Én nem gondolnám, hogy Magyarország, azon belül is Budapest legfőbb problémája a hajléktalanok. Mégis a róluk szóló hírek okoznak dugót az internetes és egyéb hírfolyamok áradásában. Annyi mindenki megszólalt az ügyben, és gyakorlatilag az internetes sztráda minden emberének van véleménye róla. Így klaviatúrát ragadtam én is.
Mit is jelent a szó, hogy „hajléktalan”? Ugye nem baj, ha nem keresek rá a Wikipédiában, és értelmező kéziszótár után sem nyúlok? Egész egyszerűen veszem magamnak a bátorságot, és szemantikailag közelítem meg a kérdést. Hajléktalannak lenni annyit tesz, hogy valakinek nincs hajléka. A hajlék olyan fedett hely, amely jellemzően az ember tulajdona, de legalábbis birtokjoga terjed ki rá. Hajlék a panellakás, az OTP öröklakás, a családi ház, a hétvégi ház, a nyaraló, a rózsadombi luxusvilla, és még sorolhatnám. Aki egyetlen olyan ingatlannal sem rendelkezik, amelyik megfelel a hajlék kritériumainak, azt nevezhetjük hajléktalannak. Amikor elképzelünk valakit, aki nélkülözi a hajlékot, ideálisan a csillagos ég alatt, tűz mellett szalonnázgató figurát látunk. Nem, ez nem pásztor, ez hajléktalan! Hajdan a vándorlegények bizony gyakran éjszakáztak a szabad ég alatt. „Szabad ég” – ízlelgessük ezt a kifejezést. A szabad ég egyébként egy olyan földterületen való tartózkodást jelent, amely földterület felett nincs birtokjoga magán- vagy jogi személynek (cég), korunkban tehát az állami tulajdonú közterületeket érthetjük alatta. Parkokat, erdőket, utcákat, és egyes közhasználatú műtárgyakat is. A szabad ég alatt mindenkinek Alkotmány biztosította joga tartózkodni. Szerintem azoknak a személyeknek, akiknek maga az állam adott jogosítványt a szabad ég alatt való tartózkodásra, mi több, életre, azoknak kétszeresen is megjár a szabad ég alatt való tartózkodás. A hajléktalan igazolvány az az okiratértékű dokumentum, amely feljogosítja a személyt arra, hogy hajlék nélkül, életvitelszerűen tartózkodjon annak az államnak a területén, amelynek állampolgára, mégpedig úgy, hogy más birtok és tulajdonjogát ne sértse. Én közterületen vagy aluljáróban alvás elleni törvényről sem hallottam. Éppen ezért nem értem, miért szajkózza most minden jobboldali polgármester Budapesten, karöltve a főpolgármesterrel, hogy nem lehet életvitelszerűen aluljárókban tartózkodni. Miért ne lehetne? És nemcsak lehet, de szabad is, törvény adta jog. Hogy nem jó dolog, az más kérdés.
Mondják, szemetelnek, koszosak, büdösek. Igaz, magam is tapasztaltam, és nekem is bántotta a szemem, amit a közterületeken, aluljárókban láttam. Valamit kezdeni kell ezekkel az emberekkel, ebben egyetértek az értelmes gondolatok nélkül vagdalkozó VIII. kerületi polgármesterrel, és Tarlóssal is. A szankcionálással viszont nem értek egyet. Az állam adott engedélyt nekik, hogy ott éljenek, ahol éppen vannak, még nevet is ő adott nekik: hajléktalanok. Hivatalos elnevezés, úgyhogy ne tessék finnyáskodni, mert egy államilag elismert társadalmi csoportról beszélünk, amelynek ma már szokásai, hierarchiája van, tehát szubkultúraként funkcionál, csakúgy, mint a cigányság. Egy szubkultúrát pedig nem lehet csak úgy felszámolni, azt el kell fogadni, tolerálni kell, biztosítani kell a lehetőséget szokásaik (kultúrájuk) gyakorlására, vagy érdekeltté kell tenni őket az asszimilációjukban.
