A zsidóság.

Mindenekelőtt azonban pontosan meg kell mondanom, mily értelemben beszélek én zsidóságról. Az én számomra nem fajról és nem népről van szó, persze még kevésbé törvényesen bevett vallásfelekezetről. A zsidóságot csak szellemi iránynak, lelki konstitúciónak tarthatjuk, amely minden ember számára lehetséges s a történeti zsidóságban csak legnagyszerűbb megvalósulását találta meg.

Hogy ez így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az antiszemitizmus.

A legigazibb, legárjább, árjaságukban legbiztosabb árják: nem antiszemiták. Ezek, bár bizonyos, hogy a feltűnő zsidó vonások őket is kellemetlenül érintik, az ellenséges antiszemitizmust általában meg sem tudják érteni. S ők azok is, akiket a zsidóság védői oly szívesen jelölnek meg filoszemitákul s akiknek elcsodálkozó és helytelenítő nyilatkozatait a zsidógyűlöletről oly szívesen idézik a zsidóság becsmérlői és támadói ellen. (Ilyen, a zsidóságtól csaknem teljesen ment férfi, tehát filoszemita, volt Zola. Hogy a kiváló emberek egyéb-ként csaknem mindig antiszemiták voltak (Tacitus, Pascal, Voltaire, Herder, Goethe, Kant, Jean Paul, Schopenhauer, Grillparzer, Wagner), éppen arra vezethető vissza, hogy a kiváló emberek, akikben annyival több van, mint a többi emberekben, a zsidóságot is jobban megértik, mint a többieket. )

...talán világtörténeti jelentősége és óriási érdeme a zsidóságnak nem más, mint az, hogy az árját állandóan önnön magának tudatára ébreszti, önmagára figyelmezteti. Ez az, amit az árja a zsidónak köszön. Az árja a zsidó révén tudja, mitől kell óvakodnia: a zsidóságtól, mint benne meglevő lehetőségtől.

Ez a példa eléggé megmagyarázhatta, hogy szerintem mit kell zsidóság alatt érteni. Nem nemzetet, nem fajt, nem vallást és nem írott hagyományt. Ha ezentúl a zsidóról beszélek, sohasem gondolom az egyest és sohasem az összességet, hanem csak az embert általában, amennyiben része van neki a zsidóság plátói eszméjében.

Így, hogy a nővel való egy analógiát említsünk, nagyon különös, hogy a zsidók az ingó jószágot mennyire előnyben részesítik - még ma is, amikor az ingatlan megszerzése is szabadságukban áll - és hogy különösképpen minden szerzési érzékük mellett, semmi szükségérzet nincs bennük a tulajdonnal, legkevésbé annak legszilárdabb formája, a földbirtokkal szemben. A "tulajdon" felbonthatatlan összefüggésben áll a "tulajdonsággal", az egyéniséggel. Ezzel függ tehát össze, hogy a zsidók oly nagy csoportokban fordulnak a kommunizmus felé. A kommunizmust, mint közösségre irányuló tendenciát, mindig meg kell különböztetnünk a szocializmustól, mint társadalmi kooperációra való törekvéstől és az emberiség elismerésétől annak minden tagjában. A szocializmus: árja (Owen, Carlyle, Ruskin, Fichte), a kommunizmus: zsidó. (Marx). /És orosz. Az oroszok azonban jellemzően kevéssé társadalmi hajlamúak és valamennyi európai nép közül bennük van legkevesebb megértés az állammal szemben. Ezzel, az előbbiek alapján, egyezik az is, hogy általában antiszemiták./

A modern szociáldemokrácia azért távozott el gondolatkörében oly messzire a keresztény, a "prerafaelita" szocializmustól, mert a zsidók benne olyan nagy szerepet játszanak. Társadalmasító hajlamai ellenére is a munkásmozgalom marxi formája (Rodbertussal ellentétben) nincs semminő viszonyban az állam eszméjével s ezt nyilván csak arra lehet visszavezetni, hogy a zsidók az állam eszméjét egyáltalában nem értik. Az állameszme túl kevéssé megfogható, az elvontság, amely benne van, sokkal távolabb fekszik minden konkrét céltól, semhogy a zsidó vele bensőbben összebarátkozhatna. Az állam valamennyi célnak az egésze, amely célok csak eszes lényeknek összefogása által valósíthatók meg. Ez a kanti ész, a szellem, az, ami a zsidóból, épp úgy, mint a nőből, hiányozni látszik.

