Elég sok vitám volt a kommunista pedagógusok és az általuk szinte semmire meg nem tanított kölykök hetekig tartó óbégatásával kapcsolatban. Érdemi vita, persze, nem volt, csak zsigeri elutasítás, epehányás valami olyasmi okán, amiről az ellenkezőknek fogalma sincs. Gondoltam, idecitálom már azt a fasiszta tákolmányt, a NAT-ot, amit úgy tudnak gyűlölve kritizálni a félmajmok. Hátha akad közülük olyan, aki elmondja, hol a hiba a szövegezésben, mi hiányzik, illetve mi van benne, aminek nem kéne benne lennie.

Hát, csak tessék, csak tessék!  

"Az órakeret minimum 80%-át a törzsanyagra kell fordítani. Az órakeret 20%-át a szaktanár választása alapján a tananyagok mélyebb, sokszínűbb tanítására, ismétlésre, gyakorlásra vagy a tanórán kívüli tudásszerzésre (múzeumlátogatás, színházi előadás megtekintése, előadó meghívása), kompetenciafejlesztésre, projektmunkák megalkotására lehet felhasználni. A választást segítő javaslatok a részletesen szabályozott kötelező törzsanyag mellett találhatók. 

A magyar nyelv és irodalom tantárgy kötelező törzsanyagában csak lezárt, biztosan értékelhető életművek szerepelnek. EZEN FELÜL, A VÁLASZTHATÓ ÓRAKERET TERHÉRE A TANÁR SZABADON BEILLESZTHET KORTÁRS ALKOTÓKAT, MŰVEKET A TANANYAGBA."

A FASISZTA DIREKTÍVÁK RÉSZLETESEN:

• cél, hogy a diákok megértsék a nemzet, a szűkebb közösség és az egyes ember kapcsolatát. Megismerjék kultúrájukat, annak gondolati, erkölcsi tartalmait, esztétikai értékeit. Ennek révén szellemileg és érzelmileg is kötődjenek ahhoz. Ismerjék és értsék múltjukat, jelenüket, benne önmagukat.
• A tanulók felkészítése arra, hogy ennek a kulturális hagyománynak értői és később formálói legyenek.
• A tanulók megértsék a gondolkodás, a viselkedés és a nyelvhasználat összefüggéseit, ennek feltétele a biztos szövegértés és szövegalkotás képességének fejlesztése. Az, hogy a diákok szabatosan és pontosan, illetve a kommunikációs helyzetnek megfelelően tudják kifejezni magukat.

• Ismerjék nyelvünk szerkezetét, grammatikáját, a nyelvhelyességi szabályokat, a stilisztikai árnyalatokat, hiszen csak ezek ismeretében tudják megítélni saját és a többi ember nyelvi teljesítményét. Ezek alapján ismerik fel az adott kommunikációs helyzetet, szövegösszefüggést, a műfaji elvárásokat.
• Cél, hogy a nyelvi megnyilatkozások jelentésszintjeit és -árnyalatait a képzési szakasz végén megértsék, mert így veszik észre a manipulációt vagy értik meg az összetett üzeneteket.
• A tanulók tudják elhelyezni anyanyelvüket a világ többi nyelve között, ismerjék nyelvük történelmi fejlődését. Értsék, hogy a nyelv a jelenben is folyamatosan változik, s ezért a változásért felelősséggel tartoznak.
• Alakuljon ki nyelvhasználati igényességük. Legyen elemi elvárás számukra – önmaguktól és másoktól is – a pontos és a magyar nyelvhelyességi szabályokat betartó szövegalkotás, a magyar helyesírás szabályainak ismerete.
• Értsék meg és példákkal tudják szemléltetni, hogy a nyelv és a gondolkodás, a beszéd és a gondolkodás feltételezik egymást, szorosan összefüggnek, ismerjék fel, hogy a nyelv szegényedése a gondolkodás szegényedését jelenti.
• Fontos cél a digitális kompetencia fejlesztése is, az IKT-eszközök tudatos és kreatív alkalmazása.
• A digitális világ bővülésével a diákokra hatalmas információ-mennyiség zúdul. Meg kell tanulniuk kiválasztani a fontos, értékes adatokat és ismereteket, azt is, hogy ezen adatokat és információkat etikusan és kritikusan használják, építsék be tudásukba.
• Az irodalmi szövegek megértéséhez elengedhetetlen, hogy a diákok rendelkezzenek megfelelő művészettörténeti, műfajtörténeti, irodalomelméleti, -történeti ismeretekkel. A képzési szakasz első felében ezek az ismeretek állnak a tananyag középpontjában. Fontos, hogy a diákok az irodalmat egy közösség történelmi-társadalmi folyamataként is lássák. A képzési szakasz második felében a szerzői portrék és látásmódok is helyet kapnak. Mindkét képzési szakasz célja és feladata az irodalmi művek elemző értelmezése. Ez fejleszti a gondolkodást, az erkölcsi érzéket, segíti az érzelmi nevelést. Az önálló elemzési készség fejleszti az önismeretet, önbizalmat ad, fejleszti az anyanyelvi kompetenciát is.
• Cél, hogy a tanulók rendelkezzenek az irodalmi művek értelmezéséhez szükséges elemzési stratégiákkal. A művek tartalmi összefoglalásán túl vállalkozzanak önálló értelmezés kialakítására.
• Vegyék észre a különböző korok szerzői, művei között kialakuló párbeszédet, az irodalom vándortémáit és motívumait, értsék meg azok jelentésváltozását.
• A XXI. század emberei már élethosszig tanulnak, ezért a diákoknak meg kell őrizni kíváncsiságukat, meg kell tanulniuk középiskolás módon tanulni. Ennek feltétele, hogy olvasó emberekké neveljük őket, akik többféle olvasási és értelmezési technikákkal rendelkeznek, az általuk olvasott szövegeket képesek mérlegelve végiggondolni. Össze tudják kapcsolni a már meglévő ismereteiket az olvasott, hallott vagy a digitális szövegek tartalmával, képesek meglátni és kiemelni az összefüggéseket. Tudnak önállóan jegyzetelni.
• Alakuljon ki a diákokban az önfejlesztés igénye. Ennek alapja az önvizsgálaton alapuló magatartás és gondolkodás fejlesztése. Az irodalmi szövegek sokfélesége biztosítja, hogy olyan esztétikai, morális, lélektani, társadalmi kérdésekkel szembesüljenek a tanulók, amelyekben felismerik önmagukat, saját gondjaikat.
• Kiemelt cél a gondolkodni tanítás, kíváncsiságuk, alkotókedvük megtartásával.

EZ KÖZÉPISKOLA 9-12 OSZTÁLYOSOKRA, VAGYIS AZ ORBÁN-JUGENDRE VONATKOZIK.

TELJESEN ÉRTHETŐ, HA ETTŐL EGY BALOLDALI FÉLMAJOM ELHATÁROLÓDIK.

"kinek záloga a kezemben van?" - folytatódik a játékban a címben szereplő mondat.

Jó régen játszottam ilyet utoljára. Ebben a magyar népi játékban, ha valaki hibázik, annak zálogot kell adnia. Aztán az összegyűlt zálogokat egyenként kisorsolják, s a résztvevő közönség - anélkül, hogy látná, a kikiáltó kinek a zálogát tartja a kezében - kéri, milyen feladatot hajtson végre a zálog tulajdonosa. Voltak igen vicces helyzetek. Haj, régi szép idők!

Mindenesetre a játékban mindenki arra törekedett, minél kevesebbet hibázzon, s akkor nem kellett kínos pillanatokat átélnie.

Játékosan megtanultuk, hogy tetteinknek, cselekvéseinknek, - az aktívaknak és passzívaknak egyaránt – lehetnek következményei, igencsak kellemetlen következményei. S ha hihetünk Eric Berne-nek, a jeles kanadai pszichiáternek, az éltünk csupa játék (játszma). A tranzakcióanalízis témakörben írt világhírű műve, az Ember játszmák erről szól. Anno egyetemen tanultam róla, ám a társadalmunk mind differenciáltabbá válása okán úgy vélem, középiskolában kötelező olvasmánnyá kellene tenni.

A mai játékok/játszmák ugyanis mind következmény nélküliek. Beülsz a monitor elé, megölsz mindenkit, téged is megölnek, de van három életed, s ha az is elfogyott, hát elkezdesz egy új játékot. Közéleti személyként közbizalom elleni cselekményeket követsz el, celebként rossz példát mutatsz (drogozol például, s ez alap). Mindezt kínos és/vagy fájdalmas következmények nélkül. Nem véletlenül mondják sokan, - köztük én is – hogy egy következmények nélküli világban élünk.

Ám ezt nem az általam szívből gyűlölt liberális démonokrácia okozta. Egyáltalán nem! Ugyanis már a rendszerváltásunk is arról szólt, hogy mindenki drasztikus változásokat akart drasztikus változások nélkül. A 90-es évek elejére a szocialista társadalmaknak, - így Magyarországnak is – elege lett a traumákból. Hallani sem akartak a szocializmus aljasságairól, népnyomorító rémtetteiről.

Ezért gondolnak vissza sokan az idősebbek közül nosztalgiával a lelketlen tömeggyilkos Kádár Jánosra, ezért rohangásznak az utcáinkon őrjöngő fiatalok marxista-kommunista rigmusokat sorolva, bolsevik jelképeket a magasba tartva, állatias kontrollálatlansággal.

Mert nem voltak következmények az elmúlt 32 év játszmáiban.

S most is, amikor néhány félanalfabéta, az intellektuális fejlődésre tökéletesen immunis Robespierre epigon feláll a színpadra és előadja csekély értelme teljes kapacitásával összetákolt állatias hörgését, legfeljebb elhatárolódnak tőle néhányan, de még az emberi oldalon is vannak szószólók, akik ellenzik az erre a cselekedetre reagáló következményeket.

Ne bántsuk Pankotai Lilit és Nagy Blankát!

Egyesek szerint kontraproduktív lenne. Mert miért is? Mert a baloldali homopitecusok között hőssé válnának? Miért, most nem azok?

S nem kellene az emberként élni akaró fiatalokat meggyőznünk határozott lépéseinkkel arról, hogy ez szerintünk mennyire nem helyes?  

