogász vagyok, és fotelharcos jogvédő. Ráadásul most készülök egy remekbeszabott PhD szakdolgozatot összerakni a kriminalizált társadalmi csoportokról. Jártam börtönben is, de erről bővebben készülő könyvemben írok, úgyhogy nem lövöm le a poént. Egyébként pedig úgyis jobbára magamnak írok, mert a kutya nem jár a blogomba. Jó, néha Biboldó barátom, de mostanában őt is lekötik személyes kis harcai néhány fórumtársával. Szóval, tudományos szempontból érdekel a történet, és van akkora horderejű, hogy blogbejegyzést írjak belőle.

Egy birkatolvaj kiirtotta a családját, és végzett magával is, mert a Magyar Köztársaság valamely vidéki bírósága méltóztatott négy évet mérni rá birkalopásért. Hangsúlyozom, egy birka értéke huszonötezer forint, nem több! Tegyük fel, hogy az illető többszörös különös visszaeső, tehát már elítélték máskor is. Feltételezem, tyúklopásért, vagy egy szakajtó búza eltulajdonításáért. Talán még fát is lopott. Higgye el mindenki, még ebben a morális mélyponton tenyésző magyar igazságszolgáltatásban is csak akkor kap valaki négy évet birkalopásért, ha legalább többszörös különös visszaeső. Aztán lehet, hogy felfüggesztett hatálya alatt követte el, vagy éppen feltételes szabadlábra bocsátás hatályában. Szóval, legyünk biztosak benne, a fiatalember nem először lopott. És mi van, ha száz birkát lopott? Semmi! Száz birka is csak jelentős érték lehet a vád szerint. Az 1-5 év. Száz birkát ellopni nem kis teljesítmény, nem is hiszem, hogy erről lenne szó. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Egyébként, ha száz birka eltulajdonításáról lenne szó, akkor bizonyos, hogy rávernek négy évet. Hogyan, és miért? Úgy, hogy megtehetik, és azért, mert így működik a magyar igazságszolgáltatás. Száz birka ára két és félmillió, tehát jelentős érték. Mivel a tolvaj egy igazi szegénylegény, kirendelt védője lesz, aki semmit nem tesz érte. A kirendelt védő nagyobb ellenség, mint a rendőrnyomozó. A kirendelt védő az igazságszolgáltatás morálgyilkos iskolájának eminens tanulója. Megtehetné, hogy szakértőt kér, és a birkák állapotát megvizsgálva esetleg a kétmilliós értékhatár alá kerül a tényállás, akkor mindjárt csak nagy értékről, és 0-3-as ügyről beszélünk, nem 1-5-ösről. Eh, hagyjuk ezt a verziót, mert bizonyára nem több birkáról volt szó, hanem legvalószínűbben egyről! Ellopott egy birkát, mert tolvaj a szerencsétlen. Nem tudjuk, hogy volt-e munkahelye, vagy éhenkórász volt. Talán éppen a munkahelyéről lopott, de az is lehet, hogy enni kellett a jószág. Fene tudja, de nem is lényeges. Ne lopjon senki! Ne lopjon senki, de főleg ne éljen vissza senki a hatalmával! Márpedig itt az eljáró bíró és az ügyész együttesen éltek vissza hatalommal, túlhatalommal, és nem volt senki, aki megvédte volna ezt a szerencsétlent. Senkinek ne legyen kétsége, ebből a fiatalemberből a magyar igazságszolgáltatás csinált gyilkost, pedig csak notórius tolvaj volt.

Mennyit kellett volna leülnie a négy évből ténylegesen? Amennyiben nem zárták ki a kedvezményből, a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségéből, évenként három hónap jön le a büntetésből börtön végrehajtási fokozatban. Ha odabenn jól viselkedik, egy idő után kérheti a letöltési fokozat enyhítését fogház letöltési fokozatra. A fogház letöltési fokozat évenkénti kedvezménye négy hónap. Tehát vagy tizenkét, vagy tizenhat hónap jön le a negyvennyolcból. Az sem kevés birkalopásért! Akkor sem kevés, ha többszörös különös visszaeső tolvaj, ha feltételes alatt követte el, vagy ha felfüggesztett hatálya alatt. Mindenképpen sok. Rendesen megmérték ezt a szerencsétlen falusi tahót. Talán járt már börtönben. Nagyon valószínű. Ne adj’ isten FK-s volt, vagyis fiatalkorúak börtönében tanulta a mesterséget. Az egy gladiátorképző. Úgy mondják, ott vagy szopsz, vagy szopatsz. Az őrök verekedtetik őket, mint a pitbullokat, meg verik is őket. És valóban, pont olyanok, mint a pitbull: hiába verik őket, tovább acsarkodnak. Még a felnőtt raboknak is nekitámadnak, ha érzik rajta, hogy gyenge. Az FK-s egy időzített bomba. Beviszik tolvajlásért, és egy gyilkost eresztenek ki, olyat, aki agyonverte Dopeman szüleit is. Agyonvernek bárkit egy ezresért. Talán a mi tolvajunk egykor tényleg FK-s volt, és talán éppen rossz végén volt a fasznak. Aki azt hiszi, hogy a börtön ellát valamiféle személyiségfejlesztő funkciót, az téved. A börtön személyiségromboló funkciót lát el. Azért nevezem funkciónak, mert a büntetés-végrehajtást „üzemeltető” rendvédelmisek tervszerűen gyötrik állattá a rabokat, csinálnak gyilkosokat a tolvajokból.

Nos, a bíróság feladata, hogy a joghatást kiváltó deviáns viselkedést tanúsító egyéneket elzárja a társadalomtól. Innen nézve a fiatalembert elítélő bíróság tökéletes munkát végzett: ezt az embert végleg kizárta a társadalomból. Ráadásul a családját is. Igaz, hogy többszörös gyilkost csinált előtte belőle, de itt a cél szentesíti az eszközt. Ez az ember örökre megtanulta, hogy ne lopjon.

 

Igen, azt hiszem, Magyarország távol áll attól, a morális alapokon nyugvó társadalmi állapottól, amit egykor demokráciának neveztek el. Mindenről az ókori görögök tehetnek. Ilyen ostoba elnevezést! Népuralom. A démosz (nép) és a kratein (uralom) szavakból ered. Kifogásolom az „uralom” szó használatát, ha morális értékrend keltette jogok érvényesülését kívánjuk elősegíteni, és erre alapozni egy államot. Azzal sem értek egyet, ha a nép uralkodik. Minél nagyobb az uralmat gyakorlók száma, annál biztosabb az anarchia lehetősége. Igaz, hogy a nép a többség, de olyan még sosem volt, hogy a többség uralkodott volna. Az úgynevezett képviseleti demokrácia pedig valójában elitista kiskáté, amelyben a többség sosincs képviselve. A demokrácia alapvetően nem több, mint megengedő diktatúra. Hogy mondjak jobbat, ha ez nem tetszik? – Egyszerűen nem tudok. Attól működik az egész, hogy a diktatúrát irányítók megfelelő arányban megengedőek. Amennyiben rosszul kalibrálják be az általuk vezetett állam megengedhetőségi műszereit, a demokrácia működése leáll.

Magyarország a rendszerváltozást követően sem vált klasszikus XX. századi demokráciává, de volt egyfajta gyenge törekvés rá. A törekvés jobbára neoliberális eszmeiségből fakadó metodikák nyugatról való átvételében nyilvánult meg. Ezzel ütközött a szovjet típusú szocialista erkölcsiség. A két összetevőből egyszerűen képtelenség működőképes demokráciát felépíteni. Erre már Antallék is rájöttek, de ahelyett, hogy feladták volna a nyugati neoliberális metodika terjesztését, a szocialista erkölcsiséget lecserélték a keresztény értékrendre. A neoliberális világnézettel azonban nem összeegyeztethető a vallás diktálta meggyőződés. Személy szerint úgy vélem, hogy egy mérsékelt konzervatív demokrácia-felfogás előbbre vitt volna minket. Nincs ingerenciám arról értekezni, hogy a konzervativizmus miként tartalmazza az alapvető liberális értékeket. Aki még ezzel sincs tisztában, az Ablak Zsiráfot olvasgasson.

