Előrebocsátom, nem nézek magyar focit már nagyon régen. Legutóbb Dárdai Pali okán szakítottam meg e hagyományt, mert az a fiú megérdemelte a figyelmemet.

Sportszerető emberként sem a labdarúgás áll legközelebb hozzám. Ám éppen a sporthoz való viszonyom miatt tudom, hogy a focinál nincs fontosabb sport. Ezért nem mindegy, milyen eredményeket vagyunk képesek ebben felmutatni.

Hogy mitől lesz eredményes nálunk ez a sport? Bár tudnám! Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy vannak elengedhetetlen alapfeltételek, amelyeknek teljesülniük kell. Például, hogy olyan stadionjaink legyenek, ahol korszerű futballt lehet művelni. Már, ha van művelésre alkalmas fiatal sportoló.

Az infrastrukturális háttér megteremtése tehát alapfeltétel. Nálunk ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy a büdös szájú, hónaljszagú panelprolitól egy vasat sem vett el senki. Mi a sikertörténet, ha nem ez?

Ennek ellenére minden baloldali azon jajveszékel, hogy elvették tőlük az adóforintocskájukat stadionokra, pedig ők inkább a hajléktalanoknak adták volna, meg oktatásra és egészségügyre.

A történet a következő: Még a Nagy Baloldali Kulturhérosz, Gyurcsány Ferenc ült le a FIFA-val tárgyalni a stadionfejlesztésekről. Magával vitte az oldalbordáját, Bajnai Gordont és kezesnek hívták az EU akkori vezetőjét, José Manuel Barroso urat is.

Így, négyesben a FIFA elnökével megállapodtak, hogy az EU elkülönít a kohéziós alapban egy többletjuttatást, - megismétlem: többletjuttatást! - Magyarországnak sportfejlesztésre, amelyet bármikor lehívhatunk, ha belefogunk a fejlesztésekbe, azaz a stadionépítésekbe.

Ferenc testvérék sorsa ismert. Orbán pedig egyszerűen szaván kapta Barrosoékat és elkezdte lehívni az összegeket. A pénzek sorsa előre elrendeltetett, kizárólag sportfejlesztésre volt költhető.

Ez azt jelenti, hogy ebből nem lehet huszonhetedik havi nyugdíjat adni, lélegeztetőgépeket vagy jobb tanárokat venni. Egyszerűen semmi másra nem fordítható. Tudom, nehéz megérteni, de a világ így működik.

Igen ám, de az infrastrukturális háttér világszínvonalra emelése önmagában kevés. Mi lehet a baj, ha közben azért a futballistáink egész szépen keresnek profi karrierjük alatt? Úgy látszik, a pénz és a korszerű stadion együtt is kevés. Hol hát a gond?

Megmondom: a szemléletben.

Először is, ezek a fiúk nem C. Ronaldo vagy Messi akarnak lenni, hanem az a srác, aki, ha hazamegy a falunapokra, luxus sportkocsival teszi, menő gúnyában, hogy megmutassa a többi bugrisnak, mennyivel többre vitte, mint ők. Ez a céljuk, semmi több. Messinek és C. Ronaldonak lenni túlságosan melós. Azt meg minek, ha a saját közegében a semmi tudással is kiemelkedően gazdag?

Hogy hol a sportszeretet? – Sehol! A focit nem sportként kezelik. Nem azért lettek labdarúgók, mert szeretik a sportot. Ezek? Az edzésnek csúfolt bohóckodásuk nevetségesebb, mint egy 80-as évekbeli testnevelésóra. A labdarúgás nekik egy nagyon laza munka, amivel szarrá kereshetik magukat.

Pont olyan minimalisták, mint akik elhiszik, hogy nem kell jól tanulni, anélkül is, - mit „is”? anélkül csak igazán! – mindenkiből az lesz, amiről csak álmodik. Pont olyan minimalisták, mint azok, akik iskolában menő rossz tanulók voltak, most meg a Bosch-nál rohadnak a szalag mellett és hangoztatják, a főnökeik mind hülyék, ők sokkal okosabbak. Pont olyan minimalisták, akik elhitték, hogy minden ember egyenlő, az is, aki szorgalmasan tanult, képezte magát és vitte valamire, és az is, aki sosem tanult, dolgozni is rest, saját sikertelenségéért pedig kizárólag másokat okol.

A szemlélettel van baj. Meggyőződésem, ha véletlenül lenne egy-egy tehetséges gyerekünk, a többiek, az edzők nem hagynák érvényesülni őket. Minden eszközzel azon lennének, hogy gátolják a fejlődésben. Nem véletlenül mondta Dárdai Pali, hogy 16 éves kortól külföldre kellene küldeni őket, mármint azokat, akik szeretik a sportot.

A paradigmaváltás utópia egy olyan rendszerben, ahol semmiért is óriási összegeket tehetnek zsebbe a foci körüli élősködők. Így aztán azon kell agyalnunk, hogyan lehetne kihasználni a kiváló infrastruktúrát más sportokra, esetleg kulturális események megrendezésére.

Na, Stephen Hawking ma is megúszta! Mert ahelyett, hogy a halála kapcsán róla, életéről és munkásságáról szóló gondolataimat osztanám meg, egy teljesen más témában kockáztatom a 30 napos Facebook-letiltást. Volt már, aki megkérdezte, minek írok olyanokat, ami miatt elhallgattatnak. Most mit mondjak, a Jó Isten az önálló gondolkodás képességével vert meg. Ami önmagában nem volna probléma, ha közben nem éreznék kényszert arra, hogy rámutassak az annak hiányából fakadó tévelygések szülte ostobaságokra.

Hallgatni arany, ahogy mondani szokták. Ám én beérem kevésbé nemes fémekkel is, ha közben lehetőségem van szabadon véleményt alkotni. Ugyanis nem vagyok sem elég bölcs, sem elég vén és conformista (megalkuvó) ahhoz, hogy befogjam a szám. Meg egyébként is, talán egy hónap van még hátra a szólásszabadságból, hiszen, ha a bolsevista összefogás győzedelmeskedik, az első dolguk lesz elhallgattatni mindenkit, aki másként merészel gondolkodni.

Tovább megyek: mindenkit, aki gondolkodni mer. Szent meggyőződésem, hogy a baloldali emberek számára ez valamiféle megbocsáthatatlan bűn, az anyagyilkosságnál is súlyosabb. Ezért is nem tapasztalom egyedeik részéről, hogy akár csak a csírája is felsejlenék az értelmes gondolatnak.

Olyan képtelen álhíreket terjesztenek egymás között a Facebook-on is például, hogy mi, épelméjű emberek nem győzünk hüledezni. Amelyek megszületésének érzelmi körülményeit a legprimitívebb aljasság teremti meg. S az önálló gondolatoktól babonásan rettegő baloldali emberek terjesztik, mint a pestist.

„Gondolkodó (blog?): Orbán hatfejű gyereket szült, de belefojtotta a WC-be. Orbán gyerekgyilkos. Osszátok!”

„Juhász Zoli Sheperd (önjelölt messiás): Orbán a földönkívüli inváziót vezényli éppen, mert ő is Alien. Gázt vezetett minden ember lakásába, hogy elégesse őket. Minden lakásban van spájz, lomos, ilyesmi, tehát van kamra. A lakások gázkamrává válnak egy gombnyomásra és Orbán már nyitja is a csapot. Osszátok!”  

„Nyugati fény (hírportál): 2014-ben nem is a Fidesz nyerte a választásokat, mert a világ népeinek létszámát hozzáadva a nem Fideszre szavazók szavazatához, akkor az jön ki, hogy az ellenzék nyert. Feljelentettük Orbánt zug-miniszterelnökösködésért. Az ügyészség nyomoz. De ha mégsem, akkor a választások után felkötjük Polt Pétert. Osszátok minél többen!”

És ezek a szolidabb (ál)hírek! Ezeknél csak durvábbak vannak.   

Mindez azért foglalkoztat most, mert valami jobboldali portál nyílt levelet írt Szellő Istvánnak és Erőss Antóniának, az RTL Klub két hírolvasójának, amelyben számon kérik rajtuk a munkájukat. A mindössze két mondatból álló cikk alatti kommenteket nem idézném. S minderről eszembe jutott egy korábbi eset.

Néhány éve Balatonfüreden egy feldühödött bolsevik azért verte meg Borsa Miklóst, az MTVA hírolvasóját, mert nem tetszettek neki a hírek, amiket beolvasott. Az a legtermészetesebb, hogy a baloldali újságírók egy emberként nem álltak ki kollégájuk mellett, hiszen a gondolkodás képességének hiányán túl a gerincoszlop nem léte is gyakori azon az oldalon. Engem ez akkor erősen megbotránkoztatott. Ezért is álltam be kommentelni Erőss és Szellő védelmében, vállalva a velem egyet nem értés nyomatékosított viszontválaszait.

Lássuk be, az RTL Klub bármennyire kormányellenes propagandát folytat, azért akkor is csak a legritkább esetben, jellemzően tévedésből megy egy bizonyos szint alá. Nem többször, mint a TV2, amelyik pedig a kormánnyal szimpatizáló televízió.

Szóval, nem értem, miért kell vegzálni Szellőt és Erősst a munkájuk miatt. Nyilvánvalóan az értékrendjükkel összeegyeztethető, amit az RTL Klub képvisel. Senki nem szeret ellenséges környezetben dolgozni. Az is nagyon valószínű, hogy szép fizetést kapnak a munkájukért. Na és? Két kellemes megjelenésű, jó orgánumú emberről beszélünk, akikkel könnyű eladni a portékát.

Nem látom okát gyűlölni őket. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol mindenki mindennel egyetért, ahol nem hallatszik az enyémtől eltérő vélemény. Kivel vitatkoznék akkor? Olyan világban sem szeretnék élni, ahol mindenki egyformán jó, rossz vagy közepes. Egy uniformizált társadalom nem lenne életképes.

Látszólagos ellentét az állításaimban, hogy közben elutasítok mindent, ami baloldali. Mondhatnók, ha nem lenne baloldal, akkor is uniformizált társadalom alakulna ki. Nos, a valóság az, hogy nincs jobb- és baloldal ellentétpár. A baloldal értékrendjében is vannak pozitív elemek, elutasítandóvá éppen az teszi, hogy kizárólagosságot követel magának.

Ellenállásom a jobboldalinak mondott értékrendet képviselők baloldali attitűdjeivel szemben is fennáll. Vegyük a mostani esetünket: Ha felháborodtunk azon, hogy egy jobboldali televízió bemondóját inzultus érte a munkája miatt, akkor nem inzultálhatjuk a baloldali televízió munkatársait.

Nem azt mondom, hogy mindent el kell tűrnünk, hogy minden ránk zúduló bolsevik mocskot szó nélkül kell hagynunk. Ám meg kell elégednünk a jogi keretek között vehető elégtétellel, azzal, amiről a kormányfő is beszélt. Őszintén bízom benne, hogy nem pusztán buzdításképpen hangzott el az erkölcsi, politikai és jogi elégtétel vételének szándéka.

Engem a Facebook azért tiltott egyszer 30 napra, mert leírtam, bármilyen aljas ember is Csintalan Sándor, a bántalmazása emberhez méltatlan cselekedet volt. Szóval, ha egy ilyen mondat 30 nap tiltást érdemel, akkor a bolsevikok állandó akasztással, árokba lövetéssel, IFA platóra hányással fenyegetőzése sem maradhat retorzió nélkül. Nem lennék meglepve, ha a választások után a Facebook kapna egy néhány milliárdos pert a nyakába a magyar államtól.

Addig azonban a helyes viselkedés az, ha megőrizzük a tartásunkat és nem az ő primitív, lealjasodott szintjükön és stílusukban jelenítjük meg azt az értékrendet, amit magunkénak nevezünk. Nem mű-entellektüel attitűdre biztatok, csupán a gerinctelenekre jellemző visszataszító, groteszk vergődés kerülésére.  

Egy igen nehéz és kényes témához nyúlok ezúttal. Egy olyan problémakört igyekszek körüljárni, amely csakis ránk, magyarokra jellemző, és amely egyre inkább irányt szab társadalmunk mindennapjainak. Van tehát aktualitása erről diskurzust nyitni.

Nyilvánvalóan most sem célom a meggyőzés, ahogy sohasem az. Az evangelizációt meghagyom másoknak, én maradok a tényközlésnél. Rámutatok ellentmondásokra, felemlítek alternatívákat, de leginkább kimondom, amit gondolok. Akkor is, ha ez másoknak, sokaknak nem tetszik.

Arról fogok most beszélni, hogy ki magyar és ki nem magyar. Az evidenciákat, mint azt, hogy egy Kínában született, Kínában élő kínai nem magyar, nem részletezem. A jogi tényt, hogy minden, Magyarországon magyar állampolgártól született gyermek magyar állampolgár, szintén nem fogom firtatni.

Azonban magyarnak lenni nem pusztán jogi kategória. Sokkal fontosabb az ön- és csoporttudat meghatározásánál az érzelmi kötődés, a szimbolikus egységérzet, vagyis az identitástudat, mint az, hogy milyen állam útlevele lapul a zsebemben. Ebből következik, hogy álláspontom szerint nem minden magyar állampolgár magyar.

S mielőtt valakiben felmerülne, hogy elítélhető módon teszek különbséget emberi minőségekben/státuszokban, közlöm, az ilyen jellegű distinkciót minden állam jogrendje ismeri és alkalmazza. Magyarországon tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbséget különböztetünk meg, amelyek közt nem említődik a zsidóság, noha pontosan tudjuk, hogy élnek zsidók is nálunk.

Egyébként a zsidó vezetők kérése volt anno, hogy ne említessenek a nemzetek és etnikumok között, hanem pusztán vallásként tartsák nyilván őket. Ami mára azért tarthatatlan, mert a zsidók jelentős része nem vallásos. Tehát igenis jeleznünk kell a különbségeket, eltéréseket. Ez a gyakorlat világszerte.

Nem túl régen értek véget Pyeongchangban (Dél-Korea) a Téli Olimpiai Játékok, ahol négy magyar fiatalember történelmet írt. A rövidpályás gyorskorcsolya váltószámát nyerték fantasztikus időeredménnyel. Micsoda magyar siker! – mondom én. Miközben a váltó két tagjának neve legalábbis kétségeket vet fel a magyarságukat illetően. Liu Shaolin Sándor és Liu Shaoang.

Az Európát, illetve annak kultúráját éppen leromboló balliberálisok azonnal ugrottak is a hírre. Majtényi László, volt ombudsman és a baloldal köztársasági elnök-jelöltje kijelentette, két migráns nyert aranyat a magyaroknak. Csintalan Sándor, közismert gazember és politikai kalandor ezt a bődületes ostobaságot és aljasságot is képes volt megfejelni. Állítása szerint mind a négy fiú migráns, mert kettő egyértelműen kínai, a harmadik zsidó, a negyedik pedig sváb.

Ezen felbuzdulva a Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő és baloldali miniszterelnök-jelölt felkutató által tulajdonolt Zoom.hu-n már azt olvashattuk, hogy Orbán kérjen bocsánatot a migránsoktól, akik ezt a szép eredményt szállították nekünk. Hiszen, ha Orbánon múlt volna, a Liu testvérek meg sem születnek. Azt már leírni nem merték, pedig nagyon szerették volna, hogy a másik kettő sem, ugyanis az egyiket elgázosította volna, a másikat meg kiebrudalta volna az országból marhavagonokban. Aki nem tudná, a kedves baloldal így szabadult meg a sváboktól, hogy aztán a házaikba ideológiailag megbízható népeket telepítsen, akik mára úgy megsvábultak, hogy senki jobban.

Mindenki tudja, hogy Magyarországon az Alaptörvényben is rögzített tizenhárom nemzeti és etnikai kisebbségeken, illetve a zsidókon túl egyéb nációbeliek is élnek békében szép számmal. Ők migránsokként érkeztek anno. A paranoid ellenséggyártásáról híres baloldal a paranoid félelemben tartott, a valóságra nem túl fogékony szavazóinak azt mantrázza, hogy a csúnya magyarok gyűlölnek minden migránst.

Ezzel szemben a valóság teljesen más, ráadásul könnyen felfogható.

A migrációnak két formája van:

1., Reguláris migráció: az egyén szabályozott körülmények között valamilyen okból a származási országától eltérő országba vándorol. Erre bárkinek lehetőséges van, aki a befogadó államok által szabott feltételeknek megfelel.

2., Irreguláris migráció: ilyen minden, szabályozatlan körülmények között zajló vándorlás, például a tiltott határátlépés.

Érkezhetnek irreguláris migránsként olyan személyek, akik később, magukat hitelt érdemlően igazolva menedékkérelmet nyújtanak be. Kérelmük pozitív elbírálása után különféle státuszba kerülhetnek. Például menekült, oltalmazott, befogadott vagy menedékes. A jelenleg folyó muszlim invázió során ezernél is több rászorulón segített a magyar kormány, a terroristákat imádó, ám a jóhiszeműen érkezőket gyűlölködő fröcsögéssel fogadó baloldal jajveszékelése mellett.

A kisebb kitérő után térjünk vissza a mi magyar fiainkra, akik – fene tudja miért – a győzelmüket követően a magyar zászlót lobogtatva, azt terítve a vállukra ünnepeltek. Nem az Európai Unió zászlaját ragadták meg, nem! – „Há’, de mééér? Nem vagyunk tán európaiak? Nem vagyunk tagja az EU-nak?” – értetlenkednek a baloldaliak.

Most csúnyát fogok mondani! Látom is, ahogy Háger Miklós barátunk ráncolja a szemöldökét, de bánja kánya! – Meg a sivatagban két fillérért tilinkózó féllábú jó édesanyátok, az!

Hozzájuk képest a Gyurcsányhoz hasonlóan igen vallásos, - nyilván naponta bérmálkozó – Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely újonnan megválasztott polgármestere, aki egy magyar település magyar lakosságának szolgálatára esküdött fel, beiktatását követően meg sem állt Szegedig, ahol Botka László segédletével, - nyilván kellett Laci fizikai ereje, mert Márki-Zay nem csak jellemében gyenge – fél futballpályányi EU-s zászlót ragadott és bárgyú mosollyal sunyi pofáján lengetni kezdte.

Na, én erre mondom, hogy nem magyar! Magyar állampolgár, jogi státuszát nem vonom kétségbe, de azt igenis kijelentem, ennek a senkiházinak a magyarsága nem jelent többet, mint a zsebében lapuló magyar útlevele. Ennyi, egy fikarcnyival sem több!

Szemben vele Liu Shaolin Sándor, amikor tőle megkérdezték, hogy kínainak vagy magyarnak vallja magát, az egyébként magyar anyától született magyar fiú következőt válaszolta:

„Én itt születtem, itt élek. Magyar színekben versenyzek, magyar csapatban. Ez a hazám. 100%-osan magyarnak vallom magam.”       

Az sem titok, hogy az édesapán keresztül a kínai sportszövetség meghívta Kínába őket, ahol fényűző körülmények között edzhettek, s felajánlották, hogy versenyezzenek ott. A fiúk ezt udvariasan visszautasították. A jobb anyagi körülmények helyett a magyarságukat választották.

Ezt hívják identitásnak, érzelmi kötődésnek a kultúrámhoz, a társadalmi szerveződéshez, amelybe beleszülettem. A baloldal szerint az identitás fiktív tartalom (Váncsa István, a Heti Hetes sztárja nyomán), tehát nem létezik érzelmi kötődés, nincs olyan, hogy hazaszeretet.

Itt bizonyára felhorgadnak azon baloldali honfiak, kik olvasnak, hogy márpedig ők igenis hazaszerető emberek. Még egyszer mondom: aki azt vallja, - márpedig a baloldal nyíltan vallja – hogy nem létezik érzelmi kötődés a kultúrámhoz, jelesül a magyarságomhoz, az nem hazaszerető ember. A szeretet ugyanis érzelmi kötődés.

Persze, a baloldal könnyen jelenti ki, hogy nincs érzelmi kötődésük a magyarságukhoz, elvégre azt is vallják, hogy nincs magyar nép. Például Konok Péter, történész (történész!!!) szereti ezt hangoztatni, de Havas Henrik, a nagy balliberális sármőr közéleti témájú műsorában is visszatérő téma a nem létező magyarság. Illetve csak volt, mert közben kiderült, Havas mégsem olyan nagy sármőr, így letiltották a képernyőről.

Ja, és ami hab a tortán, a baloldali „gondolkodók”, akik szerint nincs is magyar nép, vélt genetikai alapokra hivatkozva mondják ezt. Nekik most elég nagy pofon lehet, hogy a nemzetközi genetikai kutatások tanúsága szerint a magyarság kevésbé kevert, mint más európai népek, például az olaszok vagy franciák. Hoppá!

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy genetikai (vérségi) alapon utoljára a nácik próbálták magyarázni az egyes népek létét. No, igen, Hitler is megmondta, a szovjet szocializmus (a mai balliberális eszmeiség elődje) és a nemzetiszocializmus egy tőről fakad. Ennek tudatában már nem is annyira meglepő, hogy ezek a derék balosok imígyen nyilvánulnak meg.  

Vannak megengedőbb baloldali vélekedések is, amelyek elismerik, hogy léteznek a magyarok, de azok is migránsok Európában. Hirtelen nem is tudom, melyik jobb, melyik kevésbé aljas ostobaság, ha nem is létezünk, vagy, ha létezünk, de migránsok vagyunk, egyszersmind semmivel sem különbek, mint a mostanában Európában robbantgató, kamionnal-teherautóval a tömegbe hajtó muszlimok.

S miközben ők így vélekednek rólunk, magyarokról, miközben úton-útfélen becsmérlik a kultúránkat, aközben ragaszkodnak a „vagyok olyan magyar” kezdetű bolsevik mondókához.

Az megvan még, hogy 2009-ben, amikor Bajnai átvette a kormányfői szerepet, kormányként nem a magyar himnuszt, hanem az internacionálét énekelték? Egy baloldali ember ezen nem akad fel, ám nekünk, magyaroknak nem tetszett. Elvégre állítólag a szocializmus diktatúra volt, annak szimbólumai (az internacionálé is az!) használatát törvény tiltja.

Elmondok egy történelmi tényt, amelyet Magyarországon semmilyen szintű történelemoktatás során nem szokás megemlíteni. A tanácsköztársaság idején, amikor is a volt császári főtisztek által megszervezett vörös hadsereg tavaszi hadjárata során visszafoglalta megszállt országunk területeit, Kun Béla és tömeggyilkos hordája, az olyanok, mint Lukács György marxista gondolkodó (LoL), utasításba adták, hogy a visszafoglalt területekre ne a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzzék ki. Ennek olyan demoralizáló hatása volt, hogy a hadászathoz értő főtisztek elhagyták a hadsereget, az meg szépen szétzüllött, s jórészt ennek, vagyis a baloldali tömeggyilkosoknak köszönhetjük Trianont.  

Szóval, a baloldal száz éve ugyanúgy magyargyűlölő, semmit nem voltak képesek változni. Annyi a különbség, hogy most nem a szovjet, hanem a brüsszeli szovjet zászlaját lengetik. Az internacionálé megmaradt, habár ma nem internacionalistának, hanem globalistának vallják magukat. Mintha lenne különbség!

De azért ők vannak olyan magyarok, mint mi, többiek, akiket érzelmi kötelék fűz hazánkhoz. Akik büszkén valljuk, hogy van identitásunk, hogy magyar kultúránk iránt olthatatlan szerelmet érzünk.

Azt szokták mondani, hogy ők döntik el, eléggé magyarok-e. Hát hogyne! Akkor én meg eldönthetem, hogy sas vagyok. A sasok erre azt mondják, hogy a sasnak levés kritériumokhoz kötött, rendelkezni kell hozzá képességekkel. Például tudni kell repülni, én meg nem tudok. Ne akarjak sas lenni, mondják.

Pont ugyanígy nem döntheti el senki, hogy magyar-e a magyar állampolgár értelmezésen túl is. Aki EU-s zászlót lenget magyar helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár. Aki az internacionálét, vagy akár a boci, boci tarkát énekli a magyar himnusz helyett, az nem magyar, hanem magyar állampolgár.

Félreértés ne essék, minden magyar állampolgár fontos polgára hazánknak a munkája, hivatása révén. Nem az identitás az ember értékmérője. Én csak azt szeretném, ha megértenék, ők nem magyarok egy másik, egy fontos értelmezésben, ezért nem kéne túlexponálniuk magukat a nemzet fontos kérdéseivel kapcsolatban.

Egy bő hónap múlva országgyűlési választás lesz. A magyar állampolgárok szerint csak az állam dolgairól döntünk. Szerintünk, magyarok szerint viszont a teljes, a határokon átívelő magyarság sorsáról is. Mert nekünk nem csak a puszta jogi tény számít, - noha az is számít természetesen – hanem az érzelmi kötődés, az identitástudat is. Mindkettő fontos.

Ezért mi, magyarok sosem kérdőjeleznénk meg a magyar állampolgárok jogát az állam működésébe való beleszólásra. Sokkal inkább ők szeretnék, ha minél kevesebb magyarul érző ember mondhatna véleményt, akár választásokon, de bárhol máshol is, bármilyen témában.

Annyian és annyiféleképpen magyarázták és magyarázzák a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás történéseit, a Fideszes fellegvár elestét, hogy magam is kedvet kaptam okokat firtatni. Nehéz újat és izgalmasat mondani a témában, de azért teszek egy kísérletet.

Elnézve a kormány, a Fidesz-KDNP politikusainak, a jobboldali megmondó emberek reakcióját, rögtön a 2002-es választások első körének buktája jut eszembe. A Fidesz akkor is magasan vezetett minden közvélemény-kutatónál, nagy volt a mellény, lazák voltak az arcok. Aztán meg bambán bámultak leesett állal.

Ezek semmit nem tanultak. Fogalmuk sincs, hogyan kell egy félévszázados baloldali ideológiától eltorzult gondolkodásmódot kiirtani az emberekből. Pedig legkésőbb 2006-ban megtanulhatták volna, nem értik a néplélek működését.  

Akkoriban az volt az óriásplakátok egyetlen mondanivalója, - s így nyilván a Fideszé is – hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Mindezt akkor, amikor a proletár 0% kezdőrészlettel kacsalábon forgó panelt vett, mellé új Suzukit és lapostévét. Ja, meg a legújabb okostelefont, persze! Úrristen, majd elfeledtem. A legkedvezőbb svájci frank alapú hitelre, húsz-harminc évre.

Tobzódtak, élvezték az életet, eltartott kisujjal rágcsálták a nápolyit. Legyőzhetetlennek hitték magukat. El is küldték a Fideszt a … jó messzire. Az sem zavarta meg a proletár paradicsom nyugalmát, hogy néhány hónap múlva a fővezér egyik szaftos tartalmú kirohanása napvilágra került, s kiderült, hazugság volt minden.

Ám, ahogy a tényeket a Fidesznek nem hitték el, úgy Gyurcsánynak sem. Éltek tovább az álomvilágukban. Egészen 2008-ig, amikor bebizonyosodott, hogy a svájci frank csupán csali volt. A bankó rabszolgává tette őket. Hontalan, vagyontalan rabszolgává. A törlesztő részletek megháromszorozódtak, a THM sokszorosára emelkedett. Aki felvett tízmilliót, annak 40-50 milliót kellett volna visszafizetnie a végén.