Engem senki ne akarjon meggyőzni a „csúnya beszéd” megítélési lehetőségeiről, retorikai alkalmazhatóságának mikéntjeiről! Fekete öves csúnyán beszélő vagyok. Sosem zavar össze egy trágár szavakkal megfogalmazott mondanivaló tartalmának értelmezésében az obszcén felhang. S azt is pontosan tudom (és tapasztalom), hogy elsősorban a baloldali homopitecusok nem tudnak túllépni egy „kurvaanyádon”, amikor éppen az alapvető kognitív képesség témakörben a formális logikára, a kauzalitásra való érzéketlenségére utalok éppen.     

Bezzeg most tökéletesen értik a „fasz”, a „faszom” szavak világmegváltó jelentését, a bennük manifesztálódó orosz rabiga elleni lázadást, s a faszozásra, mint az orbáni diktatúra elleni egyetlen hatásos fegyverre tekintenek áhítattal.

És nincs is szükségük másra, csak faszra. Emberi értelemben vett mondatszerkesztésre, értelmezhető tartalomra nem tartanak igényt. A baloldali homopitecusoknak most FASZ kell.

Én pedig azt mondom, hogy az állam, - tekintve, hogy az általam választott pártkoalíció kormányoz – vonja meg a normatív támogatást a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumtól. Mondjuk első körben egy félévre. Váltsa le a Pécsi Tudományegyetem Bölcsész karának dékánját, aki ezt a malacfejű nősténytorzót Pázmány Péterhez és Szent Jeromoshoz hasonlította.  

Aztán a dékán úr és a gimi tanárai vetkezzenek meztelenre, majd magukat csalánlevéllel ütlegelve induljanak Pécsről Budára, s közben fennhangon ismételgessék, „Hülye vagyok! Hülye vagyok!”.

Mert következményeknek igenis lenniük kell! Ez egy ilyen játék, ez az életünk.

1956 október 23-a mérföldkő volt a meggyötört magyar társadalom számára. Az a generáció nyomatékosan értésére adta a baloldali narratívákat agresszíven, erőszakosan a magyarokra erőltető vérgőzös elméjű, alacsony intellektusú kommunista torzóknak, hogy mindent azért nem tehetnek meg velünk.

Törekvéseinket a Szovjetunió néphadseregnek ukrán (ismétlem: UKRÁN!!!) hadosztályai segítségével az elborult elméjű tömeggyilkos, Kádár János és hordája vérbe fojtotta.

Ebben, - az egyébként alapvetően baloldali - társadalmi földrengésben egy szintén vérgőzös kommunista tömeggyilkos, az írni-olvasni éppen csak tudó, de azért a Magyar Tudományos Akadémia tagjának választott Nagy Imre a véletlen folytán szimbolikus szerepbe csöppent. Legendáriumát az őt könyörtelenül elpusztító elvtársa, Kádár János építette fel.

Teljesen érthető tehát, hogy mint jelképet, 1989. október 23-án őt tartották a magasba. Abszolút helyes és logikus lépés volt az ő újra temetésének aktusát egy szakrális szintre emelni a rendszerváltozáskor. 

Tekinthetjük ezt a lépést egy átmeneti rítusnak, amely segítségével a megkínzott magyar elmét a szocializmus dühöngő őrületéből átemelték a szabadságba, a polgári demokráciába.

Sajnos társadalmunk közel felét nem sikerült kihozni mai napig a tovább örökíthető traumatizált állapotból, ezért ma is nagyon sok morálisan lealjasodott ember él köztünk ugyanazokkal a társadalmi attitűdökkel és cselekvéskényszerekkel, mint a szocializmus vérgőzös időszakának tömeggyilkos ideológiáit magukba szívó egyszerű népek.

Azonban számunkra, akik szeretjük a hazánkat, akik a kultúránk iránt olthatatlan szerelmet érzünk, számunkra, hazafiak számára elérkezett a szakítás ideje a kommunista múlt kényszerszülte szimbólumaival. Mindegyikkel!!! Így Nagy Imrével is és az október 23-i szocialista forradalommal is.

Ugyanis mi nem vagyunk szocialisták. Mi mindent elutasítunk, amit a baloldali ideológiák képviseltek és képviselnek, terjesztettek és terjesztenek. Abszolút mértékben ellene vagyunk a baloldali mételyezésnek. S ma már, harminckét évvel a rendszerváltozás után, megtapasztalva a liberális demokráciának nevezett új-bolsevik  diktatórikus rendszert, végképp belátjuk, a baloldaliság egyetlen parányi kvantuma is képes elpusztítani a teljes emberiséget.

Egy új mérföldkőhöz érkeztünk. Ne feledjük 56 tanulságát, legyen az intő példa számunkra, de ne is ünnepeljük, ne tiszteljük meg nemzeti színeinkkel, mert azzal is csak az új-bolsevik narratívákat erősítjük.

Volt ezzel a címmel egy nóta, még Huszti Péter énekelte. Akkoriban ez nekem, a szerelmes kamasznak nagyon tetszett. S a dalban van némi igazság, mert valóban megszépül minden régi emlék, ha az érzelem felülkerekedik az értelmen. Ami elég együgyű megfogalmazása ennek az intellektuális jelenségnek, hiszen az érzelem is az értelem része.

Mindenesetre pusztán azok emlékeznek vissza túláradó nosztalgiával az általános- és középiskolai hétköznapokra, akiknek annyi idősen, vagyis 6-tól 18 éves korukig rendkívül csekély volt az értelmük, s azt követően felnőtt korban sem fektettek különösebben sok energiát az intellektuális fejlődésükbe.

Igen, a rossz tanulók, s a belőlük lett egyszerű, kétkezi melósok emlékeznek vissza leginkább nosztalgikusan a kis- és középiskolai éveikre, s magasztalnak fel olyan embereket, akik arra érdemtelenek. A tanárokról beszélek. Elvégre mindenki róluk beszél, még ők maguk is csak önmagukról beszélnek, s közben hamis, messianisztikus imázst igyekeznek felvenni.

A ma tanító általános- és középiskolai tanárok 99%-a egy kalap szaharint nem ér.

Van egy ötéves kisfiam, aki, - tekintve, hogy 49 évesen lettem apa – sokkal jobban a szemem fénye, mint egy fiatal szülőnek, ezért nagyon nem mindegy számomra, milyen pedagógiai programban vesz részt. A párom idealista, - elvégre sokkal fiatalabb nálam – ezért vannak elvárásai a gyermekünkkel intézményi keretek között foglalkozókkal szemben. Nem hibáztatom, én is szerettem fiatal idealista lenni.

Már elmúltam harminc is, sőt, közeledtem a negyvenhez, amikor leülepedtek bennem az egyetemeken tanultak, - amint azt Szarva Zsuzsa, egykori egyetemi tanárom előre megmondta – s összeálltak egy komplex rendszerré. Ekkor mindaz, amit a személyiségfejlődés témakörben a nekem gyermekpszichológiát oktató Pozsonyi Márti mondott, a helyére került.

Amúgy szerintem Márti engem vélhetően egy élvhajhász, nőcsábász izomagyúnak gondolt, aki csak hobbiból jár egyetemre. S még egyet is értettem vele addig, amíg a saját agyturkászom elém nem rakott egy szakkönyvet a bipolaritásról, bipolárisokról. Az volt a végső lökés.

Onnantól teljesen más szemmel láttam a gyermekkoromat, az iskolai éveket. S nem megszépültek az emlékek, hanem a realitás polcán az őket megillető helyre kerültek.

Kezdjük azzal, hogy a szüleim válása bennem tudat alatt egy iszonyatos törést okozott. Nem voltam képes elfogadni anyám túl egyszerű magyarázatát, amelyben mindenért apámat okolta. S amikor hozzáment a nevelőapámhoz, - akinél jobb embert nem nagyon ismerek a Földön – s lett egy kisöcsém, ismét elszenvedtem egy törést. Képtelen voltam feldolgozni a történteket, s azok traumaként nehezedtek rám.

Ekkor hasadhatott ketté a személyiségem. Mert, bár jó tanuló voltam, sokat rosszalkodtam, mondhatom, elviselhetetlen volt a természetem. Az általános iskolai osztályfőnökünk nem is nagyon szeretett. Amikor az ő ellenzése mellett az iskola engem küldött egy hónapra Zánkára úttörővezetőképzőbe, úgy búcsúzott, „örülünk, hogy nem leszel köztünk”.

S hiába voltam jó tanuló és jó sportoló, hiába voltam a Csapatzászló tartó, még örsvezetői tisztségemből is leváltatott. Ennek ellenére az iskola a következő évben is engem küldött egy másik úttörővezetőképző táborba.

Nem szeretett. Pedig csak egy sérült gyerek voltam, aki nem kap segítséget és megerősítést sehonnan. Ha rajta múlik, a szemétdombon végzem. Meg is jegyezte a 25 éves osztálytalálkozón, hogy nem hitte volna, lesz belőlem valami/valaki.

Középiskolában nagyon korán kiderült, hogy a matektanárom féktelenül gyűlöl. Akkor már egy konszolidált, csendes gyerek voltam, aki nem volt különösebben nyitott, csak a sportnak élt. Semmi oka nem volt eltorzult grimaszba rándulnia mindannyiszor, ahányszor csak kommunikálnunk kellett. Nem is adott soha jobb jegyet hármasnál.

Aztán elment szülni, s onnantól a legrosszabb jegyem is négyes volt a tantárgyból. Pedig több tanár is helyettesített az évek alatt. Ám, amint visszajött, ismét rám szállt. Érettséginél ő és az osztályfőnököm behívtak az igazgatóiba. Ott közölték, hogy tudják, tőlem származik a 20 pontos érettségi feladat megoldása. Ezért két választásom van: Vagy elfogadom, hogy én csak kettest kaphatok az egyébként tökéletes érettségimre, vagy mindenkit felfüggesztenek, akinek segítettem. Utóbbi tizenpár embert érintett.

Fel sem fogtam az egészet, tudattalanul, ösztönösen választottam helyesen az elégséges osztályzatot. Mai tudásommal ugyanezt tenném, és ez büszkeséggel tölt el.