Tehát ott tartunk, hogy Magyarország nem képes morális alapozottsággal bíró demokrácia felépítésére. Korábbi kormányaink, - leszámítva az első Fidesz-kormányt – igyekeztek a neoliberális értékrend értelmében egy megengedő, hogy ne mondjam szabados diktatúrát prezentálni. A második Fidesz-kormány azonban romba dönt mindent, amit a demokrácia felé vezető úton elődei felépítettek. Szinte az alapokig visszabontotta az ingatag építményt. Ami önmagában nem lenne baj, mert éppen a demokráciánk megalapozottsága hiányzik. Csakhogy a Fidesz a megengedő diktatúra, mint a leendő demokrácia imágója (biológiai értelemben) „megengedő” összetevőit távolítja el, meghagyva a hatalmon lévő kisebbség kiváltságos, kvázi törvény feletti státuszát, ami viszont egyértelműen a diktatórikus elemek túlsúlyát eredményezi az építményben. Márpedig, ha az építményben a diktatórikus elemek túlsúlyba kerülnek, akkor a balliberálisok rikácsolását nem lehet csak úgy az asztal alá söpörni. Még akkor sem, ha morális értelemben a komplett baloldal hazaáruló. Végzetes hiba, hogy Orbán erős államot csak a gyenge néppel szembeállítva képes felmutatni. Egy demokrata nem fél az erős néptől. Egy demokrata előbb megerősíti a szélesebb társadalmi rétegeket, amelyek a jogi értelemben vett állam későbbi támaszai lehetnek. Most mi Orbán államának támasza? A 2/3-os dumát hagyjuk! Mi a támasz, ha a társadalom egyes rétegeit egymásnak uszítja (rokkantak, rendvédelmisek)? Mi a támasz, ha alapvető emberi jogokat (lásd új Btk., médiatörvény) kurtít? Mi a támasz? – Talán az EU vagy az USA? Ne adj’ Isten az újonnan jött kínai barátság? Mit akar Orbán? Hogy lesz ebből demokrácia?

 

Hogy honnan tudom? – kikövetkeztettem. Meg amúgy is, átlag magyarként nekem sem jönnek be a pirézek. Talán azért, mert a balliberális oldal propagálja őket. Hogy kik a pirézek, és honnan jöttek? – Mit tudom én! Eggyel sem találkoztam még, csak úgy ki nem állhatom őket. Mondjuk, azt sem én találtam ki, hogy ki nem állhatom őket, hanem a balliberális közvélemény kutatók, én meg kénytelen vagyok egyetérteni velük, lévén lövésem sincs piréz-ügyben. Ellenszenvessé talán leginkább ez a fene nagy rejtőzködésük teszi őket. Tapasztalatból tudja minden magyar, hogy azok a népek, amelyek a mi társadalmunkon belül rejtőzködni szoktak, sosem akarnak jót nekünk. Én hajlok arra, hogy a pirézek sem kivételek ez alól.

Ellenben a kínaiakat meg szeretjük. Mostanában feltűnően. És ezt nem csak én vettem ám észre, bizony! Maguk a nagy kínai vezetők is így látják. Ezért is jöttek Európában elsőként hozzánk, és nem a németekhez, vagy az angolokhoz. Megjegyzem, ez a sorrend talán hiba, vagy udvariatlanság volt a kínai kormányfő részéről. A tegnapi Angela Merkel beszéd engem igazol. A német asszonyság nem átallott nekiesni Ven Csia-pao úrnak holmi politikai foglyok kapcsán, szinte követelve valami kimondhatatlan nevű kínai ember azonnali szabadlábra bocsátását. Ven Csia-pao annyira meghökkent, hogy még a fülhallgatója is kiesett a füléből e mondatok hallatán. Talán, ha előbb a Nagy Német Birodalmat látogatja meg először, elkerülhette volna ezt az inzultust, s ha mégsem, akkor is jobb lett volna a viszontagságos út végén egy baráti országban megélt élményekkel távozni Európából. Úgyhogy, szerintem a kínai protokollszakértők elkúrták, nem kicsit, hanem nagyon.  Mindegy, túl vagyunk az inzultuson. Illetve azért annyit megjegyeznék, hogy a héberül kifogástalanul beszélő Merkel asszony az izraeliek által legyilkolt török segélyszállító békeaktivisták ügyében szavát sem hallatta. Szóval, túl vagyunk az inzultuson, ami nem nálunk esett meg, szerencsére. Nálunk aztán semmilyen inzultus nem érte a kínai vezetőt. Még az a fél tucat harcos tibeti hazafi is kussban volt. Némi ráhatásnak köszönhetően, persze. Ven Csia-pao megállapíthatta, hogy a kínaiakat tényleg szeretik a magyarok. Hivatalos kínai álláspont szerint mi, magyarok vagyunk az egyetlen európai ország, ahol a kínaiak beilleszkedése zökkenőmentes volt. Mi szeretettel fogadtuk sárga testvéreinket, a valóságban is (távoli) rokonainkat. Miért is ne? A kínaiak nem rejtőznek, mint a pirézek, bárki találkozhat velük, ha kimegy a Négy Tigrisbe, vagy a Sárkány Centerbe. Ugyan kinek fájnak az occo cuccok, amiket árulnak? Nekem aztán nem! Személyes élményem úgy 8-10 évvel ezelőttről, hogy a West Endben kinézett 18 ezres inget végül a kínaiaktól vettem meg ezernyolcszázért. Színre, szagra pontosan olyat. Ebből arra következtettem, hogy a West Endben is kínai cuccot árulnak, csak ott drágábban. Szóval, nekem semmi bajom a kínaiakkal. Hogy mellesleg közelebbi rokonaink, mint a finnugorok valaha is lesznek, az külön jó pont. Kínai szomszédom szerint a kínai kormány azért bánik kesztyűskézzel az ujgurokkal, mert azok a hunok és magyarok leszármazottai. A kínai szomszédom azt is felemlegeti olykor, hogy nekünk köszönhetik a Nagy Falat. Ilyenkor kajánul elmosolyodik, mert rendkívül büszke rá, hogy az ő ősei azért végül csak megállították a mi őseinket. A szomszédom járt Tongwanchengben is, a hunok ősi fővárosában.  Tongwanchenget a kínai kormány, Shaanxi tartomány indítványozására a világörökség részévé nyilváníttatta. Vajon hány magyar járt már ott? Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a kínaiak szeretnek minket. Ez, ebben az európai miliőben nehezen értelmezhető, hiszen csupa olyan szövetségessel vagyunk körülvéve, akik alig visszafogottan gyűlölnek minket. S akkor jön a Nagy Kína, és elsőként nálunk tesz baráti látogatást. Hát, ha eddig utáltak minket a szomszédjaink, akkor ezután még jobban utálni fognak. Szinte már hallom is Meciart, amint azt vizionálja, hogy Kína segítségével akarjuk elérni a trianoni diktátum revízióját. Óh, bárcsak valós veszély lenne! Nos, ha Trianon revízióját nem is érhetjük el belátható időn belül kínai segítséggel, más területen viszont komoly előrelépést tehetünk általa. Mármint a kínai segítség által. Például lehetnénk Európai egyik erős gazdasága. Ki tudja, Kína közbenjárására talán visszakaphatnánk az orosz piacunkat is. Igen, ha az egész világ kelet felé nyit, mi miért ne nyithatnánk? Ettől még nem a keleti despotizmust akarjuk rászabadítani a világra, ahogy azt a balliberális karcinóma banda óbégatja.               

 

Nem biztos, hogy sikerült minden érvet összeszednem, hogy miért jobb egy kínai, mint egy piréz, de az biztos, hogy a kínai JÓ.

 

III. FEJEZET

 

 

JOBBRA, BALRA ÁT! KÖZÉPRE NÉZZ!