Az urak életét élő egyszeri melós ott állt kisemmizve, esély nélkül a talpra állásra. Elindultak hát világgá, hetedhét országon is túlra szerencsét próbálni. Egyre többen és többen. A kinti élet nem volt könnyű, de az ott megkeresett bért nem vehette el a magyarországi bank. Családok szakadtak szét, volt sírás-rívás, de az élet nem állt meg.

Gyorsan eljött 2010., a Fidesz pedig gyakorlatilag kampány nélkül szerzett kétharmadot. Fura, de mára ez már csak kevesünk emléke. A kilakoltatásokat átélő, a család szétszakadását sirató proletár ma úgy emlékszik erre az időszakra, hogy ő már akkor is az orbáni diktatúra elől menekült.

Nem veszi le a zokniját ott, a ködös Albionban, hogy a lábujjait is hozzáadja a kint töltött évekhez, miáltal kijönne a valósághoz tartozó évszám, nem. Inkább elmegy és Londonban meghallgatja a baloldal legújabb Sasjózsi reinkarnációját, Bödőcs Tibort, aki Orbánt egy mondaton belül legalább hatszázharminc gúnynévvel képes illetni. Ő pedig elmondja nekik, ha úgy érzik, hogy öt meg öt az négy, akkor ne hagyják magukat eltántorítani.

Nem is hagyják! Nehogy már holmi valósággal elfojtsák az érzelmeiket. Így aztán hiába lett konformosabb az élet szép hazánkban, hiába az EU-s statisztikai adatok a brutális gazdasági erősödésről, a nemzetközi hitelminősítők állandó felértékelése, a proletárt ez nem hatja meg.

Az érzelem, - szemben az önfenntartásra képes értelemmel – mindig igényli a külső forrást, amelyből táplálkozhat. A baloldal érzelemvezérelt volt mindig, tehát pontosan tudja, mivel és hogyan kell kielégíteni az egyén emóció-igényét.

Jó érzékkel alkalmazták a már száz évvel korábban is bevált receptet: aktiválták az irigy prolit. Elhitették vele, ha elkergetik a jelenlegi uraikat, akkor bárki bemehet a miniszterhez, kérheti, hogy ő építhesse meg a Budapestet és Nyújorkot összekötő autópályát, s már utalják is a számlájára a csilliárdokat.

Tehát semmi mást nem kell tenni ehhez, mint elmenni szavazni, aztán lámpavasra lógatni a cigány Orbánt és bandáját. A hódmezővásárhelyi győzelmük óta a baloldali ismerőseim mást sem osztanak meg a Facebook profiljukon, mint olyan képeket, írásokat, amelyek azt ábrázolják, illetve taglalják, hogyan kell megölni a jobboldaliakat. Semmit mást nem osztanak meg, SEMMIT, bassza meg!

S amikor elnézem a vasárnapi voksolás utáni örömkönnyeiket, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy sírva örülnek, hogy végre kiirthatnak mindenkit, aki nem tart velük, aki másként gondolkodik a világról.

Pedig sokan vagyunk, akik nem tartunk velük, soha nem is fogunk. Nem ezért, mert annyira szimpatikus lenne, hogy politikusaink mind kódis szegények, de a körülöttük élők, még a döglegyek is, milliárdosok lesznek. Nem ezért, mert nem nyílik ki a bicska a zsebünkben, amikor nyolcvan és a halál közötti szülők, nagyszülők nyernek el sokmilliárdos tendereket, vagy pár hónapos csemeték vásárolnak százmilliós ingatlanokat Budán.

Ez minden jóérzésű embert irritál és elborzaszt. Csakhogy vagyunk elegen, akik pontosan tudjuk, hogy a többi párt politikusai is ugyanúgy milliárdosokká váltak, s ha még nem is tartanak ott, jó úton haladnak afelé. A Jobbik prominensének családja például uralja az egyik budai kerületet. Valahogy minden pályázaton csak ők nyernek. Jobbik!

Mi tudjuk, hogy Kóka megvette a MÁV Andrássy úti székházát 750 millióért, majd a MÁV visszabérelte tőle évi 250 millióért és előre kifizetett öt évet. Mi tudjuk, ki Lepp Gyula vagy Mesterházy Ernő. Demszky és a 4-es metró. Mi ismerjük Gyurcsány meggazdagodásának történetét is. Mi tudjuk, hogy nincs új a nap alatt.

Ám, mi nem óbégatunk habzó szájjal, hogy el kell venni a gazdagoktól. Azért nem óbégatunk habzó szájjal, mert minket az értelem vezérel, nem az érzelem. Mi emlékszünk a tanácsköztársaság népirtására, az ÁVH-ra és a szocializmus rémtetteire általában. Emlékszünk, hogy akkor is elvették a gazdagoktól, hogy majd jól szétosztanak mindent a nép között, aztán nem osztottak szét semmit, hanem budapesti kávéházakban urizáltak, mint azok, akiket legyilkoltak ugyanezért.

Hát ezért nem tartunk veletek, baloldali honfitársaink. Nem kell ehhez Fideszbirkának sem lenni, elég csak gondolkodni. Továbbmegyek! Március 15-én békemenetre sem megyünk. Sokan voltunk 2012-ben. Igen, én is! S amint ismét a külső intervenciótól kell tartanunk, kimegyünk az utcára újra. 56-ban is az olyanok harcoltak, mint mi, nem az olyanok, mint ti.

Ti akkor is az intervenciót éltettétek, ahogy most is. A legviccesebb, hogy egy rohadék tömeggyilkos fotóját posztolgatjátok ész nélkül, mert szerintetek ő nem volt milliárdos, mert ő, ha szőlőt akart enni, nem vette meg Tokaj-hegyoldalt. Nem, bazmeg, nem vette meg, mert az övé volt! Minden az övé volt, az életünk is. És elvehetett bármit, el is vett, életeket is.  

Látjátok, van, ami sohasem változik. Ti sem és mi sem. Nektek korábban a Szovjetunió volt a gondoskodó atyátok, most az EU. Mi akkor is kilógtunk a sorból és most is. A különbség annyi, hogy most nem kell befognunk a szánkat, ha élni akarunk. Legalábbis eddig így volt. Látva a vasárnapi események hatására felajzott, gyilkolni kész tömegeiteket, el kell gondolkodnunk.

Adódik a kérdés: mi a tétje az áprilisi országgyűlési választásoknak? - Őszinte leszek, fogalmam sincs. Olyannyira szürreális ez a társadalmi miliő, amelyben élünk, hogy jóslatokba bocsátkozni tök értelmetlen. Nálunk úgyis az lesz kicsiben, ami az EU-ban nagyban. Merkel végóráit éli. Macron sármja múlóban. Az olaszoknál is igencsak leáldozóban a balliberális vircsaft. A sógorok… Hiszen tudjuk jól.

S ha így haladunk tovább, a győztes baloldal miniszterelnökét pár hónap után megbuktató Gyurcsány Ferenc új miniszterelnök kijelenti majd, minden rendben, mert ő előre látta a jövőt, ezért felépítette a kerítést a határon, amivel megvédte Európát és Magyarországot egyaránt. Az ő állhatatos munkájának köszönhetjük, hogy Orbán nem tudta terroristákkal elárasztani az országot. Vona Gábor emigrál és imám lesz valahol Törökországban. A fiatalok nem jönnek haza Angliából, de majd már nem a diktatúrától való rettegésük okán, hanem azért, mert a világot megismerni, tapasztalatot szerezni jó.  

Nem lesz világvége. Legfeljebb, ha a Fidesz nyer.     

Mostanság sokunkat foglalkoztat az egyre terjedő erőszak, legfőképpen is annak oka vagy okai, látva a híradásokat arról, ahogy fiatalok lőfegyverrel mészárolják le iskolatársaikat, vagy éppen bárki mást, aki az útjukat keresztezi. Az egyes médiumokban, közösségi oldalakon találhatunk is saját felfogásunknak megfelelő válaszokat, amelyek egyébként vagy helyesek, vagy nem.

Beleolvasván egy-két okfejtésbe, óhatatlanul elmerültem saját gondolataimban, amelynek eredményeként megszületett a személyes válaszom az erőszak terjedése okának kérdésére, ha úgy tetszik, megtaláltam a forrást.

Persze, vagy igazam van, vagy nincs. Nagy valószínűséggel sosem derül majd ki. Mert lehet a jelen társadalom erőszakosságának forrását megnevezni, a gyógyulást nem biztos, hogy az hozza el, ami a forrást kiapasztja. Bizony nagyon könnyen lehet, hogy inkább jelent majd megoldást egy sokkal nagyobb borzalom, mint az erőszakot tápláló forrás társadalmi összefogással való kiapasztása.

Bárhogy is legyen, egyet megígérhetek, az én elméletem egyrészt a kompetens tudomány(ok) által elfogadott szabályok mentén, tehát tudományos tényekre alapozva közelíti meg a kérdést. Ennél többet amúgy sem tehetnék, elvégre nem vagyok vátesz.

Amit rögtön az elején le kell szögeznem, - s ezzel nyilván sokak ellenérzését váltom majd ki – az akciófilmeknek, a „hülye meséknek”, az erőszakos videojátékoknak az ég egy adta világon semmi közük nincs a fiatalok szélsőségesen erőszakossá válásához. Kijelentésem megtámogatására kétféle magyarázattal is tudok szolgálni.

1., Minden mese a jó és a rossz harcáról szól, ahol jellemzően a jó győzedelmeskedik. A gyermekek pedig a kezdeti animista gondolkodást tapasztalati tanulással meghaladva képesek különbséget tenni mese és valóság között. Továbbá a mese elsősorban a gyermek tudattalanjába közvetít jelentéstartalmakat. Bruno Bettelheim: A mesebűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című korszakalkotó művében részletesen elemzi ezt.

Bettelheim állításait erősíti Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája című írása, amely az orosz varázsmesék szerkezeti felépítéséről (morfológiájáról) szól. Ebből visszakanyarodva a Bettelheim által a „gyermek varázsigényének” nevezett jelenségre, pusztán a két könyv pár oldalának elolvasása után is heurisztikus élménye lehet mindenkinek, elsősorban is a gyermekükért aggódó szülőknek: a mese nem nevel agresszivitásra.

2., Az Európát éppen feldúló agresszív gyilkosok és erőszaktevők, a muszlim bevándorlók nem olvasnak meséket, nem néznek véres akciófilmeket, nem játszanak videojátékokkal, mégis a legaljasabb gyilkosnak bizonyulnak.

A választ tehát máshol kell keresnünk. Mielőtt azonban ezt megkísérelnénk, adjunk választ arra is, hogy akkor miért olyan népszerű az a nézet, amely szerint a mesék, akciófilmek és videojátékok a felelősek. Akár az egyszeregy, olyan könnyű: a felelősség hárítása okán. Amennyiben elvont felelőst nevezünk meg, nem kell kutatni a személyi felelősök után. Kényelmes pozíció.

Mint azt máskor már elmondtam, az egyéni felelősségtudat szintje a jelen emberi társadalomban elérhetetlen az egyén számára. A liberális demokrácia, ahogy minden bolsevista indíttatású rendszer, a kollektív (szétkenhető) felelősséget propagálja. Mindenki felelős, tehát senki sem vonható felelősségre. Pláne, ha nem létező, nem valóságos dolgokat nevezünk meg felelősnek, mint film, mese vagy videojáték! A lényeg, hogy személyi felelősség ne említtessék.

Sokan vetették már a szememre, amiért a liberális demokráciát a bolsevizmussal azonosítom, vagy amiért egy vírusnak nevezem, amelyet arra tenyésztettek ki, hogy az emberi fajt kiirtsa. Az ő figyelmükbe ajánlanám Ronald Reagannek, az USA elnökének szavait:

 "Ha a fasizmus valaha is megérkezik Amerikába, akkor az a liberalizmus képében fog jönni.”  

Adolf Hitler pedig azt mondta, hogy a szovjet szocializmus (bolsevizmus) és a nemzetiszocializmus egy tőről fakad. Akkor helyben is vagyunk. A liberális demokrácia egyetlen (öntudatlan) célja a pusztítás és önpusztítás.

Nem véletlen, hogy a liberális demokrácia bölcsőjében, az USA-ban végzi a legnagyobb pusztítást. Az ottani demokraták aztán azonnal visítoznak, hogy szigorítani kell a fegyvertartás szabályait. Terelés. Próbálnak megszabadulni az őket egyértelműen terhelő felelősségtől. Mintha a fegyver lenne a hibás. Pedig gyilkos fegyver nincs, csak gyilkos ember.

Nem, a fegyvertartás amerikai mintája nemhogy káros, de nagyon is követendő példa!

Ellenben nézzük meg a propagandát: Azt mondják, lerohanni, elpusztítani azon államokat, amelyek másmilyen értékrend szerint működnek, helyes, sőt dicsőséges. S mindazok, akik a másként gondolkodókat elpusztítják, azok nem bűnösök, gonosztevők, hanem hősök. Helyes, ha a saját kezünkbe vesszük a mások fölötti ítélkezést, mert mi vagyunk a jók, akiknek ez kiváltsága és kötelessége.

És csodálkoznak, ha a sokszínű gondolkodásáról is ismert kontinensnyi országban a hivatalos propagandától ájuldozó idióták otthon is lövöldözni kezdenek. Nem csodálkozniuk kéne, hanem ujjongani, mert célt ért az agymosásuk. Ölni tehát jó, ha azt az USA értékrendjéért, a liberális demokráciáért teszi valaki, mert nem tömeggyilkos lesz, hanem hős, akire a társadalom tagjai felnéznek. Innentől aztán a kognitív disszonanciától zavaros fejű turbó-amerikaiak időközönkénti felbukkanása és gyilkolászási performansza borítékolható.

Az Európai Unió pedig importálja a jenkik elmebaját, elvégre hűséges csatlós. S bár saját, erkölcsi értékrendjétől vezérelve a világnézete szerint értékteleneket likvidáló háborodottjai egyelőre nincsenek, e hiátust kívánják megszüntetni iszlamista vademberek betelepítésével, akár úgy is, hogy saját államai évezredes-évszázados kultúráit átadja az enyészetnek.

Általam unalomig ismételt tézis, hogy a liberális demokrácia, - amelyik sem nem liberális, sem nem demokrácia – tekintve, hogy a bolsevizmus XXI. századi változata, eleve magában hordozza az erőszak csíráit. Amióta világ a világ, a baloldal hatalomra kerülése és uralma véres tragédiáktól, tömeggyilkosságoktól terhelt.

Az erőszakra való hajlam azonban az emberiség minden egyes tagjának sajátja. Pierre Clastres, kiváló francia antropológus életműve az erőszak-kutatásról szól. S ha magam nem is értek egyet vele mindenben, abban feltétlenül, hogy a primitív társadalmak, - ideértve a ma is létező természeti népeket és az őskori társadalmakat – legfőbb jellemzője az egyes csoportok közötti állandó háborúskodás. Az erőszakos magatartás olyan természetes volt, mint az, hogy minden nap vadászni mentek.    

S hogy ez az erőszakos elemeket tartalmazó magatartás mennyire az ember sajátja, azt az is szemléletesen bizonyítja, hogy az ókori görög városállamokban külön filozófiai ág foglalkozott vele. Epheszoszi Herakleitosz, akit a dialektika előfutárának is szoktak nevezni, mondta: „Háború mindennek atyja, mindennek királya.” Csupán én teszem hozzá, ugyancsak ő volt, aki először felvetette a kollektív tudattalan létét, amikor azt állította, hogy az emberiségnek van egy közös tudása, amely mindenki számára hozzáférhető, csak értelemre és megfigyelésre támaszkodik.

És akkor, ha már a kollektív tudattalan megemlítésével utalást tettünk Jungra, - aki egyébként több művében is foglalkozott közvetve és közvetlenül is az erőszakkal – mindjárt térjünk is rá kortársára, a másik nagy jelentőségű pszichológus tudósra, Sigmund Freud-ra.  

Freud, - mint Jung is „A diktátorok lélektana” , valamint a „Gondolatok az értelemről és s tébolyról” című műveiben – az ID (ösztön-én) kapcsán az agressziót az id-et alkotó „drive”-ok (biológiai ösztönkésztetések) egyikének tartotta. Hát ez van! Az erőszak az ember elidegeníthetetlen része.

Ergo, ha az évszázados tapasztalataink alapján azt állítjuk, hogy a baloldali gondolkodás erőszak-alapú, akkor azt mondhatjuk, a baloldali ember az az embertípus, amelyik képtelen magában elfojtani az ösztönkésztetéseit, akinél olyan jelentős az id befolyása, hogy vagy nem fejlődött ki belőle az ego és a szuperego, vagy képes azt alacsony aktivitási szinten tartani.

A liberális demokrácia propagandája által okozott kognitív disszonancia - az USA-ban és Európában egyaránt – a szuperego elégtelen funkcionálását okozza, amely által az egyén képtelen eldönteni, hogy egy cselekedete jó vagy rossz, ezért visszanyúlik mindennek az eredetéhez, a forráshoz, az ösztön-énhez (id) és aszerint cselekszik.

Nos, ez az én válaszom a nyugati típusú kultúrát eluraló erőszakra, annak eredetére és okára.

Hogy az mi? – Megpróbálom szemléltetni.

Képzeljünk el egy 10 g/cm³-nél nagyobb sűrűségű, szilárd halmazállapotú, legvalószínűbben nikkelből és vasból álló magot, amely ötezer kilométernél is mélyebben van, egészen pontosan a bolygótest közepén, emiatt úgy nevezzük, hogy földmag. Az ember eddig mindössze alig több, mint tíz kilométer mélyre volt képes lefúrni, vagyis a földmag az a szint, amit nagy valószínűséggel soha nem fogunk elérni.

Na, hát az egyéni felelősségtudat szintje jelenleg pont olyan elérhetetlen távolságra van tőlünk, mint a földmag. Persze, nyilván nem mindenki számára, de e kivételek oly csekély számban fordulnak elő, hogy jelenlétük a magyar társadalomban elhanyagolható, a fizika meghatározását kölcsönvéve: pontszerű.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a „Miskolcról, szabadon” elnevezésű Facebook-os csoportban egy, a saját bevallása szerint harmincnyolc éve az építőiparban dolgozó melós kijelentette, egyetlen munkás sem felelős az általa elvégzett munka minőségéért, hanem csupán a tervező és a megrendelő.

Nos, akinél már dolgozott vízvezeték- vagy villanyszerelő, kőműves és burkoló, az velem együtt szisszen fel ennek hallatán. Sajnos azt kell mondanom, hogy az építőipar nem a legjobb képességű emberek úri kaszinója. Éppen ezért nem is érdemes foglalkozni velük, hisz oly mértékben öntudatlan népek, hogy érdemi diskurzus lefolytatására alkalmatlanok.

Ez nem lekezelés a részemről. Természetesen az általuk elvégzett munkákat fontosnak tartom, a társadalomban betöltött szerepüket meg pláne. A véleményem arról szól, hogy társadalomtudományi kérdésekben magas szintű vitát iskolázatlan emberekkel nincs lehetőség lefolytatni.

Én hobbi szinten értek az autószereléshez. Aki ismer, tudja jól, nem szaladok minden aprósággal egy mesteremberhez. Ám, amikor elviszem a járművemet egy olyan szakemberhez, aki érti a mestersége csínját-bínját, nem kezdek el vitatkozni vele, mintha én jobban tudnám. Mert nem tudom, nem tudhatom jobban. Ebben ő képezte magát, neki van gyakorlata benne, az ő szava szent és kész. Ez az én hozzáállásom.

Vitám tehát az egyéni felelősségtudat tekintetében nem a képzetlen, vagy más irányú képzetséggel bíró emberekkel van, hanem széles körben értelmezve a társadalomtudósokkal, egészen pontosan most a pedagógusokkal.

Olvasom valami Deliága Éva nevű gyermekpszichológus írását a diákok-iskola-tanterv vonatkozásában. Én nem ismerem az illető hölgy szakmai felkészültségét a saját szakterületén, de az értekezésének a pedagógiáról szóló részéből kiordító ostobaság elemi erővel vágott pofán.  

A praxisában előforduló esetek felsorolásával kezdi. Mindenki járt iskolába valameddig, van tapasztalata. A legtöbben szülők is vagyunk, tehát gyermekünknek az oktatási renddel folytatott küzdelmével kapcsolatban is képben kell lennünk. Éppen ezért nem a diákok iskolai élményeit fogom taglalni, bár illusztráció gyanánt esetlegesen meg kell említenem konkrét példákat.

Aztán, amikor magyarázatot kell adnia arra, hogy egy pedagógus miért oktat kifogásolható módon, azonnal előáll a mai politikai ellenzék, a balliberálisok orbitális hazugságaival, semmivel sem igazolható mantrákkal, az egyéni felelősségről való reflexszerű tereléssel. Mindenért a kormány a hibás. A mostani. Ez az oktatási rendszer… és most idézek tőle:

„A probléma összetett. Magyarországon örökségünk a poroszos iskolarendszer, ahol a rend, fegyelem, frontális oktatás, nagy lexikális ismeretanyag a meghatározó.” 

Nem tudom, az most erősít-e engem, ha elmondom, hogy rektori dicsérettel diplomáztam pedagógiából, hogy anno Vekerdy Tamás tanár úrtól Horváth Attila államtitkár úrig többen próbáltak megnyerni a Waldorf programnak, az oktatási minisztériumnak. A pedagógiatörténeti államvizsgám jelesét csak úgy voltak hajlandóak jegyzőkönyvezni, ha az éppen államvizsgázó társam helyett elmondtam a tételét. Természetesen ez amolyan poénkodás volt a professzoromtól, de egyben demonstráció is.

Én nem azért szereztem egyetemi diplomát pedagógiai pszichológiából, mert máshová nem vettek fel. Én akartam azt a tudást, amit ott megkaphattam. Szemben sok más pedagógussal, de erről majd később!

Valamit a tudományt tisztelő ember hitvallásáról:

„Van-e csúfabb ugyanis a meggondolatlanságnál, és van-e bármi is olyannyira megfontolatlan, olyannyira méltatlan a bölcs tekintélyéhez és belátásához, minthogy akár hamis nézeteket képviseljen, akár pedig fenntartás nélkül síkraszálljon olyasmi mellett, amit nem vizsgált meg és tárt fel eléggé?”

/Marcus Tullius Cicero: Az istenek természete/

S akkor a valóság a gyermekpszichológus hölgy álltásaival szemben!

Nincs poroszos iskolarendszer Magyarországon. Egyrészt a pedagógusképzés már a 90-es években, a szocialista kormányzás idején szakított a „régi” oktatási renddel, s képzéseit a bolognai rendszerhez, vagyis a nyugat-európai trendekhez igazította. Ebből egyenesen következik, hogy a 90-es évek végétől egyetlen poroszosan képzett pedagógus sem került ki felsőoktatási intézményekből.

Maguk az iskolák is átalakultak, előbb hat, majd nyolc osztályos gimnáziumok lettek. A hagyományos tagolás (8 év általános, 4 év középfokú) mára gyakorlatilag nem is létezik. A Magyar Bálint minisztériuma által kidolgozott NAT (Nemzeti Alap Tanterv) gerince ma is érvényben van, a teljes mostani rendszer (egyébként helyesen) erre épül.

Itt álljunk meg egy szóra!

Én a bolognai oktatási rendszert életképtelen ostobaságnak tartom. Pont azért, mert az egyéni felelősségtudat kialakulását nemhogy nem teszi lehetővé, de kifejezetten akadályozza. Arra nevel, hogy a kiválóság rossz, csakis a „mindenki legyen egyformán középszerű” a jó. Mégis helyesnek tartottam a bevezetését, mert a nyugati típusú társadalmakhoz való idomulásunkat elősegítette, elősegíti. 

Részlet a 2011. évi CXC., a nemzeti köznevelésről szóló törvényből:

1. § (1) A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás.

Ezt kell megvalósítani az oktatási intézményekben. Mit vár a pedagógusoktól? Íme:

(3) A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.

Hogy ez az egyes oktatási intézményekben mennyire valósul meg, azért a „rendszert” alig terheli felelősség. Szemben az intézmény dolgozóival és a szülőkkel, akiknek a felelőssége viszont fokozott. Más kérdés, hogy lerázzák magukról, mint kutya a bolhát.

Beszéljünk kicsit az ismeretanyagról is!

Az ismeretanyag bővülése nem holmi oktatási rendszer következménye, hanem az emberi társdalom folyamatos változásának, differenciálódásának, jó esetben fejlődésének következménye. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a tananyag nem lehet kevesebb, csak több, a mai gyerekek ilyen szempontból való terhelése jelentősebb. Szerencsére!

Amíg az őskorban a gyerek tanulnivalója abból állt, hogy ősanya megtanította, mely bogyók ehetőek, ősapa pedig azt, miként kell állatot elejteni, addig a modern korban, amelyet manapság szeretnek digitális társadalomként aposztrofálni, a tudás szerteágazó ismeretekből áll össze. A millió forrásból táplálkozó tudásanyag megfelelő elsajátítására kell képeznünk szakembereket, nem pedig azon lamentálni, hogyan lehetne még kevesebbet tanítani, hogy a gyerek játszhasson.

Az iskola nem játszótér, játszóház! Az a pedagógus és szülő, aki szerint annak kéne lennie, egyszerűen retardált. Az iskola inkább munkahely, nem véletlen, hogy a nappali tagozatos felsőfokú képzésben résztvevőknek a képzés évei beleszámítanak a munkában eltöltött időbe. Az sem teljesen igaz, hogy a gyerek magának tanul, mert az állam nem azért áldoz a képzésére, hogy Harry Potter akarjon lenni.

Tanulni jog és kötelezettség egyszerre. S bár a tanulók igénye is szempont a tanterv összeállításánál, nem a döntő szempont. Nem lehet az! A gyermek igénye ugyanis, - éppen mentális éretlensége okán – sokszor irracionális. Így tehát azon szülők, pedagógusok és politikai kalandorok, akik ezeket az irracionális törekvéseket, mint a jövőben pozitív hozadékot eredményező magatartást támogatják, ártanak a gyereknek, ártanak a társadalomnak.

Ezek az elvetemült idióták szoktak olyanokkal érvelni, hogy híressé vált emberek, esetlegesen tudósok sem voltak mind jó tanulók. Nos, ezek a kivételek, amelyek azt a szabályt erősítik, hogy tanulj, ha el akarsz érni valamit. Hiszen az is tény, hogy a tudósok, a nagyszerű emberek elhanyagolható kivételtől eltekintve mind nagyon sokat és keményen tanultak, képezték magukat, hogy elérjenek valamit, amiért érdemes vállalni a kemény munkát.

Ami azonban a legfontosabb, aminek kimondásától az ostoba szülő, a léhűtő pedagógus és a balliberális politikus irtózik, az a tény, hogy a tanterem ajtajának bezárultával nincs ott sem Orbán Viktor, sem más mumus, csakis a pedagógus és a gyerekek. Onnantól minden a tanáron múlik, nem valamiféle démonizálható rendszeren. Csakis a tanáron!

Ezt kimondani azonban magában hordozza az egyéni felelősség gondolatát is, amitől a tanár és a balliberálisok úgy prüszkölnek, mint ördög a tömjéntől. Helyette mantrázzák a hülyeségeket, támogatják a gyereket abban, hogy ne tanuljon. Pedig a tudás hatalom, a tudást viszont kizárólag tanulással lehet megszerezni, ergo, aki nem tanul (vagy nem születik kivételes helyzetű családba), az vélhetően a Bosch-ban lesz szalagmunkás, vagy elmegy Angliába hasonló munkára több pénzért.    