Na, igen, az osztályfőnököm. Ő kérte, hogy vezessék be a naplóba, hogy reakciós vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, csak annyi derengett, hogy amolyan hazaárulóféleség. Aztán ugyanő nem engedélyezte, hogy induljak egy nyelvtani vetélkedő országos döntőjében, - ahová bejutottam – mert szégyent hoznék az iskolára. Még örültem is, hogy nem kell pluszban készülnöm rá.

Érettségin nem adott jelest, amitől a vizsgaelnök szeme is kikerekedett. Szerinte a négy év alatt nem voltam méltó rá. Majd az irodalmi/nyelvtani írásbeli résznél nem kaptam jelest, mert szerinte egybe írtam az ars poetica szót. Hozzáteszem, ő kérte, vegyünk 29 egyforma tollat, hogy ő majd úgy belejavíthasson a dolgozatokba, hogy az jó legyen. Vagy rossz. Nekem.

Mondtam is neki: „Tanárnő, ez olyan, mintha azt tetszett volna mondani, hogy egybe írtam a nevem.” – „Szerinted én hazudok?” – riposztolt. „Háát….?” – szóltam vissza.

Az iskolám aztán nem is írta alá a felsőoktatási jelentkezési lapomat, ami akkoriban azt jelentette, hogy semmilyen főiskola vagy egyetem nem vehetett fel. A rendszerváltozás hozta meg a feloldozást, végre mehettem egyetemre.

Miután 1990-ben megmutatták a káderlapomat, és kiderült, hogy a matematikatanárom és osztályfőnököm jelentettek rólam, csupán annyi történt, hogy igazolást nyert, ezek ketten nemigen kedveltek. Pedig sosem voltam tiszteletlen, soha semmivel nem ártottam egyiknek sem.

S elrepült két csodálatos évtized, teli számtalan szép és keserű élménnyel, amelyek mind megtanítottak valamire, amelyektől mindig csak több lettem. Lassacskán le is nyugodtam. Minden a helyére került, kialakult egy szilárd erkölcsi és világnézeti értékrend bennem. Ma már ezek mentén látom a múltamat is, s annak minden fontos szereplőjét.

Amikor tehát a tanárok melletti kiállást alaptalannak és oktalannak ítélem, személyes, intellektuálisan jól feldolgozott tapasztalataimra alapozom véleményem. Ami nem szentírás!

Van egyetemi diplomám pedagógiából. A legkiválóbb oktatóim voltak, mind ismert nevek. Láttam hogyan teszi tönkre az egyik tanár a kollégája munkáját, hogyan aláznak meg bátorításért ácsingózó kiskamaszokat. Láttam, hogyan fröcsögik gyermekek arcába sikertelen életük szülte minden frusztrációjukat.

Ezek a morális senkik úgy élnek, hogy hittel hiszik, a tanár, a mindentudó és a mindenható rokonértelmű szavak. S ha egy nyiladozó értelem fénye rávilágít a sekélyes intellektusukat takaró álságköntösre, őrjöngeni kezdenek, eltiporják a fényt, savat okádnak a jövőre.

Ezek vagytok ti, tanárok!

S nem nekem kell azon dolgoznom, hogy más legyen a véleményem rólatok, hanem nektek kell megalázkodnotok, Kanosszát járni a gyermekeink jövőjéért.

Vagy takarodjatok! Üljetek szivárványszínű biciklire, legyen nektek szivárványos a család, dolgozzatok a Boschban szalag mellett, elvégre ott többet keresnek, mint ti!

A minap egy 11 éves kislány a vonat alá ugrott, mert osztálytársai rendszeresen megalázták. Az iskola nyilatkozott, nem érzik felelősnek magukat.

Ennyi. Ez a kerete annak, amit a tanárokról gondolok.

Köpök rátok, szar emberek vagytok!

(Tisztelet a kivételnek! Mert az mindig van. Mert mindig van, kell lennie reménysugárnak.)   

A szó jelentése beavatkozás, közbeavatkozás, erőszakos beavatkozás (egy állam belügyeibe). Én először a 80-as években hallottam ezt a kifejezést, amikor a Szovjetunió történetéről tanultunk.

Történt ugyanis, hogy a cárizmus megbuktatását pénzelő nyugati nagyhatalmak, - természetesen elsősorban az USA – nem pont arra az eredményre számítottak, ami bekövetkezett, hogy tudniillik a trockij-i permanens forradalom vége egy polgári átalakulás lesz. Nem lett. Helyette egy toxikus társadalmi állapot, a bolsevizmus jött létre.

Hol is hallhattunk ilyet a nem túl régi múltban? – Megvan. Az USA által pénzelt és kiképzett, valaha élt legfanatikusabb terrorista, Osama bin Laden és szervezete, az Al-Kaida kapcsán, akiket a szovjet ellenség Afganisztán területén való megállítására hoztak létre. A gólem ott is szembe szállt megalkotójával.   

A világ mit sem változott. Elég csak megnézni egy amerikai filmet, mindnek az a mondanivalója, - már túl az egy- és transzneműek szexualitásának  felmagasztalásán - hogy az oroszok a megtestesült gonosz, akik ellen reggeltől estig, látástól vakulásig harcolni kell, minden/bármilyen eszközzel a szent célért, a világ uralmáért. S e harcban csak egy maradhat. Természetesen az USA.

Eszembe jutott valami. Egy hasonlat.

Szóval ,tegyük fel, hogy a szomszédom megmérgezi a macskámat. Feldühödök, ezért megdobálom a szomszédot rothadt gyümölccsel. A konfliktusunk az egész utcában elhíresül. A körülöttünk lakók nem akarnak beavatkozni, ám, amikor a szomszéd kifogy a rothadt gyümölcsből, amit visszadobál rám, egyesek kisegítik őt saját rothadt gyümölcsükkel, vagy adnak pénzt, hogy a szomszéd további rothadt gyümölcsöt vásároljon és azt rám dobálja.

Azt mondják a haragosomat megsegítő szomszédok, hogy ők csak azért látják el munícióval és pénzzel, amelyből muníciót vehet, hogy a konfliktusunk gyorsan lezáródjon. Ezt én nem értem. Ha a macskám megmérgezése miatt én elkezdtem őt rothadt gyümölccsel dobálni, e tevékenységemet miért hagynám abba, ha ő még több rothadt gyümölccsel dob vissza?

Ellenkezőleg! Még jobban feldühödök, és megtalálom a módját, milyen súlyosabb következményeket okozhatok a szomszédom számára. S már nem csupán a macskám megmérgezése miatt akarok majd bosszút állni, de el akarom venni az ő és a megsegítői kedvét is attól, hogy a jövőben hasonlóképpen járjanak el.

Nem azt fogom érezni, hogy a szomszédom ellen harcolok, hanem azt, hogy mások, kívülállók ellen is. S amíg egyetlen szomszédot elegendő 3-4 rothadt gyümölccsel megdobni, addig sok szomszédot sokszor annyival kell. Tehát muníciót szerzek be én is, a konfliktusunk pedig eszkalálódni fog.

Ennek megfelelően Putyin, orosz elnök részleges mozgósítást rendelt el.

Teljesen természetes, hogy ez ellen az érintett férfiak egy része ágál, mert senki nem akar háborúban, a fronton meghalni fiatalon a XXI. században. Ugyanakkor Putyin jól látja, a nyugat (értsd alatta: USA) nem Ukrajna megsegítésén fáradozik, hanem Oroszország elpusztításán. A NATO pedig ugyan nem a (bűn)szervezet égisze alatt, de tagországok szintjén iszonyatos mennyiségű fegyvert, haditechnikát és pénzt küld Ukrajnába.

Oroszország tehát elszenvedi második intervencióját a nyugat által. Azonban, amíg első alkalommal, mint szovjetek, tehát vörösök, s az antant, mint fehérek ütköztek meg, most éppen fordítva van. Az autoriter orosz társadalmi berendezkedés ma közelebb áll az általunk, európai emberek által megálmodott demokráciához, mint a keleti despotikus, fanatikus iszlamista elveket követő nyugati tömörülés.  

Persze, megint jön a kérdés: Na, de ki kezdte?

Innentől ez kőkemény világnézeti kérdés. Az uniformizálódó, internacionalista nyugat szerint az oroszok. Szerintünk, a társadalmunkat a nemzeti identitásra alapozók szerint az USA.

Muszáj kiemelnem, mert a magyarok jelentős része nincs tisztában a tényekkel: A Szovjetuniót három ország alapította, Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország. A második világháborúban - és 56-ban is – minket ukrán hadosztályok szálltak meg. A muszkák, akik asszonyainkat, anyáinkat megerőszakolták, ukránok voltak. A rendszerváltozás után is nálunk maradó szovjet tisztek mind ukránok voltak, s hol létező, hol hamis magyar gyökereikre hivatkozva nyertek nálunk állampolgárságot egyszerűsített honosítással.

Visszatérve a konfliktusra: amerikai befolyásra a bohóc állam bohóc elnöke sanyargatni kezdte a kisebbségeket azok anyanyelvhasználatának korlátozásával. Mi, a csekély érdekérvényesítő képességekkel rendelkező magyarok is felemeltük a hangunkat a kárpátaljai nemzettársainkért. Az egyébként Ukrajnában számbeli többséggel rendelkező orosz kisebbség viszont hevesebben reagált.

Tüntettek, engedetlenkedtek. Véres megtorlásban, gyakorlatilag népirtásban lett részük a civilizált nyugat asszisztálása mellett. Az USA csekélyebb sérelmekért is lerohant már országokat. Várható volt, hogy az ukrán vérengzés válaszlépéseket vált ki az oroszokból.

S eljött végre az USA által oly régen várt európai háború.

Szakértők úgy vélik, Putyin nem mer majd bevetni taktikai atomfegyvert. Álláspontom szerint viszont az orosz elnöknek nincs is más választása, mint taktikai atomfegyverek bevetése.

Az orosz emberek többségében él a szovjet világbirodalom iránti nosztalgia. Talán nem az egyetlen, de bizonyosan a legerősebb kötelék, amely egyben tartja ezt a rendkívül soknemzetiségű országot. Nem mutathatnak gyengeséget, nem is fognak. Ahogy erősödik az intervenciós nyomás, úgy váltanak ők is magasabb fokozatra.