Ezért oly kilátástalan minden cionizmus, bár a zsidók legnemesebb érzelmeit gyűjtötte össze: mert a cionizmus tagadása a zsidóságnak, amelyben eszméje szerint benne van az egész világon való elterjedtség. A polgár fogalma a zsidó számára teljesen transzcendentális; ezért nem volt soha, a szó voltaképpeni értelmében vett zsidó állam és nem is lehet soha. Az állameszmében valami pozíció van, az interindividuális célok feltételezése, az az elhatározás, hogy egy magunk adta jogrend alá rendeljük magunkat, szabad választásból. Amely jogrendnek szimbóluma (és semmi egyebe) az államfő. Ennek következtében az állam ellentéte az anarchia, amellyel a kommunizmus, még ma is, éppen az állammal szemben való értetlensége alapján, testvéri viszonyban van; bármennyire elütnek ettől a szocialisztikus mozgalom egyéb elemei.

Amily kevéssé van a valóságban női méltóság, oly lehetetlen egy zsidó "dzsentlmen" elképzelése. Az igazi zsidóban nincs meg az a belső előkelőség, amelynek következménye a saját méltóság és az idegen Én megbecsülése. Nincs zsidó nemesség; s ez annál figyelemre méltóbb, mert hiszen a zsidók évezredek óta csak maguk közt szaporodtak.

A kerítés végül határeltörlés: és a zsidó a katexohén határeltörlő. A zsidó az arisztokrata ellenpólusa; minden arisztokratizmus elve az emberek közt meglevő minden határ legszigorúbb megőrzése. A zsidó született kommunista és mindig közösséget akar. A zsidónak az érintkezésben való formátlansága, társasági tapintatban való hiánya: erre vezethető vissza. Az érintkezés formái csak finom eszközök arra, hogy a személyes monádok határait hangsúlyozzák és megóvják, a zsidó azonban nem monadológ.

A keresztényben büszkeség és alázat, a zsidóban gőg és meghunyászkodás küzdenek; amabban önérzet és töredelem, ebben arrogancia és szolgalelkűség. Azzal, hogy a zsidóból az alázatosság teljesen hiányzik, függ össze az is, hogy a zsidó a kegy eszméjét nem tudja megérteni. Szolgai hajlandóságából fakad heteronom etikája, a tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akaratnak az engedelmes követése fejében, a földön való jóllétet és a világ meghódítását helyezi kilátásba. Jehovához való viszonya, az absztrakt bálványhoz, akitől fél, mint a rabszolga, akinek nevét még kimondani sem meri, jellemzi a zsidót, hogy neki éppúgy, mint a nőnek, arra van szüksége, hogy felette idegen uralkodjon.

Mert ami az emberben istentől való: az az ember lelke; az abszolút zsidó azonban lélektelen. Így azután, nem is lehet másképp: - az Ó-testamentumból a halhatatlanság hite egészen hiányzik. Akinek nincs lelke, az hogyan érezze a lélek halhatatlanságának szükségét? Éppúgy, ahogy a nőkből, akként a zsidókból is, és pedig egész általánosan hiányzik a halhatatlanság szükségének érzése: anima naturaliter christiana, ezt mondja Tertullian. (A lélek, természete szerint, keresztény.) Ugyanez okból azonban a zsidók közt - H. S. Chamberlain helyesen ismerte fel -nincs tulajdonképpeni misztikum, csak valami csúf babona és interpretációs mágia, amit kabbalának nevezünk. A zsidó monoteizmusnak az igazi istenhithez semmi, egyáltalán semmi köze sincs, sőt inkább tagadása ennek, a zsidó istennek a keresztény istennel való homonimitása a keresztény isten leggonoszabb kigúnyolása. A zsidóknál nem tiszta észből származó vallást, inkább vénasszony-hitet találunk, szennyes félelemből fakadót.Miért válik azonban az ortodox Jehova-rabszolgából oly gyorsan és könnyen materialista szabadgondolkodó? Lessing szava, az "Aufkläricht" (Aufklärist, a felvilágosultság híve + Kehricht, szemét) dacára a nem minden ok nélkül antiszemita Düring ellenvetésének, miért olyan, mintha a zsidóság számára csinálta volna? Mert itt a rabszolgai érzés hátra szorult és állandó ellentétének, az orcátlanságnak, adott helyet: mind a kettő változó fázisa ugyanannak az akarásnak, ugyanabban az emberben. Az arrogancia a dolgokkal szemben, amelyeket nem érez vagy csak sejt is homályosan, valami mélyebbnek szimbólumául, a természeti történéssel szemben is a verecundia /szemérem, tisztesség/ hiánya, ez vezet a tudomány zsidó, materialisztikus formájához, amely, sajnos, ma bizonyos uralomra tett szert és intoleráns lett minden filozófiával szemben.