Olvasott már kerettantervet bármilyen tantárgyból akárki is, aki az iskolai túlterhelésről, az avítt tananyagról delirál? Lefogadom, hogy nem. A tantárgyak kerettantervei rendkívül tágas mozgásteret adnak a pedagógusoknak, pusztán élni kellene vele. Szó nincs sehol arról, hogy Móra Ferenc: Kincskereső kisködmönjét kell magyar irodalomból tanítani. Egyébként sem egy mű tartalmának ismerete adja a tudást, hanem a történetéből leszűrhető tanulság, olyan tanulság, amely a mai társadalmunk élethelyzeteire is reflektál.

Hogy aztán a gyermek felfogja-e, beépíti-e gondolkodásába mindazon ismeretanyagot, amit a tanár átad, szinte teljesen csak a pedagógus felelőssége. Mert vagy képes megtanítani a nebulókat, hogyan ismerjék fel a hasznos ismereteket, amelyből a valódi tudás származik, vagy nem. Nincs rendszer, amelyik a pedagógus alkalmatlanságáért átvállalná a felelősséget, hiába mantrázza ezt az összes hitvány tanár és balliberális politikus.

Adódik a kérdés: Akkor hogyan változtassunk a kialakult helyzeten?

A helyzet több évtized alatt, még a szocializmusban vált katasztrofálissá, amikor azokból lett pedagógus, akiket sehová nem vettek fel, csak tanító- vagy tanárképzőbe. A saját sikertelenségük okán frusztrálttá lett emberek frusztrációs dühe aztán rázúdult a gyerekekre.

Első és legfontosabb lépés tehát az, hogy a pedagógus életpályát kívánatossá tegyük, hogy akik azt választják, ne kényszerből tegyék. Ennek egyetlen eszköze a pénz. Üres zsebbel, társadalmi megbecsülés nélkül hivatástudatot elvárni egy pedagógustól ostobaság. A pedagógusok bérfejlesztése tehát primátust kell, hogy élvezzen.

Mennyi legyen a fizetésük? – Lássuk csak!

A napokban jelentette ki egy kormánytag, hogy az orvosok bérét tízezer euró (hárommillió forint) körüli összegre kell felvinni, mert az volna méltó az orvosi hivatáshoz, az lenne jól artikulált elismerés a társadalom részéről az állam által. Helyes, egyetértek! Viszont ezen elvek szerint egy jól képzett pedagógus bére sem lehet kevesebb hétezer eurónál (kétmillió forint).

Ugyanis az életünk és egészségünk után/mellett a legfontosabb a gyermekünk, illetve az ő testi és lelki fejlődése. Annak letéteményese pediglen a pedagógus. Bátran állítsunk fel fontossági sorrendet, vállaljuk fel alapvető, mondhatni, genetikusan öröklődő értékrendünket, amelyben az élet és testi épség után közvetlenül a gyermek következik.  Nem kell ezt eltagadnunk.

Persze, a balliberális mantrák szerint mindenki egyformán fontos, minden ember ugyanannyit ér. A társadalom számára biztosan nem! Vízvezeték-szerelő és hegesztő nélkül biztosan ellennénk, de orvos/gyógyító nélkül aligha. És hasonlóan fontos a tudás továbbadásának képességével rendelkező szakember is, a pedagógus. Fontosabb, mint a bírósági jegyző, vagy a bolti eladó.

Szeretném kiemelni, nem az egyes szakmák ellen szólok, hanem egy ésszerű érv mentén a kiemelten fontos képzettségek mellett. Nem célom megsérteni a felszolgálókat vagy a traktorvezetőket, de nekik is kell rendelkezniük annyi belátási képességgel, hogy elfogadják, vannak fontosabb feladatellátók is, mint ők. Az egyik ilyen a gyermekeik tanítója, nevelője.

Szóval, kapjanak valódi anyagi elismerést a pedagógusok. Ám ezzel együtt a képzésük rendszerét is át kell alakítani, mert az nem elfogadható, hogy amíg egy orvos nyolc éven át tanul, képzi magát, addig egy pedagógus akár már három év alatt is diplomát kaphat. Az én vízióm szerint öt év alapszakasz után további három év szakképzés lenne indokolt. Továbbá kapja meg a pedagógus is a tudósoknak általában kijáró két betűt a neve elé.

Ez perspektíva lenne. Így a kiválóak versengenének a pályán, nem a csalódottak, a máshová nem kellők töltenék be. Ilyen körülmények mellett lehetne számon kérni, ha egy pedagógus nem végzi lelkiismeretesen a munkáját. Sajnos én nem látok rá sok esélyt, hogy ilyen ideális körülmények beálljanak. Mindettől függetlenül a pedagógusok egyéni felelőssége fennáll az oktatás színvonalának elégtelensége vonatkozásában.

Nagyon régen, úgy 80-as évek vége, 90-es évek eleje táján volt Miskolcon egy szerencsétlen sorsú mentálisan sérült srác, aki a „Forint” és a „Centrum” között fel-le ingázott, hol gyalog, hol villamossal, kezében reklámszatyorral, s közben azt motyogta magában: „nem bírom a mutatványosokat!”. Hát én sem. Valamiért nem kötnek igazán le a bűvésztrükkök, még a nagyon extravagánsak sem. Tudom, hogy trükk, szimpla technika, semmi varázslat.

Erre mit hallok a hírekben? – Kövér „szénaboglya bajszú” Laci arról beszél valami bivalybasznádi lakossági fórumon, hogy bűvészkedtek a választási törvény megalkotásakor. Ráadásul úgy tették mindezt, hogy azzal még csak véletlenül se hozzák helyzetbe az ellenzéket. Az első gondolatom az volt: „ez hülye?” Aztán ennyiben maradtam.

Igen ám, de megszólalt Tuzson Bence, - akiről köztudott, hogy nem a legfényesebb izzó a csillárban – és védelmébe vette a kis Copperfield Kövért, majd egy aktussal felszólított valami Momentumos Móka Mikit, hogy azonnal monnyon le (a semmiről, amúgy), mert 17 (tizenhét!!!) évesen valami csúnyát mondott egy online rádióban, amit a kutya nem hallgatott soha.

És akkor ezt most így hogy?

Ember, melyik tini nem mond marhaságokat reggeltől estig? Egyikünk sem volt különb tizenhét évesen. Talán annyiban, hogy mi akkoriban leginkább a puncit kergettük, nem politikai műsorokban fejtettük ki vörösbor-kólától befolyásolt véleményünket. Arról nem beszélve, hogy 2006-ban százezrek vonultak az utcára hónapokon át, mert ez a majom Gyurcsány egy pártrendezvényen kifakadt és elismerte, trükkök százait vetették be, hogy megnyerjék a választást. Erre Kövér bűvésztrükkökről hablatyol?

Most akkor mi legyen? – Vonuljunk ki az utcára, mert hiszünk a plurális demokráciában, ahol ilyesmi nem számít túl elegánsnak?

Dehogy vonulunk! Sehol semmi ajvékolás, még a baloldalról sem. Teljes fásultság. (És ezek akarnak kormányt váltani? – eh!)

S most értettem meg, milyen sok idő telt el 2006 óta. Gyurcsány Ferenc akkor sem azt mondta, hogy a választási eljárásban csaltak. Nem mondott olyat, és nem is feltételezhetjük, hogy csaltak volna. Meghamisították az államháztartás különböző szintű dokumentumait, ez igaz. Ám ez semmilyen befolyással nem bírt a választásokra. Ugyanis a két tábor szimpatizánsai állandóak, legfeljebb a szavazási kedv lanyhul, illetve erősödik a pártja potenciájától függően.

A Fidesz pedig egyébként is lehajtott fejjel vonult a vágóhídra, mert egyetlen mantrája a „Szarabbul élünk, mint…” volt. Ami úgy volt ostobaság, ahogy mondták. 2006-ban ugyanis mindenki orrvérzésig vásárolt 0%-os kezdőbefizetéssel hitelre lakást, autót, „lapos tévét”, okostelefont, stb. Ettől az embereknek olyan érzete támadt, hogy kurva jól élnek. Aztán jött a kijózanodás, de akkor már késő volt.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Kövér nem mondott semmi rendkívülit. Egy kétharmaddal rendelkező kormány voltak, így bármilyen választási törvényt alkothattak, az mindenképpen törvényes lett volna. S még csak nem is valami újat találtak ki, hanem az Európában is széles körben elterjedt „a győztes mindent visz” elvet alkalmazták, amelynek legfőbb jó tulajdonsága, hogy erős kormányokat eredményez.

Ami egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hiszen a stabilitás fontos. Nézzük meg a másmilyen választási rendszerű államokat, félévente új kormányok, előrehozott választások tömkelege. Az mitől jó? A baloldalon is hiába vernyákolnak ellene, ez a rendszer, - ha lesz egyszer mondanivalójuk a magyar embereknek – nekik is kedvezni fog. Ahogy látom, az nem 2018-ban lesz. 

Szóval, Kövér arról beszélt, hogy ugyancsak kreatívnak kellett lenniük törvényalkotási tevékenységük közepette, midőn a körzeteket átalakították. Rosszemlékű kifejezést használt. Nyilatkozott is valami félkegyelmű szocialista képviselő, és úgy emlegette a „trükkök százait”, mintha az eredendően a Fideszhez lenne köthető, a szocikhoz pedig nem, hiszen ők ott sem voltak.  

Soha nem voltam különösen nagy forradalmár, vagy legalábbis nem az a csoportba, tömegbe verődős fajta. 2006-ban mégis kinn voltam két héten át minden nap. Féltettem a demokráciát, meg akartam akadályozni a diktatúra visszajövetelét. Most meg úgy néz ki, valami hülye Bagi-Nacsa paródiában voltam biodíszlet. Nem villanyoz fel különösebben.

Persze, ettől még igaz, amit mindig mondok is baloldali honfitársaimnak: „A 2006-os terrorért még nagyon sokáig fogtok fizetni!”

Manapság, a nagy társadalmi árokásás évtizedeiben valamilyen érdek érvényesítése kapcsán hol egyik, hol másik politikai oldal veti fel annak szükségességét, hogy bizonyos, az ország egészét mélyen érintő kérdésekben legyen valamiféle konszenzus. A rendszerváltozás óta végbemenő társadalmi változásokat figyelembe véve számomra teljesen szürreális, hogy ezeket a konszenzusos témákat nemzeti minimumnak nevezték el.

Na, de most komolyan! Ahol az ország egyik fele eleve elutasítja a nemzet gondolatát, s ha megemlíti is azt, kizárólag negatív kontextusban teszi, ott a politikai térfél két oldala miként tárgyalhat nemzeti minimumról? Ahol az egyik fél irtózik minden, a nemzetre utaló szimbólumtól (zászló, himnusz, stb), s ha politikai performanszokat szervez, ott az EU zászlaja lobog a magyar helyett, a himnuszt pedig hol az internacionálé (lásd Gyurcsány-Bajnai éra), hol pedig Beethoven Örömódája, az EU himnusza helyettesíti? Megmondom: sehogy!

Ez van, ha a politika maga alá gyűri a társadalmat, és már az egyes tartalmaknak is politikai nevet ad. Nem új keletű szokás ez náluk. A politikai nemzet fogalmát is politikusok találták ki. Alig telt el fél évszázad, s már be is bizonyosodott, hogy a politikai nemzet nem létezik, soha nem is fog.

Amint az nem közismert az egyszerű állampolgárok körében, mert az illetékes „tudósok” gondosan átsiklanak bizonyos események történései felett, a politikai nemzet Magyarországon akkor bukott meg, amikor Kun Béla a dicsőséges tavaszi hadjárat során a visszafoglalt területekre nem a magyar, hanem a szovjet zászlót tűzette ki. Ez is egyik (fő) oka volt a későbbi trianoni tragédiának.

Ebből azóta sem tanulva a politika és a „tudomány” továbbra is használja a kifejezést. Azonban nemzet csakis egyféleképpen határozható meg: törzsi-nemzetségi alapon. Elsősorban azért, mert szakrális tartalma lelki megerősítést is ad, másrészt, mert nagyobb társadalmi lefedettséget biztosít, harmadrészt pedig azért, mert az egyazon irányítás alá tartozó személyek és csoportok egyenlősége alapvető, szemben a politikai nemzetben (soha nem) egyesülő társadalommal.

A törzsi-nemzetségi nemzeteszme szerint például magyar az, aki magyarnak születik, s vele azonos jogú magyar, aki jogi aktus útján (házasság) lesz azzá. A különbség nüansznyi, mégis világok választják el a kettőt. A politikai nemzet ugyanis szigorúan jogi képződmény, ellenben a törzsi-nemzetségi nemzetfogalom etnikai alapon tesz egyenlővé.

Egy példával illusztrálom: A politikai nemzet fogalma szerint Fekete Pákó Nigériában született, majd magyar állampolgár lett, ennyiben számít csak magyarnak. A törzsi nemzetségi alapú nemzetfelfogásban Pákó nem az állam területén hosszabb tartózkodási idővel jogot nyert személy lenne, hanem pontosan annyira magyar, mint bárki, aki a honban született.

Utóbbi felfogásnak jelentősen nagyobb a társadalomba integráló hatása, hiszen szakrális megerősítést nyer az „egy vagy közülünk” kifejezés. Gondoljunk csak a középkori zsidótörvényeket kijátszó Mátyás királyra, aki megnyerte ügyének a zsidókat, rangot és pozíciót adott közülük a jó képességűeknek, felemelte, magyarrá tette őket. Csak elmeháborodottak vitatják Mátyás államának sikerességét.

Némi történelmi áttekintő után visszakanyarodva napjainkhoz, s tovább elmélkedve a nemzeti minimum témakörén, nem tudok felemlíteni egyetlen ésszerű érvet sem, miért kéne a jobboldalnak és a baloldaliságot elutasító egyéb, nemzeti társadalomban gondolkodó csoportoknak konszenzusra törekedni a nemzetet megvető internacionalista-globalista baloldallal.

Rághatjuk a gittet, mint Lattmann Tamás nemzetközi jogász az „illegális migráció” kifejezéssel kapcsolatban, hogy helytelen az elnevezés, de akkor sem jutunk közelebb a legfontosabb kérdéshez. A legfontosabb kérdésről majd később!

Az megvan, hogy Lattmann az ATV-n azért bírálta vehemensen a kormányt és migránspolitikáját, mert helytelennek tartja az illegális migráció kifejezés használatát. Ugyanis a jogtudomány illegális határátlépést ismer, amelyet az irreguláris, tehát nem szabályozott migráció körbe sorol. Ergo mindenki használja a jogi kifejezést, ne konyhanyelven kommunikáljon. Oké, de vajon Lattamann Tamás otthon Solanum tuberosumnak nevezi a krumplit? Merthogy annak az lenne ám a becsületes neve.  

Ne legyünk gittegylet! Ne rágódjunk azon, helytelen-e a nemzeti minimum meghatározás, vagy valami más nevet kéne adni a gyereknek. A legfontosabb kérdés az, a mai valóságban helye van-e bármiféle konszenzusnak a baloldallal, s a magukat baloldalinak vallók csoportjaival?

Az én válaszom erre az, hogy nincs. Nem tudok egyetlen olyan témát sem, amelyet a baloldal ma képvisel, és az előrébb vinné az ország, a magyarság, Európa és a világ ügyét. Hallott már valaki baloldali embertől a neomarxista-neobolsevik lózungokon kívül mást is mantrázni?

Ne tévedjünk nagyot, a helyi (partikuláris) ügyek (például városfejlesztés, műtárgyak, épületek, intézmények gondozása, stb) sosem voltak politikai ügyek, csak azzá mutálódott ebben az elfajzott társadalomban. Azokban a konszenzus nem politikai kérdés. A nemzeti minimum alatt egyébként is többnyire szimbolikus aktusokat értenek a róla lamentálók.

S ha mind emellé odatesszük, hogy a baloldal térnyerése eddig mindig népirtáshoz, vérengzéshez vezetett, akkor teljesen érthető az elhatárolódás(om). Ez okból joggal kérheti számon rajtam bárki, hogy ezek szerint elzárkózom-e mindennemű kommunikációtól a baloldali emberekkel.    

Íme, a válaszom:  

„az ember okos, de nagy tömegben buta és hisztérikus állattá válik.”

/’K’ ügynök – Man in Black/

Vagyis az egyes baloldali személyek (ismerősök, barátok, családtagok) tekintetében, ha konszenzus nem is, de diskurzus szükséges. Pusztán azért, hogy megismerjük egymás álláspontját. Ne adj Isten, esetleg meg is értsük, mit miért mond vagy tesz. Családtagom és kedves ismerősöm is van több, aki baloldali. Azonban számomra nem ez a mérce, amivel őket mérem.

Én ugyanis a baloldali nézetek mellett elutasítom a politika primátusát a társadalom legtöbb területének kérdéseiben. A politika nem tudja a mindenre a választ akkor sem, ha úgy tesz, mintha tudná. Szinte már-már várja a különböző alkalmakat és az ügyeket, amibe belekotnyeleskedhet, mert fenn akarja tartani szavazótábora számára azt a látszatot, hogy ő mindenhez ért.

Csütörtökön, a Kormányinfón Lázárnak szegezte a kérdést egy okvetetlenkedő újságíró, hogy nem érzi-e felelősségét a kormányzat az őcsényi migránsellenes hangulat miatt. Lázár lazán rávágta, hogy nem. Ami politikailag elfogadható, de a tudomány ismeri az elitek „modell szerepét”, vagyis a jelenséget, hogy az egyszerű ember az eliteket utánzó attitűdöt vesz fel. Magyarországon Szalai Erzsébet szociológus foglalkozik elitkutatással. Kiváló tudós. És baloldali, csak mondom!

Ez okból, ha a politikai elitünk … őőőő … hogy is mondjam finoman? … lop, az egyszerű ember könnyedén felmenti magát hasonló cselekménye bűne alól. Aztán mondjuk az már vicces, amikor a gipszkartont és cementet hazalopkodó építőipari dolgozó letolvajozza a kormányt.

Tény tehát, ha a politika és a politikai elit tagjai mindenbe beleszólnak, lehetnek olyan kedvezőtlen történések, társadalmi jelenségek, amelyekért vállalniuk kell(ene) a felelősséget. Nem teszik, és ezzel is példát mutatnak. Ezért divat nem felelősséget vállalni semmiért, s ebből fakad a következménynélküliség is, de az egy másik téma lenne.

Újabb kitérő után visszakanyarodhatunk az én baloldali ismerőseimhez. Szóval, ők nem baloldali ismerősök vagy családtagok, CSAK ismerősök és családtagok. Soha fel nem merülne bennem, hogy akárkivel is megszakítsam a kapcsolatot az ő politikai nézetei miatt. Az ugyanis az illető személy megítélésében csak a nagyon sokadik szempont.

Nekem a baloldali eszmével/eszmékkel van bajom. Hazug, aljas, gyilkos természetű. Mástól elvenni, mert azt nem illeti meg, mert az nem elfogadható módon jutott hozzá, stb. Aztán szépen legyilkolták a nekik nem tetszőket, majd pontosan ugyanúgy éltek, mint akiket azért gyilkoltak le, mert azok gazemberek voltak. A szervilis kisember pedig éljenezte őket.

Édes Istenem, a vidéki emberek, - velem együtt – hogy hittek a szocializmusban! Semmit nem sejtettünk abból, ami Budapesten történik, nem ismertük a valós történelmünket sem. Mi nem loptunk, mi tanultunk és dolgoztunk, s a szocialista ember erényeit tartottuk. Ugyanekkor Budapesten az elvtársak tivornyáztak, tobzódtak, dúskáltak. Úgy éltek, mint a grófok és bárók. A vidéki ember véréből és verejtékéből.

Ma is ez megy. Az összes politikusunk munka nélkül lett milliárdos, aztán bevallanak a vagyonnyilatkozatukban egy panellakás felét, romló anyagi helyzetet. Mellettük viszont a feleségeik, férjeik, barátaik és rokonaik hirtelen mind zsenikké lesznek és milliárdokat gründolnak össze. Nem hülyék az emberek, tudják, hogy átverik őket.

Viszont én a baloldali polgártársaimmal ellentétben nem vennék el semmit tőlük. A világ ugyanis mindig így működött. S ha a hőbörgő melósból lenne hirtelen miniszter, - mint volt az átkosban – ugyanúgy lopna, urizálna, rokonok, ismerősök nevén rejtegetné a vagyonát. Bizony, senki sem jobb a Deákné vásznánál.

S noha mindenki tisztában van a helyzettel, nincs összefogás, ami ezen változtathatna. A pártok szimpatizánsai ugyanis csak a másik pártok politikusait tartja gazembernek, a sajátját viszont hérosznak. Bumm! Ilyen egyértelmű helyzetben sem tudunk kialakítani egységes álláspontot, akkor hogy tudnánk ennél sokkal bonyolultabb, nagyobb távlatú kérdésekben?

Nincs és nem lehetséges a konszenzus politikai táborok között, mert mindkét oldalon mindig lesz elégséges gyalogos katona, aki kész a vezetőiért szuronyt előre szegezni. S egyre többen vagyunk/leszünk, akik nem a politikumtól várják a megoldásokat, akik törekszünk megismerni a múltunkat, hogy abból tanulhassunk. Akiket nem lehet utcára hívni olyanokkal, hogy legyen semlegesneműeknek külön WC, hogy ne kelljen tanulni az iskolákban, hogy fogadjunk be félállat muszlimokat, mert az milyen jó, ha legyilkolnak minket.

Szépen nő a számunk, akik nem vagyunk kíváncsiak hazugságokra, akik értékén kezeljük az eseményeket és embereket, akik nem vágyunk permanens forradalomra és négyévenkénti hisztériára a szavazás körül. Akiket nem lehet megvenni demagóg szövegekkel és olcsó ígéretekkel, hogy „én majd jobb leszek, mint a másik volt”. Akik nem hisszük, ha kinn a óbégatunk az utcán, akkor világváltókká válunk, mert mi nem is akarjuk megváltani a világot, megelégszünk a környezetünkkel harmóniában élni, a szomszédjainkkal kölcsönösen tisztelni egymást. Nekünk elég szerető családban élni, mi a legkisebb egység szilárd alapjáról építjük a jövő társadalmát. Titokban, hogy ne is vegyétek észre.

A 80-as években is voltak jogai a diákoknak. Többnyire csak papíron, de minket amúgy sem érdekelt különösebben a jövőnk. A mának éltünk, mint minden normális fiatal. A politika sem a közéleti témákon történő állandó rágódás, de pláne a párt létének és szerepének taglalása formájában nem érdekelt minket. És most kapaszkodjon meg minden, tudásra szomjazó balliberális: a tananyag sem érdekelt. Egy csöppet sem.

Aztán egyszer rendeztek valami diákparlamentszerűt, ahol a diákokat osztályok (szakok, mert szakközépiskola volt, ahol minden osztály egy szak volt) és évfolyamok szerint képviselte két-két tanuló. Mit ad Isten, a mi osztályunkból a derék bolsevik osztályfőnökünk engem választott a képviseletre egyik személyként. Mondtam is neki, hogy „de tanárnő, múlthéten még azt tetszett mondani, hogy bolond vagyok...” Nem hatotta meg.

Később megvilágosodtam. A lényeg az, hogy a felvetni kívánt témákat nem mi, a diákok határozhattuk meg, hanem az osztályfőnök adta ki utasításban. Nekem annak érdekében kellett felszólalnom, hogy az étkezdét bővítsék a könyvtár rovására. A másik téma is hasonlóan szimpatikus volt. Mondanom sem kell, hogy a parlament után tanárok tömege ugrott a torkomnak. És az osztályfőnök? – Hát, ő meg gyűlölt. Ő jelentett rólam, miatta nem mehettem egyetemre a rendszerváltozásig.

Ezek a szép emlékek a tegnapi diáktüntetés kapcsán jutottak eszembe. Édes Istenem, hogy is mertünk volna arról panaszkodni, hogy sok a tananyag! Általánosban (70-es évek) még szombaton is kellett iskolába menni, csak a vasárnap volt szabad. Ej, milyen boldogok is voltunk, amikor bevezették a minden második szombati szabadnapot! Majd később minden szombat az önfeledt játéké lett.

Nem panaszkodtunk, pedig zongorázni lehetne a tananyag ránk rótta teher súlyának különbségét a mostanihoz viszonyítva. Nem panaszkodtunk, tanultunk. Ez volt a dolgunk. A diák munkája a tanulás, ezzel járul hozzá a társadalom üzemszerű működéséhez, a fejlődéshez. Igen, ez is egyfajta tudatosság, hogy tisztában vagyunk a kötelességeinkkel, illetve azok teljesítésének társadalmi (és egyéni) hasznával.

Tudatosság az is, amit a diákparlament propagál: a diákok jogainak megjelenítése. Más kérdés, hogy egy hajszálnyi haszna sem volt annak, amit pénteken műveltek. Persze, ez nem az ő hibájuk, hanem azoké, akik a háttérből irányítják őket. Bizony, ahogy nekünk megmondták a felnőttek, milyen témákat vethetünk fel a diákparlamenten, nekik is adtak ukázt.

Hogy kik? – Jaj, hát ugyan kik? A körúton belüliek, a Vajda Mihály baloldali filozófus „Szög a zsákból” című önéletrajzi írásából megismerhető személyek. És most idézni fogok. Tehetem ezt leginkább azért, mert a Facebook-on éppen éjfélkor visszakapom az eredeti regisztrációmat, s addig a másodprofilommal jól megosztom ezt a posztot, amiért nyilván kitiltanak 30 napra.

Tehát Vajda Mihály a következőket mondja:

 „Az arisztokráciát ugye kinyírták, az értelmiség állandóan újratermelődik, utálja is a többség kellőképpen. Utálja az az elit, politikai elit, amely most a legutóbbi fordulat kapcsán abból a bizonyos sok százezer parasztból származik… Ez a több százezres, milliós jobbágy-mentalitású tömeg. A többsége jobbágy-mentalitású. Mindent elfogad, mert éppen ez a szabály. Ez a szabály és a szabályokat be kell tartani… Ez az, amit nagyon lassan ért meg az egész magyar, az a bizonyos, ma már nem csak zsidó, de azért erősen zsidó mentalitású értelmiség, hogy bizony igen hosszú időre volna szükség, amíg ez megváltozik… Az értelmiség többnyire nem érti, nem akarja érteni, hogy egy olyan jobbágy-mentalitású tömeggel áll szemben, amelynek mentalitása másutt sem változott egyik évről vagy évtizedről a másikra…” (236-237. o.)   

 Ők tehát a körúton belüliek, ők fújják a passzátszelet 1949 óta. Előtte kis ideig a Tanácsköztársaságban is.

Ám nem célom a vénségére teljesen elhülyült (egyébként sosem volt túl okos) Vajda Mihályt froclizni. Elmondta a tutit, ledöntötte a tabut. Mit érdekli őt, mi lesz utána, neki már a hamu is mamu. Viszont tökéletesen szemlélteti azt, amit bemutatni szeretnék: hogy tudniillik az egész diákparlamentesdi nélkülözi a józan gondolkodásnak még a csíráját is, mégpedig azért, mert a mögöttük álló éceszgéberek még náluk is sötétebbek.