Ugyanis az oroszoknak nincs számottevő hagyományos fegyverzete. Nincs anyahajójuk, vadászrepülőik száma tizede sincs az amerikainak, s olybá tűnik, rakéták és lőszerek tekintetében is alulmaradnak. Ami még aggasztóbb, harci morálban is. Így tehát egy állam, amely világhatalmi pozíciójából nem engedhet, ugyanakkor az erő felmutatását elváró lakossága honvédelemre nem mozgósítható hatékonyan, nem tehet mást, mint az egyetlen eszközt alkalmazza, amely képes karosszékből buzdító néptömegeket is kielégíteni, beveti az atomot.

E tekintetben viszont igen jól állnak, hiszen az oroszoknak egyedül több atomfegyverük van, mint az USA-nak és a többi országnak együttvéve. Vagyis, ha a közel 6600-ból csak pár darabot is bevetnek, akkor is megmarad a fölényük. S arra nézve már van pozitív tapasztalat, hogy egy ilyen demonstráció elrettentő hatású. Lásd Japánnak az USA általi lebombázását. Arról nem is beszélve, hogy olyan csekély hatásfokú atombombák már nem is léteznek. Azok 15 Kilotonnások voltak, most meg már mindent Megatonnában mérnek.

Hogy ennek mi lesz a vége? – Ugyan kit érdekel?

A baloldaliság lényege, hogy képtelenek meglátni ok-okozati összefüggéseket, hogy a formális logika náluk csődöt mond. A liberális demokrácia, tehát a baloldali egységes világnézet egy értelmi korcsosulás eredménye. Nekünk pedig nem marad más, mint imádkozni. Ki tudja, talán bejön.

Nem vagyok nő. Tehát még csak fogalmam sem lehet róla, milyen érzés egy másik életet táplálni, megosztozni vele a testemen. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan az anya és a magzat közötti kommunikáció, annak az emberi elmére gyakorolt hatása, a különböző kölcsönhatások okozta észrevehetetlen folyamatok mentális és hormonális következményei, amelyeket profán módon anyai ösztönnek szoktunk nevezni.

Úgy vélem, - bár tisztában vagyok vele, hogy elkerülhetetlen és szükségszerű – képtelenség olyan jogszabályt alkotni, amely valamennyi dimenziójában képes lenne felfogni és megérteni ezt az állapotot, s arra, - egy a társadalom működése szempontjából rendkívül fontos - tudományos választ adni jogszabály formájában.

Nem, ezt nem hiszem el! Ebből fakadóan nem létezik jó abortusztörvény.

Amikor fiatal voltam és természetes módon idealista, individualista és szabadságvágyó, mai kifejezéssel élve „abortuszpárti” voltam. Úgy véltem a nők önrendelkezési jogát, a testükkel való cselekvés jogát korlátozni nem helyes. Tegyük hozzá, huszonkét éves voltam a rendszerváltozáskor, tehát egy felfokozott, eufórikus állapotban éltem úgy legalább tíz évig.

Azokban az években két alkalommal is részese voltam terhességmegszakításnak. Úgy értem, kétszer is majdnem apa lettem. Majdnem. Teljesen érzéketlen voltam azonban a helyzet iránt. S tulajdonképpen ebben a nemtörődöm állapotban éltem az elmúlt évtizedekben, mígnem negyvenkilenc évesen gyermekem született.

Nem gondolkodtam el sem igazán a terhességről, talán úgy véltem, ez a nők dolga. Akkor még csak tudattalanul, és nyilvánvalóan más okból és tartalommal, mint manapság, amikor tudatosan is vallom, a terhesség a „nők dolga”.

Mert hogyan is tudnék én osztozni az ő felelősségében, ha még csak elképzelni sem tudom azokat az érzéseket, amelyeket a magzattal való interakciói generálta mentális és hormonális változások okoznak benne? Vannak hormonok, amelyeket csakis a terhes nő szervezete termel. Az egész olyan titokzatos, misztikus.

Én csupán annyit tehetek, hogy együtt érzek vele, mellette állok és támogatom minden erőmmel.

Törvényt alkotni nagy körültekintést igénylő feladat. A jogalkotónak széleskörűen tájékozottnak kell lennie a társadalomra jelentős hatást gyakorló ügyekben, hogy morálisan és tudományosan egyaránt helyes döntést hozhasson.

Korábban mindig úgy véltem, az abortusz, - túl azon, hogy a „nők dolga” – orvosi kompetencia. Azonban az elmúlt tíz évben orvosok, tehát tudósok vallották, hogy léteznek társadalmi nemek, hogy a biológiai determinációk érvényüket vesztették, és léteznek transznemű emberek, meg gyermekeken szabad és etikus úgynevezett nemváltó műtétet végrehajtani.

Aki tudósként (orvosként) ezt vallja, ilyeneket állít, az elmeháborodott, abban én nem bízom, annak a kompetenciáját én kétségbe vonom.

S miközben a kutyájával összeházasodni, vagy a dildójához feleségül menni hovatovább alapjog, addig a magzat tökéletesen jogfosztott és az orvostudomány által elárult maradt. A józan ész azt kívánja, hogy igenis szabályozni kell ezeket a szomorú gyilkosságokat.

Ám ezeknek a szabályoknak feltétlenül olyanoknak kell lenniük, amelyek a legszélesebb körben képesek megvédeni, gyámolítani a nőket, akik ebbe az iszonyatosan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Nem okozhatunk az abortusz tilalmával nagyobb testi és lelki fájdalmat, mint amit maga az abortusz jelentene.

Azt pedig különösen veszélyesnek találom, hogy szakrális okokra hivatkozva, Istent és a teremtést belevonva a döntéshozatalba, világnézeti alapon alkossunk egy ilyen állapotról és annak feloldásáról törvényt.

Van azonban valahol egy határ, amikortól a magzat elpusztítása nem helyes, sőt, egyéni és társadalmi szempontokat egyaránt figyelembe véve kifejezetten káros. Ám ez a pont nem látható előre, nem alkalmas minden terhességmegszüntetési ügyben eligazítani minket. Mivel amiként minden egyes személy egyedi és megismételhetetlen, az általuk előidézett kontextusok is azok.

Minden terhes nő hordozza a magzata egyedi genetikai jellemzőit, amelyek őt magát is mindenki mástól különbözővé teszik, tehát a saját egyediségét nyomatékosító egyediség manifesztumával állunk szemben. Ma már nem nagy szenzáció, de az anyaméh átenged sejteket, ergo van genetikai érintkezés a magzat és az anya között.

S hogy egy alapvetően vallásos világnézeti aspektusból szülessen egy testi reakcióra (szívdobogás) alapozó abortusztörvény, finoman szólva is ambivalensnek érzem.  

Teljes mértékben egyetértek, hogy a liberális démonokrácia őrületének, amely a szabadságot szabadosságként, korlátok nélküliségként képes csak értelmezni, gátat kell szabni. A drogtól hajtott szexorgiáknak kell lennie következménynek. A szexuális szabadságot szinte már a promiszkuitásra is kiterjesztő, liberálisnak tévedett emberalatti viselkedést szankcionálni kell, nem pedig orvosi segítséget rendelni mellé.

Miközben azt is mérlegelnünk kell, hogy az ilyen elállatiasodott emberek alkalmasak-e a gyermeknevelésre. Ugyanis a gyermeknek nem minden családban jó felnőnie. S abban az állam is egyetért, hogy a család viszont jobb a gyermeknevelő intézeteknél. Így, ha mégis azt mondjuk, vannak gyermeknevelésre alkalmatlan emberek, akkor azt is kimondhatjuk, hogy senki ne szüljön állami intézetek számára.

Annyi, de annyi kérdés merülhet fel a témában, hogy talán sosem érnénk a végére. Ezért a társadalmi diskurzust folytatni kell, és a figyelmet folyamatosan fenntartani az ügy iránt.

Ahogy az elején is mondtam, nem vagyok nő. Felfogni sem vagyok képes az állapotosság minden jelentését és jelentőségét. Apa vagyok. Van egy öt éves kisfiam. Azt tudom, hogy soha semmi nem okozott számomra akkora boldogságot, mint az ő eljövetele. S ezért örökké áldani fogom az őt méhében hordozó, oltalmazó nőt.   

Hogy miről? – akármiről, bármiről és mindenről (is). Mert a nép mindent tud. A nép autentikus forrás, ezt Kodály Zoltán is megmondta. Akkor meg?

Manapság nagyon divatba jött a nép. Ismét. Mert nem újkeletű ám a nép népszerűsége. Én például népköztársaságban nőttem fel. Mondhatom, felejthetetlen élmény. S nem csupán azért, mert a gyermek- és kamaszkorom meghatározó élményeinek adott egy egészen szürreális keretet.

A liberális démonokrácia fogalomrendszerében hazánkban a nép a baloldali szavazókat jelenti. Mást nem jelenthet, ugyanis Magyarország politikailag kétpólusú, így aztán valaki vagy a nép közül való, vagy magyar polgár. S mi, magyar polgárok jól artikuláltan különülünk el a néptől.

Hogy miként lesz egy társadalom lakosságából nép, illetve nép és polgár? – Régi história, elmesélem!

A Szovjetunió megszületése körül bábáskodó három nagy ideológus, Trockij, Lenin és Sztálin létre kívánták hozni a tökéletes társadalmat, amelyben nincsenek osztályok, mindenki egyenlő. Ezt az utópiát kommunizmusnak nevezték. Nyomós érveik volt ezeknek az elvtársaknak, százmilliónál is több halott tanúsíthatja.

Szóval, az úgy volt, hogy a feudalizmusban megerősödött polgárság a kapitalizmusban a legszélesebb társadalmi réteg lett, és a félfeudális orosz birodalomban is komoly potenciált jelentettek. Éppen ezért Trockij úgy képzelte, a permanens forradalom végső célja csakis az lehet, hogy a hatalmat magához ragadó munkásság és parasztság összefog a polgársággal egy szép új világ megteremtésére.

S bár Lenin pártolta e végső megoldást, amolyan pre-fukuyamai attitűdből, az egészségének megromlását kihasználó Sztálin, magához ragadva a hatalmat, inkább kiirtotta a polgárokat, biztos, ami biztos. Mert a polgár tulajdonképpen a burzsoázia kegyeit kereső, azzal kollaboráló típus.