Dél-Amerikában (Venezuela) a 60-as évek végén antropológusok nemzetközi szinten tiltakoztak, amiért az állam a piaroa indiánok földje mellett készült építeni új autópályát. Mire a törzs vezetői közölték, hogy nekik is kellenek éles pengék, jó fegyverek, amik a leggyorsabban az autópályán érnek el hozzájuk. Az indiánok tehát érdekeltté lettek téve az asszimilációban. Emellett ma is megtartották szokásaik jelentős részét, noha nem járnak fedetlen kebellel, fűszoknyákban, tunikában.
A hajléktalanok is érdekeltté tehetők, s ha szerencsénk van, megtartják azon szokásukat, hogy összeszedik a műanyag flakonokat, sörös dobozokat, úgy általában mindent, ami újrahasznosítható, vagy pénzzé tehető. A hulladékhasznosítás egy primitív, de eredményes módja a hajléktalanok guberálása.
Egy szubkultúra integrálása a társadalomba szakértő gondolkodást, tervezést és kivitelezést igényel. Antropológusként azt mondhatom, a mi diszciplínánk tudorai, értő személyei megfelelnének egy projekt megalkotásához és megvalósításához. Az antropológus olyan módszertani eszközökhöz nyúlhat, amelyek segítségével feltárhatja a hajléktalan szubkultúra egyes elemeinek beágyazottságát, eredetét, és helyettesíthetőségének lehetőségeit. Egy kultúra elemei helyettesíthetők, ha a régi elem helyét olyan új elem veszi át, amit az adott kultúra egyedeinek előnyt jelent. Gondoljunk csak a helyváltoztatásra szolgáló eszközök és lehetőségek változásaira, vagy akár az állati szőröket és bőröket felváltó Hugo Boss öltönyökre. A lovat felváltó autóval eltűntek a lószerszám-készítők, és a modern öltözködési szokások is felszámolták a vadászat egyes ágait, s a hozzájuk kapcsolódó szakmákat.
Senki ne várjon itt tőlem egy átfogó tervet, mert néhány nap alatt ilyet készíteni nem lehet. Néhány jónak tűnő megoldást azonban felvázolok. Természetesen hatástanulmány és egyéb felmérések hiányában.
Legfontosabb, hogy szakemberek (pszichológusok, antropológusok) vegyék fel a kapcsolatot a hajléktalanokkal. Az egyedi történetek feltárásával következtessenek az általános jelenségek sarokpontjaira. Hajléktalan senki nem lesz józanésszel önszántából. Szükséges tehát különválasztani a társadalmi csoporton belül azokat, akik mentálisan sérültek, és gondozás hiányában váltak részévé a vizsgálat tárgyát képező halmaznak. Természetesen ezen belül is lesznek olyanok, akik eleve sérültek voltak, míg mások az életvitelből következő szenvedélybetegség, az alkoholizmus hatására épültek le mentálisan. Miután egy ideje nem létezik állami infrastruktúra az ilyen betegek kezelésére, ápolására, olyan megoldáson kell gondolkodni, amely a hajléktalanokat, mint szubkultúrát működtető mechanizmusokon alapszik. A csoporton belüli szolidaritás, az elesettek felkarolása jobb hatásfokkal működik, mint a normál társadalomban. Mentálisan sérült társait a többi hajléktalan gondozza, rászoruló partnerként kezeli. Nem azt állítom, hogy ideális társadalomban élnek, hiszen előfordulnak erőszakos cselekmények, mégis a sorsközösség generálta empátia jelentős hatást fejt ki. Egy bizonyos határig, ha az értelmileg ép hajléktalanok lehetőségeit valamiképpen megkönnyíti az állami akarat, azok magukkal emelik a legelesettebbeket. Fontos, hogy az állami beavatkozás határait jól mérjük fel, mert a túlsegítés, felülreprezentálás újra előhozza azokat a reflexeket, amelyek megmaradtak a normál társadalomban való életükből, és az egyéni érdekek felülkerekedhetnek. Ennek egyértelmű eredménye lenne a legelesettebbek sorsára hagyása. Lásd: Fidesz hajléktalanügyi akármilye mekkora csőd.