S ha valaki azzal riposztozna, hogy ezek a megmondóemberek többnyire a magyar tudományos (LoL) élet színe-java, én azt válaszolnám, amit Lionel Logue válaszolt III. György királynak A király beszéde című filmben, midőn a király kijelentette, hogy logopédusai mind csupa lord voltak addig: „Akkor címeres ökrök”.  Sehol a világon nem annyira fordítottan arányos a tudományos fokozat és az elmélyült tudás közötti összefüggés, mint Magyarországon. Mert itt a liberális démonokrácia előtt szocializmus volt, ami annyit tesz, hogy lefejezték a komplett tudományos elitet, hogy körúton belüli káderekkel helyettesíthessék őket, akik aztán most a magyarokat a vidékkel azonosítsák, a vidéket pedig jobbágymentalitású tömegként aposztrofálják.

Fentiek okán mondta Gyetvai Viktor, a diáktüntetés egyik szervezője a következőket:

„Készségeket kell adni, és elérni azt, hogy a diákok ne azért járjanak iskolába, mert kötelező, hanem mert ott olyan készségeket sajátíthatnak el, amiket ők is fontosnak éreznek. Például azt, hogyan kell együttműködni, csapatban dolgozni, beszélni, prezentálni. Ma már sokkal gyorsabban változik a munkaerőpiac, már nem engedheti meg magának egy iskolarendszer, hogy egy szakmát adjon a gyerekek kezébe” 

Tegyünk tisztába néhány fogalmat!

Első: Semmilyen oktatási rendszerben nem ellentétpárja a lexikális tudást eredményező oktatásnak a készségek átadására irányuló oktatás, mivel mindkettő tudást ad át.

Második: a lexikális tudás bővítése nem azt jelenti, hogy az oktatás célja a diák agyának adatokkal történő teletömése. Egyszerűen annyi, hogy a tanuló legyen tisztában az információ létezésével, s ebből következően azzal, honnan és hogyan keresheti vissza az adatokat magáról az információról.

Harmadik: ezzel szemben éppen a készségek átadása jelenti az agy megterhelését, ugyanis a készségeknek az a tulajdonsága (a szó jelentéséből adódóan), hogy rutinszerűen legyünk képesek alkalmazni őket.

Negyedik: Amikor a poroszos oktatást bírálják a szervezők, akkor éppen a készségek megszerzését preferáló oktatást kritizálják, hiszen a poroszos oktatás legfőbb direktívája a praktikum és hasznosság.

A liberotalibán européer oktatáspolitika szerint „ma már a tudás nem cél, hanem eszköz a társadalmi részvételhez.” Ez a szemlélet pusztán csak a tudomány létezését tagadja, de azért elég népszerű a köreikben.  

És itt visszakanyarodnék a „lexikális tudás” fölöslegességének, mint a liberális oktatáspolitika zászlócímerének taglalásához.

A különböző tudományos problémák (társadalmi, fizikai-matematikai, stb) megoldásához, - tekintve azok komplexitását - interdiszciplináris (tudományok közötti) együttműködésre van szükség. A jövő tudósának eszménye pedig egy olyan tudós, aki magában egyesíti több tudományterület tudását. Ezt hívják transzdiszciplinaritásnak, azt a tudóstípust pedig polihisztornak.

Tehát miközben a liberális átokfajzatok által eluralt tudomány törekvése a tudáskoncentráció, addig a tudományra felkészítő, előkészítő oktatásban ugyanők hitvány naplopókat képeznének. Ugye, érezhető itt némi ellentmondás?

Az én értékrendem szerint a tudás megszerzése egyszerre cél és eszköz. Cél, mert az individuum általa képes érvényesülni a társadalomban. A társadalom pedig, ugyebár, nem birtokolhatja helyettem a tudást, az csakis az enyém, s azt én a társadalom fenntartásának, építésének szolgálatába állíthatom.

A tantárgyak szerinti oktatás, amit a derék diákparlamenterek kifogásolnak, diszciplínákat fed le. A társadalom komplexitásának permanens növekedése, az állandó differenciálódás pedig bővíti az ismeretanyagot. Ergo a tananyag az emberi civilizáció fejlődésével nő. Vagy ezek a tesiből felmentett anyuci kedvencei visszamennének a kemény pattintott kőkorszakba és leginkább lándzsát hegyeznének? Jézusom, fél napig sem maradnának életben!

Más posztomban már tárgyaltam a digitális társadalom elvárásait az egyedek és csoportok felé. Egyértelmű, hogy az oktatás infrastrukturális hátterét folyamatosan fejleszteni kell. Ez pedig nem anyuci és apuci feladata, hanem az államé. Alaptörvényben vállalta, szóval, ellenvetése nem lehet.

Ugyanakkor a tanulás sem pusztán lehetőség, nem csak egy jogosultság, hanem kötelezettség is. S bár a törvényeknek alapvetően a társadalom elvárásait kell teljesíteniük, éppen azok szabnak határt a nem felnőtt korúak érdekérvényesítési lehetőségeinek. Ebből egyenesen következik, hogy a pénteki diáktüntike egy sehová nem vezető, értelmes emberi célokat ki nem tűző, akceptálható elvárásokat meg nem fogalmazó anarchista dzsembori volt. Szerencsére ezzel a résztvevők 99%-a nem volt tisztában, ők csak kicsit lazultak.   

A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.

/Albert Einstein/

Többszörös gyerekgyilkost így még nem ajnároztak, mint a balliberális embertípus köreiben Geréb Ágnest. Mára odáig jutottak, hogy Geréb nem kevesebb, mint a sztálini diktatúránál is elviselhetetlenebb Orbán rezsim elleni forradalom és szabadságharc zászlóján a szabadságot jelképező lyuk.

Geréb Ágnes egy hős, – olvasom. Geréb már akkor bevezette az apás szülést, amikor nyugaton még nem is ismerték – írják máshol. S vélhetően Geréb Ágnes volt, aki Semmelweis Ignácnak álcázva magát az anyák megmentőjeként vált ismertté. Szinte látom a szemeim előtt, amint Delacroix-nak modellt állva készül „A szabadság vezeti a népet” című festmény. Egyik sem kevésbé valószínű, mint az, hogy bármi köze lenne az apás szülés elterjesztéséhez Magyarországon a 70-es (!!!) években.

Ezek az éktelen és ostoba hazugságok nemhogy elmosnák a képet, amelyet erről a nőről alkothatunk, hanem kifejezetten élesítik azt. Mennyire el kell rugaszkodniuk a valóságtól azoknak a balliberális rikkancsoknak, akik most héroszként igyekeznek bemutatni őt nekünk! Jobbágy-felszabadító, írja Puzsér. Neki köszönhetjük, hogy ma polgárok és nem jobbágyok vagyunk. (LoL) Az orvosi lobbi áldozata, olvasom máshol. A rákosista időket idézi az otthonszülést tiltó törvény, vélekednek.

Akárhogy is, racionális érvelés sehol. Leszámítva, - és jelentőségét nem degradálva! – Balavány írását a HVG-ben. Pont ott! Na, mindegy.

Persze, bármennyire is elítélem azt, amit Geréb tett, bármennyire is visszataszítónak találom a szakmaiságtól lecsupaszított fanatizmusát, én sem küldeném börtönbe. S ha el is ítélném, egyrészt legfeljebb bűnsegédként, másrészt egy teljesen eltérő jellegű bűncselekményben, amiről majd később. Igen, ebből egyenesen következik, hogy az én szememben a valódi bűnösök a szülők.

Az megvan, hogy a mai (modern?) nők 90%-a a vizet is megmosná? Olyan hisztéria övezi a higiénikus környezet kritériumait, hogy attól égnek áll a hajam. Na, most ugyanazok a nők, akik az ételt Domestosszal mossák meg hideg vízben, mert nem bíznak a hőkezelésben (sütés, főzés), a saját misztifikált kényelmük érdekében kiteszik az újszülöttet az otthoni nem steril környezet hatásainak.

Kissé ellentmondásos. Kérdezhetnénk, hogy „hol itt a logika?”, de nőkről lévén szó, eltekinthetünk ettől. Aki szerint a hidegvíz lemossa a bacikat, de a több száz fokos hő viszont nem elég biztosíték, azoktól logikát várni hiábavalóság. S miközben szívesen szülnének az otthoni IKEA-s ágyon, vagy a hidromasszázskádban, letojva, hogy az immunrendszer nélküli csecsemőt esetleg fertőzésnek teszik ki, ugyanezek később visítanak, ha a gyerek a kezébe, szájába vesz valamilyen, Domestosszal le nem fertőtlenített tárgyat, ételt, akármit.

Mindemellett ezek a szülök már hasonló mentalitású szülőktől születtek, tehát szinte az összes szenved valamilyen allergiás betegségben a gyenge immunrendszere miatt. Bizony, mert már az ő anyukájuk is mindent megtett, hogy ne legyen fejlett, erős immunrendszerük. S ezek a gyenge szervezetű emberek úriasszonykodásból, felelőtlenségből mondanak le az ésszerű döntésről, amely szerint kórházi steril körülmények között, komplikáció esetén is azonnali, a legmagasabb szinten nyújtott szakszerű beavatkozás mellett szülnék meg gyermeküket.

Két hét múlva lesz egy éve, hogy magam is részt vettem egy apás szülésen. Kórházban, természetesen. Szavakkal alig lehet leírni, milyen csodálatos élmény volt. Az intézménybeli körülmények minden kényelmet és biztonságot kiszolgáltak. A személyzet figyelmes, kedves és odaadó volt. Külön szobát kaptunk, ahol gyermekem édesanyjával intim körülmények között lehettünk. Időnként csendesen benyitott az orvosunk és a szülésznőnk, hogy megvizsgálják az anyukát, eljött-e a pillanat.

Olyan volt minden, mint egy tündérmesében.            

Félreértés ne essék, nem zárkózom el teljesen az otthonszüléstől, de annak szakmai, elsősorban infrastrukturális háttere hiányában nem tudom támogatni. Valahogy úgy tudnám elképzelni, mint a taxisokat: az összes magánzó, de társaságba tömörültek, van egy központjuk, s amikor megkezdik vagy befejezik a munkát, bejelentkeznek. Miért ne jelentkezne be a bába is egy kórházba, hogy most megy szülni, legyen készenlétben egy mentő, ha komplikáció lenne?

A terhesség nem betegség, a szülés sem egy trauma, hanem a világ legszebb és legtermészetesebb történése. S bár maga az aktus természetes, mi, a modern társadalomban élő emberek már nem rendelkezünk a természetben élő őseink számos képességével, tulajdonságával.

Egy mai nő szervezete nem erős oly mértékben, mint egy őskori nő szervezete volt. Fizikai erőnk is jócskán megcsappant hozzájuk képest. Az emberi újszülöttek pedig végletesen magatehetetlenek, igénylik a szakemberek közreműködését világra jöttükkor. Hozzáteszem, ilyen, szülést segítő specialisták már az ősembereknél is léteztek. A lényeg tehát az, hogy a kórház az ő szakemberei és felszereltsége által nyújtott tényleges és pszichés biztonságával a legideálisabb hely egy gyermek megszüléséhez.

Én elfogadom, hogy a magyar egészségügy fejlesztésre szorul, hogy vannak országok, ahol jóval előttünk járnak e téren. Azt viszont totálisan leszarom, hogy a balliberális érzületűek most mindent apokaliptikus elmebajuk szemüvegén keresztül néznek és látnak. Az én memóriám elég jó, emlékszem, milyen volt az egészségügy tíz éve. Zongorázni lehet a különbséget, mennyivel jobb most.

Ugyanakkor tény, hogy a saját tapasztalataim nem a társadalom perifériájára szorult ember tapasztalatai. Én, amikor MR-t kérek, azonnal jelzem, hogy fizetek, nem várok hónapokat. Amikor a sportkórházba megyek rutinra vagy műtétre, akkor is a zsebbe nyúlok. Mert elvárásaim vannak. S ha valakinek magas elvárásai vannak, annak fizetnie kell. Az USA-ban is, nekem elhihetitek. Sőt, ott kell csak igazán!

Természetes volt tehát, hogy előre fogadtunk orvost és szülésznőt, magánrendelésre jártunk hónapokon át, oktatásban részesültünk a szüléssel kapcsolatos valamennyi témakörben. Nagyon sokba került, de megérte. Az elsőtől az utolsó mozzanatig minden pontosan úgy történt, ahogyan azt előre elmondták.

Hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának? – Miért, Geréb Ágnest ki látta már a sajókazai cigánytelepen szülést levezetni?

Úgy bizony! S akkor helyben is vagyunk. Geréb Ágnes túl azon, hogy egy a szakmaiságot levedlett fanatikus, még adócsaló is. A bűncselekmény, amiért én elítélném, az a költségvetési csalás.

Jaj, szegénykéim, hát azt hittétek, ez a jóasszony ingyen bábáskodik?  

Hát nem! Ő is elkéri azt a „kis” pénzt, hiszen neki is csak élnie kell valamiből. Számlát ugyan nem ad és az is kiderült róla, hogy felelősséget sem igen szeret vállalni a tetteiért, de a pénzecskét zsebre teszi. Bizony, kedves pártoló anyukák, sokan vannak közületek, akik hiába vágynak otthon szülni, nem biztos, hogy meg tudjátok fizetni a bábát, pláne egy olyan híreset, mint Geréb.  

Mindent elmond ennek a nőnek a jelleméről a bíróságon utolsó szó jogán elmondott beszéde, amelyben tevékenységét a jövőért, a fejlődésért való állandó küzdelemként értelmezi, magát szakmája úttörőjének tartja, egy önfeláldozó személynek, s mindeközben eszébe sem jutott vitatni az ellene felhozott vádakat, a szakmai hiányosságokat feltáró, koncentráció kiesésről, helytelen orvosi műfogás alkalmazásáról szóló szakvéleményeket.

Tévedhetetlennek és nélkülözhetetlennek tartja magát. Mondom, ő volt Semmelweis Ignác álruhában. Eh, amennyiben józan belátási képességgel bírna, tudná, hogy úttörőnek lenni nagy felelősség. Ahol előttünk még nem jártak, ott sok láthatatlan forrása van a veszélynek, hibázni könnyű. S ha valaki életekbe nyúl bele, annak a felelőssége még nagyobb, annak a hibái sokkal súlyosabbak lehetnek.

Geréb Ágnesnek nincs felelősségtudata. Ezért minden, amit önjelölt reformerként tesz, teljesen tudománytalan, hisz nincs sem szakmai, sem morális kontrollja.   

Úgy másfél hete olvastam az NSO-n, hogy Hosszú Katinka és Shane Tusup házassága válságban van. Először el sem akartam olvasni a kommenteket, mert rühellem azt a primitív gyalázkodást, amit úszónőnkkel kapcsolatban mindig tapasztalok a véleményt formálók részéről. Azonban azt reméltem, talán a kommentek között friss információra lelek, így végigszenvedtem.  S hány újabb hírt és pocskondiázó hozzászólást már azóta!

Okosabb nem lettem a helyzetet illetően, csak dühösebb. Ennyi kretént! Próbáltam is elengedni a témát, de egy Reflexman nevű blogger írása végképp kiakasztott. Rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon a profizmussal kapcsolatban borzalmas tévhitek terjednek, s mint az már lenni szokott a dezinformáció és a valóság találkozásakor, jön a bumm.

Immanuel Kant, német filozófus a Breviárium bevezetőjében a következőt mondja:

„Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az eredményben mutatkozik.”

Mi a profizmussal vagyunk így. Aki nem dolgozik, hanem csak sportol, arra azonnal rámondják, hogy profi. S az eredmény? – Az nem számít! Jól meg is írta a mi bloggerünk, hogy „Önmagában az éremtenger (ami természetesen hatalmas teljesítmény) nem jogosít fel ilyen "menetelésre", ilyen elismerésre…”

Menetelés alatt azt érti, hogy egy felröppent kósza hír szerint Katinkáról nevezik el a csillebérci úttörőtábor helyén épülő úszóakadémiát. Sőt, állítólag ő maga (és férje?) fogja működtetni. (Bár igaz lenne!) A kormány mindenesetre peren kívül megegyezett a területet einstandoló szocialista politikussal, Rácz Péterrel, az úttörőszövetség egykori elnökével.

Mielőtt belemennék Hosszú Katinkáék személyiségének külön-külön és együttes vizsgálatába, ejtenék pár szót arról, hogy ki mit érdemelne az eredményei alapján.

Az én személyes sportoló idolom Egerszegi Krisztina. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Amikor legalább tíz éve nem úszott, Güttler Karcsi azt mondta róla, - és én ezzel egyetértek – „ha Egérke most lejönne és úszna egy-két hónapot, megverné a mostani menőket”. Istenadta tehetség volt, akit rábíztak egy narcisztikus hajlamú vadbaromra (Kiss László), aki verte és más módokon alázta, melynek következtében huszonkét évesen, 1996-ban visszavonult.

Csak, hogy mindenki jól lássa: Hosszú Katinka 27 évesen ért fel a csúcsra, Egérke pedig ennyi idősen már öt éve nem úszott. Olyannyira nem, hogy tíz évig (!!!) uszoda közelébe sem ment. Egyetlen sporttársával sem tartotta a kapcsolatot, senkivel nem beszélt többé. S a most őt ajnározók fel sem teszik a kérdést, „miért?”. Nos, miért? Miért történt mindez így?

Mit kellett megélnie, hogy huszonkét évesen teljesen elforduljon a sporttól? Én nem hiszem, hogy a pofonok, amit olimpiai bajnokként kapott Kisstől, elegendőek lettek volna. Persze, az okosok most azzal jönnek, hogy de az utóbbi időben milyen jó volt a viszonyuk. Nem volt az. Engem az érdekelne, hogy ki és mivel vette rá Egérkét, hogy ezzel a latorral egyáltalán szóba álljon.

Nos, válaszokat aligha kapunk. Krisztina királynő sosem volt a szavak embere. Annyit azért lehet tudni, hogy úszóakadémiához nem adja a nevét. Akkor meg ki más, ha nem Katinka? Tudom, Darnyi Tamás. Én őt „ismerem” személyesen is. Egy helyre jártunk bulizni. Néha még váltottunk is pár szót. Nem egy példakép típus, noha fantasztikusan nagy tehetségű versenyző volt. Ám, ha ő sem, akkor ki? Reflexman állítólag tucatjával tudná sorolni a neveket, akik nagyobb úszók, mint Katinka.

Persze, nem lehet tudni, nem kalandozott-e el más sportok felé is gondolatban, mert az írása inkább csak a fogalmatlan irigy proli epeömlése. Szóval, úszás. Ki alkalmas ma profin felépíteni egy úszóakadémiát?

S akkor eljött az idő, hogy beszéljünk kicsit Katinkáról is!

Ennek a lánynak annyi lelkiereje van, mint nagyon keveseknek. Ez annyira dacossá válik, ha őt leírják, hogy elképesztő. Gyerekként a nagyapjának adott egy fricskát, amikor az eltiltotta valami kis iskolai bulitól, féltvén, hogy a sport rovására megy. Rögtön úszott egy egyéni csúcsot. Nesze neked, nagyapa!

Aztán jöttek a kudarcok. Gyárfás 2008-ban Peking után azt mondta neki, hogy vonuljon vissza. Tizenkilenc éves volt ekkor. Ezzel mondjuk lekörözte volna Egérkét. Helyette elment az USA-ba és a 2009-es római (szuperdresszes) világbajnokságon már világbajnokként tért vissza. Majd 2012-ben Dave Salo, az amerikai edzője azt mondta neki, ne induljon az olimpián. Nem is készítette fel. Az eredmény ismert.

Ám ezt követően megszületett az Iron Lady. Egy nem Istenadta tehetség, egy szorgalmas iparos felért a csúcsra, mert képes volt átmenni a metamorfózison, ami őt igazi profivá tette. És ma már minden mozdulatán látszik, hogy mivel van dolgunk. Ő A BAJNOK. Így, csupa nagybetűvel. Nincs hozzáfogható akaraterejű sportoló. Vannak elképesztő, kivételes tehetségek, de nincs egy „melós” sem, akiből félisten lett.       

És ez bassza a csőrét a sok irigy prolinak. Proli alatt nem a pénzben, hanem értelemben szűkölködő, társadalmi biomassza részét képező egyedeket értem, akik képességbeli hiányosságaik miatt marginalizálódtak. Szóval, ez a bajuk vele, hogy tulajdonképpen közülük való, egy igazi vesztes, egy szerény tehetséggel megáldott ember. Hogy mer az ilyen mégis valakivé válni?

„A győztesek azok a vesztesek, akik nem adták fel.” – Ezt először egy amerikai futballistától hallottam. Szégyen, de már nem emlékszem, kitől. Talán Manningtől, de ez nem biztos. Mindenesetre nagyon igaz a mi Katinkánkra.

Nemrég olvastam egy Szávai Ágnes, volt "profi" teniszezőnkkel készült interjút. (de minek?) Elpanaszolta, hogy az egyik férfi top teniszező, akiről mindenki azt gondolja, milyen kedves ember, a valóságban nem is az. Meglepett a nyilatkozata. Mégis mi a baja vele? - Nem áll le jópofizni, mert még el kell engednie mentálisan versenyt, az edzést, stb? S ha nem bájolog, akkor már bunkó? Hogyan adja át ez a nő a profi viselkedésmintát a tanítványainak? Megmondom: sehogy. Azt sem tudja, mit jelent profinak lenni.

Aki egyetlen tevékenységre fókuszál, arra teszi fel az életét, az úgy viselkedik, mint egy autista: nem vesz tudomást másokról, a külvilágról, nem kér tanácsokat, mert saját gondolatainak rendszerezése leköti minden pillanatát. Aki minden szabadidejét kávéskanállal osztja be, az nem áll le jópofizni, az nem udvariaskodik, nem kellemeskedik. Minden pillanatban minden idegszála, minden egyes izomrostja megfeszül, mint egy felajzott íj. Aki nem sportolt, az nem értheti, aki sportolt és nem érti, az nagyobb baj.

Ez Katinka. Egy nem bájolgó, egy minden mozdulatát automataként kiszámító, az intimszféráját messzire kiterjesztő személy. S ezt a személyt, személyiséget őrzi pitbullként férje és edzője, Shane Tusup. Amikor ezredmásodpercek döntenek arról, hogy mennyit ért a lap, amire az összes téted feltetted, nem örülsz, ha megzavarnak a koncentrációdban. Így eshetett meg, hogy Shane elhajtotta a medence mellől a bájologni érkező Kovács Ági olimpiai bajnokunkat.

Egyértelmű, hogy Ági hibázott, mégis mindenki azon háborodott fel, hogy Tusup üvöltött. Hát ennyire nem értik nálunk, mi a profizmus.

Turi György, neves úszóedző tavaly azt mondta, őt nem érdeklik a modern módszerek, ő marad a 30 éve működőnél. Elhagyták az úszói is és az eredmények is. Troglodita. Na, ennek a Turinak (és az erőszaki Lacinak) a haverja, az alkoholista Törös Károly, szintén úszóedző meg elkezdett tanácsokat osztogatni, feltételezem, nem volt éppen szomjas. Hát, a pitbull neki is leugatta a fejét. Mégis mit várt?

Gyerekek, a jópofizás a fitnesztermekbe való, ahová a legtöbben csak alibiből járnak. A gyakorlatok közben a telefont nyomkodják, vagy sztoriznak. Ott lehet egymásnak különböző témában tanácsokat adni. A profi sport nem így működik. A profi az, amit Katinka és a férje csinálnak. Nem kell, hogy szimpatikusak legyenek, nem cukiskodó versenyen indulnak.

Láttátok, hogyan ölelte meg Katinka Verrasztó Evelint legutóbb a rövidpályás EB-n? Akinek kétsége van afelől, hogy ez a kislány méltán van ott, ahol, az nézze meg ezt a felvételt.

Igen, Hosszú Katinka egy példakép. Ne mitikus figurákat, istenáldotta tehetségeket, kivételes zseniket állítsatok példaképnek a gyermekeitek, a jövő generációja elé, mert azt sosem fogják elérni és csak csalódás lesz az osztályrészük, ha nem maguk is géniuszok. Ám Hosszú Katinkát oda lehet állítani, mint példaképet, mert ő megmutatta, hogy átlagember is képes véghezvinni emberfelettit.  

Nem tudom elfojtani magamban a viszolygást, miközben ezt az összetételt leírom.  Olyan nyersen, durván hangzik, gyomrot görcsbe rántóan. Miközben mi sem időszerűbb az Európa népeinek kultúráját elpusztítani akaró liberális demokrácia tébolyult dühöngésének idején, mint határozottan, mindenre elszántan védelmezni nemzetünk egyedi értékeit, a történelmi múltunk által ránk hagyományozott tradíciókat.

Szóval, gondoljak is bármit a nemzeti radikalizmusról, valamire, amit így is nevezhetünk, egyszerűen szükség van, ha fenn szeretnénk maradni egységes kultúrával rendelkező társadalomként. Mivel manapság minden közéleti témát kizárólag politikai aspektusból értelmezünk, a nemzeti radikalizmusnak is kell egy politikai szerveződés, egy párt, amely felkarolja a törekvéseit.

Sokáig úgy gondoltam, Magyarországon ennek letéteményese a Jobbik. Tetszett az őszinte, karakán kiállásuk, mivel magam is nemzeti érzületű vagyok, akinek identitása a magyar kultúra iránt érzett olthatatlan szerelmében teljesedik ki. S bár úgy vélem, az emberi társadalom fejlettségének egy bizonyos szintjétől a nemzeteken átívelő egyetemes emberi értékeknek kell érvényesülniük, azok nem az egyes emberekben sarjadnak majd erős hajtásokká, hanem oldhatatlan kötelékkel egymáshoz fűződő csoportokban lelnek igazán táptalajra, olyan csoportokban, mint például a nemzet.

A nemzet tehát nemhogy gátja lenne a komplex és egységes emberi társadalom létrejöttének, de egyetlen energiaforrása. A globális szemlélet, amely kizárólag baloldali ideológiák mentén szerveződik, egy zsákutca. Ahogy minden eddigi baloldali eszme, kizárólag gyötrelmet és fájdalmat, káoszt hoz az emberiségre.

Radikális is vagyok, mert abban hiszek, hogy a következménynélküliség dekadenciába süllyeszti a társadalmat. Lássuk csak, az emberek folyton arról beszélnek, hogy melyik gazemberrel mit kéne tenni, ám elrettennek a keményebb retorzióktól. Miközben mindenki radikális változásokat vár a közéletben, ezt úgy szeretné, hogy ne legyenek benne radikális cselekmények. És azt akkor mégis hogyan?

A társadalmunk megalkuvó, szebben fogalmazva konszenzusra hajló. Az emberek inkább dohognak magukban, mint, hogy a gaztettekre reflektáló drasztikus következményeket taglaló híreket nézzenek a tévében. Egyébként is, a baloldali emberek szerint csak a Fidesz lop, de legalábbis érzésük szerint sokkal, de sokkal többet, mint az ideológiájukat propagáló baloldali politikusok, a jobboldal szerint pedig pont fordítva van.   

A radikalizmusnak ebből kifolyólag nincs komoly támogatottsága Magyarországon (sem). Ami egyébként akceptálható emberi attitűd. Egyébként is manapság a radikalizmus egyre inkább hajlik anarchista metodikák alkalmazására. Lásd az LMP erőltetett zöldpártisága, vagy a Momentum fogékonysága mindennemű rombolásra.