A nép tehát bolsevik, a polgár pedig kapitalista. Ezért minden bolsevista elveket valló politikai formáció, vagyis a baloldalinak, balliberálisnak nevezett oldal, az államot alkotó természetes személyekre, mint csoportra népként hivatkozik. Szemben ezzel a kapitalista elkötelezettségű politikum körében az államot alkotó természetes személyek együttes neve a polgár.

Jelen hazai politikai miliőben onnan tudhatjuk valamely pártról, mozgalomról, vajon bolsevik-é, hogy miként hivatkozik az ország lakosságára. Például a magát nagyon, de nagyon nemzetiként aposztrofáló Mi Hazánk Mozgalom is a népre hivatkozik, mint minden dolgoknak autentikus forrására. Innentől számomra teljesen irreleváns, mit szeretnének. A Jobbik meg…. de hisz tudjuk!

Én polgárnak vallom magam, semmilyen tekintetben nem tudok azonosulni a néppel. Hirtelen Robert A. Heinlein, a zseniális sci-fi író egyik regénye, a Csillagközi invázió jutott eszembe, miként is szemléltethetném a különbséget a nép és polgár között. A könyvben mindazon személyek, akik a közösségért tettekben is felelősséget vállaltak, állampolgárok lehettek, míg a többiek általános elnevezése a ’civil’ (helóta) volt. A történetben a tanár megkérdezi a diákot, mondja el, mi az erkölcsi különbség a civil és az állampolgár között. A diák azt feleli: „Egy állampolgár felelősséget vállal az állam közösségéért, élete árán is megvédi azt. A helóta viszont nem.”

A nép internacionalista, az államok kereteit meghaladó közösségi rendszerben hisz. Ezzel szemben a polgár nacionalista, tehát az állam keretein belül működő közösségek együttes erejében bízik. A baloldalnak a társadalmat mind tágabb, minél inkább megfoghatatlan határok közötti értelmezése a ma divatosan mindenszarizmusnak nevezett folytonos elégedetlenségéből fakad, mert úgy képzelik, léteznie kell egy olyan társadalmi állapotnak, helyzetnek és térnek, ahol a tanulni, fejlődni rest, a szorgalmat nem ismerő semmirekellők egyenlőek lehetnek a szorgalmasokkal és okosakkal.

A polgárnak nincsen szüksége a társadalmi keretek irracionális módon történő tágítására, mert szorgalma és intellektusa képessé teszi az állami keretek közötti érvényesülési metodikák elsajátítására. S szemben a néppel, nem szorul gyámolításra.   

A népet intellektuális alkata a gondoskodó, helyette felelősséget vállaló államban való életre determinálja. A nép az ember egy fejletlenebb társadalmi állapota. Ugyanakkor minél szélesebb réteget képez egy adott társadalomban, annál inkább alkalmas szélsőséges politikai nézeteket hatalomba emelni. Lásd francia forradalom, párizsi kommün, magyar tanácsköztársaság, a német nemzeti szocialisták felemelkedése és a szocialista világrend.

S ne feledjük Szemkilövető  Feri rémuralmát sem a kétezres években!

Erről jut eszembe: a nép nevében mindig felelősségre vonás nélkül lehet milliókat elpusztítani. Erről szól Magyarország XX. századi történelmének jelentős része. Máig nem volt, és soha nem is lesz nemhogy felelőssége vonás, de szembenézés sem a szocializmus bűneivel, mert a nép annak a rendszernek a tömeggyilkosaira bálványként tekint. Lukács Györgyre, Kádár Jánosra, titokban még Rákosira is. A belpesti népek egészen biztosan apró Péter Gábor oltárok előtt térdelnek esténként.

Nos, ez a nép most úgy véli, semmilyen állami aktus nem lehet legitim, amelyre ő áldását nem adja. Kezdjük a tűzijátékkal, amely államunk megalapítása évfordulójának ünnepére készült. Az erre szánt pénzt elküldhettük volna az ukránoknak is, de lehetett volna a pedagógusoké, vagy kifizethették volna belőle a nép rezsijét száz évre előre. Ilyen és ehhez hasonló remek ötleteket olvashatunk a közösségi médiában a néptől magától, és ilyeneket harsog a nép nevében a balliberális média.

Április harmadika előtt azt trombitálták a baloldaliak, hogy döntsön a nép. A nép biztosan döntött is, csak közben kiderült, Magyarországon egyre kevesebbek sorolják magukat a nép körébe, ezért polgárként a Fideszre szavaztak. S bár a képviseleti demokráciában a „népet” négyévente egyszer szokás megkérdezni, a nép most úgy döntött, hogy mindig mindenben ki kell kérni az ő véleményét, különben nincs jogállam, fasizmus és diktatúra van.

A nép talán úgy képzeli, hogy az RTL Klub majd megkérdezi őket egy műsorban, és a beküldött szavazatok alapján kell csökkenteni/eltörölni a rezsit, megállítani az Orbán által kirobbantott háborút, meg ilyenek. Ők aztán egycsapásra eltüntetnék az inflációt, lenne gáz is, meg olcsó üzemanyag. A nép mindent tud! Ül a hitelre vett LED tévéje előtt és mondja a tutit, mintha bárki is hallaná.  

A nép szava Isten szava, kinyilatkoztatás. Olyan nincs is, ami ne úgy lenne, ahogy a nép leírja a Facebook-on. És Istenbizony, ha nem lenne ez a patás Orbán, - a putris cigány, ugyebár, ahogy a művelt nép nevezi – már régen euróval fizetnénk az ingyen benzinért az EU-s nyugdíjunkból.

Szóval, kérdezd a népet, ha valamit, mindent tudni szeretnél!

Jelentése rejtett romboló tevékenység, titkos aknamunka, de jelenti rendelkezések végrehajtásának megtagadását, tudatos akadályozását is. A rendelkezések jogszabályba foglalt utasítások, vagyis állami aktusok. Azonban a szabotázs annak ellenére került ki a Btk-ból, hogy metodikáját és célját tekintve alig különbözik a terrorizmustól (Btk. 314. §). Helyette a rombolás (Btk. 257. §) került a szankcionálandó cselekedetek körébe, egy – álláspontom szerint – nyomorultul megfogalmazott tényállással.

Sosem voltam a pönalisztikus jogalkotás híve, amely túlságosan szigorú, mindent büntetni rendelő jogalkotói attitűd. Azonban az elmúlt évtized baloldali-balliberális társadalmi viselkedési minták primitív módon erőszakossá és végletessé válása szép lassan felülírja bennem a nyitottabb társadalmi viselkedési normák iránti elkötelezettségemet és mindinkább a szigorúbb szabályozást igényelném.

Mit mondjak, szeretek nyugalomban élni. Ez nem jelenti azt, hogy a hátamon fát lehet vágni, mert meglehetősen vehemens ember vagyok, de a mások, különöseképpen a többség akaratával való erőszakos ellenszegülésre nem vagyok vevő. Elég forrófejű voltam fiatalon, nekimentem minden falnak, ami elém került. Ebből tanultam, és mázlim volt, -vagy csak nyitottabb voltam a tanulásra – mert végül a konfliktusaimból megerősödve, pozitív hozadékokkal kerültem ki.

Ezért nem cselekszem ma már olyasmit, ami semmiféle pozitív hozadékkal nem kecsegtet, csak adrenalint vezet le. Már 2006-ban is azért maradtam el a tüntetésektől, mert újságírók autóit rongálták meg, törtek-zúztak. Egyiknek sem volt semmilyen értékes eredménye. S hiába harapnám át legszívesebben a torkát egy Tóta W. Árpádnak vagy Németh Péternek, egyelőre jogi keretek között, társadalomban élünk, ahol ilyesmit nem teszünk.

Persze, emberek szemét sem lőjük ki direkt, nem kínzunk és alázunk meg egyetemista lányokat pusztán azért, mert mást gondolnak a demokráciáról, mint a regnáló hatalom. Ez tesz minket különbözővé a kommunista homopitecusoktól, akik ma egyre hangosabban őrjöngenek körülöttünk.

Az elmúlt 3 évben a balliberális majomhorda egy retrográd folyamat állomásán eljutott abba a primitív, ember alatti állapotba, amikor úgy érzi, élettere kizárólag akkor biztosított, ha erőszakkal támad a másként gondolkodókra, illetve jelesül csak gondolkodókra, a „másként” kitétel már nem fejezi ki a jelenlegi állapotot.  

„Az Orbán-kormányt, a rezsimet, a NER-t nem lehet választás útján leváltani” – harsogják mindenhol, közemberek, politikusok és médiumok. Ezért az embereknek (???) ki kell menniük az utcára, engedetlenséget kell tanúsítaniuk, szembe kell szállniuk a diktatórikus intézkedésekkel és intézményrendszerrel.   

Ennek láttuk példáját augusztus 19-én, amikor a DK-szimpatizáns Radics Kornélia által vezetett Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) szándékosan hamis prognózist adva elérte, hogy elmaradjanak az államalapítás ünnepének rendezvényei. Elérte, hogy a legnagyszerűbb, számunkra, magyarok számára a legszívmelengetőbb ünnepet ne tartsuk meg, hogy ne legyen részünk katartikus élményben, amely erősíti a nemzeti összetartozást.

Ez szabotázs volt. A magyar lélek elleni terrorcselekmény. Sajnos a törvényi keretek között jelenleg nem büntethető. Ugyanakkor a szakmai irányelvek ily’ súlyos fokú megsértése, a tudomány aljas indokból való elárulása legalább annyit maga után vont, hogy a szabotázs irányítóját elbocsátották állami hivatalából. Sajnos csak az irányítóját.

Ez a moslék komcsi homopitecus, - mármint Radics – képes volt a „tudomány” szó mögé bújni, azt használni pajzsként. Azóta e szó hallatszik ki leginkább a majomhorda értelmetlen ajvékolásából, noha egyetlen baloldali sem lenne képes felismerni a tudományt, akkor sem, ha szembe jönne velük anyaszült meztelenül, seggében pávatollal és fennhangon azt énekelné, hogy „én vagyok a tudomány!”.  