 

Magyarországon a szélsőségek egyenlő arányban oszlanak meg. Azért tűnik nagyobbnak a baloldali szélsőségesek tábora, mert a lényegesen erősebb a médiatámogatása, mint a jobboldal hasonló csoportjainak. A választásokon a balszél (MSZP, LMP) közel azonos eredményt ért el, mint a jobbszél (Jobbik). Ezzel szemben döntő fölénybe került a centralista nemzeti politika, amely felszámolta a klasszikus bal-jobboldaliságot. A Fidesz nem jobboldali párt, hanem nemzeti demokratikus középpárt. Baloldalt többé fölösleges emlegetni, mert a magyar baloldal egy posztbolsevik, internacionalista, nemzetellenes érdekközösség, akik súlyos hungarofóbiájukat nácizással, homofóbozással, antiszemitázással próbálják takargatni, egyre kevesebb sikerrel. Ez pedig sehol nem baloldal, ez mindenhol üldözendő szélsőség. Még ott is, ahol egyébként évszázados hagyománya van a klasszikus bal- és jobboldali politizálásnak. Ezek a szerencsés államok sosem szenvedtek bolsevik rémuralomtól és szocialista történelemhamisítástól. Az ő rendszerüket nem alkalmazhatjuk a magyar valóságban. Amit itt baloldalnak neveznek, az sosem volt olyan, mint mondjuk az angol, francia és német baloldal. Hasonlóképpen nem tolerálható a jobbszélen elhelyezkedő tábor által folytatott tevékenység sem. Tény, hogy a jobbszél létrejötte egyértelműen a sok évtizedes hungarofób, nemzetellenes balszélnek köszönhető, de mára az ő lehetőségeik beszűkültek annyira, hogy szükségszerű a másik, a bolsevizmus ellenes szélsőség megregulázása is. A Fidesz nagyon helyesen nem alkudozik egyik szélsőséggel sem, és minden demokratikus eszközzel igyekszik meggátolni kártékony működésüket. A magyarellenes szélsőséggel nyilván nehezebb dolga lesz, mert ezeknek már a génjeikben van a gyűlölet, és nemzedékről nemzedékre örökítik. Motiválni sem nagyon lehet őket, mivel ezt az országot, ezt az életteret, ezt a nemzetet, ennek hagyományait, értékeit nem képesek szeretni és tisztelni. Ezzel szemben a jobbra található szélsőségesek alapvetően hazaszerető emberek, tehát lehet őket motiválni, és kell is. Sajnos a hazaszeretetüket, a nemzeti értékekhez fűződő érzelmi viszonyukat szinte kizárólag az ezzel ellenséges másik oldal gyűlöletében jelenítik meg.

 

Fogadjuk el, új fogalmi rendszer van születőben, amely alapja lesz a magyar társadalom egészséges működésének. Ebben a rendszerben csak a nemzeti demokratikus középtől jobbra, illetve balra elhelyezkedő szélsőségek lehetnek. A politikai bal- és jobboldal definíciója értelmét vesztette ezen a tömbön kívül. (Igaz, eddig sem volt értelme.) Annak, mármint a régi szisztémának a hangoztatása, létezése látszatának fenntartása kizárólag a szélsőségek érdeke, vagyis a magyar társadalom egy egészen kis rétegének. Ezt, - az egyébként több részre osztható - réteget a nemzeti demokratikus közép kormányának folyamatosan meg kell szólítania értelmes szókkal, és segíteni nekik az értelmes emberi útra való visszatalálásban. Lehetőséget kell adni nekik, ha élni szeretnének vele. Lesznek olyanok, akik ezzel az áldott lehetőséggel nem élnek. Minden országban vannak ilyenek. Az egészséges társadalom érdekében ezeket az embereket, csoportokat folyamatos kontroll alatt kell tartani, anélkül, hogy egyébként a jogaik sérülnének.

 

Magyarország jó úton halad. Előbbre jár, mint a legtöbb szomszédunk, vagy akár a gazdaságilag erősebb országok. Csak arra kell vigyázni, hogy ne köttessék olyan alku, amely ezt a folyamatot lassítaná, vagy gátolná.

 

 

A zsidóság.

 

Mindenekelőtt azonban pontosan meg kell mondanom, mily értelemben beszélek én zsidóságról. Az én számomra nem fajról és nem népről van szó, persze még kevésbé törvényesen bevett vallásfelekezetről. A zsidóságot csak szellemi iránynak, lelki konstitúciónak tarthatjuk, amely minden ember számára lehetséges s a történeti zsidóságban csak legnagyszerűbb megvalósulását találta meg.

Hogy ez így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az antiszemitizmus.

A legigazibb, legárjább, árjaságukban legbiztosabb árják: nem antiszemiták. Ezek, bár bizonyos, hogy a feltűnő zsidó vonások őket is kellemetlenül érintik, az ellenséges antiszemitizmust általában meg sem tudják érteni. S ők azok is, akiket a zsidóság védői oly szívesen jelölnek meg filoszemitákul s akiknek elcsodálkozó és helytelenítő nyilatkozatait a zsidógyűlöletről oly szívesen idézik a zsidóság becsmérlői és támadói ellen. (Ilyen, a zsidóságtól csaknem teljesen ment férfi, tehát filoszemita, volt Zola. Hogy a kiváló emberek egyéb-ként csaknem mindig antiszemiták voltak (Tacitus, Pascal, Voltaire, Herder, Goethe, Kant, Jean Paul, Schopenhauer, Grillparzer, Wagner), éppen arra vezethető vissza, hogy a kiváló emberek, akikben annyival több van, mint a többi emberekben, a zsidóságot is jobban megértik, mint a többieket. )

...talán világtörténeti jelentősége és óriási érdeme a zsidóságnak nem más, mint az, hogy az árját állandóan önnön magának tudatára ébreszti, önmagára figyelmezteti. Ez az, amit az árja a zsidónak köszön. Az árja a zsidó révén tudja, mitől kell óvakodnia: a zsidóságtól, mint benne meglevő lehetőségtől.

Ez a példa eléggé megmagyarázhatta, hogy szerintem mit kell zsidóság alatt érteni. Nem nemzetet, nem fajt, nem vallást és nem írott hagyományt. Ha ezentúl a zsidóról beszélek, sohasem gondolom az egyest és sohasem az összességet, hanem csak az embert általában, amennyiben része van neki a zsidóság plátói eszméjében.

Így, hogy a nővel való egy analógiát említsünk, nagyon különös, hogy a zsidók az ingó jószágot mennyire előnyben részesítik - még ma is, amikor az ingatlan megszerzése is szabadságukban áll - és hogy különösképpen minden szerzési érzékük mellett, semmi szükségérzet nincs bennük a tulajdonnal, legkevésbé annak legszilárdabb formája, a földbirtokkal szemben. A "tulajdon" felbonthatatlan összefüggésben áll a "tulajdonsággal", az egyéniséggel. Ezzel függ tehát össze, hogy a zsidók oly nagy csoportokban fordulnak a kommunizmus felé. A kommunizmust, mint közösségre irányuló tendenciát, mindig meg kell különböztetnünk a szocializmustól, mint társadalmi kooperációra való törekvéstől és az emberiség elismerésétől annak minden tagjában. A szocializmus: árja (Owen, Carlyle, Ruskin, Fichte), a kommunizmus: zsidó. (Marx). /És orosz. Az oroszok azonban jellemzően kevéssé társadalmi hajlamúak és valamennyi európai nép közül bennük van legkevesebb megértés az állammal szemben. Ezzel, az előbbiek alapján, egyezik az is, hogy általában antiszemiták./

A modern szociáldemokrácia azért távozott el gondolatkörében oly messzire a keresztény, a "prerafaelita" szocializmustól, mert a zsidók benne olyan nagy szerepet játszanak. Társadalmasító hajlamai ellenére is a munkásmozgalom marxi formája (Rodbertussal ellentétben) nincs semminő viszonyban az állam eszméjével s ezt nyilván csak arra lehet visszavezetni, hogy a zsidók az állam eszméjét egyáltalában nem értik. Az állameszme túl kevéssé megfogható, az elvontság, amely benne van, sokkal távolabb fekszik minden konkrét céltól, semhogy a zsidó vele bensőbben összebarátkozhatna. Az állam valamennyi célnak az egésze, amely célok csak eszes lényeknek összefogása által valósíthatók meg. Ez a kanti ész, a szellem, az, ami a zsidóból, épp úgy, mint a nőből, hiányozni látszik.

Ezért oly kilátástalan minden cionizmus, bár a zsidók legnemesebb érzelmeit gyűjtötte össze: mert a cionizmus tagadása a zsidóságnak, amelyben eszméje szerint benne van az egész világon való elterjedtség. A polgár fogalma a zsidó számára teljesen transzcendentális; ezért nem volt soha, a szó voltaképpeni értelmében vett zsidó állam és nem is lehet soha. Az állameszmében valami pozíció van, az interindividuális célok feltételezése, az az elhatározás, hogy egy magunk adta jogrend alá rendeljük magunkat, szabad választásból. Amely jogrendnek szimbóluma (és semmi egyebe) az államfő. Ennek következtében az állam ellentéte az anarchia, amellyel a kommunizmus, még ma is, éppen az állammal szemben való értetlensége alapján, testvéri viszonyban van; bármennyire elütnek ettől a szocialisztikus mozgalom egyéb elemei.