Maradt a nemzeti érzület transzparenciája, de a Jobbik sajnos erre (is) alkalmatlan. A nemzeti identitástudat ugyanis összeegyeztethetetlen a parttalan zsidózással és cigányozással. Az a személyes és csoportos hitvallás, amely magát kizárólag úgy képes definiálni, hogy más kultúrát vagy kultúrákat illetlen szavakkal említ, azokkal szembe helyezkedve véli felemelni saját kultúráját, az enyhébb esetben is etnocentrizmus, de sokkal inkább sovinizmus, vagyis egy korcs identitástudat.

A nemzeti identitástudattal bíró emberek egyik legfőbb ismérve, hogy tisztelik a más kultúrát, illetve az azt alkotó népet, hiszen pontosan tudják, hogy abban a másik kultúrában is minden egyes személy magában hordozza annak örökké fennálló lényegét, mint a létező egyik legnagyobb szentséget.

Rendszeres és/vagy figyelmesebb olvasóim most riposztozhatnának azzal, hogy „de a palesztinokat bezzeg pocskondiázod”. Ez igaz is, meg nem is. Mivel nincs palesztin nép és kultúra, így azt otromba szavakkal sem illethetem. Hiszen pontosan ez a bajom azokkal a nomádokkal, hogy sosem akartak igazán egységes társadalommá szerveződni, pusztán az Izrael ellenes európai hangulatot kihasználva elfogadták, hogy a zsidó államot sanda szemmel nézők őket egységes népként kezdték kezelni és nevezni.

Bizony, ezek a derék emberek nem hívták magukat palesztinnak, amíg rájuk nem aggatták e nevet. Ám azóta sincs egységes nyelvük, nincsenek hagyományaik. Elfogadják a pénzt, amit kapnak, s hogy kapjanak még, sivalkodnak kicsit. Leírtam én már máskor is, most is megteszem, véleményem, hogy a „palesztin ügyet” támogatók szimplán antiszemiták.

Az ellenségem ellensége a barátom. – vallják. Nos, ez baromság! A palesztin-zsidó kérdést egy nemzeti érzületű ember csakis a zsidóság pártjára állva kommunikálhatja. A zsidó kultúra az emberiség egyik legrégebbi kultúrája, a zsidóság az egyik legősibb (és legállhatatosabb) nemzete. Tisztelnünk illik. Különösen nekünk, magyaroknak, kik ugyancsak egy régi és nagy múltú kultúra vagyunk.

Ez nem jelenti azt, hogy politikai vagy gazdasági téren feltétlenül barátoknak kell lennünk. Én nem filoszemitizmust propagálok, csak a józanészre próbálok hatni logikus érveléssel. A zsidó állam a nemzetállamok egyik fontos védőbástyája. Egyszersmind fegyver a kezünkben az esztelen baloldali globalizmus ellen. Amíg Izrael áll, addig az európai nemzetállamoknak is van esélye fennmaradni.

Amikor tehát a zsidó kultúrát magasztalom, elsősorban a saját kultúrám iránt érzettek miatt teszem. Mert miközben azt is csodálom és tisztelem, a sajátomért dobog a szívem. Hisz magyar vagyok, sodorjon bármerre is a sorsom. Tudom, ezzel az álláspontommal éppen a magukat nemzeti érzületűnek nevezők között nem vagyok/leszek népszerű.

Nem különösebben érdekel. Nem vagyok az a csoporthoz tartozni szerető fajta. Az én ars poetica-m ez, másé pedig más. A világ így kerek. Tudomásul veszem, hogy a magyar nemzettudat félévszázados szocialista agysorvasztáson ment keresztül, ezért érthetően hosszú a gyógyulás folyamata.

Ugyanakkor mindenkinek számolnia kell azzal, hogy értékpreferenciáinknak hamarosan ki kell állniuk az élet próbáját. akkor majd szükségünk lesz szövetségesekre, lehetőleg olyanokra, akiknek a társadalom felfogásuk azonos a miénkkel. Nézzen szét mindenki, akinek fontos a nemzet, s lássa meg jó szemmel, tiszta szívvel és nyitott elmével, kikre számíthatunk, ha eljön az idő. Mert eljön. Hamarosan.      

Eredetileg teljesen más témakörben szerettem volna blogbejegyzést írni, de egy tegnap esti rövid facebook-csörte, illetve annak végkimenetele eltérített szándékomtól.

Mindig úgy gondoltam, kapcsolatainkat nem szükséges minden aspektusból a saját életkörülményeinkhez, értelmi képességeinkhez, társadalmi státuszunkhoz, szexuális irányultságunkhoz, világnézetünkhöz (politikai hitvallásunkhoz), stb igazítani. Mostanában azonban vannak pillanatok, amikor megingok, s úgy vélem, talán tévedtem.

Engem soha nem érdekelt egyetlen közelebbi vagy távolabbi ismerősömnek sem a nemi identitása, anyagi helyzete, iskolai végzettsége, munkája vagy a ma oly kitüntetett helyen szereplő politikai nézetei. Valamennyi olyan körülmény, amely nem befolyásolja az illető személy emberi minőségét. Márpedig engem csupán ez érdekel, a többi mind elhanyagolható.

Igen ám, de nem mindenki olyan, mint én. Sőt, egyre inkább olybá tűnik, álláspontommal mindinkább marginális helyzetbe kerülök. Ugyanis az, hogy ma egyik vagy másik ember milyen politikai nézeteket vall, alapvető feltétele kapcsolatok kialakulása lehetőségének. S nem csupán kapcsolatok létrejöttének lehet gátja az eltérő politikai hitvallás, de már fennálló, akár több évtizedes ismeretségek, barátságok fennmaradásának is.

Ide jutottunk. Tegnap egy nagyon régi ismerősöm (valamikor, egy másik életemben barátomnak tartottam) a facebook profilja idővonalán felháborodásának adott hangot, hogy vannak olyan emberek, akik a jelenlegi kormányt támogatják. Az ilyen embereket minőségjelzőkkel látta el. Az egyik jelző az „agyhalott” volt. Egy haverja beszállt hozzá kontrázni. Én meg bátorkodtam megjegyzést fűzni a témához. EU Alkotmányra, nemzetközi szerződések vállalásaira hivatkozva igyekeztem kiegészíteni meglehetősen hiányos ismereteiket.

Nem kellett volna. Az én ismerősöm ismerőse azonnal rám támadt. Na, azt meg neki nem kellett volna. Ugyanis

„Először is tova lebben
Lenge bájjal kalapom,
Majd köpenykém, tán még szebben
És a szablyát megkapom,
Vígan kelt föl a napom
S úgy is száll le vígan, békén,
Mert előre mondhatom:
Megdöflek a versem végén!”

Így is történt: lekaszaboltam. Persze, csak szavakkal. S hogy az illető rontott rám, mit sem számított, az én néhai barátom, mostanában inkább csak ismerősöm, törölt az ismerősei közül. Ó, nem! Nem az ismerős elvesztése fölötti érzelmeim ösztökéltek e bejegyzés megírására, ugyanis nincsenek érzelmeim ezzel kapcsolatban. Sokkal inkább maga az egyre elterjedtebb jelenség.

Az ismerősök köre ma azonos a politikailag megegyező véleményű személyekkel. És ez siralmas. Anyukám éppen tegnap mondta, hogy mennyire kedveli két ismerősöm (egyébként ikrek) engem froclizó kommentjeit a facebook-oldalamon. Én meg mondtam neki, hogy magam is sokat nevetek rajtuk, pedig egyáltalán nem kímélnek.

Más a világnézetük. Na és? Ismerjük egymás úgy tizenhét éve, annyiféleképpen ütköztettük már az álláspontjainkat, - amelyek legtöbbször szöges ellentétben álltak egymással – mégsem jutottunk el soha odáig, hogy a másikat az eltérő politikai véleménye miatt ignoráljuk.

Nem tudom, ez minek a „kérdése”. Már úgy értve, hogy írhattam volna, ez intelligencia kérdése, de nem akarok sértő lenni senki számára. Mint fentebb is írtam, számomra teljesen lényegtelen, ki milyen iskolákat végzett, milyen a társadalmi státusza. A tőlünk eltérő véleményt, a másként gondolkodást tolerálni egy stabil belső értékrendet feltételez. Ennélfogva, bár a közéleti kérdésekről másként gondolkodunk, van bennünk valami egészen mélyen gyökeredző közös.

Úgy gondolom, minden emberben megvan ez a készség vagy lehetőség, de a hétköznapok sokszor kilátástalan küzdelmei testet, lelket egyaránt meggyötörnek, s elveszítjük a fontos értékek felismerésének, megbecsülésének képességét. Ám ez nem végleges állapot! Tehetünk ellene, és csak rajtunk múlik.

Rajtunk múlik, szánunk-e időt saját lelki igényeink kielégítésére, embertársainkkal való kapcsolataink ápolására. Mert abban biztos vagyok, hogy minden ember békére, nyugalomra vágyik, társas viselkedése során pedig a közösség más tagjaival kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatra.

Éppen ezért számomra teljesen lényegtelen, hogy ismerőseim, barátaim, családtagjaim miként vélekednek a közéleti történésekről, hogy az általam tiszta szívből gyűlölt baloldali liberális világnézetet propagálják vagy mást, mert csak az számít, hogy jó anya, apa az illető, hogy becsülettel végzi a munkáját, amellyel az emberi társadalom hasznos tagjává válik.

S ha valamely közülük egy markáns, ám súlyos tévedésen alapuló véleményt fogalmaz meg, ahhoz nem azért fűzök megjegyzést, hogy világnézetéből eltérítsem, hanem csupán azért, hogy felhívjam a figyelmét, létezik egy másik (akár több is) álláspont, amelynek több köze van a valósághoz.

Például, amikor valaki a stadionépítések miatt fanyalog és a „cigány Orbánt” éppen emiatt akasztaná fel a családostól, annak elmondom, hogy a stadionépítésre egy Gyurcsány és Bajnai által az UEFA-nak tett, az EU illetékes vezetőjével közösen tartott tárgyalás során, az EU-nak a forrás biztosítása vonatkozásában kinyilvánított ígéretével került sor. Vagyis az EU garanciát vállalt, hogy a kohéziós alapból Magyarország részére külön pénzeket biztosít a stadionok és más sportlétesítmények fejlesztésére.

Értjük? – Nem Orbánnak ígérték meg, nem a mocskos keresztényeknek, hanem az über szimpatikus-demokratikus balliberálisoknak. Orbán egy állami vállalást teljesít. Hogy örömmel teszi, maximum ennyi lehet irritáló azoknak, akik a „cigányvajdát” megfojtanák egy kanál vízben.

Ja, és a stadionpénzekből nem lehet kórházat építeni, fejleszteni. A Források felhasználását jogszabályok (EU-s direktívák) írják elő. Stadionból nem lesz iskola és fordítva sem. Például a mezőgazdaságunk fejlesztését is EU-s szerződés írja elő. Anno Kovács László puhán állt hozzá, ezért az állam kisebb mértékben finanszírozhatja a mezőgazdaságot, mint szomszédjaink. Ennek orvoslására a patás Orbán oligarcháknak, tehát iszonyatos mennyiségű pénzzel rendelkező embereknek adta bérbe a földeket azzal a feltétellel, hogy művelniük, fejleszteniük kell.

Sok ilyen példát tudnék hozni. A költségvetési számok pedig rendelkezésünkre állnak az interneten. Így pontosan lehet tudni, hogy a kormány nem forrásokat von ki évről évre az oktatásból, egészségügyből, hanem ezermilliárdokkal többet tesz bele. Hogy aztán a pénzeket hogy használják fel, az más kérdés. Én tudom, hogy minden magyar mindenhez ért, persze, legjobban a focihoz, de van legalább kilencmillió egészségügyi, gazdasági és oktatásügyi miniszterünk. Szerencsére ilyen nagy a kínálat.

Jövőre választás. Jó lenne, ha csupán politikai vezetést választanánk és nem barátokat, ismerősöket és családtagokat. Nem kéne, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz. Szeressük, tiszteljük egymást úgyis, hogy nem azonos pártra, politikai formációra szavazunk. Vitatkozzunk, hiszen a vélemények ütköztetése nem elsősorban konfliktusforrás, hanem sokkal inkább az a tevékenység, amely előreviszi a világot. Merjük hát elmondani a véleményünket, legyen az bármennyire is eltérő, mert ettől lesz élhetőbb a világ.   

Az emberi kultúra legjelentőségteljesebb, ma is álló városa. Története az ismeretlen távoli múlt homályába vész. Nevének jelentésével kapcsolatban nem lelhető fel minden kétséget kizáró hiteles forrás, ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. Csupán a Tórában, a zsidó bibliában 105 néven említik. A legismertebbek a Cion és Sálem. Izrael lakói körében a legelfogadottabb jelentése „a béke városa” Ír Salem (Salom).

Az mindenesetre tény, hogy a Brésit, a Tóra első könyve már említi. Tekintve azonban, hogy a Tóra később íródott, mint az ókori görögök lejegyezték volna a város létezését és az általuk ismert nevét (Hieroszaléma, azaz, Sólyomvár), tudományos berkekben kevésbé elfogadott az izraeli értelmezés. Megjegyzem, a görög verziót szerintem nem erősíti, hogy a rómaiak is előbb vetették papírosra a város nevét, mint a zsidók, hiszen az ő verziójuk pusztán a görög jelentés átvétele (Hierosolyma).    

S akkor már ne menjünk el a mesebeli magyar szál mellett sem. Egyes, a tudományt fényév távolságból ugató, ám annál lelkesebb magyar amatőr eredetkutatók szerint a sólyomra történő utalás egyértelműen eleinkről emlékezik meg. Na, hallod, ha egyszer Jézus is párthus, azaz magyar herceg volt!  

Ám, ha a sólyom nem is az ősmagyarokra utal, még mindig a legvalószínűbb névmagyarázat. Ennek oka kettős: egyrészt a sólymot hamarabb „háziasították” vadászó eleink, mint a tehenet. Másrészt a zsidók egyiptomi tartózkodásának időszaka alatt Hórusz (Horu, Heru, Hiero) isten igen nagy népszerűségnek örvendett. Nevének jelentése pedig sólyom. Mégpedig vadászsólyom.

A madár a szabadság szimbóluma. A ragadozó madár pedig egyszerre az erőé és a szabadságé. Ezért is választotta számos törzs a vadászsólymot totemállatul, amely egyébként Észak-Afrikától Európán át Ázsiáig őshonos ragadozó madár volt, s az napjainkban is. Azon pedig úgyszintén nincs mit csodálkozni, hogy a zsidók nem szívesen emlékeznek úgy, hogy államuk fővárosának neve az átkos egyiptomi időkre utal.     

Mindez azonban nem számít. Jelentősége nem nevének jelentésében van elsősorban. Sokkal inkább abban, hogy az, amit európai civilizációnak, európai kultúrának nevezünk, a zsidó államban, annak fővárosában gyökeredzik. Mert függetlenül attól, hogy valaki vallásos ma Európában, vagy sem, kultúránk alapjait a Jézus Krisztus tanításai által kialakult kereszténység tette le.

Jeruzsálem nem pusztán a zsidó állam, Izrael fővárosa, de örökérvényű emberi értékeink szimbóluma is. Ezért is nem lehet semmiféle politikai játszmák tárgya, s arról sem nyitható konszenzusra törekvő diskurzus, hogy kihez, hová is tartozik.

Donald Trump nem sok értelmes döntést hozott eddig elnöksége alatt, de az, hogy kimondta, Jeruzsálem Izrael fővárosa, örökre beírja őt a történelemkönyvekbe a pozitív hősök névsorába.

Persze, nem mindenki örül a bejelentésének. Mondhatnám kajánul, tessék most jól megnézni, kik az antiszemiták. Mert Jeruzsálemet elvitatni a zsidóságtól, az a zsigeri és vegytiszta antiszemitizmus. Ugyanis egyéb logikus magyarázat nem kínálkozik az ellenzésre.

Az a képmutató és égbekiáltó ostobaság, hogy ezzel súlyos csapás érte az izraeli-palesztin békefolyamatot, számomra a legvisszataszítóbb érvelés. Soha nem volt és soha nem lesz izraeli-palesztin békefolyamat. Ennek egyik (objektív) oka, hogy nem léteznek palesztinok. Aki pedig nincs, azzal nehéz megbékélni.

Szórvány arabok vannak azon a területen, akiknek nincs egységes nyelve és kultúrája sem. Esetleg valaki tudna mesélni nekem a palesztin iparról, mezőgazdaságról? A tudományos életükről? A művészetükről?

…

Na, pont így gondoltam.

Amint 1948-ban a volt angol gyarmati területen újjáalakult Izrael állam, a most lepalesztinozott arabok és hat környező arab ország megtámadta. A zsidó állam legyőzte őket. Aztán 1967-ben az arabok ismét rájuk rontottak, ám mindössze hat nap kellett és csúfos vereséget szenvedtek. Ezt követően Izrael a mindennapos terror elleni harcokban edződött, edződik ma is.

Manapság kicsit jobban bele tudjuk élni magunkat az izraeliek helyzetébe, hiszen a békére oly fogékony muszlimok közénk is eljöttek, és hamar kiderült, hogy itt kevés lesz a síppal, dobbal és nádi hegedűvel való gyógyítás, mint a török gyerek által megvágott lábú gólya-gilice esetében, mivel a felrobbantott vagy kamionnal széttrancsírozott polgárainkon az nem sokat segít. Ahogy a plüssmacik és a „nem félünk!” molinók sem.

Bevallom, engem a legkevésbé sem érdekel, hogy az arabok milyen mecsetet építettek Jeruzsálemben, hogy nekik az szent hely. Ugyanis, amíg nekik semmi sem szent, ami a miénk, addig számomra nem léteznek. És nem léteznek egyetlen értelmes ember számára sem. Vagy megtanulnak disztingválni, tiszteletben tartani más kultúrákat, vagy páriává válnak.

Jeruzsálem számukra elesett. Végre! S remélem, végleg! Se a magát palesztinnak nevező, se más arabnak ott jussa nincs, soha nem is volt. Smá Jiszraél!

Mindennek attól teljesen függetlenül kell érvényesülnie, hogy szeretjük-e a zsidókat vagy sem. Különösen nekünk, magyaroknak kell értenünk, mit jelent Jeruzsálem visszakerülése a zsidóság jogos birtokába.     

Az emberi kultúra legjelentőségteljesebb, ma is álló városa. Története az ismeretlen távoli múlt homályába vész. Nevének jelentésével kapcsolatban nem lelhető fel minden kétséget kizáró hiteles forrás, ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. Csupán a Tórában, a zsidó bibliában 105 néven említik. A legismertebbek a Cion és Sálem. Izrael lakói körében a legelfogadottabb jelentése „a béke városa” Ír Salem (Salom).

Az mindenesetre tény, hogy a Brésit, a Tóra első könyve már említi. Tekintve azonban, hogy a Tóra később íródott, mint az ókori görögök lejegyezték volna a város létezését és az általuk ismert nevét (Hieroszaléma, azaz, Sólyomvár), tudományos berkekben kevésbé elfogadott az izraeli értelmezés. Megjegyzem, a görög verziót szerintem nem erősíti, hogy a rómaiak is előbb vetették papírosra a város nevét, mint a zsidók, hiszen az ő verziójuk pusztán a görög jelentés átvétele (Hierosolyma).    

S akkor már ne menjünk el a mesebeli magyar szál mellett sem. Egyes, a tudományt fényév távolságból ugató, ám annál lelkesebb magyar amatőr eredetkutatók szerint a sólyomra történő utalás egyértelműen eleinkről emlékezik meg. Na, hallod, ha egyszer Jézus is párthus, azaz magyar herceg volt!  

Ám, ha a sólyom nem is az ősmagyarokra utal, még mindig a legvalószínűbb névmagyarázat. Ennek oka kettős: egyrészt a sólymot hamarabb „háziasították” vadászó eleink, mint a tehenet. Másrészt a zsidók egyiptomi tartózkodásának időszaka alatt Hórusz (Horu, Heru, Hiero) isten igen nagy népszerűségnek örvendett. Nevének jelentése pedig sólyom. Mégpedig vadászsólyom.

A madár a szabadság szimbóluma. A ragadozó madár pedig egyszerre az erőé és a szabadságé. Ezért is választotta számos törzs a vadászsólymot totemállatul, amely egyébként Észak-Afrikától Európán át Ázsiáig őshonos ragadozó madár volt, s az napjainkban is. Azon pedig úgyszintén nincs mit csodálkozni, hogy a zsidók nem szívesen emlékeznek úgy, hogy államuk fővárosának neve az átkos egyiptomi időkre utal.    

Mindez azonban nem számít. Jelentősége nem nevének jelentésében van elsősorban. Sokkal inkább abban, hogy az, amit európai civilizációnak, európai kultúrának nevezünk, a zsidó államban, annak fővárosában gyökeredzik. Mert függetlenül attól, hogy valaki vallásos ma Európában, vagy sem, kultúránk alapjait a Jézus Krisztus tanításai által kialakult kereszténység tette le.

Jeruzsálem nem pusztán a zsidó állam, Izrael fővárosa, de örökérvényű emberi értékeink szimbóluma is. Ezért is nem lehet semmiféle politikai játszmák tárgya, s arról sem nyitható konszenzusra törekvő diskurzus, hogy kihez, hová is tartozik.

Donald Trump nem sok értelmes döntést hozott eddig elnöksége alatt, de az, hogy kimondta, Jeruzsálem Izrael fővárosa, örökre beírja őt a történelemkönyvekbe a pozitív hősök névsorába.

Persze, nem mindenki örül a bejelentésének. Mondhatnám kajánul, tessék most jól megnézni, kik az antiszemiták. Mert Jeruzsálemet elvitatni a zsidóságtól, az a zsigeri és vegytiszta antiszemitizmus. Ugyanis egyéb logikus magyarázat nem kínálkozik az ellenzésre.

Az a képmutató és égbekiáltó ostobaság, hogy ezzel súlyos csapás érte az izraeli-palesztin békefolyamatot, számomra a legvisszataszítóbb érvelés. Soha nem volt és soha nem lesz izraeli-palesztin békefolyamat. Ennek egyik (objektív) oka, hogy nem léteznek palesztinok. Aki pedig nincs, azzal nehéz megbékélni.

Szórvány arabok vannak azon a területen, akiknek nincs egységes nyelve és kultúrája sem. Esetleg valaki tudna mesélni nekem a palesztin iparról, mezőgazdaságról? A tudományos életükről? A művészetükről?

…

Na, pont így gondoltam.

Amint 1948-ban a volt angol gyarmati területen újjáalakult Izrael állam, a most lepalesztinozott arabok és hat környező arab ország megtámadta. A zsidó állam legyőzte őket. Aztán 1967-ben az arabok ismét rájuk rontottak, ám mindössze hat nap kellett és csúfos vereséget szenvedtek. Ezt követően Izrael a mindennapos terror elleni harcokban edződött, edződik ma is.

Manapság kicsit jobban bele tudjuk élni magunkat az izraeliek helyzetébe, hiszen a békére oly fogékony muszlimok közénk is eljöttek, és hamar kiderült, hogy itt kevés lesz a síppal, dobbal és nádi hegedűvel való gyógyítás, mint a török gyerek által megvágott lábú gólya-gilice esetében, mivel a felrobbantott vagy kamionnal széttrancsírozott polgárainkon az nem sokat segít. Ahogy a plüssmacik és a „nem félünk!” molinók sem.

Bevallom, engem a legkevésbé sem érdekel, hogy az arabok milyen mecsetet építettek Jeruzsálemben, hogy nekik az szent hely. Ugyanis, amíg nekik semmi sem szent, ami a miénk, addig számomra nem léteznek. És nem léteznek egyetlen értelmes ember számára sem. Vagy megtanulnak disztingválni, tiszteletben tartani más kultúrákat, vagy páriává válnak.

Jeruzsálem számukra elesett. Végre! S remélem, végleg! Se a magát palesztinnak nevező, se más arabnak ott jussa nincs, soha nem is volt. Smá Jiszraél!

Mindennek attól teljesen függetlenül kell érvényesülnie, hogy szeretjük-e a zsidókat vagy sem. Különösen nekünk, magyaroknak kell értenünk, mit jelent Jeruzsálem visszakerülése a zsidóság jogos birtokába.    

Történelmi időket élünk. Az emberi társadalom olyan, vissza nem fordítható változásokon megy keresztül, amelyek akár egy totális reboot –ban (újraindítás) is kicsúcsosodhatnak. Fogalmam sincs, honnan kell majd újra elkezdenünk fajunk egyedeinek nagyobb létszámú csoportokban való együttélésének megszervezését, de annyi bizonyos, a kommunikáció elsődleges eszköze nem a nyelv lesz.     

Ugyanis ma már az egy nyelvet beszélő népek sem értik egymást. Gyakorlatilag pillanatnyi érdekek döntik el szavak, mondatok jelentését, amelyek akár fluid módra naponta hordozhatnak többféle, egymásnak ellentmondó jelentést is. Ilyen közegben nyelvi úton kommunikálni nem lehetséges. Valami hasonló helyzet állhatott fenn Bábel tornyának építése során is. Ám, amíg az ott történtekre kínálkozik evidens magyarázat, - hogy tudniillik Isten a közös nyelvet vette el büntetésül - addig a mostani történések előtt értetlenkedve állok. S nyilván nem egyedül.

Hogy mire gondolok? – Például, hogy azok, akik nem túl régen még követelték Soros Györgynek és csatolmányainak kipaterolását hazánkból, lévén Soros az Antikrisztus, ma Soros Györgyért tüntikéznek és őt a legigazabb magyarnak, Széchenyivel együtt említhető hazafinak tartják. Akik naponta többször is elénekelték a székely himnuszt, azok most üveggyöngyön megvásárolható buta tuskóknak nevezik a határon túli magyarokat. Akik pedig a Jobbikot neonácinak nevezték és az EU-ban kongatták a vészharangot, az Eu-ban pedig arról írtak és beszéltek, hogy a Fidesz lepaktált a fasisztákkal, azok most sírnak-rínak a neonáci Jobbikért, adományokat gyűjtenek a részükre és médiáikban Európa szerte a Jobbik melletti kiállásra buzdítanak.

Megemlíthetnénk Simicska sztoriját is, akit baloldal gyűlöletes alakként jellemzett, s noha ő jottányit sem tért le arról az útról, amelyen járt, most ugyanaz a baloldal isteníti. Ó, és hát ne menjünk el Havas „tanár úr” Henrik esete mellett sem, kinek ATV-s szeánszain olyanokat tudhattunk meg, hogy nincs is magyar nép és a nácik meg a spájzban vannak! Ki utálatos személy volt a nemzeti radikálisok szemében, ám amint könyvet írt cukiságban tobzódó vezérükről, Vona Gáborról, annak hívei mindenki torkát átharapják virtuálisan, aki azzal meri vádolni a „tanár urat”, hogy potya puncit kórencsált az ő jól ismert elegáns stílusában.

Szóval, nem értem – és nem csak én, de velem nagyon sokan – mi történik, mit jelentenek a szavak, amelyek elhangzanak ezeknek az embereknek szájából. S amit mondanak, azt milyen okkal és célból mondják. Így aztán bármennyire is adja magát, ezt már nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy a baloldali világlátás alapja az elvtelenség, hogy azok az emberek ostobák, manipuláltak, zombik, birkák. Nem, ez így már nem igaz! Túlságosan leegyszerűsítő, miközben egy nagyon is bonyolult társadalmi folyamatról, jelenségről beszélünk.