Zsidóság a legtágabb értelemben az az iránya a tudománynak, amely irány számára a tudomány nem egyéb, csak eszköz arra a célra, hogy minden transzcendentális kizárassék. Az árja azt a törekvést, hogy mindent megértsünk és levezetni akarjunk, a világ elértéktelenítésének érzi, mert úgy hiszi, hogy éppen a kifürkészhetetlen az, ami a létnek megadja értékét. A zsidó nem döbben vissza titkoktól, mert titkokat sehol sem sejt. A zsidó törekvése, hogy a világot a lehető leglaposabbnak és a legközönségesebbnek lássa s nem az, hogy világosság által, az örök sötétségnek a maga örök jogát biztosítsa, hanem hogy a mindenségnek sivár magától értetődését hozza létre és hogy eltakarítsa az útból azokat a dolgokat, amik könyökének, szellemi könyökének is, szabad mozgását megakadályozzák. Az antifilozófus (nem az afilozofikus) tudomány, alapjában: zsidó.

A zsidók idegenkedtek, mindig a legkevésbé a világ mehanisztiko-materialisztikus felfogásától, éppen, mert istentisztelésüknek az igazi valláshoz semmi köze nincs. Ahogy ők kapták fel a legbuzgóbban a darwinizmust és az ember majomtól való származásának nevetséges gondolatát, éppúgy ők voltak csaknem alkotói az emberi történet ama gazdasági felfogásának, amely az ember fejlődéséből a szellemet a legteljesebben törli. Előbb Büchner legdühösebb hívei, most a leglelkesebb bajnokai Ostwaldnak.

Az sem véletlen, hogy a kémia ma annyira a zsidók kezében van, mint ahogy valamikor a velük fajrokon arabok kezében volt. Az anyagban való fejlődés s annak a szükségnek az érzése, hogy mindent az anyagba fullasszanak, feltételezi az intelligibilis Én hiányát, tehát lényegében zsidó dolog.

A mélység e hiányából lesz világossá az is, hogy a zsidók miért nem tudnak egészen nagy férfiakat sarjasztani s hogy a zsidótól éppúgy, mint a nőtől, a legfőbb zsenialitás mért van megtagadva. Az elmúlt 19. század legkimagaslóbb zsidója, akinek tisztán sémita származásában kételkedni nincs okunk s akinek nyilván több jelentősége van, mint a csaknem minden nagyságot nélkülöző költőnek, Heinének, vagy az eredeti, de semmiképpen nem mély festőnek, Israelsnek: Spinóza, a filozófus. Ez utóbbinak is általánosan szokásos óriási túlbecsülése nem annyira a munkáiba való elmélyedés eredménye, mint inkább annak a véletlen körülményeknek, hogy Spinóza az egyetlen gondolkodó, akit Goethe mélyebben olvasott.

...hogy a radikális jó és a radikális rossz, akként hiányzik a zsidóból (és a nőből), a zsenivel együtt, a férfias természet radikális butasága is. Az intelligenciának az a specifikus fajtája, amely a zsidónál (éppúgy, mint a nőnél) megvan, természetesen egyrészt csak a zsidó nagyobb önzésének nagyobb óvatossága; másrészt a zsidónak és a nőnek minden külső, tetszés szerinti, különbség nélküli célhoz való végtelen alkalmazkodó képességében rejlik; mert nincs bennük az értéknek őseredeti mértéke és mert a célok birodalmát nem hordozzák saját keblükben. Ezért vannak nekik zavartalanabb természetes ösztöneik, amelyek az árja férfiba nem térnek vissza ugyanúgy, mint a zsidóba, hogy öt (az árját) továbbsegítsék, ha intelligenciájának érzékfeletti része elhagyta.