Amily kevéssé van a valóságban női méltóság, oly lehetetlen egy zsidó "dzsentlmen" elképzelése. Az igazi zsidóban nincs meg az a belső előkelőség, amelynek következménye a saját méltóság és az idegen Én megbecsülése. Nincs zsidó nemesség; s ez annál figyelemre méltóbb, mert hiszen a zsidók évezredek óta csak maguk közt szaporodtak.

A kerítés végül határeltörlés: és a zsidó a katexohén határeltörlő. A zsidó az arisztokrata ellenpólusa; minden arisztokratizmus elve az emberek közt meglevő minden határ legszigorúbb megőrzése. A zsidó született kommunista és mindig közösséget akar. A zsidónak az érintkezésben való formátlansága, társasági tapintatban való hiánya: erre vezethető vissza. Az érintkezés formái csak finom eszközök arra, hogy a személyes monádok határait hangsúlyozzák és megóvják, a zsidó azonban nem monadológ.

A keresztényben büszkeség és alázat, a zsidóban gőg és meghunyászkodás küzdenek; amabban önérzet és töredelem, ebben arrogancia és szolgalelkűség. Azzal, hogy a zsidóból az alázatosság teljesen hiányzik, függ össze az is, hogy a zsidó a kegy eszméjét nem tudja megérteni. Szolgai hajlandóságából fakad heteronom etikája, a tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akaratnak az engedelmes követése fejében, a földön való jóllétet és a világ meghódítását helyezi kilátásba. Jehovához való viszonya, az absztrakt bálványhoz, akitől fél, mint a rabszolga, akinek nevét még kimondani sem meri, jellemzi a zsidót, hogy neki éppúgy, mint a nőnek, arra van szüksége, hogy felette idegen uralkodjon.

Mert ami az emberben istentől való: az az ember lelke; az abszolút zsidó azonban lélektelen. Így azután, nem is lehet másképp: - az Ó-testamentumból a halhatatlanság hite egészen hiányzik. Akinek nincs lelke, az hogyan érezze a lélek halhatatlanságának szükségét? Éppúgy, ahogy a nőkből, akként a zsidókból is, és pedig egész általánosan hiányzik a halhatatlanság szükségének érzése: anima naturaliter christiana, ezt mondja Tertullian. (A lélek, természete szerint, keresztény.) Ugyanez okból azonban a zsidók közt - H. S. Chamberlain helyesen ismerte fel -nincs tulajdonképpeni misztikum, csak valami csúf babona és interpretációs mágia, amit kabbalának nevezünk. A zsidó monoteizmusnak az igazi istenhithez semmi, egyáltalán semmi köze sincs, sőt inkább tagadása ennek, a zsidó istennek a keresztény istennel való homonimitása a keresztény isten leggonoszabb kigúnyolása. A zsidóknál nem tiszta észből származó vallást, inkább vénasszony-hitet találunk, szennyes félelemből fakadót.Miért válik azonban az ortodox Jehova-rabszolgából oly gyorsan és könnyen materialista szabadgondolkodó? Lessing szava, az "Aufkläricht" (Aufklärist, a felvilágosultság híve + Kehricht, szemét) dacára a nem minden ok nélkül antiszemita Düring ellenvetésének, miért olyan, mintha a zsidóság számára csinálta volna? Mert itt a rabszolgai érzés hátra szorult és állandó ellentétének, az orcátlanságnak, adott helyet: mind a kettő változó fázisa ugyanannak az akarásnak, ugyanabban az emberben. Az arrogancia a dolgokkal szemben, amelyeket nem érez vagy csak sejt is homályosan, valami mélyebbnek szimbólumául, a természeti történéssel szemben is a verecundia /szemérem, tisztesség/ hiánya, ez vezet a tudomány zsidó, materialisztikus formájához, amely, sajnos, ma bizonyos uralomra tett szert és intoleráns lett minden filozófiával szemben.

Zsidóság a legtágabb értelemben az az iránya a tudománynak, amely irány számára a tudomány nem egyéb, csak eszköz arra a célra, hogy minden transzcendentális kizárassék. Az árja azt a törekvést, hogy mindent megértsünk és levezetni akarjunk, a világ elértéktelenítésének érzi, mert úgy hiszi, hogy éppen a kifürkészhetetlen az, ami a létnek megadja értékét. A zsidó nem döbben vissza titkoktól, mert titkokat sehol sem sejt. A zsidó törekvése, hogy a világot a lehető leglaposabbnak és a legközönségesebbnek lássa s nem az, hogy világosság által, az örök sötétségnek a maga örök jogát biztosítsa, hanem hogy a mindenségnek sivár magától értetődését hozza létre és hogy eltakarítsa az útból azokat a dolgokat, amik könyökének, szellemi könyökének is, szabad mozgását megakadályozzák. Az antifilozófus (nem az afilozofikus) tudomány, alapjában: zsidó.

A zsidók idegenkedtek, mindig a legkevésbé a világ mehanisztiko-materialisztikus felfogásától, éppen, mert istentisztelésüknek az igazi valláshoz semmi köze nincs. Ahogy ők kapták fel a legbuzgóbban a darwinizmust és az ember majomtól való származásának nevetséges gondolatát, éppúgy ők voltak csaknem alkotói az emberi történet ama gazdasági felfogásának, amely az ember fejlődéséből a szellemet a legteljesebben törli. Előbb Büchner legdühösebb hívei, most a leglelkesebb bajnokai Ostwaldnak.

Az sem véletlen, hogy a kémia ma annyira a zsidók kezében van, mint ahogy valamikor a velük fajrokon arabok kezében volt. Az anyagban való fejlődés s annak a szükségnek az érzése, hogy mindent az anyagba fullasszanak, feltételezi az intelligibilis Én hiányát, tehát lényegében zsidó dolog.

A mélység e hiányából lesz világossá az is, hogy a zsidók miért nem tudnak egészen nagy férfiakat sarjasztani s hogy a zsidótól éppúgy, mint a nőtől, a legfőbb zsenialitás mért van megtagadva. Az elmúlt 19. század legkimagaslóbb zsidója, akinek tisztán sémita származásában kételkedni nincs okunk s akinek nyilván több jelentősége van, mint a csaknem minden nagyságot nélkülöző költőnek, Heinének, vagy az eredeti, de semmiképpen nem mély festőnek, Israelsnek: Spinóza, a filozófus. Ez utóbbinak is általánosan szokásos óriási túlbecsülése nem annyira a munkáiba való elmélyedés eredménye, mint inkább annak a véletlen körülményeknek, hogy Spinóza az egyetlen gondolkodó, akit Goethe mélyebben olvasott.

...hogy a radikális jó és a radikális rossz, akként hiányzik a zsidóból (és a nőből), a zsenivel együtt, a férfias természet radikális butasága is. Az intelligenciának az a specifikus fajtája, amely a zsidónál (éppúgy, mint a nőnél) megvan, természetesen egyrészt csak a zsidó nagyobb önzésének nagyobb óvatossága; másrészt a zsidónak és a nőnek minden külső, tetszés szerinti, különbség nélküli célhoz való végtelen alkalmazkodó képességében rejlik; mert nincs bennük az értéknek őseredeti mértéke és mert a célok birodalmát nem hordozzák saját keblükben. Ezért vannak nekik zavartalanabb természetes ösztöneik, amelyek az árja férfiba nem térnek vissza ugyanúgy, mint a zsidóba, hogy öt (az árját) továbbsegítsék, ha intelligenciájának érzékfeletti része elhagyta.

Zsidóság és a nőiesség kongruenciája teljesnek látszik, mihelyt a zsidó végtelen változóképességére gondolunk. A zsidó nagy tehetsége a zsurnalizmusra, a zsidó szellemi "fürgesége" eredeti, benne gyökerező meggyőződésének hiánya nem arra mutatnak-e, ami a nőre érvényes volt, hogy a zsidók semmik s éppen ezért mindenekké lehetnek? A zsidó egyén, de nem egyéniség; az alacsonyabb élet felé fordul teljesen, nem érzi szükségét a személyes fennmaradásnak: hiányzik belőle az igazi, változatlan, a metafizikus lét, nincs része a magasabb, az örök életből.