Meg egyébként is, ebben a stílusban, ilyen zsigeri elutasítással általában ők, mármint a baloldali emberek jellemeznek minket, a nem baloldaliakat. Számunkra nem marad más út, mint kifejleszteni egy új kommunikációs eszközt vagy metodikát, hogy valamiképpen elboldoguljunk majd a civilizációnk összeomlása utáni újjáépítés során. Akárki lesz is, aki megoldja e súlyos problémát, biztosan Nobel-díjat kap. Jó-jó, csak vicceltem! Egy ép értelemmel épített új világban biztosan nem lesz Nobel-díj.  

Addig azonban, - jelesül a gyorsan bekövetkező összeomlásig – valamiképpen muszáj rendet tennünk a kommunikációs kloákában, ha kell, szavanként értelmet lehelni a betűhalmazokba. Én e hosszú bevezető után vállalkozom egy ma, különféle kontextusokban gyakorta hangoztatott (összetett)szónak a reáragadt tévedésdzsuva lecsutakolására, az eredeti, egykor közös jelentés villanásnyi időre történő visszaadására.

Pártállam.  

Olyan politikai hatalmi rendszer, amelyben a hatalmat egyetlen, vetélytársak nélküli párt gyakorolja (az állampárt), a demokratikus kontrollokat is szoros irányítása alá vonva. Egy pártállamban tehát van egy a demokratikus többpártrendszerekben működő pártokhoz szervezetében és szerkezetében hasonló párt, vannak törvények és az azok betartatására létrehozott közigazgatás, benne igazságszolgáltatással és minden más kellékkel, amely a demokráciákban is jelen van, de ezekre oly erős ráhatással van a hatalmat gyakorló párt, hogy működésük abnormálissá válik.

Egyesek ma pártállamot emlegetnek a Fidesz kormányzása kapcsán. Mi tagadás, a kormányzó pártkoalíció tagjaitól, illetve a hozzájuk közel álló személyek részéről el tudnék képzelni több alázatot a társadalmilag kiemelt fontosságú munkájukkal kapcsolatban, illetve több tisztelet tanúsítását embertársaik irányában. Úriembernek lenni nem kerül pénzbe, ne fukarkodjunk!

Azonban attól, hogy a politikai pólus másik oldalán állók, a halatomból kiszorult világnézetűek a jelen társadalmi állapotot pártállaminak titulálják, az még nem válik azzá. Ám, ha picit eljátszunk e baloldali stigmával és azt értelmezés alá vonjuk, a következőt állapíthatjuk meg:  

Pártállam kétféleképpen szerveződik:

1. Baloldali módszer: minden másként gondolkodót kiirtani, mert csakis egy út létezik. Lásd a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt ténykedését vagy a Szovjet típusú szocializmust, napjainkban pedig a brüsszeli despotizmust.
2. Jobboldali (Fidesz) módszer: jobb, valódi alternatívát nyújtani a többi politikai szerveződésnél, kihangsúlyozni a különbségeket, rámutatni arra, mitől vagyok alkalmasabb én, s miben téved a másik. Így abban az esetben, ha az általunk kínált alternatívát a társadalom döntő többsége elfogadja, a hoppon maradt többi párt elsikkad, marginális helyzetbe kerül.

Mondok erre egy példát: a magyar és európai baloldal szerint a migránsoknak semmi köze az egyre jobban elterjedő terrorizmushoz, a rohamosan romló közbiztonsághoz. Ezzel szemben a Fidesz azt mondja, a kontrollálatlanul beengedett mingránsok között számos radikális iszlamista, terrorcselekményre készülő személy érkezett, aminek lettek következményei a már megtörtént terrorcselekmények, illetve a közbiztonság végletekig való leromlása számos európai városban.

Az egyik a valóság, a másik pedig hazugság. S innentől hiába óbégatnak xenofóbiáról a baloldaliak, a hazugságaik marginális helyzetbe kényszerítik őket, a Fidesz pedig túlhatalomhoz jut. Szemtanúi lehetünk, miként aprítják fel saját magukat a balliberális pártok, ideértve a Jobbikot is. Miért lenne felelős ezért a Fidesz?

Felróják a Fidesznek a szólás- és sajtószabadság felszámolását is. Mindeközben fél-anarchista baloldali csoportok (LMP, MoMo) napi rendszerességgel vonulnak az utcára, szidalmazva a rendszert, a kormányt, annak vezetőjét. Épületeket foglalnak el, megtámadják a rendőröket. Mindezt anélkül, hogy bárki is szólna hozzájuk egy rossz szót is. Ezzel szemben a baloldali uralom idején pusztán azért agyonvertek embereket, mert a villamosmegállóban állva magyar zászló volt a kezükben. Egyetemista lányokat kínoztak meg, mert kormányellenes tüntetéseken vettek részt. Külföldi turistákat vertek félholtra, mert a tüntetésekhez közeli szórakozóhelyeken szórakozni merészeltek.  

Nem minden ember emlékezete rövid. 2006 még nagyon sokáig fog sokba kerülni a baloldalnak. S a sajtószabadság? – Ugyan! 2002-ig kizárólag balliberális médiumok léteztek, akkor egy balliberális sem aggódott amiatt, hogy a jobboldali, de legalábbis nem baloldali emberek hangját hallani sem lehet. Medgyessy Péter miniszterelnök azt tanácsolta a jobboldalnak, hogy csináljanak maguknak saját tévét. És lett is!

Az a társadalmi állapot, amelyben ma a Fidesz kormányoz, nem pártállami, sőt, a lehető legliberálisabb. Még akkor is, ha a Fideszben nincs senki szakértő tanácsadó, aki elmagyarázná a vezetőknek, hogy nem a kormányzópárt illiberális, hanem a baloldal. Ugyanis illiberálisnak azt nevezhetjük, ami a társadalmi egységet kizárólag az ideológiai egység alapjain képes elképzelni, ami nem tűr más véleményeket. Ez pedig egyértelműen a baloldal ismérve.    

Ki nem tudja, ki az a Dömdödöm? – Ő Lázár Ervin meséinek egyik hőse, a Négyszögletű Kerek Erdő lakója, egy rendkívül érzékeny kis lény, aki nem tud mást mondani, mint azt, hogy dömdödöm. Ám ezzel képes kifejezni az érzéseit, közölni a többiekkel folytatott társalgásban megfogalmazódott mondandóját, mesélni magáról és a körülötte lévő nagyvilágról, stb.

Egyszer, amikor versmondó versenyt rendeztek, Dömdödöm a következő költeményét szavalta el: Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm. Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán azonnal felháborodásának adott hangot, mondván, hogy ennek nincs értelme. Ám ekkor a társaság esze, a híres-neves Mikkamakka elmondta nekik, hogy ez azt jelenti, hogy mindnyájukat nagyon szereti.

Mindez miről jutott eszembe? – Egyrészt az oktatás reformja napi téma, különösen a politikai ellenzék körében. Másrészt éppen tegnap este chat-eltem egy középiskolás kis barátommal, aki friss iskolai élményeiről számolt be. Ám az elhatározást, hogy erről írnom kell valamit, az indikálta leginkább, hogy elolvastam az EDULINE interjúját Fenyő D. Györggyel, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárával, a Magyartanárok Egyesületének alelnökével, aki szerint Jókait, Katonát, Vörösmartyt és Madáchot nem kéne tanítani a középiskolákban.

Mondta mindezt az irodalom tantárgy kötelező olvasmányai témakörének kapcsán. Állítása szerint Jókai olvashatatlan, a Csongor és tünde (Vörösmarty) története élvezhetetlen. Továbbá az sem tartható, hogy a világirodalmi ismeretek megszerzésében Homérosztól kezdve jutunk el a különböző korokon áthaladva a kortárs irodalomig.

Ezt az interjút aztán megosztotta a Facebook-on egy balliberális csoport (Tani-Tani), amely az oktatásra fokuszál. Ahol is olyan kommenteket sikerült elolvasnom, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Fenyő „tanár úr” agymenését támogatandó egy ELTE-s pszichológus figura kifejtette, hogy kötelező olvasmányt megnevezni azért baromság, mert nincs semmilyen statisztika arról, hogy az iskolában olvasottak kihatnának a felnőttkori viszonyunkra az olvasáshoz.  

A progresszív értelmiség egybehangzó szakmai véleménye tehát az, hogy az iskolai olvasmány egyetlen lényegi eleme a sztori, ami, ha mai korunk társadalmához kapcsolódó aktualitást nem tartalmaz, akkor haszontalan, olvasásra méltatlan, illetve eleve marhaság kötelezően előírni, hogy mit olvassanak a tanulók.

Fenyő ebben a tekintetben egyébként egy számomra is akceptálható felütéssel kezdi a mondandóját: „…most a lassúságot, a figyelmes, az elmélyülő olvasást kell megtanítani.” Érti ezt a digitális társadalomra jellemző gyors és felületes információfeldolgozás torzításait kiküszöbölendő. Helyes, egyetértek!

Ám az ördög mindig a részletekben rejlik, így végül eljutottunk Jókai szükségszerű likvidálásától a szocreál Örkényen és Ottlikon keresztül történő beemeléséhez a kánonba. Mert, mint azt Fenyő véli, a szocialista kultúra közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint az ógörög, vagy a XIX. századi magyar. Kapaszkodjunk! – Mert időben közelebb van. Assszta gyere haza!

A mi haladárjaink szerint tehát az irodalom oktatás színvonalát az tudná igazán növelni, ha szépirodalom (vers és próza) gyanánt a szocializmus életérzéseit megörökítő írók és költők műveit olvasnák a nebulók, olyan fiatalok, akik egyébként már a rendszerváltozás után születtek. Fenyő elvtárs bizonyára nem hallgat magyar hip-hop-ot, így nem ismerheti a Ketioz nevű nagyszerű rapperünk strófába szedett igazságát, mely szerint „88-as arcok meg nem olvasnak Marxot”.

Értem én, hogy ezek a szakmakrémje urak és hölgyek nosztalgiát éreznek az után a kor után, amelyben ők és szüleik hatalmuk teljében bohém életet élhettek a fővárosban, de egy, a már a demokráciában született fiatalt nem érdekli jobban Örkény, mint Jókai. Nyilván egyik sem érdekli, hiszen a „sztorijaik” távol állnak az ő világától.

És ezek tanítanak az egyetemeinken, középiskoláinkban. Csupa egybites bolsevik Pavlov kutyája, akik, ha a szocializmusról van szó, nyáladzani kezdenek, és azonnal lehull a szakmaiság mimikrije.  

Csakhogy a múlt korok irodalmát nem annak történetei miatt kell megismernünk, mert abban benne lenne az adott kor társadalmi kór-, vagy látképe. Egyrészt nincs benne, hiszen egy jobb író plasztikus képei vagy árnyalják, eltúlozzák, esetleg karikírozzák a valóságot. Másrészt a múlt korok viszonyait inkább történelemórákon kéne elemezgetni.

Amiért mégis kötelezővé kell tenni gyermekeink számára a magyar irodalom évszázados remekeinek olvasását, az a nyelvnek, az emberi társadalom egyetemes jelrendszerének minél magasabb szinten történő elsajátítása, a szókincsünk bővítése, a szabatos fogalmazás készség szintre emelése, a nyelv és gondolkodás között fennálló kölcsönhatás révén az intelligencia fejlesztése.  

Hiszen a digitális társadalom (jelen korunk) legnagyobb problémája éppen a felszínes dekódolás, amely az egyszerűsítések, rövidítések általános alkalmazásával rombolja a nyelvet, az emberi kommunikáció legkifinomultabb eszközét, amely megadva a gondolkodás kereteit, irányítja a gondolkodás formáit. Logikus, ha a nyelvünk leegyszerűsödik, vele a gondolkodásunk is.

Az idegen nyelvekben való jártasság okán erőltetik például az angol eredetiben történő olvasást. Ami a nyelvtanulás szempontjából valóban helyes. Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy az angol egy nagyon egyszerű nyelv. Egyetlen szóval akár több mindent is leírnak, szemben a magyar nyelvvel, amelyben egyetlen érzést tucatnyi szóval van lehetőségünk kifejezni.

Márpedig, - amennyiben hihetünk a tudománynak – a nyelv egyszerűsödése a gondolkodásunkat is retrográd pályára állítja. Ami azért probléma, mert miközben a nyelv folyamatosan egyszerűsödik (s vele gondolkodásunk), addig az emberi társadalom egyre differenciáltabbá válik, ahol az egyénnek korábban soha nem tapasztalt élményeket, helyzeteket kell megélnie, azokhoz viszonyulnia és feldolgoznia. Mindezt tehát egy primitívebbé váló nyelvi eszközkészlet által szűkülő keretek közé szorított gondolkodással.

Ennek ellenére a magukat progresszív értelmiséginek nevezők a mellett érvelnek, hogy a gyermekeink ne ismerjék meg ma is használatos tárgyaink korábbi elnevezéseit, érzéseink kifejezésére használt szavaink régebbi keletű szinonimáit, nyelvünk sokszínűségét leleménnyel alkalmazó régi nagy íróink gondolatainak mondatokban való leképezéseit, amelyekkel bővíthetnék saját szókincsüket. 

Kérdem én, mi ez, ha nem szándékos lebutítása a jövő generációinak éppen azok által, akiknek az lenne a feladata, hogy fejlesszék az értelmüket? Hogy taníthat 40 éve egy ilyen Fenyő? Egy másodpercre sem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni. Senkit azok közül, akik úgy gondolkodnak, mint ő.

Mert Dömdödöm bár egy bájos figura a mesében, én semmiképpen nem szeretném, ha a gyermekeink ennyire egyszerűen lennének csak képesek közölni a gondolataikat, kifejezni érzéseiket, meghatározni önmagukat vagy leírni a világot, amely körülveszi őket.     

Amikor pedig azt hallom haladóéktól, hogy az oktatás reformokra szorul, magam is azt gondolom, hogy feltétlenül. Ám szemben azzal, hogy ők mindig még több pénzt akarnak, én pusztán annyit, hogy takarodjanak az iskolákból. Mind! Az összes, aki szerint az oktatás gondjait elsősorban pénzzel lehet megoldani. Több fizetéssel, infrastruktúra-fejlesztéssel.

Természetesen mindkettő előnyére válna az oktatásnak. Végtére is a jövő letéteményeseinek képzésére semmilyen anyagi áldozat nem lehet drága. A pedagógus pedig, aki a legértékesebb munkát végzi, nem élhet éhbéren. Sajnos magunkkal hoztuk az államszocializmusból, hogy nem merünk őszintén súlyozni, értékpreferenciákat meghatározni, kinek a munkája előbbre való a másikénál, amire most ráerősít a liberális demokrácia kényszeres egyenlősítése (uniformizálása) is.

Ugyanakkor nem elfogadható egyetlen olyan hivatkozás sem a pedagógusok részéről, amelyben a tankönyvekre panaszkodnak, vagy arra, hogy jogszabályi feltételek okán nem képesek azt tanítani, ami helyes lenne. Ez hazugság, ócska emberek ócska kifogása. Amikor a tanteremajtó bezáródik, senki nincs ott, csak a tanár és a diákok.

Platón iskolája egy görög hősről, Akadémoszról elnevezett olajfa-liget volt. Innen az elnevezés: akadémia. Tanítványai itt gyűltek köré és hallgatták tanításait. Nem sokat adtak az infrastruktúrára, tankönyvek sem nagyon voltak. Csak tudását átadni kész és képes tanár, valamint tudásra szomjazó fiatal tanítványok.

Én őszintén sajnálom, ha valaki nem tanult elég állhatatosan, hogy felvegyék orvosi, jogi vagy közgazdaságtudományi karra, s így csak a tanárképző maradt, de saját sikertelenségükből táplálkozó frusztrációjukat ne a mi gyerekeink kínzásával, sarjadó értelmük tiprásával csillapítsák. Kifogásaik pedig kiváltképpen ne legyenek semmiféle feltételre, mert nincs szükségük másra, csak az őket körülülő gyerekekre.

Arról az apróságról már nem is szólva, hogy magasabb fizetéstől senki nem lesz alkalmasabb a feladata ellátására. Valaki vagy jó pedagógus, vagy nem. Sajnos a mai társadalmunkban az alkalmatlanok lényegesen nagyobb számban vannak az alkalmasoknál. S amilyen mihasznák, annyira önérzetesek is. Pedig, ha e poszt végén elkezdenénk sztorizni a tanárok viselt dolgairól, bizony nem maradna szülő, aki támogatná a bérfejlesztésüket.        

Egyetemi hallgatóként kötelező tantárgy volt számunkra a vizuális antropológia, - lévén a szakot kulturális és vizuális antropológiának hívták. Tanárunk, Bán András művészettörténész rögtön az első szemináriumok egyikén megkérdezte tőlünk, szerintünk mi a művészet. Én, akit ő „nagyszájúnak” hívott, - nem is értem miért – azonnal rávágtam, hogy a művészet az, amit a sok hülye sznob annak tart.

Persze, ez így túlságosan leegyszerűsítő, a valóságot karikírozó kijelentés volt. Szerencsére volt öt évünk megtanulni, hogyan is viszonyuljunk a mindennapjainkban jelenlévő művészethez, mint a társadalmunkat alkotó egyik fontos kulturális elemhez. Szóval, sokat kupálódtam, ma mégis ott tartok, hogy nem is mondtam akkor baromságot, amikor a művészetet annak karikatúrájában ragadtam meg. És ennek oka van, amit alább ki is fejtek. Ám előbb a művészetről gondolkodjunk el picit.

Hogy mi a művészet? – Nehezebb kérdés, mint elsőre sejtenénk. Nincs ugyanis egy olyan definíció, amely pontosan körülírná, hogy mi a művészet. Tágabb értelemben minden alkotó célú emberi törekvésre, teremtő szándékra vonatkoztatható. Gyűjtőnévként tehát alkalmazzuk mindazon képességekre és mesterségekre, amelyek különféle funkciójú emberi produktumok és jelenségek konstruálását vagy a környezet átalakítását teszik lehetővé. Művészet ezáltal a ruhatervezés, az ételkészítés, a fémművesség, a tradicionális harctechnikák, a matematika például és még sorolhatnánk a végtelenségig.

A művészet fogalmával legelőször az ókori görögöknél találkozunk, azonban nyilvánvaló, hogy már barlanglakó őseink is folytattak olyan tevékenységet, amely joggal sorolható a művészet körébe. Az ókori görögök szava a tekhné, technika volt rá, míg a római korban a latin ars felelt meg ennek.

Az őskorban legvalószínűbben szakrális tevékenységhez kapcsolódott és rituálékban kapott szerepet. Ezzel szemben az ókorban a tágabb értelemben vett alkotó tevékenységre használták, egyes tudományokat is akként értelmezve. A középkorban a művészetként értelmezett tudományok kiemelt státuszt kaptak és a közönséges művészettől való megkülönböztetés okán „szabad művészeteknek” neveztettek, vagyis olyan művészetnek, amely méltó egy szabad emberhez.

Hét szabad művészet volt:   

1. Trivium – a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok („Hármas út”)

Grammatica – Nyelvtan

Retorica – Retorika, a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése

Dialectica – Dialektika, a gondolatok logikus kifejtésének tárgya

1. Quadrivium – a többi négy tudományág közös összefoglaló neve („Négyes út”)

Astronomia – Csillagászat

Aritmetica – Számtan

Geometria – Mértan

Musica – Zene

A művészet szót ma a fentebb taglaltaknál szűkebb, elsősorban esztétikai értelemben használjuk. Ám ennek a szűkebb értelemben vett fogalomnak sincsen egységes, mindenki által elfogadott meghatározása. Miután nincsenek tisztázva a szűkebb értelemben vett művészet határai, számos emberi termék és tevékenység határesetet jelent, amikor nehéz eldönteni, hogy műalkotásnak, zene-, tánc-, illetve színművészetnek tekinthető-e vagy nem.

Maga az esztétika a szépség természetével foglalkozó filozófiai ág. Kialakulása A. G. Baumgarten német filozófushoz köthető. A különböző korokban különféleképpen határozták meg az esztétika tárgyát. Platón a szépséget mint a szeretet tárgyát definiálja, a szeretetről pedig azt mondja: azonosulási törekvés. Arisztotelész esztétikájának kulcsfogalma a mimézis, azaz az utánzás, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza.

Horatius szerint a művészet célja tanítani és/vagy gyönyörködtetni, a műalkotás szépsége az egységben és az arányosságban van. Kant esztétikájában a szép tapasztalata az értelem és a képzelet szabad játékának, az értelmi és érzéki elemek formailag nem artikulálható egybecsengésének megélése. Az ízlésítéletek az értelem és a képzelet szubjektív tapasztalatára irányuló reflexiók, az ízlést pedig a szabadság tereként írja le.

A modern esztétikatudomány (?) a szépséget úgynevezett esztétikai minőségekre tagolja, s beemeli a szépség ellentétpárját, a rútságot is az esztétika által vizsgálandó tárgyak körébe. Hogy ebből aztán miként lett az, hogy mára a rút is esztétikusnak mondatik, azt csak azok tudnák megmondani, akik szerint nem léteznek biológiai nemek, csupán a gender, vagyis a társadalmi szerepeken alapuló úgynevezett társadalmi nemek.

S akkor itt be is fejezem a művészet mibenlétének boncolgatását. Szerintem adtam annyi muníciót, amennyi elegendő ahhoz, hogy mindenki eldöntse, művészet-e, amit az alábbi videón láthatunk.

Nem semmi, igaz? Persze, ha azt vesszük, hogy a művészetet általánosan elfogadott meghatározás szerint szokták nevezni a „valóság visszatükrözésének a művész látásmódján átszűrve”, akkor ez is művészet. És nyilván az is művészet, ahogy a nácik zsidók millióit gyilkolták le jól megírt forgatókönyv szerint. Elnézést az erős példáért, de mindenképpen érzékeltetni szerettem volna, hogy azért álljon meg a menet.

Nem lehet és nem is szabad mindent a művészet körébe utalni, még akkor sem, ha a produktum egy művésznek nevezett személy emberi törekvése önmaga, a műve, vagy akár a valóság láttatására naturalisztikus eszközök alkalmazásával. Persze, ki vagyok én, hogy megítéljem, mi a művészet, vagy ki nevezhető művésznek? Vannak nálam autentikusabb személyek is. Idéznék az egyiktől:   

„A művészeti oktatásban elengedhetetlen a tehetségtelenség fogalmának helyes alkalmazása. Ha valakiben az exhibicionizmus (pszichológiailag indokolható szeretetvágyból fakadó magamutogatási kényszer, amely akár személyiségzavarrá is válhat), nem párosul belső kutatással, ha egy személyiség nem éretlensége, hanem egyszerű áttetszősége okán válik alkalmatlanná arra, hogy egy elképzelt alkotás anyagává váljon, azt meg kell szabadítani az előadó-művészet iránti kötődésétől, mert később súlyos belső traumát okozhat ez a belülről meg nem támasztott, állandó lelki kitárulkozás. Nem beszélve ennek a befogadóra gyakorolt káros hatásairól, melyeket a kezdeti időszakban (a tanulás fázisában) a többi diáknak is viselnie kell. (…) A felületes, hivalkodó, mindent félreértő, esetleg pszichés zavarokkal küzdő elemek kezelése az oktatás legnehezebb feladata...( aki nem képes az önreflexióra vagy az együttműködésre, vagy egyszerűen csak tévedésből foglal itt helyet, az nem vehet részt az oktatásban.”

Ezt Schilling Árpád írta 10 évvel ezelőtt az Egy szabadulóművész feljegyzései című művében. S most gondoljuk át újra, mit is láttunk a videón!

„Semmi baj, ez a színészet.” – mondja Sárosdi Lilla 2:50-nél a felvételen, miközben a két oldalán ülő egy-egy fiatalembert igyekszik kielégíteni a kezével. Kétségem sincs afelől, hogy neki tényleg ez a színészet. S ha a művészet tényleg a valóság visszatükrözése, - az mindegy, hogy a tehetségtelenség Schilling Árpád által definiált jól látható jegyeivel – akkor vajon a művésznő az egész szakmát így jellemezi nekünk?

S ha így jellemzi, akkor mitől volt számára trauma, hogy egy férfi nyílt szexuális ajánlatot tett neki? Félreértés ne essék, engem nem érdekel Marton László, sőt, még a sorsa sem. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a köztudottan is laza erkölcsű színészek áldozati szerepben történő tetszelgése rendkívül irritál. Nem hiteles, viszont undorító.   

Egyébként pedig a Schilling-Sárosdi házaspárt nézve, az eszelős tekintetüktől az a kényszerképzetem támad, hogy ezek szexuálisan aberráltak, s attól van orgazmusuk, ha az egyébként rejtegetni muszáj perverziójukat a művészet álcája mögé rejtve anélkül kürtölhetik világgá, hogy bárki is sejtené a valóságot. És mondjak valamit? - Egyáltalán nem csodálkozom, hogy élvezik, ahogy azt a sok, magát rendkívül progresszívnek és művészetileg érzékenynek tartó ostoba sznobot átverhetik.

Perverz gyökerek, de kevésbé károsak, mint az értük rajongó agyhalottak. Illetve csak voltak kevésbé károsak, mert azzal, hogy az asszonyka, - talán éppen a férjura instrukciói mellett – nem túl hitelesen előadta a szexuálisan zaklatott nőt, átlépték a Rubicont. Megkapták ugyan a figyelmet, amire vágytak, de ennek ára van és lesz. Gyanítom, többet visz a konyháról, mint hoz. Mi, a normális emberek meg dőljünk hátra és élvezzük a műsort. Folyt. köv.

Ja, teljesen fel vagyok zaklatva szexuálisan ezek által a holywood-i moslék drogos ribancok által, akik televisítozták a világmédiát, hogy nekik micsoda emberfeletti megpróbáltatás volt a menő rendezőt látva automatikusan szélesre táruló lábaikkal felkerülni a csúcsra. Meg a többi, „#metoo”-kat küldözgető szerencsétlensorsú, megbabrálatlan háziasszonyok által, akik annyira leépültek szellemileg, hogy a holywood-i drogos ribancokat azonosítják az általuk a filmvásznon alakított tökéletes jellemű nőkkel. Valamint azok által, akik közös nevezőre hozzák a sikerért mindenre kapható ringyókat a szexuális bántalmazást elszenvedőkkel.

Hát csoda, ha kedvem lenne jól pofán ba… babusgatni őket? Különben tök leszartam volna a vernyákolásukat, ha az egyik agyhalott repedtsarkú vernyákolása nem juttatott volna eszembe egy személyes emléket. Egy celebritás facebook-os posztja alatt jelent meg egy bűnronda, tehetségtelen, félresiklott életű negyvenes rima írása, aki saját aljadék voltát úgy határozta meg, mint annak következményét, hogy 9 évesen fiú osztálytársa vagy osztálytársai kicsit megtaperolták.

Nem szeretném szó szerint idézni ennek az embertorzónak az írását, de valami olyasmit fejtegetett, hogy az ő teste egyfajta szakrális tárgy volt, amit a tudatlan, alsó tagozatos kis senkik megszentségtelenítettek, mi által aztán az egész további élete e szentség elvesztése feletti fájdalomban telt. Akkurvaanyád, hogy ezt ki tudtad ötleni!