S vajon hány ilyen okádék alember szabotált a kórházakban orvosként, nővérként a járvány idején? Hányan pedagógusként az iskolákban? És még sorolhatnám, hol mindenhol tudják akadályozni a közigazgatás normális és helyes működését.

Ezek bármire képesek, őket emberi léptékkel megérteni már sosem fogjuk. Ezért óvatosabbnak, felkészültebbnek kell lennünk.

Aki azt hiszi, hogy ez egy irracionális elvárása az egyesült baloldali majomhadnak tőlünk, emberektől, magyar emberektől, az nagyon téved. Hiszen nincs háború, de ha van, azt Orbán robbantotta ki. Nincs hiperinfláció a világban, de ha mégis, azt Orbán okozta. Nem szabadult el az energiahordozók világpiaci ára őrületes mértékben, de ha mégis, azért is Orbán a hibás.

S ha akadna bárki, aki ezt nem hinné el, kérdezze meg nyugodtan az EU és az USA vezetőit, politikusait.

Mert mitől is állna le az orosz hadigépezet, ha nem a Magyarországra szállított gáz mennyiségének megszűnésétől? Úgy képzeljétek el, hogy az orosz terminátornak meg sem kottyan, ha Németország, Franciaország, Olaszország, Anglia, Svédország, Dánia, stb, de főleg "Brüsszel" leállítja a megrendeléseit kőolaj és földgáz tekintetében. Ellenben, ha az itt felsoroltak összesített mennyiségéhez képest cseppnyi magyar megrendelés is leállna, akkor Putyinak (liberálisul Putyi, nem Putyin) annyi. Ukrajna félperc alatt bevenné Moszkvát és kikiáltaná az Amerikai Egyesült Tanácsköztársaságot.

És hát persze az is jogos, hogy a nyaralásaikat, fényűző életük tanúbizonyságait a közösségi médiában félóránként megosztó ismerőseim most fel vannak háborodva, hogy az adóoptimalizálás (értsd: hogyan fizessen minél kevesebb adót) okán, alapvetően magáncélra használt, de cégnéven futó autóik után nem tankolhatnak ingyen.

Bazmeg, ezek annyira jogos felháborodások a részükről, elvégre hogyan fognak minden Görögországban, a Seychelle-szigeteken, a Maldívon, egy tengerjáró hajón, a francia vagy svájci Alpokban, hazai luxuséttermekben elfogyasztott "kiafaszomatérdekli" drága ételek fogyasztását megosztani, ha itt mostantól nem 480-ért, hanem 780-ért kell tankolniuk, s a havi tankolásuk így 70 ezer helyett 100 lesz?

Eh, nehéz élet az övék. Lapítok is csendben, hiszen én eddig is heti százezerért tankoltam, meg eztán is. Legfeljebb jobban odafigyelek, jobban megtervezem a napjaimat. A munkadíjaimat nem emeltem, mert nem állok bele semmilyen tömeghisztériába, meg amúgy is rohadt drágán dolgozom.

Persze, ha lett volna elég eszem, és már általános iskolában sem tanulok, majd, - mivel tankötelezettség volt/van - elvégzek kegyelemketteseken egy szakmunkásképzőt, nem pedig elfecsérlek 18 évet különböző egyetemeken, most én is megoszthatnám a balatoni lángost, a horvátországi töltött kalamárit, vagy egy autentikus Hawaii-i pokét, és pózolhatnék nagykirályként alsó-középkategóriás használt autók előtt. És ami a lényeg, most kibaszottul értenék mindenhez (is). Legfőképpen pedig egy ország vezetéséhez, a világgazdaság működéséhez.  Ragaszkodhatnék a rezsiárak permanens csökkenéséhez a világpiaci árak jelentős növekedése mellett, és Gyurcsány Ferenc lehetne a kultúrhéroszom, akinek a vezetése mellett most biztosan ingyen lenne legalább az áram, a földgáz, a víz és az üzemanyag. Az oktatásegészségügyről nem is beszélve! Mert azok meg galaktikus színvonalon lennének.

De nem, én más utat választottam, más úton járok. S velem sokan mások. Akik tanultak, és/vagy vállalkozást indítottak, amely tisztes polgári életet biztosít számukra. Egyikünk sem hirdeti, hogy okosabbak vagyunk Mészáros Lőrincnél, ezért minket illetnének a milliárdok. Ettől még a hiperinfláció, az energiaárak iszonyatos mértékű emelkedése minket is érint, mi is szenvedünk tőle. Mégsem picsogunk, mert belátjuk, a válság, a háborús vészhelyzet létezik, s a magyar állam erő fölött igyekszik menteni a menthetőt. Miközben megharcol a hazai és az internacionalista majomhaddal is. 

Vicces, de mi vagyunk többen, nem a visítozó majmok. Mégsem hallani mást, csak őket. Rohadtul unalmas kakofónia, amit a fára visszamászás előtti időben itt még letolnak.

Orbán Viktor tusványosi beszéde nem több, mint egy fölöslegesen odavetett csont a kommunista kóborkutyáknak. Mert ugyan ki lepődik meg azon, hogy a Mazsihisztinek szava nincs a Jobbikosok reggeli tornaként rendszeresen előadott vigyorgós náci karlendítéseire, vagy a jogvédőknek a miniszterelnökünket nyíltan lecigányozó német zöldpárti képviselőre?

Én a szocializmus gyermeke vagyok, ezért tudom, hogy minden kommunista elvtelen gazember. Mazsihiszestől, Amnestystől és baloldali szavazóstól szerte az EU-ban. Ezek között nincs egyetlen tisztességes ember sem. Sőt, ember sem. Ugyanis ilyen silány emberi minőség nem létezik. Maradok tehát az elvnél: valaki vagy baloldali, vagy ember. A kettő együtt nem létezik.

Ugyanakkor be kell vallanom, hogy a tusványosi beszéd rövid időn belül immár a második esemény, amelyre felkapom a fejem. Hogy mi van, milyen fajúak?

Rólam a közelemben élők tudják, gyakran használok nyomdafestéket nem tűrő szavakat annak ellenére, hogy iskolázott ember vagyok. S mint ilyentől ez meglehetősen szokatlan, sokszor meghökkentő. Vigyáznom is kell, amikor elvállalok valamilyen fórumon egy-egy előadást. Mázli, hogy nem vagyok miniszterelnök!

Nem úgy, mint Orbán Viktor, akinek meg a régies, talán olykor kiüresedett szavak és a kifejezések a mániája.

Erről eszembe is jutott valami.

Úgy vélem, a Fidesz negyedik kétharmados győzelme pont úgy hat megrészegítően, mint a kocsmában a feles.

Bemegy az egyszeri polgár a kocsmába. Idegen, füstös félhomály, vizslató, kíváncsi tekintetek. Kér egy felest. Mindjárt oldottabbnak érzi magát. Megiszik még egyet, a zakóját is leveszi, fesztelenül élvezi a zsongást. A harmadik után szóba elegyedik másokkal, felbátorodik. És ekkor jön a negyedik feles, amitől úgy viselkedik, mintha otthon lenne. Elfelejt disztingválni, tojik rá, hogy idegen helyen van.

A Fidesz áprilisban megitta a negyedik felesét és elfelejt disztingválni. S jön az ispánozás és a kevertfajúzás. Orbitális baromság mindkettő.

Ám ettől még az országvezető beszéde nyomokban sem tartalmazott rasszizmust és antiszemitizmust. Ez egy szimpla őszöd-szindróma. Azt hiszi, mindenhol a sajátjai közt van és ott bármit mondhat. Kormányfőként talán kicsit még házigazdának is érzi magát bármely, a magyarság sorsát érintő helyzetben. S mint házigazda, úgy véli, picit többet is megengedhet magának. Pedig nem. Éppen hogy nem!

Amennyiben komolyan vesszük a háborús veszélyhelyzetet, illik visszafogottabbnak, megfontoltabbnak lenni, és minden körülmények között disztingválni. Pláne úgy, ha magunkat a fősodratú kommunista ideológiával minden körülmények között szembe menő vezetőként exponáljuk. Nagyon súlyos tévedése lenne Orbán Viktornak, ha ezt a beszédet azért adta volna elő úgy, ahogy, mert azt képzeli, egy választási kétharmaddal bármilyen falnak nekimehet. Ez már tényleg a negyedik feles lenne, vagyis az az állapot, amikor tettei következményeit nem képes józanul felmérni, a belátása korlátozott.

Ebben a feszült társadalmi helyzetben, - ami nem csupán Magyarországot, de Európát és az egész világot eluralja - az egyébként is ádáz ellenségként viselkedő baloldali majomhorda fokozott izgalmi állapota vészjóslóan fenyegető. Agresszivitásuk az orosz-ukrán háborúban való fegyveres beavatkozásukban megmutatkozik. Ezektől én nemhogy nem számítok semmi jóra, de kifejezetten azt érzem, bármelyik pillanatban az emberi fajra, azaz ránk támadhatnak.

Ezért joggal várhatom el a miniszterelnökömtől, hogy disztingváljon. Mert nem csupán mi halljuk, amit mond, hanem a felhergelt majomhad is.          

Elmondtam már párszor, sem keresztény, sem konzervatív nem vagyok. A keynesi értelemben vett liberális világfelfogást preferálom. Időnként azonban belebonyolódom keresztény-konzervatív témakörök boncolgatásába is, hiszen azért mégiscsak ahhoz a politikai közösséghez tartozom, amelyet egy magát keresztény-konzervatívként meghatározó pártszövetség, a Fidesz-KDNP vezet.

Nagy port kavart mostanában a Böjte Csaba ferences rendi szerzetes atya által alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány bentlakásos intézményeiben egy személy által elkövetett gyermekek elleni szexuális erőszak, megrontás és más bűncselekmények elkövetése kapcsán lefolytatott hatósági eljárás, amelynek végén az elkövető nevelőt harmincév börtönre ítélték.

Sokan szólaltak meg az ügyben, elsősorban ellenséges hangvételt alkalmazva Csaba atyával szemben. Természetesen a kommunista oldalról leginkább, olyan istentelen degeneráltak, mint például Perintfalvi Rita teológus, akit név szerint is említek, mert olyannyira exponálja magát keresztény hitbéli kérdésekben, hogy a túláradó rosszindulatba oltott vegytiszta ostobaságot rajta keresztül kiválóan lehet szemléltetni.