A hit pedig minden. Akár hisz egy ember istenben, akár nem, ez nem fontos: ha legalább az ateizmusban hisz. De éppen ez a lényeg: a zsidó semmit sem hisz, nem hisz hitében, kételkedik a kételyében. A zsidót sohasem hatja át egészen ujjongása, de éppoly kevéssé képes arra, hogy boldogtalansága egészen betöltse. A zsidó sohasem veszi komolyan magát s ezért más embert s más dolgot sem vesz valóban komolyan. Belsőleg kényelmes zsidónak lenni; s egy kis külső kényelmetlenséget el kell fogadni ezért cserébe.

Ezzel, végül, megokoltam a lényeges különbséget zsidó és nő között. Hasonlóságuk legmélyebben azon alapszik, hogy zsidó, éppúgy, mint a nő, önmagában nem hisz. De a nő a másikban hisz, a férfiban, a gyermekben, a szerelemben. A nőnek van súlypontja, csakhogy a súlypont a nőn kívül fekszik. A zsidó azonban semmiben sem hisz, sem magában, sem magán kívül: neki az idegenben sincs támasztéka, az idegenben sem ver gyökeret, mint ahogy a nő gyökeret ver. S csak szimbolikusan jelenik meg a zsidónak talajtalansága abban, hogy a zsidónak annyira nincs érzéke a földbirtok iránt és a mozgó tőkét kedveli. /Ezzel függ össze a természet iránt való mély és el nem veszíthető érzésnek hiánya is./

A nő hisz a férfiban. A férfiban, aki rajta kívül van, vagy a férfiban, aki benne van, a férfiban, aki szellemileg impregnálta s így a nő, e módon, még komolyan is veheti magát. A zsidó semmit sem tart valódinak és feldönthetetlennek. Ezért frivol mindenütt és mindent kiviccel; nem hiszi el egyetlen kereszténynek a kereszténységét sem, nem is beszélve arról, hogy a zsidónak elhiggye kikeresztelkedése becsületességét. De a zsidó nem realisztikus valóban és semmiképpen sem igazi empirikus. A korábbi tételeken, amelyek részen H. S. Chamberlainhez csatlakoznak, itt kell a legfontosabb megszorításokat eszközölni. A zsidó voltaképpen nem immanens, mint az angol tapasztalati filozófus. Mert a pusztán empiristának pozitivizmusa hisz abban, hogy minden emberileg lehetséges tudomány lezárható az érzékelhetőség határain belül, reméli az egzakt tudomány rendszerének beteljesedését. A zsidó azonban a tudásban sem hisz; és mégis egyáltalán nem szkeptikus, mert éppoly kevéssé van a szkepticizmusról meggyőződve. Ezzel szemben még egy teljesen metafizikátlan rendszer fölött is, amilyen például Avenariusé, áhítatos gond lebeg, sőt Ernst Mach relativisztikus nézetei fölé is mintha bizodalmas jámborság volna kiterjesztve. Az empirizmus, ha nem mély is, még nem nevezhető zsidónak.

A zsidó a legáhítatlanabb ember, a legmesszebb menő értelemben. Az áhítat azonban nem olyan valami, ami egyéb dolgok mellett, vagy egyéb dolgokon kívül van; áhítat mindennek az alapja s az a bázis, amelyen minden egyéb felemelkedik. A zsidót már azért is prózainak tartjuk, mert nem lendületes és a lét ősforrása felé nem vágyakozik; jogtalanul. Minden igazi belső kultúra s minden, amit egy ember igazságnak tart, az, hogy az ember számára kultúra, hogy igazság, hogy értékek vannak, a hit alapján nyugszik, annak áhítatra van szüksége s az áhítat nem olyasmi, ami csak a misztikában és vallásosságban nyilatkozik meg; minden tudományban és minden szkepszisben, mindenben, amit az ember komolyan vesz, benne van, a legmélyebb mélyén, az áhítat. Hogy különböző módokon nyilatkozhatik meg, az biztos: lelkesedés és tárgyiasság, magas entuziazmus és mély komolyság, ez a két leggyakoribb mód, amelyben megnyilatkozásra jut. A zsidó sohasem rajongó, de voltaképpen sohasem is józan: nem extatikus, de nem is száraz. A zsidóból az alacsony mámor és a szellemi mámor is hiányzik, éppoly kevéssé alkoholista, mint ahogy magasabb elragadtatásra sem képes, mindamellett azért még nem hűvös és nagyon messze van a meggyőző érvelés nyugodtságától: melegsége izzad, hidegsége gőzölög. Tartózkodása mindig soványság, telisége mindig dagály.

Kiterjeszkedjem itt a zsidó ima lényegére és formaszerűségére, áhítatban való hiányára, amelyet csak a pillanat adhat meg? Végül ismételjem, hogy mi a zsidó vallás: nem az élet értelmének és céljának tana, hanem történeti hagyomány, amelyet összefoglalhatunk a Vörös-tengeren való átkelésben, amely tehát a menekülő gyávának a hatalmas megmentő iránt való hálájában csúcsosodik ki? Egyébként is világos volna: a zsidó a vallástalan ember és minden vallástól a legtávolabb áll. Nem tételezi fel magát és magával a világot, amiben a vallás lényege van. Minden hit hősi: a zsidó azonban sem a bátorságot, sem a félelmet nem ismeri, a félelmet, mint a fenyegetett hit érzését; a zsidó nem napszerű és nem démonikus.

Tehát nem a misztikum hiányzik a zsidóból, mint Chamberlain hiszi, hanem az áhítat. Lenne csak a zsidó becsületes materialista, lenne csak a fejlődés bornírt imádója! De a zsidó nem kritikus, csak kritikaszter, nem szkeptikus, Cartesius mintája szerint, nem kételkedő, hogy a legnagyobb bizalmatlanságból a legnagyobb biztossághoz érkezzék, hanem abszolút ironikus, mint - itt csak egyetlen zsidót nevezhetek meg - Heinrich Heine. A gonosztevő is áhítatlan s őneki sincs támasza istenben; de a gonosztevő ezzel a feneketlenbe süllyed, mert nem állhat isten mellett. De éppen ez mindannak, ami zsidó: sajátságos fogása. A gonosztevő ezért mindig kétségbe van esve; a zsidó soha. A zsidó nem igazi forradalmár (mert honnan venné a felháborodás erejét és belső hevét) és éppen ebben különbözik a franciától: csak bomlasztó, de sohasem valóban pusztító.

Már most mi hát a zsidó, ha mindabból semmi, ami egyébként egy ember lehet? Mi történik benne valóban, ha nincs meg benne semmi végső, semmi alap, amin a pszichológus mérőónja végül keményen és hallhatóan megütődnék?

A zsidó lelki tartalmai, mind, bizonyos kettősséggel és többséggel vannak megverve; ebből az ambiguitásból, ebből a duplicitásból, sőt ebből a multiciplitásból a zsidó sohasem kerül ki. A zsidó számára mindig van még egy lehetőség, még sok lehetőség, ott, ahol az árja, bár pillantása nem szegényebb, okvetlenül dönt már és választ. Azt hiszem, ezt a belső többértelműséget, a lelki történésnek e közvetlen belső valóságban való hiányát, a szegénységet a magáért-való-létben, amelyből minden felső teremtő erő folyhat, tekinthetjük ama fogalom definíciójának, amiről azt mondtam, hogy a zsidó, mint eszme.

/Ebből magyarázható meg valóban a zsidó zsenietlensége. Csak a hit alkotó. S talán a zsidó csekélyebb nemi potenciája és izmainak és testének nagyobb gyengesége csak ugyanezt a tényt tükrözik az alsó szférában./

Olyasmi ez, mint egy lét előtti állapot, örök bolyongás kint, a realitás kapuja előtt. A zsidó semmivel sem azonosíthatja magát valóban, semmire egész életét föl nem teheti.

A zsidó nevetséges, mint könnyelmű diák, de mégsem jó nyárspolgár. Nem nehézvérű, de nem is szívből könnyelmű. Mert semmit sem hisz, az anyagi felé menekül; csak ebből származik pénzszomja: itt keres valami realitást és az üzlet által akar meggyőződni arról, hogy valami van - az egyetlen érték, amit valóban elismer, ekként: a megszolgált pénz. De mindamellett nem is igazi üzletember: mert a nem reális, a nem szolid, ami a zsidó kereskedők eljárásában van, csak konkrét jelentkezése a belső azonosságtól ment zsidó lénynek ezen a területen is. "Zsidó": tehát kategória és lélektanilag nem vihető tovább és nem határozható meg; metafizikailag a lét előtti állapotként foghatjuk fel: introspektíve nem juthatunk messzebb, mint csak a belső többértelműségig, bármely meggyőződésnek hiányáig, bármi szerelemre, tehát az odaadásra és az áldozatkészségre való képtelenségig.

