Nyugodtan nevezhetjük rendhagyónak az idei 56-os megemlékezést. Rendhagyó abban a tekintetben, hogy a Fidesz, mint a jobboldal vezető konzervatív pártja, a jelenlegi kormánypárt nem tartotta meg hagyományosnak mondható nagygyűlését, de rendhagyó abban a tekintetben is, hogy a mostani baloldali ellenzék minden korábbi kísérletének kudarca után határozottan volt képes artikulálni önmagát, mindazt, amit képvisel.

Talán szomorkodnunk kéne, hogy a magyarság történetében oly’ fontos évforduló ezúttal nem az önfeláldozó hősiességről szólt, amely példaként állhatna előttünk mindennapjaink szürke, ködös reggelein, amikor felhajtott gallérunk mögé bújva rejtjük el arcunkat a szembejövők elől. Lenne okunk a szomorúságra, de már annyira fásultak vagyunk, hogy mit sem törődünk az események mögött fogait vicsorgató jelentéstartalomra, a magyarságot mohón felfalni készülő ősi szörnyre.

Mit üzent nekünk ez a mostani ünnep? – Elsősorban azt, hogy a kormánypártnak még mindig fontosabb néhány kósza euro, mint országa népének morális épülése abból a szörnyű és hosszantartó traumából, amit jobb híján rendszerváltozásnak szokás nevezni. Én próbálom megérteni a kormányt, a magyar emberek vágyainak kormányát, a végső remény kormányát, de kitartásom megbicsaklik, ha arra gondolok, hogy azokról a csilingelő érmékről és ropogós bankókról, amelyek minket közvetlenül is érintenek, csupán szerdán, azaz október 26-án esik szó. Tegnap, legőszintébb nemzeti ünnepünk napján semmi különös nem történt, csak némi pózolás és a görög válság unalomig való taglalása. Tudom jól, fontos lenne, hogy mediterrán barátaink példájából tanuljunk, csakhogy ez tökéletes utópia, mert senki nem tanul a más kárából, legkevésbé mi, magyarok. Nem azért, mert buták vagyunk, hanem azért mert vezetőink mindig okosabbnak hiszik magukat, mint amilyenek valójában.

Arról külön posztot lehetne írni, miért is van ez így, ezért csupán annyit említenék meg, hogy egyik alapvető oka, hogy mi mindig az események mögött kullogunk, a csinovnyik-szellemiség, amely általában jellemző a politikai hatalmi központok hierarchiájára. A nagy pártok vezéreit bólogatójánosok, dicséretüket zengő, könyökvédős hivatalnokok veszik körül, akik minden reggelre ragyogó napsütést diagnosztizálnak, legyintve a gyülekező viharfelhőkre.       

Túlságosan magasról tekint le reánk a mi vezérünk, ezért feléje emelt karikás, beesett szemektől feketéllő arcunkon végigfolyó könnyeink koppanása az aszfalton, halk zokogásunk nem jut el hozzá, elnyomja azokat tompán pengő érmék, harsányan ropogó bankók és csinovnyikok hadának hangja. Nem elég már áldozatunk, végsőkig kitartó hitünk, hogy őt megtartsuk, úgy távolodik tőlünk, mint útját konokul rovó üstökös. Elveszítünk téged (is) Viktor, mert mi, magyar emberek földhözragadtak vagyunk, megköt a rög, amely egyszer elfed minket, hiszen abból vétettünk, s azzá válunk legvégül. Halk sóhajokban arra vágyunk, hogy szakítsd meg szárnyalásod, tekints meggyötört népedre, és lásd meg, amire vágyunk. Viktor, nem kellenek a csilingelő érmék, a ropogós bankók! Amire vágyunk, azt pénzen megvenni nem lehet. Arra vágyunk, hogy felemelt fővel járhassunk az utcán, hogy szürke, ködös reggeleken se kelljen felhajtott gallérunk mögé bújni a szembejövők elől. Arra vágyunk, hogy a nehéz sorsot is büszkén legyünk képesek viselni, mert erős szárba szökő reményeink tápanyagban dús talajban gyökereznek. Ti vagytok, Viktor, a tápanyagban dús talaj, ti, a vezetőink, az ország sorsáról döntő elitek.

Olyan nincs, hogy a nép mondja meg vezetőinek, mit kell tenniük. Az élen haladók szabják meg az irányt, s mi többiek követjük őket. Ezért kell kimondani végre az igazságot, a szavakat, amelyek felrázzák és felszabadítják társadalmunkat. Igen, legalább mondjuk ki az igazságot, érvényt szerezni neki ráérünk aztán is. Hát ezért fontos minden évben az 56-os mártírokra való megemlékezés. Évről évre várjuk, hogy kimondjátok az igazságot, de nem teszitek meg. Szépen csomagolt, semmitmondó mondatokban előadtok egy litániát, aminek már semmilyen hatása nincs. Pedig arra lenne hivatott, hogy tanítson, hogy emlékezni tanítson, hogy túlélni tanítson. Az idén a litánia is elmaradt, azt sugallva ezzel, hogy már ti sem hisztek ebben (sem). S ha ti nem hisztek, mi miért higgyünk bármiben is? Miért higgyünk például bennetek?

1956 forradalmának igazságát máig nem mondta ki egyetlen kormány sem. Ami a baloldalinak mondottak esetében érthető, hiszen törvényeink szerint senki nem köteles vádolni önmagát. Ám nem mondták ki a jobboldaliak sem. Nincsenek benne a történelemkönyvekben sem, kik támadtak a magyarokra, kik irtották kegyetlenül a népet, nyomorítva meg egy országot úgy, hogy az mai napig ne legyen képes lábra állni.

Miért félnek kimondani az igazságot ma, amikor az ország jól artikulálható politikai és világnézeti közösségek mentén, iszonyatos recsegés-ropogás közepette végérvényesen kettészakad? Ők, a másik oldal már definiálta saját magát, s mellékesen minket is. Definiálták azt a világot, ahol egy államon belül olyan közösség jöhet létre, amely semmilyen körülmények között nem kíván az államalkotó nemzet része lenni, amely az államalkotó nemzet elpusztítására való törekvését nyíltan felvállalja. Még ilyen körülmények között sincs a nemzetnek vezetője, aki kiáll, és őszintén beszél 56-ról, a magyarság ellen elkövetett és megtorlatlan bűnökről. A mi vezetőnk inkább rohan Brüsszelbe, hogy elhullajtott euro filléreket kapkodjon fel a földről. Pedig példát vehetne az 56-os mártírokról, akik ennél sokkal súlyosabb politikai viszonyok között, nem törődve azzal, hogy a világ egyik fele ránk támad, a másik pedig közönnyel nézi, felvállalta harcát, és küzdött halálig. Nincs vezető, aki felvállalná a halhatatlanságot, s cserébe ezrek élete mellett a sajátját is adná hazájáért.