Az egészségmegóvás állami érdek, erről szól a társadalombiztosítás, amelynek a hajléktalanok is részei. A Máltai Szeretetszolgálat segítségével lehetne rendszeres szűrővizsgálatokat, háziorvosi rendeléseket végezni a hajléktalanok körében. Fontos, hogy ezek a lehetőségek megnyíljanak, mert a hajléktalan nem jár orvoshoz. Ennek legfőbb oka a társadalomból való kitaszítottság értelemmel való felfogása. Pontosan tudják, hogy nem látják őket szívesen „normális” életet élő embertáraik. Emiatt egy idő után kialakul egyfajta reflex, és azt mondják, „eh, minek nekem orvos, nincs is semmi bajom”. Ez egyfajta passzív elutasítás, amelynek kezelése az itt leírt módon hatásos.
Jelentősebb költségekkel járó, ám egészségmegóvás szempontjából elengedhetetlen intézkedés a közfürdő rendszerének visszaállítása. Ennek módja lehet az, hogy egyes gyógyfürdőkben alakítanának ki olyan részeket, ahová a hajléktalanok meghatározott időközönként, az általános nyitvatartási időn kívül járhatnának ingyenesen. Esetleg a hajléktalanszállókon alakíthatnának ki helyeket. Fontos, hogy másoktól elkülönülten, egymást közt végezhessék e szükséglet kielégítését. A hajléktalanszállókon alkalmazott rendszer nem kellő hatásfokú, ugyanis nemcsak, hogy figyelmen kívül hagyja a hajléktalan szubkultúra szokásait, de eleve rosszként kezeli azokat. Ezért van, hogy a hajléktalanok jelentős része kerüli a szállókat. A hajléktalanszállók egyfajta szabadságtól megfosztottság jelképei. Ezeknek az embereknek pedig másuk sincs a szabadságukon kívül.
Lényeg tehát az, hogy a tisztálkodás, az egyéni higiéniai szükségletek kielégítésének lehetősége fontos lépés.
Ugyancsak alapvető szükséglet a szervezet salakanyag-ürítésének higiénikus megoldása. A nyilvános WC-k, a kevésbé exkluzív vendéglátóipari egységek mellékhelyiségeinek, a középületek toalettjeinek ingyenes használata egy lehetséges megoldás a problémára. Itt is gondot kell fordítani arra, hogy lehetőleg minél kevesebbet érintkezzenek a normál társadalom tagjaival. Minderre addig van szükség, amíg a szégyenérzetüket nem sikerül valamelyest feloldani.
Sokan adnának munkát hajléktalannak is, de gyakran ütköznek bele visszautasításba. Ez nem azt jelenti, hogy lusták, vagy nem akarnak dolgozni. Egyszerűen nem tartoznak a normál társadalomhoz, ezért normális reakciót nem várhatunk tőlük. Másként gondolkodnak a világról. Azt kell megtudnunk, hogyan. Ki kutatta eddig ezt? Szerintem senki.
Fontos, hogy úgy tudjunk megfogalmazni mondanivalót a számukra, hogy ők is értsék, megértsék. Például lehetne az ingyen konyha programokat összekötni egyéb felvilágosító programokkal.
A hatóságoknak is volna feladata. Például a hajléktalanmaffia felszámolása. Nem a cosa nostra, talán képesek lennének lebánni velük.
Szóval, tenni kéne valamit, elvtársak, mielőbb. Ostobaságok mantrázása nem visz sehová. Én nagyra tartom Tarlós főpolgármester urat, de ebben az ügyben meglehetős hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot.
Hát ez van.