A zsidó erotikája szentimentális, humora szatíra; minden szatirikus azonban szentimentális, ahogy minden humorista csak megfordított erotikus. A szatírában és a szentimentalizmusban van az a duplicitás, ami a zsidót voltaképpen teszi (mert a szatíra nagyon keveset hallgat el s ezzel a humort meghamisítja; s mind a kettővel közös az a mosoly, amely a zsidó arcot jellemzi: nem boldog, nem fájdalmas, nem büszke, nem torz mosoly, hanem az a bizonytalan arckifejezés (belső többértelműség fiziológiai korrelátuma), amely elárulja a mindenbe való belemenés készségét és azt, hogy az emberben semmi tisztelet önmaga iránt nincs; nincs meg benne az a tisztelet, ami minden egyéb verecundiát megalapoz.

Ha tehát a zsidóságban a legmagasabb lehetőségek vannak is, a legcsekélyebb valóságok vannak meg benne; a zsidó a legtöbbre hajlamos s egyszersmind belsőleg a legkevesebbre képes ember.

A zsidóságot ma a legmagasabban látjuk Heródes napjai óta. Zsidó a modernség szelleme, bárhonnan nézzük is. A szexualitást igenlik és a mai faj-etika dalolja a koitusz himnuszát. A boldogtalan Nietzsche valóban nem felelős a természetes fajkiválasztás és a természetes fajtalanság nagy egyesüléséért, amelynek szégyenteljes apostolául Wilhelm Bölsche jelentkezik. Nietzsche megértette az aszkézist és csak a maga aszkézisétől szenvedett túlságosan azért, hogy az ellentétét gyakran kívánatosabbnak ne találja. De nőket és zsidókat keríteni, ennek célja nem lehet más: mint az embereket bűnösökké tenni.

Korunk, amely nemcsak a legzsidóbb, hanem a legnőiesebb korok egyike is; az a kor, amely a művészet számára csak hangulatainak izzadságos keszkenőjét adja, amely művészi ösztönét az állatok játékából vezeti le; a legkönnyebben hívő anarchizmus kora, a kor, amelynek nincs érzéke állam és jog iránt, a faj-etika kora, az elképzelhető legsekélyebb történeti felfogás (a történelmi materializmus felfogásának) kora, a kapitalizmus és a marxizmus kora, a kor, amelynek történet, élet, tudomány s minden csak ökonómia és technika; a kor, amely a zsenit a téboly egy formájának jelenti ki s amelynek egyetlen nagy művésze, egyetlen nagy filozófusa sincs, a legcsekélyebb eredetiség s a legnagyobb eredetiséghajhászás kora; a kor, amely a szüzesség ideálja helyére a félszűz kultuszát tette: ez az a kor, amelyé az a dicsőség is, hogy az első kor, amely a koituszt nemcsak igenli és imádja, hanem kötelességé emeli: nem azért, hogy magát elfeledje, mint a római, a görög a bachanáliában, hanem hogy megtalálja magát és a saját sivárságának tartalmat adjon.

De az új zsidósággal szemben új kereszténység nyomul fényre; az emberiség új vallásalapítót vár és a küzdelem az eldőlés felé halad, mint amaz első évben (Krisztus után). Kereszténység és zsidóság közt, üzlet és kultúra közt, nő és férfi közt, faj és személyiség közt, értéktelenség és érték közt, földi és magasabb élet közt. Semmi és Istenség közt az embernek újra választania kell. Ez a két pólus, nincs harmadik birodalom.

Otto Weininger

 

II. FEJEZET

 

 

A NYOLCADIK PARANCSOLAT

 

Isten szűkszavúan fogalmazott, amidőn csak annyit parancsola, hogy „Ne lopj!”. Igazán megindokolhatta volna, miért ne lopjunk. Mert például csókot lopni édes dolog. Nem is tudom, így öreg fejjel semmi kedvem vezekelni ifjúkori kilengéseim okán, bűnbánatot tartani az elcsent csókok miatt. Szóval, Isten tényleg elég pongyolán fogalmazott.

Semmi baj, itt van az új szabálysértési kódex, ahol világosan meg vagyon írva, hogy ne lopj húszezer forintnál kevesebbet, mert akkor szabálysértési őrizetbe zárnak, ami annyit tesz, hogy néhány elvetemült, erőszakos állat közé zárnak. Tiszta sor, értjük. Nem ajánlatos lopni húszezer forintnál kevesebbet, mert a büntetésed életed végéig tartó rémálom lehet, s talán örülhetsz, ha nem erőszakolnak meg, vagy vernek félholtra a neked mindenképpen járó 72 órás szabálysértési őrizet alatt. Jó, jó, tudom, hogy nem mindenképpen jár, mert a rendőr mérlegelhet is. Szerencsére nem azt, hogy inkább levágja a kezed, mint bezárat. Lenne benne logika. Mármint a kézlevágásban. Szent királyunk törvényei szerint is így kell eljárni. Igaz keresztény embernek bizony rendelkeznie kell a belátással, hogy egy személyt leginkább úgy lehet leszoktatni a lopásról, ha megszűntetjük a lehetőséget a bűnös gondolatok cselekménnyé formálására. No, ez egyelőre még nincs így Magyarországon. Van viszont egy alulfizetett, hatalomtébolyban szenvedő, frusztrált tahó, aki eldöntheti, hogy hátralévő életedet tönkreteszi vagy sem. Ahogy hallom, - és ahogy várható is volt – eddig minden alkalommal úgy döntött a rendőr, hogy a törvény teljes szigorával sújt le az elkövetőkre. Még akkor is, ha károkozás nem történt, mert a tolvajt lefülelték. Igaz, ekkor csak lopás kísérlete a cselekmény, de ne akadjunk már fel ezen az aprócska tényen, amit Kovács kettő Józsi fatörzs simán szembe fos. Különben is, a rendőr nem jogász, mint a jegyző, aki eddig eljárt a húszezer forintot meg nem haladó szabálysértési ügyekben. A hülye jegyző képes volt öt évet egyetemre járni, miközben a munkáját nyolc általánossal is simán elvégzi egy fakabát. Mekkora időpazarlás!

 

Nem szeretném én megtagadni sem Isten, sem Orbán törvényeit. A tolvajnak igenis büntetést kell kapnia. Mégpedig a tettének megfelelő súlyút. Nem gondolnám, hogy erőszaktevő haramiák közé záratás arányos büntetés lenne egy bolti lopásért, különös tekintettel arra, hogy a fogdabeli élmények után még fizetni is kell. Én bezárnám a törvény kiagyalóit és szimpatizánsait 72 órára, hogy eldönthessék, csokit, de akár MP3 lejátszót lopni akkora bűn-e, hogy megérdemli az elkövető az embernek született vadállatok elé vetést. Micsoda, hogy ők nem loptak soha, tehát nem érdemelnek elzárást? – Tényleg nem loptak, lopnak soha? – kérdezek vissza. No, majd erre még visszatérünk!

 

Ej, megint csak oda lyukadunk ki, hogy Isten igazán kifejthette volna bővebben is! Azt mondják az okosok, hogy a magántulajdon védelmében született a kódex. Meg hogy a vidéki cigányok szétlopják a szomszédok zöldségét, gyümölcsét, elorozzák a baromfiakat. Most akkor nem értem: a vidéki cigányok tolvajsága miatt a városi tizenéveseket büntetik? Ennek a törvénynek tényleg a rasszizmus volt az ihletője? Keresztényi rasszizmus – nem is rossz! Vagy szeretet ez is, csak éppen negatív előjellel? Nem akarok én cinikus lenni, és olyan kérdést feltenni, hogy „eddig hány romát kapott el a Tesco biztonsági szolgálata Olaszliszkán, Kati néni kertjében?”. Nem, én ilyent nem kérdezek. Ellenben tudni szeretném, hogy miért megint az állambácsi akarja megvédeni az én tulajdonomat? Olyan ez, hogy nincs minden bokor paradicsom mellé egy rendőr, ezért inkább a megtorlás jellegű szabályozást vezetik be. A megtorlásról majd még szólanék.