Zsidóság és a nőiesség kongruenciája teljesnek látszik, mihelyt a zsidó végtelen változóképességére gondolunk. A zsidó nagy tehetsége a zsurnalizmusra, a zsidó szellemi "fürgesége" eredeti, benne gyökerező meggyőződésének hiánya nem arra mutatnak-e, ami a nőre érvényes volt, hogy a zsidók semmik s éppen ezért mindenekké lehetnek? A zsidó egyén, de nem egyéniség; az alacsonyabb élet felé fordul teljesen, nem érzi szükségét a személyes fennmaradásnak: hiányzik belőle az igazi, változatlan, a metafizikus lét, nincs része a magasabb, az örök életből.

A hit pedig minden. Akár hisz egy ember istenben, akár nem, ez nem fontos: ha legalább az ateizmusban hisz. De éppen ez a lényeg: a zsidó semmit sem hisz, nem hisz hitében, kételkedik a kételyében. A zsidót sohasem hatja át egészen ujjongása, de éppoly kevéssé képes arra, hogy boldogtalansága egészen betöltse. A zsidó sohasem veszi komolyan magát s ezért más embert s más dolgot sem vesz valóban komolyan. Belsőleg kényelmes zsidónak lenni; s egy kis külső kényelmetlenséget el kell fogadni ezért cserébe.

Ezzel, végül, megokoltam a lényeges különbséget zsidó és nő között. Hasonlóságuk legmélyebben azon alapszik, hogy zsidó, éppúgy, mint a nő, önmagában nem hisz. De a nő a másikban hisz, a férfiban, a gyermekben, a szerelemben. A nőnek van súlypontja, csakhogy a súlypont a nőn kívül fekszik. A zsidó azonban semmiben sem hisz, sem magában, sem magán kívül: neki az idegenben sincs támasztéka, az idegenben sem ver gyökeret, mint ahogy a nő gyökeret ver. S csak szimbolikusan jelenik meg a zsidónak talajtalansága abban, hogy a zsidónak annyira nincs érzéke a földbirtok iránt és a mozgó tőkét kedveli. /Ezzel függ össze a természet iránt való mély és el nem veszíthető érzésnek hiánya is./

A nő hisz a férfiban. A férfiban, aki rajta kívül van, vagy a férfiban, aki benne van, a férfiban, aki szellemileg impregnálta s így a nő, e módon, még komolyan is veheti magát. A zsidó semmit sem tart valódinak és feldönthetetlennek. Ezért frivol mindenütt és mindent kiviccel; nem hiszi el egyetlen kereszténynek a kereszténységét sem, nem is beszélve arról, hogy a zsidónak elhiggye kikeresztelkedése becsületességét. De a zsidó nem realisztikus valóban és semmiképpen sem igazi empirikus. A korábbi tételeken, amelyek részen H. S. Chamberlainhez csatlakoznak, itt kell a legfontosabb megszorításokat eszközölni. A zsidó voltaképpen nem immanens, mint az angol tapasztalati filozófus. Mert a pusztán empiristának pozitivizmusa hisz abban, hogy minden emberileg lehetséges tudomány lezárható az érzékelhetőség határain belül, reméli az egzakt tudomány rendszerének beteljesedését. A zsidó azonban a tudásban sem hisz; és mégis egyáltalán nem szkeptikus, mert éppoly kevéssé van a szkepticizmusról meggyőződve. Ezzel szemben még egy teljesen metafizikátlan rendszer fölött is, amilyen például Avenariusé, áhítatos gond lebeg, sőt Ernst Mach relativisztikus nézetei fölé is mintha bizodalmas jámborság volna kiterjesztve. Az empirizmus, ha nem mély is, még nem nevezhető zsidónak.