Akárhogy is, felhorgadásom felidézte azon emléket, amelyet most akkor is megosztok veletek, ha nem vagytok rá kíváncsiak. Szánom-bánom bűnömet, de csatlakoznom kell Harvey Weinstein és Marton László urakhoz, magam is egy szexuális ragadozó vagyok. Azaz voltam. Úgy 11 évesen.

Történt ugyanis, hogy általános iskolában az egyik óraközi szünet végén, már az órakezdést jelző csengő után, de még a tanár érkezte előtt kergetőcskéztem Tóth Ancsával, aki beleszaladt Kordováner tanár úrba. Nyilván, ha valaki nem járt a Miskolc-vasgyári 17. számú általános iskolába, annak hiába mondom, hogy ez maga volt a végítélet, mert, akit Kordováner tanár úr elkapott, annak annyi volt, befellegzett.

Tóth Ancsa, - eredetileg Tóth Annamária – egy cérnavékony, cincogó hangú kislány volt. Életkorunkra jellemző ébredező kíváncsiságunk a másik nem iránt felé nem nyilvánult meg részemről soha, de a barátom volt. Szerettem. Fontos volt számomra. Akkoriban ezt így nem tudtam volna megfogalmazni, de ma igen, és jól esik kimondani.

Fogócska közben megcsipkedtem,  a fenekét is megpaskoltam. Bizonyára a bennem ébredező hormonok is szerepet játszottak ebben, de az tuti, hogy közben semmiféle szexuális izgalmat nem éreztem. Ő pedig sikkangatott, menekült előlem, de azért úgy, hogy utolérjem. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg Kordováner tanár úr hirtelen meg nem jelent az ajtóban, és Ancsa neki nem futott. Mert onnan aztán vesszőfutássá vált a játékunk. Tudni kell, hogy Kordováner tanár úr az iskola leginkább rettegett tanára volt. Tanította már a szüleinket is, akik róla a „rémtörténetek” címszó alatt meséltek. Gondolhatja bárki, hogy pillanatok alatt teleszaladt a nadrágunk.

Énekóra következett volna, ha jól rémlik, úgyhogy éppenséggel Kordováner tanár úr volt az, akinek a megjelenésére legkevésbé kellett számítanunk. Rajztanár volt egyébként. A sors valamiért mégis úgy hozta, hogy ő került az utunkba azon a napon. Összevonta hihetetlenül vastag szemöldökét és kérdőre vont minket, azaz leginkább Ancsát.

A vallatásnál aztán, - ahogy az már lenni szokott - Ancsa bevallott mindent, azt is, ami sosem történt meg. Suttyomban az egész osztály rajtunk röhögött, de kifelé mindenki faarcot vágott, mert rettegtek, hogy esetleg őket is pellengérre állítják.

Ahogy ott álltunk ketten, fülig vörösen, elhangzott a tanár úr részéről valami olyan kérdés, hogy vajon azért kergettem-e Ancsurkát, – a tanárok Ancsurkának hívták szegényt – mert talán-talán a bugyijába akartam nyúlni. Tyű, az anyját! Akkoriban azt sem tudtam, hogy az pontosan mit jelent, nemhogy megtettem volna.

Szegénykém, ő meg annyira meg volt ijedve, hogy csak annyit tudott kinyögni: lehet. Bumm! Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Némán üvöltöttem legbelül, hogy „de nem is igaz!”, ám egy szó nem jött ki a torkomból. S láss csodát, Kordováner tanár úr megkegyelmezett. Mosolygott és a helyünkre zavart minket. Ezt annyira sem értettem, mint az azt megelőző kínvallatást.

Aztán egyszer csak véget ért az általános iskola. Néhányan ezt követően is összejártunk, így fordulhatott elő, hogy én sokat táncoltam Tóth Ancsával középiskolai iskolabálokon. Lassúztunk is, bizony! Aztán leérettségiztem, tehát nagykorú (felnőtt korú!!!) lettem. Volt párkapcsolatom, szerelmes voltam és megtapasztaltam, mi az a szex.

Ezen a nyáron, - közvetlenül az érettségi után – szokásunkhoz híven Szegeden nyaraltunk akkori barátnőmmel, későbbi első feleségemmel. Tóth Ancsát legalább másfél éve nem láttam. Mígnem lementünk a Tisza-híd alá napozni és fürdőzni, s ott volt ő. Egy csokoládébarna, karcsú testű, formás mellű, gömbölyű, feszes fenekű felnőtt nő a maga természetes szexuális kisugárzásával.

Monokinizett. A szemeim próbáltak nem kiesni a helyükről, de részemről az ilyenkor tőlem elvárható minimális együttműködést sem kapták meg. Leplezetlenül bámultam a gyönyörű testét. Illetve úgy tettem, mintha kurva laza lennék, de ez az akkori gyakorlatlanságomat tekintve inkább volt szánalmas, mint hiteles.

A barátjával voltak ott, aki orvostanhallgató. Ancsa akkor már végzett ápolónő volt egy év munkaviszonnyal. Határozottan beszélt, talán kissé lekezelően, de éppen csak annyira, hogy megértesse velem, a tapasztalatlan kis tacskóval, hogy ez már nem az a Tóth Ancsa, akivel az iskola folyosóján kergetőztem. Nem voltam a mai tudásom birtokában, mégis azonnal megértetem, hol a helyem a táplálékláncban.

Az évek szálltak, Tóth Ancsa végleg eltűnt az életemből. Legalább húsz éve nem hallottam róla semmit. Egészen mostanáig. Mert most, midőn e bejegyzést írom, hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem a Facebook-on. Elmosolyodtam. Borzalmas egy világ, amiben ma élnünk kell, de az ilyen élmények picit feledtetik a bút és bajt. Megtaláltam!

Szóval, ott rohadjon meg az sok tehetségtelen ribanc, akik ma már nem a láb-közötti testtájuk tudásával akarnak öt perc hírnevet szerezni, hanem azzal, hogy áldozatnak maszkírozzák magukat, amiért akadt olyan hímnemű egyed, aki abba beléhelyezte a bizalmát, és azok a mentális hajléktalan női személyek is, akik e gerjedelmet táplálják, akik nem képesek felfogni, hogy a kapitalizmus alapja a kereslet-kínálat viszonyának egyensúlya. A kurvanénik hírnévre vágytak. Hallották, hogy van egy (volt ott több is!!!) ember, aki rövid szexuális együttlétért cserébe a legtehetségtelenebb repedtsarkúból is dívát csinál.

Szerintem, ha itt valaki áldozat, az Weinstein. Már elnézést, de az áldozati státuszra jelentkező riherongyok zöme olyan tehetségtelen, hogy akkor sem érdemelne filmvásznat, ha aranyból lenne a punija. Ráadásul olyanok csinálják a purparlét, akik egész életükben a valódi áldozatokon és a hétköznapi életet élő nőkön röhögtek, akiket lúzereknek tartottak.  

Életünket elfedi a sok pomádé, az alakoskodás. Megtagadjuk őszinte vonzalmainkat, hogy belesimulhassunk abba a hamis képbe, amelyet Holywood vetít a valóságra. Elvetjük a nemi különbözőségünkben megnyilatkozó szentséget, amely emberlétünk szubsztanciája. Félek, nagy árat kell majd ezért fizetnünk.  

Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban, amikor bölcsészhallgató voltam, történt, hogy egyazon évfolyam több szakának összevont szemináriuma alkalmával egyik kitűnő kollégám jogos felháborodásának adott hangot, hogy őt bizony a McDonald’s alkalmazottja letegezte. Ki is fejtette, számára miért volt elfogadhatatlan a vele nagyjából egykorú, 20 év körüli alkalmazott bizalmas(kodó) hangvétele.

Hát mert az alkalmazottnak tisztelnie kellett volna azt, hogy ő egy leendő diplomás, egy olyan ember, aki nemsokára vezető beosztású fontos ember lesz, nem holmi krumpli hámozó egy McDonald’s-ben. Hoppácska! Értjük? A dolgozónak fel kellett volna ismernie a kopott kordgatyás, kockásinges, tarisznyás szemüveges gulyáslevesben a majdani vezérigazgatót.

Ezt az én évfolyamtársamat Szegő Péternek hívják. Igen, Szegő Péter balliberális újságíróról beszélünk. És igen, a figura már 20 évesen is egy visszataszító kretén volt.

Ezt a történetet azért meséltem el, mert a napokban egy hasonlóan visszataszító balliberális korcs igen hasonló, bár végkimenetelét tekintve drámaibb sztorija tartja izgalomban a közvéleményt, legalábbis annak a legalját.

Internetes főcím még a pina.hu-n is: Megverték az Index újságíróját. Na, gondoltam, ennek a fele sem tréfa, lássuk hát! Érzékeny vagyok az ilyesmire. Újságírót nem verünk, az valahogy kívül esik a jó ízlés határán. Legalábbis szerintünk, magyar emberek szerint, mert a balliberálisok (akik nem magyarok, hanem magyarfelettiek) előszeretettel kéjelegnek, ha egy jobboldalinak tartott újságírót kifejezetten újságíró mivolta okán pofoznak fel például fényes nappal Siófokon.

Klikk a videóra. Megnézem. Semmi. Újra megnézem, és újra, de még mindig semmi. Egy kibaszott újságíró nincs a videón, pláne olyan, amelyiket kifejezetten Indexes újságírósága miatt vernének.

Elmondom, mit láttam: Egy hulla részeg, beszélni alig tudó, testi fejlődésében visszamaradt torzó folyamatosan hablatyol, miközben erőszakkal próbál visszatántorogni abba helyiségbe, ahonnan előzőleg eltávolították.

A sztori előzménye: Szabó Zé, - mert így hívják a részeg patkányt – néhány hasonszőrű haverjával, kihasználva újságírói státuszát elment kicsit ingyen whiskyzni, ők kóstolásnak mondják. Nem hivalkodni szeretnék vele, de voltam már részeg párszor életem során és mindig meg voltam győződve, hogy még szalonképes vagyok. Még akkor is, amikor másnap nem vagy nem szívesen emlékeztem, mit műveltem előző este.

Szabó Zé, miután kellő mennyiségű gabonapárlatot töltött magába és rendesen beszedte a fogalmazásgátlót, betért az éppen útba eső KFC-be. Ott vélelme szerint magyarul kísérelt meg rendelni némi harapnivalót, ellenben a szemtanúk állítják, inkább volt az holland, mint magyar. Mármint a rendelés nyelve.        

Minekutána többedszeri, hollandnak tűnő nyelven elmondott rendelésének sem tettek eleget az étteremlánc alkalmazottai, Szabó Zé ugyancsak hollandnak tűnő nyelven kérte a panaszkönyvet. Amely kérését pont úgy nem értette senki, mint a rendelését.

Ekkor megdöbbentő, - mit megdöbbentő, a fasizmust idéző dolog történt - az üzletvezető megkérte a hulla részeg, egyre erőszakosabb egyént, hogy távozzon. Hallatlan! Hát nem látták, ki ő? Hát nem fogták fel silány értelmükkel, hogy Szabó Zével, az újságírás Geronazzo Máriájával van dolguk?

Nem, nem fogták fel, ezért jól kibaszták, mint macskát szarni.

Itt picit elgondolkodtam. Egyetemi éveim alatt én is portáztam különböző diszkókban. Kerültem konfliktusba részeg, nem látható társadalmi státuszuktól elszállt tahókkal. Egyszer odajött hozzám egy ittas srác és közölte velem, hogy ő rendőrtiszti főiskolás és fegyver van nála, így menne be szórakozni. Természetesen nem engedtem be, hiába hadonászott a rendőrigazolványával. Először el is ment, de később visszatért. Gondolom, a spanjai, akikkel volt, kicsit túráztatták, amiért egy csicska kidobó így bánt vele. Csúnya vége lett. Mármint neki.

Aztán elgondolkodtam azon is, hogy én mit tennék, ha a párommal és gyermekemmel ülnék egy ilyen gyorsétteremben – hozzáteszem, soha nem fordulhatna elő, mert nem eszem szemetet – és bejönne egy részeg, aki alig áll a lábán, erőszakos, kiabál és minden módon demonstrálja szalonképtelenségét. Legvalószínűbben felállnánk és távoznánk. A tököm se kíváncsi az ilyen selejt férgekre.    

Btk. 339. § (1) Aki olyan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Az erősen ittas, nagy hangon követelőző, erőszakosan fellépő Szabó Zé garázdaságot követett el, mert minden értelmes és tisztességes embert megbotránkoztat az ilyen viselkedés. A szolgáltatónak pedig kötelessége a vendégei irányában, hogy a garázda magatartást tanúsító személyt eltávolítsa a többiek közösségéből. A KFC-nek erre külön biztonsági embere volt, aki tette is a dolgát.

Ehhez képest a balliberálisok, a nemzetfelettiek tüntetést szerveznek a részeg patkány mellett az illető KFC elé. Már megint oda a szólásszabaccság, mer’ verik itten a zúúújságírókat.  Hogy micsoda egy hitvány alja népség!  

Senki nem bántott a KFC-ben újságírót. Egy rohadékot vertek pofán jogosan párszor, de nem elégszer.

A történet kiválóan példázza, hogy az egészséges erkölcsi értékrend és a balliberális világlátás olyan párhuzamos egyenesek, amik még a végtelenben sem találkoznak. Semmi dolgunk egymással, nekünk és az alja trógerek feje fölé glóriát szűkölő neosztálinista újbolsevikoknak.

Hát van neki bőven! Csak éppen senki nem akarja - vagy csak nagyon kevesen és titokban – levonni őket. Már legalábbis azon személyek közül, akiknek a tanulságok levonásával kialakuló véleménye hatással lehet mindennapi életünkre. Mert egyebekben hallhattuk boldog-boldogtalan agymenését az eseményekkel kapcsolatban.

A balliberális globalisták szerint meg kell őrizni Spanyolország egységét. Velük ért egyet a román kormány is, amely valamiért érintve érzi magát függetlenedés témakörben. A jobboldal, élén hazánk kormányával a katalán függetlenség pártjára állt, mivel valamilyen nyakatekert logika szerint párhuzamot látnak Székelyföld autonómiakérdésével.

/Javítás: 2017.10.12./ Muszáj tennem annyi kiegészítést, hogy a magyar kormány a katalán népszavazás és esetleges  függetlenedés körüli mizériát formálisan spanyol belügynek nevezte. Ezzel együtt informálisan több kormányközeli politikus, illetve a jobboldali médiumok inkább üdvözölték a katalán függetlenedési törekvéseket. 

Nem mintha bármit is számítana a véleményem, de mindkét oldal ügyhöz való viszonyulását ostobaságnak tartom. Sőt, kifejezetten károsnak az összes figyelembe vehető szempontból.

Kezdjük Brüsszel attitűdjének kivesézésével. Az Unióban jelenleg az EU vezetőinek elképzelése szerint a nemzetállamok jogi értelemben vett felszámolása folyik. E folyamatnak nagyon sokat árt, ha egy jelentős gazdaságot magáénak tudható, egyébként a központi direktívákat mindig kritikák nélkül végrehajtó államban nemzeti függetlenedési törekvések ütik fel a fejüket. Van elég bajuk Orbán Viktorral és a magyarokkal, nem kell még a katalánok rosszul időzített balhéja is.

Nyilván ezért nézte elégedettséggel végig a teljes nyugati vezetés és az ENSZ, élén az éppen aktuális senkivel, ahogy a spanyol rendőrök véresre verik, s mint rongybabákat húzgálják a földön a katalán polgárokat. A Fényességes Brüsszeli Szovjetek pedig elintézték annyival, hogy ez Spanyolország belügye. Ej, Sztálin de büszke lenne rájuk!

Minden túlzás nélkül állíthatom, ha ennek a véres-brutális rendőri akciónak csak egy enyhébb változata történt volna nálunk 2010 után, már megszálltak volna minket az ENSZ Békefenntartók, a világ összes államának vezetője sivalkodva nácizná a magyarokat, megvonnák még a levegővételhez való jogunkat is. A magyarokról beszélek, nyilván nem a hazai internacionalistákról, akik 2006-ban levezényeltek egy a spanyolokénál is durvább attakot anélkül, hogy abban Brüsszel vagy az ENSZ bármi kivetnivalót látott volna.

Így működik a liberális demokrácia: ha a fél világ beledöglik is, mindenkiből progresszív, a jövőre nyitott baloldalit nevelnek. Ezt most a katalánok is szépen megtanulták. Ugyan mit mondhattak annak a majomnak, Carles Puigdemontnak, aki feltüzelte őket, hogy a nagy parlamenti beszédjében szépen bejelentette, hogy behúzzák fülüket-farkukat?

Értse meg mindenki, ők a legjobbat akarják, a legjobbnak meg nem kell alternatíva. Olyannyira nem kell, hogy mindazok, akik egyéb lehetőségekről, másmilyen világnézetekről beszélnek, azokba a legjobb eljövetele érdekében szépen belé is fojtják a szót. No, nem képletesen, hanem igaziból. Egy demokrata ad az ilyesmire, hiszen a hagyományaik kötelezik őket.

Még sem ez az oka, hogy a hazai jobboldal nagy örömködését a katalánok függetlenségi törekvései kapcsán ostobaságnak tartom. Abszolút helyesnek vélem, ha önmagunkat Brüsszel ellenében határozzuk meg, s az egyes ügyekben is kinyilvánítjuk ezt a szembenállásunkat. Már, ha van értelme!

Viszont a katalán történet és Székelyföld, illetve Erdély esetleges autonómiája között nem létezik párhuzam. A legkisebb hasonlóság sincs a két eset között. Katalóniát katalánok lakják, egy egységes nemzet, míg Erdélyt többnyire románok, akik aligha akarnának elszakadni az anyaországtól, és Székelyföldön sem látszik egyelőre a magyar többség autonómia utáni vágya.. Katalónia függetlenedésével tehát egy centivel sem jutnánk közelebb az erdélyi és/vagy székely autonómiához.  

Amiben mégis közös nevezőre lehet hozni a két terület kérdését, az a politikai nemzet fogalmának tarthatatlansága. A nemzet-fogalom szakrális vetületének kiüresítése, a lelki közösség felszámolása ide vezet. Ide vezetett Trianonban is és ide vezetett Spanyolországban is. És ezt pont egy magát kereszténynek tartó kormány ne értené?

S ha már éppen szóba kerültek a románok, akkor idézzük fel Mircea Eliade gondolatait a kultúra, mint emberi közösség és a vallás kapcsolatáról. Álláspontja szerint a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg, amely antropológiai sajátja minden halandónak, s ami az istenhit elegyítő vonzerejében a kulturális különbözőségeket megszünteti. Eliade a kultúrát az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléteként fogja fel.

Világos, hogy egy modern társadalomban, ahol a vallásnak már nincs meg az „elegyítő vonzereje”, találni kell más erőt, amely a kulturális különbözőségeket képes áthidalni és a társadalmat lélekben egységessé kovácsolni. A szent és a profán című művében rávilágít arra, hogy miként idegenedik el önmagától az a társadalom, amelyikben az emberi elbizakodottságból táplálkozó profanitás kiöli a szentséget.

Katalónia függetlenségi törekvéseinek támogatása nem segíti a határon túli magyarok ügyét, hanem éppenséggel nehezíti. Lásd, a román kormány azonnal reagált és az államok területi egységének sérthetetlensége mellett állt ki. Szerintem fölösleges és fölöttébb árulkodó volt ez a kiállás, mivel Románia területi egysége nem forog veszélyben. Leginkább azért, mert az ott élő magyar kisebbség és az anyaország kapcsolata talán, ha nyomokban tartalmazza a lelki közösségbe tartozás igényét.

Az Erdélyben élő magyarok az anyaországbeli magasabb életszínvonalra vágynak alapvetően, s a történelmi közösségünk csak másodlagos szempont. A magyarországi magyarok egy jelentős része pedig egyenesen gyűlöli a határon túli magyarokat. Inkább fogadnának be százezer szám muszlimokat, mint akár csak egy erdélyit is. Egy ilyen viszonyból bizony nem lesz boldog házasság.

Pláne úgy, hogy az EU semmitől sem retteg jobban, mint egy erős magyar nemzettől. Még rá sem száradt szegény katalán szavazónak az orrára a spanyol rendőr rúgása nyomán kiserkenő vér, Brüsszel máris egészpályás letámadást indított hazánk ellen. A bürokraták megnyugodtak, foglalkozhatnak ismét az Európát sújtó legnagyobb problémával, a magyarokkal.     

Nagyon úgy tűnik, hogy a baloldal erős pártja, az MSZP ébredezik. Tudom, a véleményem ellentmond mind a kormánypropagandának, mind pedig a baloldali dögkeselyűk (LMP, Jobbik, DK) rikácsolásának. Sőt, lássuk be, a szemünk előtt zajló események is inkább sugallják, hogy nekik annyi. A látszat csal, a dögkeselyűk rikácsolásában sosincs semmiféle értelem, és a kormánypropaganda is súlyosan téveszmés legnagyobb ellenfele jelen állapotának értékelése kapcsán.   

Amint azt már sokszor leírtam, a liberális demokrácia egy vírus, amelyet az emberiség elpusztítására fejlesztettek ki. Vírusgazdája a baloldali politikai konglomerátum, amelynek egyetlen tiszta hazai képviselője az MSZP. Tudom, hogy manapság a zombik a menők, de én most inkább egy vámpíros példát hoznék: Az MSZP született vámpír, a többiek pedig csupán megkapták a vámpírizmust. Hogy harapással, vagy mi más fenével, az nem lényeges.

A vírust minden olyan politikai és magát civilnek tartó társadalmi csoportosulás megkapja, amelyik a fősodorban (mainstream) megmerítkezik. A DK eredetileg a globális nagytőke érdekképviseletét látta el, amely a minél nagyobb haszon realizálása érdekében húzott hamis ideológiai maszkot. Az LMP egy középen álló zöldpárt lenne, de ezt a fél-anarchista hőzöngést a háttérből irányító és pénzelő globális nagytőke csupán figyelemelterelésnek szánja, arra meg pont alkalmas. A Jobbikot egy a nemzeti identitástudatot erősítő pártnak alkották meg, így vonva kontroll alá azokat a társadalmi rétegeket, amelyek bűnös módon ragaszkodnak a gyökereikhez.

Lássuk be, a fajirtást eltervező háttérhatalom legnagyobb húzása a Jobbik pályára állítása volt. Bevallom, egy ideig engem is megtévesztettek. Én ugyanis egy szilárd nemzeti identitástudattal rendelkező individuum vagyok. Számomra a társadalmi lét egyetlen és valódi értelme az eredetünkből fakadó, történelmi tetteinkben testet öltő világos jövőkép megvalósítása. E nélkül tökéletesen értelmetlen társadalomban élni, mert az érdekek mentén szerveződő csoportosulások sosem tartósak, hanem ideiglenes jellegűek, míg az értékek teremtette közösségek hosszú életűek.

A vírusfertőzött fősodor ostobaságait most hagyjuk! Az EU nem értékközösség. Egyetlen tulajdonsága sincs, amelyből ezt lehetne feltételezni. Egy létéért remegő ocsmány organizmus, amely mindent elpusztítana, amit nem ő hozott létre. Az emberellenesség invazív kórokozója.

A nagyobb számú egyedekből a részek összegénél többet jelentő egészet kizárólag a nemzetállam képes alkotni. A nemzetállam a legnagyobb értékközösség. Az értékközösség képes a szervezetén belül beágyazott érdekközösségeket is táplálni, ellenben az érdekközösség a karcinómához hasonlóan képtelen a más sejtekkel való együttműködésre. Ellentétük tehát antagonisztikus, konfliktusuk végkimenetelének tétje az emberi faj fennmaradása vagy pusztulása.

A faj fennmaradása szempontjából elengedhetetlenül szükséges társadalmi kötelék, a nemzet léte az ipari forradalom során kialakult tőkésréteg szervezettségének differenciálódásával vált annak szemében veszélyforrássá. Ekkor a tudományok szokásos mecenatúrája által beavatkoztak és a nemzet eredeti jelentését megváltoztatták egy nevében egyező, tartalmában huzatosabb formára. Létrejött a politikai nemzet.

A politikai nemzet tulajdonképpen egy jogi kategória, amely az egyazon állam területén élőket etnikai és nyelvi különbözőségük ellenére nevezi nemzetnek. Ezzel a korábbi, jelentőségteljes nemzetképzetet kiüresíti a szakrális tartalomtól. A nemzethez tartozást, mint lelki kötődést gyakorlatilag megszünteti. Azt mondja: magyar az, akinek a hatóságok a személye hitelt érdemlő igazolására magyar dokumentumokat állítanak ki.

Ezzel szemben a törzsi nemzetségi értelemben vett nemzet a szakralitásra helyezi a hangsúlyt, amikor a szokások, hagyományok valamely aktusa útján lelkében is a nemzet tagjává emeli az egyént. A nemzethez tehát azok tartoztak, akik vér szerint vagy a házasság, mint rituális aktus útján kerültek a rokonaink közé. Ez több, mint papírok birtoklására jogosultnak lenni.

A politikai nemzet eszméjének eredményét ismerjük Trianon óta. Az akkori magyar állam területén élő kisebbségeknek nem volt pozitív érzelmi kötődésük a nagyközösséghez, de vágytak annak megélésére. Még csak ilyen messzire sem kell visszamennünk, a katalánok különválása is a lelki kötelék hiányára vezethető vissza.

A Jobbik pedig a nemzetről látszólag ugyanazt gondolta, mint én is. Ráadásul okosan nem a főváros aszfaltjának meddő talajába vetette el nézeteit, hanem a sokkal fogékonyabb vidéken. Reflektált olyan, a vidéki ember mindennapjait megkeserítő problémákra is, amelyekről a fővárosban beszélni is tilos volt. Mert, aki szóvá tette, azt kiutálták a haladár kánonból.

Aztán valahogy elfogyott az állandó cigányozás és zsidózás mögül a tartalom. A nemzeti önmeghatározás metódusa nem tartalmazza a más nemzetekhez való vertikális viszonyunkat. Vagyis nem akkor leszünk erős nemzet, ha más nemzeteket lenézünk, s őket hitványnak nevezve harsogjuk saját kiválóságunkat.

Borsodban, Nógrádban és Szabolcsban viszont valóban égető probléma a cigányság általános viszonya a magyar társadalomhoz. Különösképpen azért, mert a központi (fővárosi) direktíva a cigányokat szándékosan marginalizálta, majd a kezükbe adta a „megélhetési bűnözés” kőbunkóját, amellyel agyonverték a kötelességeiket, hogy csak jogaik maradjanak.

Mondanom sem kell, hogy ez is a liberális demokrácia szándéka szerint történt: oszd meg és uralkodj. A globális embertelen rend ilyen intrikákkal operál, hogy az egymásnak feszülő, a gennyedző problémák fájdalmától a józan gondolkodásra képtelen társadalmi csoportokból olcsó biorobotokat tenyésszen ki.         

S most, amikor a Jobbik stabil középpárttá vált, eljött az idő, hogy az identitás fontosságáról szóló hazug szólamokkal megtévesztett embereket, akik ideiglenesen elveszítették az önálló gondolkodás képességét, új irányba kezdjék terelni. A Jobbik szélsőbaloldali, azaz mainstream mantrázásba kezdett.