Ugyan honnan veszi az állam, hogy a tisztes polgár nem lenne képes állami beavatkozás nélkül megvédeni a saját tulajdonát? Miért nem engedélyez a jogalkotó inkább egy megtorlást tiltó, de hatásos önvédelmi szisztémát a népeknek? Én sem gondolom, hogy fegyvert kéne rántani, mint Amerikában, de egy gyengeáramú berendezéssel igenis hatékonyan lehetne védeni javainkat. Kerítés tetején szögesdrót, kőkerítésen üvegszilánk, stb. Amennyiben a tolvaj cselekményének megakadályozása miatt erőszakra készülne, úgy léphetne életbe a jogos önvédelem bármilyen eszközzel, akár lőfegyverrel is. Rendszeresíthetnének gumilövedékes fegyvereket, amit a saját ingatlanjának határain belül mindenki jogosan használhatna. Vannak már elég komoly gumilövedékes fegyverek, amelyek nem ölnek, de elveszik a tolvajok kedvét. Mikor lesz hajlandó az állam elengedni polgárainak kezét? Miért viselkedik megtorlóként az én nevemben? Honnan tudja, hogy minden ember arra vágyik, hogy a neki kisebb kárt okozókat megtorlásszerű büntetésben részesítse?  Mert a jogalkotó szilárdan hiszi, hogy az emberek hirtelen felindulása a kár elszenvedésekor örökké tart. Elmebetegeknél minden bizonnyal.

 

Amint fentebb írtam is, képes lennék megingatni a jogalkotót ebbéli hitében, és nem csak a jogalkotót, de a kódex szimpatizánsait is. Szabálysértési előzetesbe mindenkit! Igenis adott hozzá minden feltétel. A jogalkotó lopott és lop, a szimpatizánsok loptak és lopnak. Ó, nem, nem a Tesco-ból, nem. Ők a munkahelyükről, a munkahelyükön. Meglopják a munkaadójukat, amikor hazavisznek egy papírlapot, ceruzát, gemkapcsot, borítékot, szöget, csavart, stb. meglopják a munkaadójukat, amikor elcsalják az üzemanyag-elszámolást, albérlet-támogatást, egyéb költségtérítéseket. És még számtalan formája van annak, ahogyan lopunk mindannyian, minden nap, folytatólagosan, visszaesőként, és ebbe már bele sem gondolunk. Egyszerűen nem tartjuk lopásnak. S ha kell, még morális kifogásokat is találunk. „Olyan keveset kapok, lenyúzzák a bőrömet is, a főnök egy fösvény alak. Miért ne vihetnék haza néhány ceruzát, csavart, miért ne csíphetnék le a költségtérítésből? Simán felmentjük magunkat ezek alól a bűnök alól. Miközben az EchoTv-n, Bencze Izabellaként bőszen hörgünk minden tolvajra. Izabella, te is lopsz!

 

Végezetül a megtorlás jellegű ítélkezésről. Nem elég, hogy szerencsétlen gyermekeink meg vannak áldva neveletlen, értékrendjüket vesztett, megkeseredett felnőttekkel, még azok rémálomszerű világában is osztozniuk kell velük. Egy gyermeknek rémálom az, amit ma a felnőttek társadalmi együttélési szabályok keretein belül művelnek. Őszintén sajnálom, hogy Propp nem kötelező olvasmány minden elbaszott felnőtt számára, aki elköveti majdani magzata ellen azt az aljasságot, hogy erre a világra kényszeríti. A gyermek már nagyon korán különbséget tud tenni jó és rossz között. A gyermek még felismeri, hogy a történetekben nem a cselekmény kibontása a fontos, hanem az, hogy a végén a jó legyőzze a rosszat. Minden mese a jó és a rossz harcáról szól. Ezt a gyerekek remekül dekódolják, ezért nem lesz tömeggyilkos egyetlen tiniből sem, ha G.I.Joe-t vagy Dragon Ball-t néz. A gyermek képes különbséget tenni a valóság és mese között. Az iskolában lövöldöző tinik a való világ probléma megoldási metodikáiból veszik a példát, nem a mesékből vagy videojátékokból. Ezt csak az ostoba felnőttek hiszik. Az olyanok, mint a Mandiner blog Fideszsegg közeli szimpatizánsai, akik szerint a társadalomtudományok nem tudományok. Amikor a jogalkotó a közösségi érdekekre hivatkozva szigorítja egyes cselekmények büntetési tételeit, amelyek így megtorló jelleget kapnak, a társadalom egyes tagjai, az egyének azonosulnak ezzel a morállal, és az őket ért sérelmekért megtorló jelleggel vesznek elégtételt, hiszen a való világ államilag propagált probléma megoldási metodikája az idomulást presszionálja.

 

Sommázva véleményem, csak azt tudom kiemelni, hogy a társadalmi morál megtorló jellegű probléma megoldási metodikák irányába való eltolódása torzítja az egész emberiség jellemét, és érdemtelenné tesz minket arra, hogy ezt bolygót uraljuk.  

 

I. FEJEZET

 

TE HOL BANKOLSZ?

 

Még ekkora ökör reklámot! Na, de nem az ostoba reklámokról akarok beszélni, hanem a magyarországi bankolásról, vagyis arról, mit jelent ma bankszámlát nyitni Magyarországon. Szándékom a szolgáltató, azaz a bankok és az ügyfelek közötti viszony sajátságos formájának bemutatása egy külföldre szakadt hazánkfia tapasztalatain keresztül.

 

Gyakorlatilag kilenc éve nem rendelkeztem bankszámlával Magyarországon. Ez az állapot tökéletesen megfelelt számomra, mígnem praktikussági okokból a nyári hazalátogatásom alkalmával nem változtattam ezen állapoton. Bementem szépen a Raiffeisen Bank egyik fiókjába, és megnyitottam a számlát. Mélységesen meglepődtem, milyen gördülékenyen ment minden. Az ügyfeles hölgy meggyőzően festett le egy idilli képet az általam igénybe veendő szolgáltatásról. Szinte már hittem neki. Aztán vártam, hogy küldjék a megrendelt Okos Kártyát egyedi képpel laminálva. Kártya helyett telefont kaptam, hogy a számlám tartozást mutat, ezért sürgősen töltsem fel. Hogyan mutathat tartozást egy olyan számla, amit még nem is használtam? Mindegy, hagytam a fenébe az egészet. Aztán úgy a harmadik telefonnál és kb. ugyanennyi számú sms-nél rákérdeztem, hogy miért is fizessek, ha ők még egy egyszerű bankkártyát sem képesek elkészíteni egy hónap alatt. Meglepődve hallgattam, hogy a kártyát hetekkel korábban kiküldték a PIN-kódot tartalmazó levéllel együtt. És valóban! A bank kiküldte, csak éppen az alkoholista postás elfelejtette kézbesíteni. Nem tehettem mást, utaltam a számlára némi pénzt, összesen kétszázezer forintot. Gondoltam, ez elegendő az itt tartózkodásom hátralévő idejére, úgy két hétre. A pénzt tehát átutaltam, és vártam a kártyát. Ezúttal nem bízták a postára, személyesen kellett átvennem. Az elkövetkező napokban kétszer használtam a kártyát. Hamarosan megkaptam a havi zárást, ahol elképedve olvastam, tízezer forintba kerül egyetlen hónap alatt a bankszámla fenntartása, ha ne adj isten használni is merészelem. Különféle díjakat számoltak fel nekem, meg kamatokat, amiért használtam a pénzem. Negatív előjelű kamat. – Ilyen is csak itt van.

Elképzelésem sincs, miért hívják ezeket a szolgáltatókat banknak, amikor nem látnak el olyan funkciókat, amely feljogosíthatná őket az elnevezés használatára. Miért nem nevezik őket fiókbérletnek? Tegyük fel, hogy bérelek egy garázst az autómnak. Azt akár használom, akár nem, fizetnem kell. Normális, hiszen bérleti díj jár a bérleti szerződés fejében. Amit Magyarországon a bankok művelnek, az illegális tevékenység, színlelt szerződéssel elkövetett csalás. Nem ismerek más országot a fejlett világban, ahol, ha a bankba beteszem a pénzem, az évvégéig nem kamatozik, hanem fogy. És ezt itt törvényes vállalkozásként űzik, bank fedőnéven működő bűnszervezetek. Szerintem a cosa nostra fokozása a magyar bankszövetség.