A zsidó a legáhítatlanabb ember, a legmesszebb menő értelemben. Az áhítat azonban nem olyan valami, ami egyéb dolgok mellett, vagy egyéb dolgokon kívül van; áhítat mindennek az alapja s az a bázis, amelyen minden egyéb felemelkedik. A zsidót már azért is prózainak tartjuk, mert nem lendületes és a lét ősforrása felé nem vágyakozik; jogtalanul. Minden igazi belső kultúra s minden, amit egy ember igazságnak tart, az, hogy az ember számára kultúra, hogy igazság, hogy értékek vannak, a hit alapján nyugszik, annak áhítatra van szüksége s az áhítat nem olyasmi, ami csak a misztikában és vallásosságban nyilatkozik meg; minden tudományban és minden szkepszisben, mindenben, amit az ember komolyan vesz, benne van, a legmélyebb mélyén, az áhítat. Hogy különböző módokon nyilatkozhatik meg, az biztos: lelkesedés és tárgyiasság, magas entuziazmus és mély komolyság, ez a két leggyakoribb mód, amelyben megnyilatkozásra jut. A zsidó sohasem rajongó, de voltaképpen sohasem is józan: nem extatikus, de nem is száraz. A zsidóból az alacsony mámor és a szellemi mámor is hiányzik, éppoly kevéssé alkoholista, mint ahogy magasabb elragadtatásra sem képes, mindamellett azért még nem hűvös és nagyon messze van a meggyőző érvelés nyugodtságától: melegsége izzad, hidegsége gőzölög. Tartózkodása mindig soványság, telisége mindig dagály.

Kiterjeszkedjem itt a zsidó ima lényegére és formaszerűségére, áhítatban való hiányára, amelyet csak a pillanat adhat meg? Végül ismételjem, hogy mi a zsidó vallás: nem az élet értelmének és céljának tana, hanem történeti hagyomány, amelyet összefoglalhatunk a Vörös-tengeren való átkelésben, amely tehát a menekülő gyávának a hatalmas megmentő iránt való hálájában csúcsosodik ki? Egyébként is világos volna: a zsidó a vallástalan ember és minden vallástól a legtávolabb áll. Nem tételezi fel magát és magával a világot, amiben a vallás lényege van. Minden hit hősi: a zsidó azonban sem a bátorságot, sem a félelmet nem ismeri, a félelmet, mint a fenyegetett hit érzését; a zsidó nem napszerű és nem démonikus.

Tehát nem a misztikum hiányzik a zsidóból, mint Chamberlain hiszi, hanem az áhítat. Lenne csak a zsidó becsületes materialista, lenne csak a fejlődés bornírt imádója! De a zsidó nem kritikus, csak kritikaszter, nem szkeptikus, Cartesius mintája szerint, nem kételkedő, hogy a legnagyobb bizalmatlanságból a legnagyobb biztossághoz érkezzék, hanem abszolút ironikus, mint - itt csak egyetlen zsidót nevezhetek meg - Heinrich Heine. A gonosztevő is áhítatlan s őneki sincs támasza istenben; de a gonosztevő ezzel a feneketlenbe süllyed, mert nem állhat isten mellett. De éppen ez mindannak, ami zsidó: sajátságos fogása. A gonosztevő ezért mindig kétségbe van esve; a zsidó soha. A zsidó nem igazi forradalmár (mert honnan venné a felháborodás erejét és belső hevét) és éppen ebben különbözik a franciától: csak bomlasztó, de sohasem valóban pusztító.

Már most mi hát a zsidó, ha mindabból semmi, ami egyébként egy ember lehet? Mi történik benne valóban, ha nincs meg benne semmi végső, semmi alap, amin a pszichológus mérőónja végül keményen és hallhatóan megütődnék?

A zsidó lelki tartalmai, mind, bizonyos kettősséggel és többséggel vannak megverve; ebből az ambiguitásból, ebből a duplicitásból, sőt ebből a multiciplitásból a zsidó sohasem kerül ki. A zsidó számára mindig van még egy lehetőség, még sok lehetőség, ott, ahol az árja, bár pillantása nem szegényebb, okvetlenül dönt már és választ. Azt hiszem, ezt a belső többértelműséget, a lelki történésnek e közvetlen belső valóságban való hiányát, a szegénységet a magáért-való-létben, amelyből minden felső teremtő erő folyhat, tekinthetjük ama fogalom definíciójának, amiről azt mondtam, hogy a zsidó, mint eszme.

/Ebből magyarázható meg valóban a zsidó zsenietlensége. Csak a hit alkotó. S talán a zsidó csekélyebb nemi potenciája és izmainak és testének nagyobb gyengesége csak ugyanezt a tényt tükrözik az alsó szférában./

Olyasmi ez, mint egy lét előtti állapot, örök bolyongás kint, a realitás kapuja előtt. A zsidó semmivel sem azonosíthatja magát valóban, semmire egész életét föl nem teheti.