2012-ben interpellálták Orbán Viktort, hogy mikor óhajtja kitakarítani az országból a zsidó Soros Györgyöt és egyetemét, illetve az általa pénzelt civilszervezeteket. 2017-ben Soros György mellett tüntetnek és a Soros által propagált kényszerbetelepítést támogatják. Ne feledjük, a kvóta-referendum a Jobbikon bukott el, illetve a parlamenti szavazást is ők hackelték meg.

A Jobbik vírushordozó lett, egyetlen céljává az emberi faj kipusztítása vált. Az őket támogatókra pedig jellemző, hogy a külföldi milliárdosoktól ugyanúgy féltik a szociális juttatásaikat, mint a migránsoktól. Mennyire lehet szellemileg leépülve az az ember, aki szerint a letelepedési kötvényt vásárló külföldi milliárdosok állami segélyen akarnak élni Magyarországon?

Vona Gábor nyíltan felvállalja, hogy a szerinte meggyengült MSZP szavazóinak ő hozza el a kánaánt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a Jobbik szimpatizánsai sosem voltak nemzeti érzelmű emberek, kizárólag a cigánygyűlöletük és antiszemitizmusuk hajtotta őket a Jobbik táborába. Most akkor hogy lesz eztán? – A baloldali szavazók viszonya teljesen más a cigánysághoz és zsidósághoz.

Aztán új keletű Jobbikos attitűd a határon túli magyarok gyalázása. Pusztán azért, mert nem rájuk, a senkikre, a kamu nemzettudatosokra szavaznak, hanem arra a Fideszre, amelyik visszaadta a magyarságukat teljes egészében.

S akkor már ne hagyjuk ki a tudatlan proliknak odavetett csontot sem, a béruniót! A bérekről és adókról az államok maguk dönthetnek, az nincs uniós jogkörben. Ellenben az Unió nagy kegyesen megengedi a buta proliknak, hogy aláírást gyűjtsenek arról, milyen jó is lenne nulla teljesítménnyel német béreket kapni. Szánalmas!    

Az LMP-ről is ejtsünk szót. Ökoterroristák, futóbolondok. Azzal, hogy Ron Werber, a meggyőződéses bolsevik látszólag mögéjük állt, gyakorlatilag az összes, a jobb- és baloldali ideológiákból egyaránt kiábrándult, vagy azokkal soha nem szimpatizáló környezettudatos embert elűzik maguktól. Legfeljebb ideiglenesen lenyúlhatnak néhány szoci szavazót.

Aki pedig azt hiszi, hogy Ron Werber az LMP-t megsegíteni érkezett, az tényleg sík hülye. Számomra nyilvánvaló, hogy sokkal inkább a szoci irányváltást készíti elő, amelynek egyik áldozata az LMP lesz. S ha valakiket, hát őket biztosan nem fogom sajnálni.

A DK-ról mit mondhatnék? – Gyurcsány a globális nagytőke embere, egy alattomos bohóc. Cezaromániája ezúttal a szocik csapdájába hajtja őt. Vicces lesz látni a pofára esését.   

A szocik nem gyengültek meg. Ez baromság! Dróton rángatható idiótákra alapoznak, mint a politikai pártok általában, így nincs mit csodálkozni, ha egy bonyolultabb stratégiai lépést meg nem értve elbizonytalanodnak és ez a közvélemény-kutatásokban kimutatható lesz.

Az tiszta és világos, hogy a 2018-as választásokat a Fidesz megnyeri. Nem azért fogja megnyerni, mert a démoni Orbán Viktor elvarázsolta a szavazókat, hanem azért, mert a Fidesz egyedüli pártként folytat valós politizálást, amelyben sokszor nevén nevezi a dolgokat, ami, ugyebár, a balliberáliséknál nemhogy nem szokás, de kifejezetten bűn.

Az liberális demokrácia alternatív valósága paneleinek mantrázása tehát mostantól nem kifizetődő. Nem hozza, hanem viszi a szavazókat. Ezért az MSZP, mint Drakula gróf, karját a mellén összefonva mély álomba merült egy díszes koporsóban. A birkák meg azt hiszik, hogy meghalt. Pedig nem tesz mást, mint engedi, hogy a többi felhúzott idióta masírozzon és csinálja a fesztivált.

Márpedig bárki, aki ma Magyarországon a liberális demokrácia, az EU fals nótáját fújja, az vesztes lesz. 2018-ban biztosan. Ezért mondott le Botka, ezért tűnik halottnak az MSZP: nem akarják a baromságok ismételgetésével tartani a lelket az engedelmes zombivá tett választókban, e tisztet meghagyják baloldali riválisaiknak. Ők viszik majd el a balhét, a Jobbik, az LMP és a DK. Szinte magam előtt látom a bamba pofájukat, amikor úgy bő félév múlva ez tudatosul bennük. S akkor eljön majd a megújult MSZP, felkarolja az elanyátlanodott baloldali szavazókat.

Aki hatost dob, az jelölt lehet. Gondolom, legalábbis, mert lassan az összes politikai életművész előlépett miniszterelnök-jelöltté. Mérhetetlen pártok mérhetetlenül öntelt figurái versengenek azért, ki lehetne a legnagyobb látványosság az Ellenzéknek nevezett bolhacirkuszban.

Lajoska, hármas szaltó! – mondta Bagaméri, a cukrász a Kemény kalap és krumpliorr című ifjúsági filmben, mint bolhaidomár. És lám, Lajoska még a hármas szaltónál is nagyobb truvájt tudott bemutatni, miután hóttrészegen, félig behugyozva graffitizni kezdett a veszprémi éjszakában, amúgy Orbán buktatósra véve a figurát.

Hogy a „főnök” mennyire tett jót ezzel a kis performanszával a gyámolítottjainak, a Jobbiknak és Vonának, azt nem tudhatom. Inkább csak gyanítom, az ő törzsközönségük olyanokból áll, akik, ha az agy barázdáltságáról hallanak, vetőmagot kapnak elő a sutból. Vona egyébként sem az a könnyen eltántorítható fajta. Ő inkább olyan, mint a Titanic-ban a hegedűsök: hiába süllyed a hajó, ő akkor is húzza a nótáját.

De legalább egy mérhető párt nevében tetszeleg a jelölt szerepében! Olyannyira mérhető a Jobbik, hogy mindkét oldal széléről vannak rajongói. Azt sem tudjuk, melyik oldalon áll, viszont a mentálisan hajléktalanná váltakat jobbról és balról is jól összeszedte. Az egyik oldal nyálcsorgató idiótáinak cigányozik és zsidózik kicsit, a másik oldalénak meg szidja a határon túli magyarokat és Soros Györgyért tüntikézik. És igaza van, mert „minél retardáltabb, annál aktívabb” szavazók mindkét oldalon vannak.

Ezzel szemben Botka László, a baloldal eddigi üdvöskéje, a jelöltek jelöltje most szépen lemondott erről a tisztességről. Nyilván nem akart másfél millió agyhalott megváltója lenni. Feltételezem, vissza-visszanézte magát olykor a tévében és megjegyezte a feleségének: „Te, hogy ez a pali mennyi baromságot hord össze!”. Mert ezt tette, nem mást. Ugyanis ezt várták tőle. Az európai baloldal összes téveszmés képzelgéseit felmondta, mint a házi feladatot.

Most komolyan, volt, aki elhitte, hogy egy ilyen kaliberű politikus, mint a Botka, valóban egyetért az EU balliberális elmebajával? A fazon reálpolitikus, ezért nem lépett eddig az országos politika porondjára. Vajon ki hülyíthette be, hogy vállalta a bohóc szerepét? Mindegy, a lényeg, hogy időben elhagyta a manézst.

S most, hogy az egyetlen fajsúlyos ellenzéki nincs színen, előbújnak a zugokból a maradékon lakomázó embercsótányok, Lattmann Tamás, Karácsony Gergely, Gyurcsány Ferenc, és így tovább. Lám, milyen is ez a közeg, a politikai lakoma zsíros falatjait habzsoló kormánypárti ízeltlábúak, a pártmédia kórusától kísérve okádják Botkára a legelképesztőbb hazugságokat visszalépésének okaként, támaszt nyújtva ezzel az ellenzék hitványabbjainak, akik ugyancsak Botka ekézésében látják felemelkedésük biztos módját.

Köpés.

A magyar baloldal ezúttal az internacionalizmusába fulladt bele. Annyira túl akarnak emelkedni a nemzeten, a magyarságukon, hogy az EU mainstream önpusztító metodikáját kritikátlanul vették át és mantrázták a végletekig. Az iszlám invázió kapcsán a megfontolás látszatát is elkerülve vezették volna bele a magyarokat a pusztulásba. Ha csupán ebben az egy esetben erőt vesznek fajtájukra jellemző primitív nemzetellenességükön és megértik, hogy az özönlő agresszív hordák befogadása mögött nincs racionális nagyközösségi érdek, a Fidesz bajban lehetett volna.

Szerintem ebből lett elege Botkának. Egy sikeres polgármester ismeri az emberek véleményét, ezért pontosan tudta, hogy bár a kerítésbontós szöveg Brüsszelnek bizonyára tetszik, de a magyar embereknek aligha. Kicsit tovább szajkózza a pártpropagandát ez ügyben és a jövő évi polgármesteri parti is elúszik.

Egyébként azt is helyesen mérte fel, hogy Gyurcsánnyal nincs győzelem semmilyen módon. Hiába hoz szavazatokat balszélről, a sokkal nagyobb számú bizonytalant viszont teljesen elijeszti. El is mondta győzelmi beszédét ez a táncos lábú idióta, amint a szegedi srác lekerült a színről. Az ATV-n előadott egy váteszparódiát, amely szerint ő előre látta, mi fog történni.

Innentől aztán senki nem fogta vissza magát a démonokratikus oldalon. Lattmann Tamás, egy pártnélküli liberotalibán egyenesen azzal jött elő, hogy a baloldalon mindenki őt akarta jelöltnek, de valakik megfúrták. Most sokan azt kérdezik, „ki a tököm az a Lattmann Tamás?” Egyébként egy kiváló jogász, aki nincs tisztában saját lehetőségeivel. A Facebook-on siránkozik, hogy őt mennyire üldözik, amiért ő a legalkalmasabb miniszterelnök-jelölt lett volna, néhány tucat ismerőse meg adja a lá a lovat, hogy „Tomi, te vagy a legjobb!”

Karácsony Gergely egy Fidesz maffiát elűzni akaró Facebook-csoportot hozott létre, amellyel önmagát fényezi, mint olyan államférfiút, amilyen Marcus Aurelius óta nem született. Ha ezt a szánalmas sorsú mentális hajléktalant veszem alapul, Lattmann egész jó választás lenne.

Természetesen megszólalt minden megszorító-csomagok ősatyja, a panamai doktor Bokros Lajos is. Borvirágos orra alatt elmormolt néhány igét, amivel a kutya nem törődik. A baloldalnak nevezett vándorcirkuszban ő a bolhás korcs, akibe már belerúgnia sincs kedve az embernek.    

És persze ott van a zöldségpárt is, az LMP. Ezek teljesen komolyan veszik a liberális kvótákat, és tojnak rá, hogy futóbolond, a lényeg, hogy egyedüli pártként egy nőt jelöltek. Mondhatnám, hogy az esélytelenek nyugalmával, de ezek véresen komolyan hiszik, hogy egy bolhafingnál többet számítanak. Pláne, hogy Ron Werber is megérkezett megkoronázni ezt a szellentést. Szél Bernadett átszellemült arcára pedig hivalkodóan kiült a butaság és úgy maradt. Nem is hagyja el ajkait egyetlen józan gondolatból született szó sem.    

Az is igaz, hogy Magyarországon nem választunk közvetlenül miniszterelnököt, hanem pártoknak adunk felhatalmazást. Így nézve, nem mindegy kik a jelöltek? Pláne, hogy egyetlen, - ám ebben közös – mondandójuk, hogy „Orbán takaroggy!” Na, meg az, hogy „mindent ellopnak”. Ja, az eszeteket is jól ellopták, nyomoroncok.

A választásokig még van félévünk. Ez idő alatt alkalmunk lehet megismerni további játékosokat is, akik a világmegváltó politikai társasjátékban hatost dobtak, ezért Jelöltek lehetnek. Például a megújulásra mindig kész MSZP előhúzhatja az örök fiatal Kovács Lacát. A Heller-Bauer-Konrád trojka pedig majd egy asztalhoz ülteti a fényes tekintetű Vona Gáborral, hiszen a cél szentesíti az eszközt. Arról nem szólva, hogy ez a harc lesz a végső.  

Amióta csak az eszemet tudom, a minket körülvevő élővilág fokozottan érdekelt. Állatok, növények, közeli és távoli helyek ökoszisztémája. Általános iskolásként biológus akartam lenni. Szóval, én már akkor környezetbarát és környezettudatos voltam, amikor a kifejezések még nem is léteztek. Talán éppen ezért állok értetlenkedve a magukat zöldeknek nevező közösségek politikai törekvéseit szemlélve.

Nem nagyon látom lehetőségét a környezettudatos életmód és a politika kapcsolatának. Még úgy sem, hogy nyilvánvalóan komoly társadalmi támogatást kellene kapnia a témának, hiszen a környezetünk megóvása, - akár a természetbe való szükséges és szakszerű beavatkozás útján is – számunkra, emberek számára létkérdés.  

S ugyancsak nem vagyok képes felfogni, ha ez egy ilyen jelentős problémakört alkot, akkor miért csak futóbolondok állnak az ügy mögé. Az összes kibaszott állatvédő, ökoakármimajom kizárólag anarchista lózungokkal képes operálni, ezáltal tántorítva el az épelméjű embereket a velük való közösségvállalástól.

Arról nem is beszélve, hogy a nagyobb, - nyilván távirányított agyhalottakból álló – szervezetek anarchista performanszaikkal a környezetvédelem területén túlnyúlva olyan, etnokulturális feszültségeket hordozó témákban is exponálják magukat, amelyben nem rendelkeznek kellő ismeretanyaggal és tudással, de emócióból letolják. Magukat úgy kiáltva ki civilnek, hogy az őket dróton rángató háttérhatalom egyértelműen politikai célokat valósít meg általuk.

Gyakorlatilag tökéletes elnevezés egy magát környezetvédőnek nevező személyre az, hogy ökoterrorista. Ráadásul az összes troglodita. Tágabb értelmezésben fejlődésképtelen. A szemléletük központjában álló szűzies természet megóvásának egyetlen módját az emberi evolúció, s vele a társadalmi fejlődés visszafordításában látják. Vagyis vetkezzünk meztelenre és így simuljunk bele az anyatermészet lágy ölébe. Teljes egészében szüntessük meg a technikai civilizációt.

Erre mondja Schiffer András, mint a magyarországi zöldségpárt atyja, hogy szükség van rájuk, mint rendszerkritikus politikai erőre. Ugyebár azt már elmondtam, hogy a környezetvédelem nem politikai kategória, azt így kezelve sosem leszünk környezettudatosak, jelentsen az bármit is. Amennyiben pedig Schiffer a rendszer alatt az emberi társadalmat magát érti, akkor pont olyan futóbolond, mint az LMP-ben mindenki más.

Súlyosbítva mindezt látványos baloldali attitűddel, amely ugyancsak távolról ugatja, - ha ugatja egyáltalán – a környezettudatosságot. A baloldali politikai fundamentum ugyanis urbánus jellegű, tehát koszos iparvárosok aszfaltjának meddő talaján sarjadt társadalom felfogás, és mint ilyen, egyértelműen szemben áll az anyatermészettel és az ahhoz kapcsolódó eszmékkel.    

Miért gondolom, hogy a környezetvédelem, bár szükségszerűen állami szabályozást igénylő téma, alapvetően nem része a politikának? – Mert vannak alapkészségek, amelyeket nem lehet pusztán állami kényszer útján generalizálni. Arról sincs törvény, hogy a kisbaba szokjon bilire és ne a pelusba kakiljon.

Amikor pedig még külön környezetvédelmi minisztérium is van, az abszolút foka az állampolgárok kiskorúként, infantilisként kezelésének. Az életterünk szabályozásának intézményesített rendszere nem terjedhet túl partikuláris (helyi) önkormányzati szervek létén. Ennek is elsődleges feladata a természetbe való szükségszerű emberi beavatkozás szabályozása volna. Hol épülhetnek parkok, milyen növényzet honosítható ott meg, mi minősíthető szántónak és rétnek, állattartás szabályozása, stb.

Ezt meghaladóan az ember önkéntelen tevékenysége részévé kell válnia, mint a lélegzetvételnek, a pislogásnak és a társas viselkedés néhány íratlan alapszabályának. Vagyis az állam a környezettel való kapcsolatunkban egyes magatartásainkhoz fűzhet joghatást anélkül is, hogy ideologizálni kellene ezt a viszonyunkat. Hagyni kéne felnőni az embereket.

Mert, ha ezt megtennénk, a környezetvédelem iránt elkötelezettek nem abban látnák a boldog jövőt, ha egy szál falloszban rohangásznánk az erdőszéli mezőn a vadnyúl után. S a kívánatos ökológiai lábnyom nem egy lúdtalpas homo erectusé lenne. Nem utolsó sorban pedig a mostani túlmozgásos idióták hangját elnyomná az értelemé.

Aki nem látja be, hogy egy a társadalmi fejlődésben megrekedt, végzetes ideológiai tévutakon járó, túlnépesedett társadalmat nem lehet katasztrofális következmények nélkül egy még korábbi fejlettségi szintre visszakényszeríteni, az teljesen meghibbant és orvosi kezelésre szorul.

Arról nem szólva, hogy az emberi társadalmat zsákutcába kormányzó ideológiát áltudományos zagyvaságokkal gyámolítják ugyanezek. Gondolok itt például a globális felmelegedés elméletére, amelynek a neve ugyan rendszerszintűségre utal, azonban teljességgel hiányzik belőle a rendszerszemlélet, amely képes felismerni a világegyetem folyamatos kölcsönhatásokban megnyilvánuló működését, s ezen belül az alkotóelemek egymásra befolyásának eltérő szintjeit. Súlyozás nuku! Ez egy olyan fizika, ami nem a matematikára épül. Elég vicces.

Na, de tényleg, mekkora lángelme már az, aki az atomkorban feltalálja a kőkorszakot?! És egyetlen pillanatra sem ötlik fel bennük, hogy a félelmetes természetpusztító ökológiai lábnyom fejlődéssel is csökkenthető, nem csupán visszafejlődéssel. Ja, és a jó példával elöljárás kötelezettsége nevében tízmilliókat költenek arra, hogy századokkal korábbi szintre transzportálják saját magukat.

Tegyük fel, hogy vannak vagy százmilliónyian ilyenek a világban. Miért nem dobják össze a pénzt fejlesztésre? Adják oda Elon Musknak, hogy tervezzen belőle valami jó kis kütyüt, ami a fosszilis energiahordozókat kiválthatná. Mert ez az egyénieskedés először is a társadalom, a közösség ellen hat, másrészt elaprózza, jelentéktelenné teszi még a helyes törekvéseket is.

Ami viszont sosem lesz: ragadós példa. Nem lesz generális igény, amelyben egy élhetőbb társadalom képe mutatkozik. És itt nem az a gond, hogy sokan ne lennének képesek belátni, hogy egy családi gazdaságban is lehet takarékosan, megtérülően termelni. Az elutasítottság oka továbbra is az, hogy ezzel együtt nem megoldott a fejlett, sőt folyamatosan fejlődő technológia természet közelivé tétele.

Azt se higgye senki, hogy a világ vezető hatalmainak ne lenne lehetősége akár a bolygó nyersanyagforrásainak optimálisabb kitermelésére, vagy a környező űrben történő ipari tevékenység folytatására. 50 éve már képesek voltunk a Holdra szállni. Az űrkutatástól a forrásokat nem azért vonták el, mert veszett fejsze nyele lett volna, hanem azért, mert a Szent Profit felülírta a fejlődést.

Olcsóbb foglalkoztatni biorobotokat éhbérért, mint sokára megtérülő beruházásokat finanszírozni. Az élet rövid és a kapitalista rendszerurak ezt a rövid időt szeretnék jólétben leélni. Nekik a bolygó túlnépesedése áldás, mert nő a még olcsóbban megvehető rabszolgák száma. Csak annyi, hogy nem őket viszik a gyárba, hanem a gyárat hozzájuk.

A galaxist benépesítő emberiség meg maradjon szépen a sci-fi könyvekben. A zöld ügy pedig, amint politikai témává lett, onnantól ők irányítják azt is. Nekik pedig az a jó, ha e neuralgikus területen leginkább a kerge marhák kolompolnak. Így senki nem figyel oda, hogy a biorobotok szűk térben történő szaporítása szétcseszi a világunkat.           

Mostanában több alkalommal is megakadt a szemem írásokon, illetve megütötték a fülemet valamely nyilatkozatok, amelyekben szerepelt a „rendszerkritikus” szó. Tekintve, hogy leginkább baloldali megnyilatkozásokról van szó, gyanítom, ez lesz a legújabb liberálbolsevik hívó szó, amitől a csordának összefut a nyál a szájában.

Valami olyasmi ez, mint a 2010-es világvége után bevezetett „demokratikus ellenzék” kifejezés. Muszáj voltak szuggesztív eszközhöz folyamodni indíttatásaik magyarázatát illetően, mert a „demokratikus” jelzőcske erőltetése hiányában épeszű ember nem lett volna, aki a baloldalt összefüggésbe hozza a demokráciával. Persze, ép eszű ember azt követően sem tette.

Aki pedig elmúlt negyven és már fiatalon is érdekelték a közéleti történések, azt nem lepi meg a rendszerkritika tömeges felbukkanása bolsevikéknál éppen most. Ugyanis ők a rendszerkritikát a rendszer összeomlásától való félelmükben húzták elő mindig. Nem másért, mint azért, hogy a rendszer megmaradjon, mert, bár nem a legjobb és lenne mit javítani rajta, de nincs nála jobb.

A komfortjához ragaszkodó kispolgár beidegződése ez, aki árvíz idején a térdig érő vízben is ül a szoba közepén kedvenc foteljába kapaszkodva, mint éppen elenyészni készülő világa (ingóságai, amit birtokolhat) utolsó menedéket nyújtó szigetébe.

A rendszerkritika pedig a rendszer működése – vagy éppen a nem működése – szempontjából olyan, mint szívműtét helyett a ráolvasás: lófaszt sem ér. Persze, nézhetjük ezt más szemszögből is. A rendszer progresszív szemléletű kritikusai bizonyára maguktól is rájöttek, hogy itt már a műtéti beavatkozás sem segít, ezért valamiféle önbeteljesítő mágia részeként ráolvasásba kezdtek.

A rendszer pedig, amit ma a baloldal nagyjai halált megvető bátorsággal kritizálnak, a liberális demokrácia, a virulens természetű távirányított altruizmus, amely megmondja neked, hogy az életed egyetlen célja emberi természeted megtagadása, a legelemibb ösztöneid feladása lehet csupán, semmi más. Egy olyan disztópia-kísérlet, ahol a társadalom egyedeit uniformizáló klasszikus kondicionálás a generalizáció (általánosítás) során a valóság permanens reinterpretációjával (átértelmezésével) tartja fenn a társadalom illúzióját.

Például a szolidaritásról a silány intellektusú, jól távvezérelhető egyedekben azt a jelentést ültette el, hogy az egy olyan társadalmi és emberi magatartás, amely kívül esik a kauzalitáson, így ahhoz nem kapcsolódnak következmények. Ezért nem képesek a baloldali emberek összekapcsolni a muszlim terrorizmust az Európába özönlő muszlimokkal.  

Kérdem én, mi értelme ezt a rendszert kritizálni? Mit ártunk vagy használunk vele?

A liberális demokrácia rendszerét nem kritizálni kell, hanem felszámolni.

Most nyilván adódik a kérdés, hogy mi legyen helyette. Röviden: bármi, amit még nem próbáltunk. Hosszabban: hosszabban tudja a fene, mert amit még nem próbáltunk, azt ki sem találtuk.

Egy biztos: minden, az emberre, mint biológiai organizmusra vonatkoztatott jogokon és kötelességeken túli egyenlősdi ostobaság. A komplex társadalmakat kizárólag szilárd hierarchia-rendszer képes hosszútávon működtetni. Ezt most jól ki kéne fejtenem, de akkor a büdös életben nem érnék a végére. Legyen elég annyi, ha hiszünk benne, hogy a tudás hatalom, akkor mindenkinek el kell fogadnia, hogy a mérnök értékesebb, mint a takarítónő. Slussz.

A mérnök és a takarítónő azonban csupán társadalmi státusz, tehát az embert, mint biológiai organizmust megillető egyenlő jogok és kötelességek körében értelmezhető társadalmi érintkezési közegben a státuszbéli különbség nem jeleníthető meg, mert az sérti a legfőbb alapelvet, vagyis azt, hogy a humán biológiai organizmusokat azonos jogok illetik meg.

Az a társadalomfelfogás, melynek vázlatát itt felrajzoltam, nem tartalmaz terminológiákat. Mert, miközben írok, gondolom tovább az alépítménye alkotóelemeit. S ha nem is tudom, hogy milyen nevet adjak az egyes elemeknek, azt tudom, hogy mi nem lehet egy értelemvezérelt, morálfilozófiai alapokkal megtámogatott társadalmi berendezkedés része. És ez a demokrácia.

A demokrácia semmilyen formában nem képes már működtetni egy komplex emberi társadalmat. A liberális demokrácia meg pláne, tekintve, hogy baloldali szellemiségű és egyébként is a sztálini proletárdiktatúra XXI. századi változata, ilyen formában tehát köze nincs a demokráciához. Egy rendszer léte önmagában egyébként sem garancia annak működésére.

Platón a demokráciát oklokráciának, a csőcselék uralmának nevezte. Teljes joggal, teszem hozzá. Az államról való elmélkedése során azonban sem ő, sem tanítványa, Arisztotelész nem ment el addig, hogy elnevezze a legtökéletesebb még megvalósítható társadalmi együttélési formát. Én akár azt is el tudom képzelni, hogy aztán később pont erre hivatkozással nem kerestek a társadalomtudósok új nevet egy élhetőbb emberi közösségnek.

Talán, ha Platón a négy fő erényt nem tartotta volna lélekből fakadónak, tehát alapvetően isteni eredetűnek, hanem közös társadalmi akarattal szabályozás útján kikényszeríthetőnek, ma egy jobb társadalomban élhetnénk. Ez itt irónia akar lenni és a mai „tudósok” képességeit veszi célba.

Egyébként Platón a Törvényekben (Az Állam mellett másik fontos műve) már mutatja az eszmélés jeleit, amikor az idealizmusa szülte elméletei gyakorlatba ültetését maga is lehetetlennek minősítette az emberi természet bárminemű közösség működtetése során megnyilvánuló hatalomhoz való viszonyulása okán. Vagyis rájött, hogy teljesen lényegtelen, milyen úton jut egy személy vagy csoport a társadalmat vezető szerepbe, onnantól a rendszer működése a személy vagy csoport hatalomgyakorlási technikájának eszköze.  

Végül így kesereg: „a bölcs embernek… az a véleménye, hogy hazáját helytelenül kormányozzák, szavát csak akkor emelje fel, ha azt hiszi, nem hiába beszél, és szavai nem fogják a vesztét okozni”.

Akár ma is írhatta volna. Vajon milyen rendszer ez a demokrácia, ha az értelmes szó kimondójának vesztét okozhatja? És egyesek azt mondják, ettől nincs jobb? Ugyan már!