Szóval, ez a Perinfalvi Picsa (szerintem ez jobb név, mint a Rita), - aki egyébként kizárólag szexuális devianciában élő és azt propagáló személyekkel képes közösséget alkotni, s aki a drogtól tág pupillákkal és arab telivérek falloszától tág ánusszal, anyaszült meztelenül egy szodomita kupleráj wc-jében, a fajtájhoz méltó módon pusztult Homonnay Gergelyt Jézus reinkarnációjaként kezeli – Böjte Csabát keresztre feszítené.

Nem volt ugyan egy szava sem, amikor Donáth László, kommunista lelkész (micsoda oximoron!) elítéltetett szexuális zaklatás miatt, noha Perinfalvi Picsa elvileg a nők jogaiért is küzd harcosan. Őt kizárólag Böjte Csaba irritálja.

Némileg meglepő módon ehhez a kárhozat fattya kurvához csatlakozva állítólagos keresztény-konzervatív megmondók is az atya felelősségét firtatják az általa alapított intézményben mintegy tíz éven át tartó abúzus kapcsán, követelve az atya alapítvány éléről történő lemondását.   

Mint mondom, nem vagyok keresztény, így inkább egy világi példán keresztül szemléltetném az esetet:

Adva van egy 24 gyárból/üzemből álló kapitalista vállalkozás, amelyet az alapító személy vezet. Huszonnégy gyár! Sok-sok alkalmazottal, megannyi előállított termékkel. Kiderül, az egyik alkalmazott, amelyik egyébként több, a tulajdonos által létrehozott gyárban is dolgozott az évek során, rendszeresen lop. Erre a kretének azt követelik, hogy a tulajdonos mondjon le. elvégre minden egyes alkalmazottjáért felelősséggel tartozik.

Miről mondjon le, bazmeg? Ez az övé! Nem a népé, nem a proliké, nem a kommunista szószátyároké és nem az erkölcsösködni vágyó kapitalistáké.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett 24 intézmény Böjte Csabáé. Általa létezik, az ő neve fémjelzi, miatta ér bármit is, amit értékként lehet nevezni. Ráadásul Böjte Csaba atya egy katolikus rend szerzetese, tehát reá a klérus szabályai alkalmazandók. Ott pedig nincs lehetőség lemondani, mert Isten szolgálatáról mondana le.

Történetünk hőse sok évvel ezelőtt úgy döntött, felkarolja az Erdélyben élő árvákat, intézményeket hoz létre az érdekükben, új életet, családot, ételt és szeretet ad nekik. Sokezer gyermeket mentett meg az éhenhalástól, elkallódástól és más embertelen sorstól. Az Isten áldja meg érte!

Nem ismerem Böjte Csaba indítékait missziója elindítására. Mindaz, amit ő képvisel, amiben ő hisz, amit ő élete értelmének tekint, az beláthatatlan távolságra áll tőlem.

Mert, bár hiszek a Teremtőben, azt nem azonosítom egyetlen keresztény vagy másmilyen egyház Istenével sem. S akár e Teremtőt, akár az evolúciót tekintem az emberi faj megalkotójának, a lét- és fajfenntartás belénk plántált (ösztön)késztetéseit mindenek feletti parancsolatként fogadom el.

Ebből eredően mindazokat, akik bármilyen okból képtelenek e két alapkésztetést kiszolgálni, betegekként tartom nyilván. Tudom, hogy ez erős kifejezés a normálistól eltérőkre. Igen, normálistól eltérőt írtam. Nem érdekel a liberális démonokrácia semmiféle finomkodó definíciója, amelynek egyetlen célja a valóság elmaszkírozása. Ezek az emberek betegek, slussz.   

Természetesen a létfenntartási ösztönnel élni nem képes emberi egyedek mind meghalnak nagyon hamar. Nem is róluk szeretnék értekezni. Sokkal inkább a fajfenntartási ösztönt kiszolgálni képtelenek viselkedéseiről szólnék.

Számomra a katolikus egyház azért elfogadhatatlan, mert cölibátusban, vagyis a saját Istenük elleni legnagyobb vétekben élnek. Ha elfogadják az Úr általi teremtést, úgy a beléjük plántált szaporodási késztetést is el kellene fogadniuk, ki kellene élniük a szexualitásukat, amely az isteni parancsolat nélkülözhetetlen profán manifesztuma.

Helyette azonban elfojtással élnek, amely vagy súlyos mentális betegségből fakad, vagy súlyos mentális betegség okozója lesz. Akárhogy is, ép értelmű ember, - leszámítva valami nagyon durva genetikai betegséget, amely aszexualitást okoz – nem él cölibátusban.

Teljesen természetes tehát, hogy a katolikus egyházban felszaporodik azoknak a száma, akiknél a fajfenntartási ösztön nem, vagy hibásan működik, mert a klérus adja az egyetlen, a társadalmi konvenciókba is beleillő választ a látszólagos szexmentes életre. A klérusban bújhat és bújik meg a legtöbb szexuálisan hibás orientációjú ember, s köztük a szexuális ragadozók, perverz rohadt állatok, mert az egyház erős védelmező, egy zárt és elzárkózott közösség.  

A papok által elkövetett szexuális bűncselekmények szinte 100%-ban azonos nemű gyermekek ellen irányulnak. Vagyis a klérusban megbújó, mentális betegségből fakadó hibás szexualitású emberek követik el őket. Olyan személyek, akik az én fogalmaim szerint deviánsok, mivel képtelenek „normálisan” élni az ember legalapvetőbb ösztönével. Ezeket az elfojtásuk vitte az egyházba, ahol aztán kihasználják annak hermetikus elszigeteltségét a külvilágtól.   

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a katolikus egyház rossz, hogy a pápa mindenért felelős, ami az egyházban történik. Egyszerűen csak a körülmények olyanok, hogy megalapozzák ezt a helyzetet, amely aztán óriási támadási felületet is biztosít a katolikus egyházat támadó kommunista mocskoknak.

Visszatérve Böjte Csaba atyára: én kiállok mellette. Még egyszer mondom, nem ismerem az indítékait, miért karolta fel az erdélyi árvákat, s bizonyos, hogy bármilyen indok is az, nagyon távol áll az én világnézetemtől.

Van az a régi vicc, hogy „Mi a különbség a pedagógus és a pedofil között? – A pedofil szereti a gyerekeket.” Egyébként az elnevezés is erre utal. Szóval, beteges, perverz vonzódásból is születhetnek jó kezdeményezések. S ha egy súlyosan beteg szexualitású ember éppen Isten szolgálatában, Isten kegye (segítsége) által képes kordában tartani a helytelen vágyait, akkor igenis lehet tisztelni a személyét, a munkásságát.

Ez a Perinfalvi Picsa is odáig van az összes degeneráltért, szexuális aberráltért, de amint e tulajdonságokat egy katolikus egyházbéli szerzetesre vonatkoztatja, máris undorítónak találja. A nyomorultja lépten-nyomon arra célozgat, hogy Böjte Csaba atya maga is aktívan űzi az azonos nemű gyermekek molesztálását.

Nem tudok sokat Csaba atya szexuális orientációiról, de a cölibátus kapcsán kifejtettek értelmében biztos vagyok benne, hogy a normálistól eltérő. Ugyanakkor az a fajta szakralitás, amelyet ő a profán világban megtestesít, számomra pozitív értékeket hordozóként jelenik meg és tisztelettel gondolok rá, mint emberre.

Mert ugyan ki más karolta volna fel ezeket, a többségében cigány árvákat? Túl sokan nem tolonganak az ilyen alapítványok létrehozása körül. Úgyhogy le lehet szállni Böjte Csaba atyáról!

S ti, akik a Perinfalvi Picsa szavait isszátok és terjesztitek, jobb, ha tudjátok, ha van pokol, ti ott fogtok égni az idők végezetéig.

Baromi könnyű ítéleteket kialakítani közéleti kérdésekben, olyanokban is, amelyek tulajdonképpen az egész emberiséget, az emberi társadalom alapjait érintik.

Én elég gyakran teszem le a garast, s állok valaminek a pártján, vagy szegülök ellene. Sokan tartanak ezért kellemetlen figurának, s inkább elkerülnek.

Most csupán egy igaz történetet szeretnék elmesélni. Tárgyilagosan, nem állást foglalva és/vagy hangulatot keltve.

Akkor kezdem is:

Egy fiatal nő tüsténkedik a konyhában. Állapotos. A szíve alatt hordja a világ legdrágább kincsét, a gyermekét. Ezért is használjuk e helyzetre, hogy áldott állapotban van.

Autentikus forrásból tudom, milyen csodálatos érzés egy nő számára, hogy ott növekszik benne egy kicsi élet, testük-lelkük összefonódva. A párom mesélte, amikor a kisfiunkat hordta  méhében.

Mi, férfiak soha nem élhetjük át ezt az elképzelhetetlen érzést. A nő egy csoda, Isten legfontosabb teremtménye.

Ott forgolódik tehát a konyhában a történetünk főhőse, ez a fiatal anyuka, akinek a lelke átfonta annak a parányi kis lénynek a lelkét, aki őbenne növekedett.

Hirtelen rájuk törték az ajtót. A nyílásban megjelent egy hatalmas, két méter körüli magasságú és 110-120 kilogramm testsúlyú, izmos férfi, koszos fehér trikóban, szemében az őrület lángjával. A fiatalasszonyra rontott, megragadta a hajánál fogva, kigömbölyödő hasához lőfegyvert nyomott és azt hörögte, adja oda a pénzét, különben meggyilkolja a gyermekét.  

Ennyi a történet. Semmit nem tettem hozzá, semmit nem vettem el belőle, legfeljebb itt-ott finomabban fogalmaztam, mint a valóságban megesett.

Mindenki gondolja át újra, képzelje el a jelenetet!

...

...

...

...

S akkor most megérkeztünk az értékítéletünkhöz:

Bevallom, én ezerszer is megkínoznám, megölném a férfit. Minden nap, nyilvánosan, hogy soha senki másnak még csak eszébe sem jusson hasonló.