A zsidó nevetséges, mint könnyelmű diák, de mégsem jó nyárspolgár. Nem nehézvérű, de nem is szívből könnyelmű. Mert semmit sem hisz, az anyagi felé menekül; csak ebből származik pénzszomja: itt keres valami realitást és az üzlet által akar meggyőződni arról, hogy valami van - az egyetlen érték, amit valóban elismer, ekként: a megszolgált pénz. De mindamellett nem is igazi üzletember: mert a nem reális, a nem szolid, ami a zsidó kereskedők eljárásában van, csak konkrét jelentkezése a belső azonosságtól ment zsidó lénynek ezen a területen is. "Zsidó": tehát kategória és lélektanilag nem vihető tovább és nem határozható meg; metafizikailag a lét előtti állapotként foghatjuk fel: introspektíve nem juthatunk messzebb, mint csak a belső többértelműségig, bármely meggyőződésnek hiányáig, bármi szerelemre, tehát az odaadásra és az áldozatkészségre való képtelenségig.

A zsidó erotikája szentimentális, humora szatíra; minden szatirikus azonban szentimentális, ahogy minden humorista csak megfordított erotikus. A szatírában és a szentimentalizmusban van az a duplicitás, ami a zsidót voltaképpen teszi (mert a szatíra nagyon keveset hallgat el s ezzel a humort meghamisítja; s mind a kettővel közös az a mosoly, amely a zsidó arcot jellemzi: nem boldog, nem fájdalmas, nem büszke, nem torz mosoly, hanem az a bizonytalan arckifejezés (belső többértelműség fiziológiai korrelátuma), amely elárulja a mindenbe való belemenés készségét és azt, hogy az emberben semmi tisztelet önmaga iránt nincs; nincs meg benne az a tisztelet, ami minden egyéb verecundiát megalapoz.

Ha tehát a zsidóságban a legmagasabb lehetőségek vannak is, a legcsekélyebb valóságok vannak meg benne; a zsidó a legtöbbre hajlamos s egyszersmind belsőleg a legkevesebbre képes ember.

A zsidóságot ma a legmagasabban látjuk Heródes napjai óta. Zsidó a modernség szelleme, bárhonnan nézzük is. A szexualitást igenlik és a mai faj-etika dalolja a koitusz himnuszát. A boldogtalan Nietzsche valóban nem felelős a természetes fajkiválasztás és a természetes fajtalanság nagy egyesüléséért, amelynek szégyenteljes apostolául Wilhelm Bölsche jelentkezik. Nietzsche megértette az aszkézist és csak a maga aszkézisétől szenvedett túlságosan azért, hogy az ellentétét gyakran kívánatosabbnak ne találja. De nőket és zsidókat keríteni, ennek célja nem lehet más: mint az embereket bűnösökké tenni.

Korunk, amely nemcsak a legzsidóbb, hanem a legnőiesebb korok egyike is; az a kor, amely a művészet számára csak hangulatainak izzadságos keszkenőjét adja, amely művészi ösztönét az állatok játékából vezeti le; a legkönnyebben hívő anarchizmus kora, a kor, amelynek nincs érzéke állam és jog iránt, a faj-etika kora, az elképzelhető legsekélyebb történeti felfogás (a történelmi materializmus felfogásának) kora, a kapitalizmus és a marxizmus kora, a kor, amelynek történet, élet, tudomány s minden csak ökonómia és technika; a kor, amely a zsenit a téboly egy formájának jelenti ki s amelynek egyetlen nagy művésze, egyetlen nagy filozófusa sincs, a legcsekélyebb eredetiség s a legnagyobb eredetiséghajhászás kora; a kor, amely a szüzesség ideálja helyére a félszűz kultuszát tette: ez az a kor, amelyé az a dicsőség is, hogy az első kor, amely a koituszt nemcsak igenli és imádja, hanem kötelességé emeli: nem azért, hogy magát elfeledje, mint a római, a görög a bachanáliában, hanem hogy megtalálja magát és a saját sivárságának tartalmat adjon.

De az új zsidósággal szemben új kereszténység nyomul fényre; az emberiség új vallásalapítót vár és a küzdelem az eldőlés felé halad, mint amaz első évben (Krisztus után). Kereszténység és zsidóság közt, üzlet és kultúra közt, nő és férfi közt, faj és személyiség közt, értéktelenség és érték közt, földi és magasabb élet közt. Semmi és Istenség közt az embernek újra választania kell. Ez a két pólus, nincs harmadik birodalom.

Otto Weininger