A bankrendszer világszerte olyan irányba halad, amely inkább eredményez feudalizmust, vagy nevezzük bárhogyan a jogfosztottakból és hatalomgyakorlókból álló rendszert, mint fejlett és működőképes pénzpiacot. Ha lehet úgy fogalmazni, ez a kóros burjánzás a legkisebb ellenállás felé (lásd Magyarország) haladva rágja be magát az emberi társadalomba egyre súlyosabb tüneteket mutatva. Nehogy azt higgye valaki, hogy Amerikában például nem agonizál a bankszféra! Saját szarjukba fulladnak bele azok is, de ott még vannak tartalékok, amelyek gépi lélegeztetőn tartják a gazdaságot. S hogy mennyire kilátástalan ez az állapot, mi sem példázza jobban, hogy amíg korábban az amerikai bank $500 ezer hitelt adott egy ingatlanra, az most ugyanarra az ingatlanra nem ad $100 ezret sem. A $700 ezret érő ingatlanokat most meg lehet vásárolni $300 ezerért. Amennyiben az ingatlanok árának zuhanása időleges volna, és a gazdaság belátható időn belüli talpra állása diagnosztizálható lenne, a bankok bizonyára kapva kapnának a lehetőségen, és olcsón felvásárolnák a leértékelődött portékát. Nem teszik. Nyilvánvalóan tudják, hogy az emberi társadalom globális gazdasági képződménye haldoklik. Óceánra néző panorámával nem lehet eladni 3 acre (1,2ha) földet két házzal, működő kisgazdasággal $300 ezerért, azaz 60 millió forintért!!! Három éve egy ilyen telek $800 ezret ért.

Ennyit a nemzetközi nagytőke agóniájáról. Most térjünk vissza az itteni banki viszonyokra!

A magyarországi politikai rendszerekben a bankok, pénzintézetek, biztosítótársaságok mindig is kitüntetett figyelmet kaptak. A rendszerváltozásig félévszázadon át állami tulajdonban voltak, vagyis a köztulajdon fokozott védelmi státuszát élvezték. Ma már nincsenek állami tulajdonban, de a fokozott védelmi státusz megmaradt. Gyomorforgatóan nevetséges, amikor a nyereségadójuk miatt rinyáló bankoknak gazsulál az éppen elsöprő társadalmi támogatással regnáló kormány. „Jaj, hát csak kétszázmilliárd a nyereségetekből! Nagyon-nagyon szépen kérünk titeket, adjatok nekünk, a háttérben majd jól megállapodunk, hogyan nyúzzátok meg a pórnépet.” – Fantasztikus! A magyarországi bankok hiteleket két éve nem folyósítanak, mégis Európában itt realizálják a legtöbb nyereséget. Ennek eredete a fokozott védelmi státuszban keresendő. Például abban, hogy az állam és a bankok közös lobbijának eredményeképpen ma már jogosultságoktól, előnyöktől foszttatik meg az, akinek nem bankszámlára utalják a fizetését. Az így szinte kötelező bankszámlanyitással, és a csóri melósok havi 60-70-jének kezeléséből befolyó pénzekből a bankok éves szinten ezermilliárdos bevételre tesznek szert. Ezért cserébe semmilyen szolgáltatást nem nyújtanak, csak díjazásért tárolják az emberek pénzét. A kierőszakolt bankszámla használat előnyös az állam számára is, mert az adóhatóságok egyszerűbben rálátnak a lakosság pénzügyi helyzetére. Persze, ha létezne Magyarországon banktitok, akkor ez a rendszer nem működne. Amerikában van banktitok, ezért ezt a módszert az állam nem alkalmazza. Ugyanis, ha kérelmezi egy személy bankszámla információjának kiadását, de a bíróság előtt nem bizonyosodik be, hogy szükséges volt, vagy hogy volt valamiféle bűncselekmény, az állam egy életre megoldotta a személy anyagi helyzetét, akkora kártérítést köteles fizetni. Magyarországon, ha kikérik a bankodtól az információkat, és véletlenül érvényesülhetnek a jogaid, minek következtében felmentenek, a rendőrségi, ügyészségi és bírósági rendszerben örökre benne marad minden adat a pénzügyeidről, és nemhogy kártérítést nem kaphatsz, de örülhetsz, ha nem jársz úgy, mint Kaiser Ede. Ezt a tarthatatlan és a jogállamisággal köszönő viszonyt nem ápoló helyzetet hivatalosan úgy nevezik, hogy a bankrendszer stratégiailag fontos objektumként nemzetbiztonsági felügyelet alatt áll. Lefordítva: informálisan a bankok az állam szolgálatában és felügyelete alatt élvezik a kiváltságokat, a fokozott védelmi státuszt, cserében úgy foszthatják ki a lakosságot, ahogyan csak akarják.     

 

 

Gyurcsány narcisztikus pojácasága párját ritkította. Önimádatának diktatórikus attitűdökben való megnyilvánulásait mindannyian megtapasztalhattuk, és az értelmesebbje mélységesen elítélte. Nem szándékom Ferenc testvér míveinek elregölése. Sokkal inkább említésre méltónak találom Orbán Viktor nyolc éve hibernált tébolyodási jelenetét, ahogy kedvenc négylábú nyihorancaival körülvéve pózol. Orbán-beszédet minden hivatalba, a fiatalkorúak által elkövetett szabálysértéseket lehessen elzárással büntetni, embereket az utcán meztelenre vetkőztetni, ha úgy véli a rendőr, hogy csempészett textíliát visel az állampógár.

Egyáltalán mi a túró az a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat? Szerintem olyan, mint a Demokratikus Karta: egy önimádó balfasz és az ő híveinek nyilvános onanizálása. S ez inkább visszataszító, mint érdeklődés felkeltő, hogy az együttműködési hajlam pénisz és hidegvíz összefüggéseivel leírható méreteit ne is említsem. Már leírni is ökörség ilyesmit, hiszen úgyis csak a hívekre hat, hát még az Alkotmány és a Himnusz szövegénél is nagyobb rangra emelni. Őszintén szólva a Himnusz szövegének minden intézményben történő megjelenését én személy szerint támogatnám is. Szerencsétlen hülye annyira szeretne valami maradandót alkotni, hogy a legképtelenebb ostobaságot sem restelli elkövetni.

Még emlékszem, amikor Viktor arról szónokolt, hogy majd ő hazahozza a fiatalokat külföldről. Nem tudom, talán megvádolja őket bűncselekménnyel, és nemzetközi elfogatóparancs alapján? Máshogy elképzelhetetlen. Mi több, aki még itthon van, az is hamarosan nyúlcipőt húz. Értem én, hogy a tolvaj cigánykölykök miatt vezetnék be a szabálysértések elzárással való büntethetőségét is, de mégsem alkothattak rasszista indíttatásból törvényt. Helyette elővették a makarenkói pofon módszerét, ahogy jó bolsevikhoz illik. Mert mi akadályozza meg ezentúl, hogy egy rendőr a biztonsági öv be nem kapcsolása miatt fogdába zárjon akárkit? A törvény értelmében mérlegelési jogköre van. 72 órára így is elzárhatnak bárkit indoklás nélkül, s ha erre még bíztatják is őket, itt elszabadul a pokol.

Az őrülési jelenet előző két epizódja valóban tragikus, azonban a végső stádium gondoskodik arról, hogy felvonás végén jóízűt nevessünk. A VPOP már a gardróbban van! Sipos Jenő a zakóm zsebéből informálja a Tv2 riporterét az akció sikeréről. Már visznek is a dutyiba, mert a tízéves Camel Active felöltőmnek már nincs meg a számlája. Hú, az otthoni ruháimról megfeledkeztem! Elvégre valamiben csak el kellett jönnöm Magyarországra. Fordítsuk komolyra a szót: egy hatósági jogkörrel felruházott fegyveres testületet nem lehet ilyen indokokkal bevetni állampolgárok ellen, mert megvadulnak, vérszemet kapnak.

Az MSZP-SZDSZ banda már összehozott a Fidesznek a egy kétharmadot, most a Fidesz viszonozni igyekszik a gesztust. Kár, hogy a magyar emberek rovására.

 

 

 

 

 

 

 

 

 "A terézvárosi csendrendeletnél is szigorúbb szabályozást vezetnének be a hetedik kerületben. A lakók szerint nincs más megoldás, mint minden üzletet bezáratni, a vendéglátósok azt mondják, az önkormányzat már a választásokra készül." Írja cikkében a Zindex.