A rendszerváltozást követően számomra is, mint egykori reakciós számára megnyílott a lehetőség, hogy felsőoktatásai intézményben továbbtanulhasson. A rendszerváltozást megelőzően engem ettől világnézetem miatt eltiltottak. A ma már minden idióta számára elérhető, sőt a legkisebb gond nélkül abszolválható feladat, tudniillik a diploma megszerzése, részemre tilalmas volt. Bizony, a szocialista világrendet fenntartó aljas elnyomók hitték, hogy a tudás hatalom, ezért az olyanokat, akikről alappal, vagy alaptalanul feltételezték, hogy fajsúlyosabb tudás birtokába jutva despotikus uralmukat veszélyeztetheti, azt bizony minden eszközzel akadályozták ebbéli törekvéseiben.

Így fordulhatott elő, hogy felsőfokú tanulmányaimat csupán 22 évesen, 1990-ben kezdhettem meg, azonban mindjárt az ELTE Bölcsészettudományi karán, ahová akkoriban még nem vettek fel minden agyhalottat. Miután számomra az egyetemre bekerülés valamiféle csoda volt, áldásként tekintettem a lehetőségre, amiből kifolyólag teljesen más aspektusból éltem meg azokat az éveket, mint fiatalabb társaim. Diáktársaimmal ellentétben sosem éreztem azt az önfeledt nihilizmust, amely mindenhonnan áradt üres frázisok puffogtatásával, a Babarczy Eszter, Rózsa Flores, Dezi Brogli és Miló Móni félék bárgyú rivalizálása a mássággal való kapcsolatuk hangoztatásával, a kényszeres pipázással, mint az antropológia tudományának kizárólag annak füstje belélegzésén át való megérthetőségének egyetlen lehetőségével történő demonstrációval csapott arcul naponta. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, mit is szimbolizál ez a viselkedés, társaim attitűdje a kivételes lehetőséghez, hogy magasabb szintű tudás birtokába juthatnak . Úgy voltam vele, mint a kérdéssel, amit nekem szegeztek a Mikulás Esten, hogy vajon képes vagyok-e bármiféle nóvumot felmutatni Boglár Lajos piaroa indiánok között végzett kutatásaiból készült munkák rezümészerű összefoglalásával. Hiába éreztem, hogy van abban valamiféle újítási szándék, ahogyan az általam olvasottakat rendszerbe foglaltam, nem tudtam frappáns választ adni az egyik kis Boglár-kedvenc tarisznyarák fapina kérdésére. Ahogy azt Szarvas Zsuzsa mondta, a tudásnak időt kell kapni leülepedni, s csak jóval az egyetem elvégzése után válik hasznosítható ismeretté. Hát így tudom ma már, hogy diáktársaim viselkedése nem volt egyéb, mint a magamutogató nihilizmus féktelen dorbézolása. Lásd, Rózsa Flores belehalt nihilista szemléletébe, Babarczy Eszter pedig etnikai elvakultságának vergődő rabjaként igyekszik az étikus terepmunkást demonstrálni. 

Nekem ezekben az években Niedermüller Péter volt A TUDÓS. Az ő óráin kevés volt szájtátva figyelni, minden idegszálunkkal odakoncentrálni, hangrögzítőeszközt kellett használni, és otthon újra meghallgatni szakaszonként, előkapni a Bakost, és elemeiből felépíteni az előadáson elhangzottakat úgy, hogy földi halandó számára is értelmezhető legyen. Nekem személy szerint több félévembe telt, mire, úgy ahogy megértettem a tanár úr által mondottakat.

Büszke is voltam, amikor jó néhány évvel később, egy másik egyetem hallgatójaként részt vehettem egy kompaktszemináriumon, amelyet Niedermüller Péter tartott. Lehajtott fejjel lepleztem mosolyomat az értetlen arcokat, az eltátott szájakat látva. Nem, nem diáktársaimra koncentráltam, hanem tanárainkra. Úgy bizony, ők sem értették. Köztük a legbátrabb, Szarvas Zsuzsa rá is kérdezett egy résznél.

/Milyen érdekes, éppen Clifford Geertz: The culture war című antropológiai elemzését értelmezte nekünk Niedermüller Péter, amelynek alapja Cook kapitány Hawaii szigeteki története, s én most éppen itt, a Hawaii szigetek fővárosában, Honoluluban élek./

