Mostanában több alkalommal is megakadt a szemem írásokon, illetve megütötték a fülemet valamely nyilatkozatok, amelyekben szerepelt a „rendszerkritikus” szó. Tekintve, hogy leginkább baloldali megnyilatkozásokról van szó, gyanítom, ez lesz a legújabb liberálbolsevik hívó szó, amitől a csordának összefut a nyál a szájában.

Valami olyasmi ez, mint a 2010-es világvége után bevezetett „demokratikus ellenzék” kifejezés. Muszáj voltak szuggesztív eszközhöz folyamodni indíttatásaik magyarázatát illetően, mert a „demokratikus” jelzőcske erőltetése hiányában épeszű ember nem lett volna, aki a baloldalt összefüggésbe hozza a demokráciával. Persze, ép eszű ember azt követően sem tette.

Aki pedig elmúlt negyven és már fiatalon is érdekelték a közéleti történések, azt nem lepi meg a rendszerkritika tömeges felbukkanása bolsevikéknál éppen most. Ugyanis ők a rendszerkritikát a rendszer összeomlásától való félelmükben húzták elő mindig. Nem másért, mint azért, hogy a rendszer megmaradjon, mert, bár nem a legjobb és lenne mit javítani rajta, de nincs nála jobb.

A komfortjához ragaszkodó kispolgár beidegződése ez, aki árvíz idején a térdig érő vízben is ül a szoba közepén kedvenc foteljába kapaszkodva, mint éppen elenyészni készülő világa (ingóságai, amit birtokolhat) utolsó menedéket nyújtó szigetébe.

A rendszerkritika pedig a rendszer működése – vagy éppen a nem működése – szempontjából olyan, mint szívműtét helyett a ráolvasás: lófaszt sem ér. Persze, nézhetjük ezt más szemszögből is. A rendszer progresszív szemléletű kritikusai bizonyára maguktól is rájöttek, hogy itt már a műtéti beavatkozás sem segít, ezért valamiféle önbeteljesítő mágia részeként ráolvasásba kezdtek.

A rendszer pedig, amit ma a baloldal nagyjai halált megvető bátorsággal kritizálnak, a liberális demokrácia, a virulens természetű távirányított altruizmus, amely megmondja neked, hogy az életed egyetlen célja emberi természeted megtagadása, a legelemibb ösztöneid feladása lehet csupán, semmi más. Egy olyan disztópia-kísérlet, ahol a társadalom egyedeit uniformizáló klasszikus kondicionálás a generalizáció (általánosítás) során a valóság permanens reinterpretációjával (átértelmezésével) tartja fenn a társadalom illúzióját.

Például a szolidaritásról a silány intellektusú, jól távvezérelhető egyedekben azt a jelentést ültette el, hogy az egy olyan társadalmi és emberi magatartás, amely kívül esik a kauzalitáson, így ahhoz nem kapcsolódnak következmények. Ezért nem képesek a baloldali emberek összekapcsolni a muszlim terrorizmust az Európába özönlő muszlimokkal.  

Kérdem én, mi értelme ezt a rendszert kritizálni? Mit ártunk vagy használunk vele?

A liberális demokrácia rendszerét nem kritizálni kell, hanem felszámolni.

Most nyilván adódik a kérdés, hogy mi legyen helyette. Röviden: bármi, amit még nem próbáltunk. Hosszabban: hosszabban tudja a fene, mert amit még nem próbáltunk, azt ki sem találtuk.

Egy biztos: minden, az emberre, mint biológiai organizmusra vonatkoztatott jogokon és kötelességeken túli egyenlősdi ostobaság. A komplex társadalmakat kizárólag szilárd hierarchia-rendszer képes hosszútávon működtetni. Ezt most jól ki kéne fejtenem, de akkor a büdös életben nem érnék a végére. Legyen elég annyi, ha hiszünk benne, hogy a tudás hatalom, akkor mindenkinek el kell fogadnia, hogy a mérnök értékesebb, mint a takarítónő. Slussz.

A mérnök és a takarítónő azonban csupán társadalmi státusz, tehát az embert, mint biológiai organizmust megillető egyenlő jogok és kötelességek körében értelmezhető társadalmi érintkezési közegben a státuszbéli különbség nem jeleníthető meg, mert az sérti a legfőbb alapelvet, vagyis azt, hogy a humán biológiai organizmusokat azonos jogok illetik meg.

Az a társadalomfelfogás, melynek vázlatát itt felrajzoltam, nem tartalmaz terminológiákat. Mert, miközben írok, gondolom tovább az alépítménye alkotóelemeit. S ha nem is tudom, hogy milyen nevet adjak az egyes elemeknek, azt tudom, hogy mi nem lehet egy értelemvezérelt, morálfilozófiai alapokkal megtámogatott társadalmi berendezkedés része. És ez a demokrácia.

A demokrácia semmilyen formában nem képes már működtetni egy komplex emberi társadalmat. A liberális demokrácia meg pláne, tekintve, hogy baloldali szellemiségű és egyébként is a sztálini proletárdiktatúra XXI. századi változata, ilyen formában tehát köze nincs a demokráciához. Egy rendszer léte önmagában egyébként sem garancia annak működésére.

Platón a demokráciát oklokráciának, a csőcselék uralmának nevezte. Teljes joggal, teszem hozzá. Az államról való elmélkedése során azonban sem ő, sem tanítványa, Arisztotelész nem ment el addig, hogy elnevezze a legtökéletesebb még megvalósítható társadalmi együttélési formát. Én akár azt is el tudom képzelni, hogy aztán később pont erre hivatkozással nem kerestek a társadalomtudósok új nevet egy élhetőbb emberi közösségnek.

Talán, ha Platón a négy fő erényt nem tartotta volna lélekből fakadónak, tehát alapvetően isteni eredetűnek, hanem közös társadalmi akarattal szabályozás útján kikényszeríthetőnek, ma egy jobb társadalomban élhetnénk. Ez itt irónia akar lenni és a mai „tudósok” képességeit veszi célba.

Egyébként Platón a Törvényekben (Az Állam mellett másik fontos műve) már mutatja az eszmélés jeleit, amikor az idealizmusa szülte elméletei gyakorlatba ültetését maga is lehetetlennek minősítette az emberi természet bárminemű közösség működtetése során megnyilvánuló hatalomhoz való viszonyulása okán. Vagyis rájött, hogy teljesen lényegtelen, milyen úton jut egy személy vagy csoport a társadalmat vezető szerepbe, onnantól a rendszer működése a személy vagy csoport hatalomgyakorlási technikájának eszköze.  

Végül így kesereg: „a bölcs embernek… az a véleménye, hogy hazáját helytelenül kormányozzák, szavát csak akkor emelje fel, ha azt hiszi, nem hiába beszél, és szavai nem fogják a vesztét okozni”.

Akár ma is írhatta volna. Vajon milyen rendszer ez a demokrácia, ha az értelmes szó kimondójának vesztét okozhatja? És egyesek azt mondják, ettől nincs jobb? Ugyan már!