Mire Niedermüller tanár úr megszólított, és megkért, hogy magyarázzam el a többieknek a lényeget. Kvázi tolmácsként használt a halandók és isteni ő személye közt. Nem, ez nem volt nagyképűség a részéről. Számára az a nyelvezet, amely nekünk idegenként hatott, teljesen természetes volt. Amikor már képes voltam tolmácsolni az ő mondanivalóját társaim felé, láttam meg az elme nagyszerűségét, a kiapadhatatlan alkotókészséget, amely az ember sajátja, ha nem ragadja el a nihilizmus árja. (Ezekért a mondatokért külön szeretnék köszönetet mondani Biczó Gábornak és Ilyés Zolinkának.) Niedermüller Péter a maga különös, kommunikációjában még a leghétköznapibb dolgokat is mélyfilozófiai elemzésként interpretáló személyiségével maga volt a talány. A felsőbbrendű intelligencia, amely valamiféle biológiai organizmusként működött, hiszen evett, ivott, szüksége volt alvásra, és talán még interperszonális kapcsolatokra is, de folyvást idegesítően részletekbe menő elemzéseknek vetette alá az ember mindennapi életének akár a legapróbb, mások által annak létezéséről sem tudó szegmenseit is. Nem is értem, miért igyekszik finomítani precíz, tényszerű megállapításait, amikor átlagos szellemi képességű kollégái, mint például Fejős Zoltán, Bíró A. Zoltán és Mohay Tamás, valamint a kifejezettem szellemi éhenkórásznak nevezhetők, mint Takács András és Voigt Vilmos őt véleménye miatt támadják. Ezek a „tudósok”, - már elnézést a kifejezésért - a lábszagát sem szagolhatják Niedermüller Péternek, oly’ távol vannak tőle.

/Engem, mint valódi antropológust kifejezetten bosszant, hogy Magyarországon olyanok tüntetik fel a nevük mögött az „antropológus” titulust, akik sosem ültek antropológia szak előadásainak padsoraiban, sosem kollokváltak, szigorlatoztak, vagy tettek államvizsgát abból. Jellemző ez az alávaló tudományhamisítás a néprajz”tudósok” körében./

Egyre több minden van, amit nem értek Niedermüller Péter viselkedésében, noha erőszakkal igyekszem magam elfogadható magyarázatok feltalálására ösztökélni az ő közelmúltbéli tevékenységeivel kapcsolatban. Egyik ilyen kétségbeesett fogódzó, hogy talán beleunt, hogy közreműködik a tudomány artikulálatlanul süvöltő szelektől zaklatott ugarrá silányításában. Az én nézeteim szerint ez elfogadható ok lehet arra, hogy a tudományos gondolkodásnak hátat fordítva az etnikai alapon, és etnikai érdekek mentén szerveződő Galamus-csoport tagja lett. Elfogadható, és megbocsátható, mert emberivé teszi, megközelíthetővé, megérinthetővé. Niedermüller Péter is ember, nem egy biológiai organizmusként megjelenő felsőbbrendű intelligencia. Habár én úgy jobban szerettem. Az abban megnyilvánuló mássága, az emberek konyhai munkaként végzett gondolkodásával szembeni könnyed, differenciált és alapos agytevékenysége reprezentálta különbözősége.

Még a Galamusban is elkövetett néhány kifejezetten megfontolásra érdemes elmeömlést, ám tartok tőle, nem olyan helyen tette, ahol hasznára lehet az emberi társadalomnak. Ez olyan, mintha a WC-ben, pisálás közben eldúdolná a fénysebesség feletti utazást lehetővé tevő képletet. Vagy hallják, vagy nem. Ezzel nem arra utalok, hogy a Galamus-csoport a mellékhelyiség, csupán arra, hogy egy nagyon szűk réteghez képes közvetíteni.

A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció Pártban vállalt alelnöki szerepével viszonyunk visszatért abba a stádiumba, amikor nem vagyok képes értelmezni Niedermüller Pétert, a cselekedeteit, a mondatait. Csakhogy már nem azért, mert málészájú elsőéves egyetemista vagyok, s ő a felfoghatatlan intelligenciájú, különc professzor. Sokkal inkább azért, mert különcként nem értem, hogyan veszíthettem el fajtánknak egy olyan tagját, aki a leginkább hordozta jellegzetességeinket, reprezentálta a gondolkodást konyhai munkaként végző emberekkel való szembenállásunkat. Gyurcsány Ferenc és nyálcsorgató, menthal homeless hordája minden stigmáját hordozza annak az embertípusnak, amely ellen az olyan gondolkodók, mint amilyen Niedermüller Péter is, csendes, ám állhatatos harcot folytat. Niedermüller Péter tán azt képzeli, hogy ezeket, az emberiség történelmi múltjából időnként felmerülő survival-okat (fennmaradt csökevény) képes lesz integrálni egy olyan közösségbe, amely az emberiség modern korából való feljebblépésre készül?

Niedermüller Péter, a géniusz ott áll a nihilizmus habos tajtékkal hömpölygő folyamának partján, és arra készül, hogy kézzel fogdosson benne az emberiség javára felhasználható lazactudást. Tisztára, mint a hatalmas Kodiak medve. Csakhogy a világ legfélelmetesebb ragadozójának méltán tartott Kodiak medve is ügyel a sodrásra, mert a víznek árja alattomos, és olyan erők munkálkodnak a felszín alatt, amelyet a parton élők aligha érhetnek fel elméjükkel. Niedermüller Pétert könnyen elsodorhatja a nihilizmus árja, és akkor már nem lesz visszatérés számára, örökre elveszít minket, és mi őt.