De ez én vagyok, az a kellemetlen figura, akit sokan inkább elkerülnek. Többnyire persze a balliberális és Jobbikos ismerőseim. Nyílt baloldalgyűlölő vagyok, s erre büszke.

Mások viszont ezt a történetben szereplő férfit, aki egy várandós anyukát magzata elpusztításával fenyegetett meg, imádják. Mit imádják, bálványozzák!

Igen, ők a balliberálisok. Sokan nők közöttük. Azért is írom meg e posztot, mert napok óta más sem jön velem szemben, mint kommunista hölgyismerőseim ájtatos imádata a gyilkoshajlamú, drogos rabló iránt. 

És mi vagyunk a rasszisták, mert gyermekeink nemtetszésüket fejezték ki, amiért az angol futballisták, - sportemberhez méltatlan módon - letérdeltek ennek az alja patkánynak a tiszteletére, imádatára, bálványozására.

Nem, kedves összevissza makogó komcsi majmok, nem azért térdelnek világszerte félkegyelmű emberek, mert elítélik a rasszizmust. Ugyan már! A BLM mozgalom egyértelműen a drogos gyilkosnak állít emléket, semmi mást nem képvisel.

Habár éppen az angoloknak lenne okuk térdelni. Például, mert a szipolylázadás alkalmával indiai emberek százait kötötték ágyúk elé, és lőtték bele a testüket a fülledt trópusi levegőbe.

S persze, térdelhetnének az amerikaiak is az indiánok kíméletlen kiirtása okán. Sorolhatnám napestig, ki mindenkinek van elszámolni valója a lelkiismeretével. De nem egy sportrendezvényen! Nonszensz!

Eh, elég is! A mi gyermekeink nem rasszisták. Szemben azzal, hogy mindazok, akik most megbélyegezték őket, olyan ordas eszmének a fanatikusai, amely eszmét tűzzel-vassal irtanunk kellene.

A kommunistákra jellemző, hogy a komplett társadalmat szeretik infantilisként kezelni. Ám a XXI. század az internet kora, s egy 12-14 éves gyermek jobban eligazodik e világban, mint a mi korosztályunk. Testileg is érettebbek, mert a hormonháztartásuk korábban kezd el nagyobb kapacitással dolgozni, mint a mi korosztályunknál.

Igen, tapasztalatlanok, szükségük van iránymutatásra. Általában, de nem ebben az esetben!

Tessék újra elolvasni a fenti igaz történetet! Az abban foglaltakról bármély ép értelmű 12-14 éves gyermek képes egészséges ítéletet mondani. Ez történt a magyar-angol focimeccsen, ítéletet mondtak egy édesanya magzatát meggyilkolni szándékozó féregről, az emberi fajtól elidegenedett torzóról.

Ezeknek a gyermekeknek van anyukájuk, akit bizonyosan rajongással szeretnek. Az én kisfiam is ilyen, a mamája a mindene. S ezt olyan jó látni, hogy olykor akkor is megkönnyezem, ha csupán rágondolok.

A gyermekek fantáziája dúsabb, mint egy felnőtté. Plasztikusabban látják a jelenetet, amikor az anyukájukat meg akarja gyilkolni egy tébolyodott félállat. Látják azt is, hogy egyesek a gyermeket lemészárolni akaró rabló pártján állnak.

És választottak. Helyesen.

George Floyd, gyilkoshajlamú, drogos bűnöző egy szakszerű rendőri intézkedés közben, annak ellenállva halt meg. Szervezetében nagy mennyiségű szintetikus kábítószerrel, Covid-19 vírussal fertőzötten. Aki bármilyen formában mellé áll, az nem része az emberi fajnak.

Nullum communem cursum! Nincs közös út veletek!

Ahogy a címben felidézett hihetetlenül gagyi amerikai sorozatfilmben sincs szó valódi iramról, - tekintve, hogy alapvetően aránytalanul túlértékelt, tuningolt japán ócskavasakat szerepeltetnek benne autók helyett - úgy én sem a száguldásról szeretnék írni, hanem inkább csak arról, hogyan lehet divatosan meghalni az utakon.

Mindenekelőtt érdemes néhány szót ejtenünk a közlekedési morálról, mint a társadalom általános mentális állapotának lenyomatáról.

A közlekedési morál egyszerűen pocsék. Ezzel újat aligha mondtam, mert a legtöbb közlekedő számára ez abszolút triviális tény. Az már inkább izgalmas téma (számomra), hogy többnyire azok picsognak efölött, akik ezt a morális nívót gőzerővel tolják lefelé, a béka segge alá. Az egyes olyan ügyekben való képtelen, a tudományt (elsősorban a jogtudományt) annulláló állásfoglalásokkal, - magán- és hatósági személyek által – amelyekre a társadalom valamilyen okból fokozottabban fókuszál.

A nemrég meglehetősen különös körülmények között elhunyt M. Richárd maffiózó autóbalesetes ügyéről értekező egyik poszt alatt egy 26 éves gyakorlatra hivatkozó taxis elmondta, helyes a kereszteződésben balra kis ívben kanyarodni a kereszteződés minél előbb történő elhagyásának szándékával. S az csak természetes, hogy ezáltal az elsőbbség meg nem adása már nem is számít szabálysértésnek. Azonnal elvenném a jogosítványát, lehetőleg örökre.

Ugyanebben az ügyben a bírónő szerint a gyorshajtás veszélyesebb közlekedési szabálysértés, mint az elsőbbség meg nem adása. Ezzel szemben viszont gyorshajtás csak ritkán okoz balesetet, míg az elsőbbség meg nem adása mindig.

Számtalan hatósági aktus fogalmaz úgy a végső értékelésében, hogy az mindig valamilyen társadalmi elváráshoz idomuljon. Elsősorban a társadalmat alkotó legszélesebb réteg zsigeri igényeit kielégítve. Így eshetett meg, hogy egy hatósági személy egy a társadalom legszélesebb rétegének tagja által szakértők szerint elkövetett súlyos szabálysértését azzal mentette ki, hogy az illető nem követhette el azt, mivel a faluban mindenki jó embernek tartotta.

Tehát attól, hogy valaki jó ember, azonnal nagyon jól is vezet. Ilyen primitív sztereotípiák fertőzik a társadalmunkat, s nemhogy kiirtani igyekeznénk, de a virulens egyedek sötét lelkét igyekszünk pátyolgatni. Az én tapasztalatom az, hogy minél inkább kistelepülési valaki, annál inkább nem tud vezetni. De kurvára nem! Ettől még biztosan jó ember, illetve lehet jó ember is.

Fentiek miatt is vannak ambivalens érzéseim a büntetőfékezés megítélésével kapcsolatban.

Tegyük fel, hogy jön mögöttem valaki egy átlagos autóval és figyelmetlenségből belém jön hátulról. Ha azt hazudná, hogy büntetőfékeztem előtte, sosem mosnám le magamról a bűnt, mert ebben a szituációban ő lenne szegény, tehát jó ember, én meg a gazdag barom, a rossz ember. A sportos testalkatom erre rátenne egy lapáttal. Engem csak az elől és hátul felszerelt fedélzeti kamera mentene meg, mert a törvény már nem.

Egyébként miért is büntetőfékez valaki? Leginkább azért, mert vélt vagy valós, közlekedés közben elszenvedett sérelmére igyekszik felhívni a figyelmét annak, aki a sérelmet okozta. Habár az ilyen esetekről szóló híradások többnyire azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha a büntetésből fékező sofőr minden ok nélkül követné el cselekményét. Ami nyilván nem igaz.

Mert a kamionosok, taxisok és buszvezetők 100%-a paraszt és leszarja, hogy mások is közlekednek körülöttük. Amikor mégis találkozunk ezek közül egy-egy udvariassal, vagy csak olyannal, aki tudja, hogy nem egyedül van az utakon, azt fel kell írni, hogy ne feledjük el.  S persze vannak az egyszeri gépjárművezetők, akiknek a jelentős része egy konkrét okból figyelmetlen, s ez az ok a posztom megírásának apropója.

Minden esti híradóba jut 3-4 ráfutásos, sokszor elhalálozással járó baleset. S ugyancsak gyakoriak a szembe sávba látszólag minden indok nélküli áttérésből eredő, súlyos sérülést és halált okozó közlekedési történések. Bátran kijelenthetem, a manapság bekövetkező közúti balesetek 80-85%-át sorolhatjuk ide.

Íme az ok: Mindenki telefonál, aki vezet.

Legalábbis tízből kilenc sofőr. A buszvezető, a kamionos, a taxis, a mazsola, a vidéki melós, a budai menő csajok és pasik, az irodai alkalmazott, az igazgató. Mindenki. A ráfutásos balesetek, az indokolatlan sávváltásból eredő szerencsétlenségek 100%-ának a telefon az oka. Ahogy a büntetőfékezéses esetek jelentős részében is a méltatlankodó fél így figyelmezteti a falu legjobb emberét, hogy fejezze be a telefonálgatást.

Csak erről nem szeret ám beszélni senki, és a balesetet okozó emberek is mind tagadják, hogy telefonáltak volna. Az eljáró hatóságok pedig nem veszik a fáradságot, hogy lekérjék a telefonok infóját, éppen aktív volt-e egy közösségi médiában, vagy beszélgetett-e valakivel a baleset pillanatában.

Ma már szinte minden autóban van bluetooth csatlakozás, sőt, a telefonos applikációk is működtethetők járműveinkben. Vagyis nem kell kézbe venni a telefont egy Viber vagy WhatsApp hívásnál sem. A technikai megoldások adottak, a vezetők 75%-a azonban mégsem él vele. Inkább kockáztat, kockáztatja mások életét.      

Retorzió pedig sehol, vagy csak aránytalanul csekély esetben. Helyette maradnak a sztereotípiák és minden balesetért a gazdag ember a felelős, mert a gazdag az gonosz és hülye is.

A könyv, ami miatt elkezdtem érdeklődni a filozófiai kérdések/problémák iránt, Werner Heisenberg: A rész és az egész c. műve volt. (Visszaolvasva a könyvet, én Heisenberget dilettáns filozófusnak tartom, de kétségkívül jól megírt – és szerintem szórakoztató – mű.)
A következő két filozófiai mű, amit elolvastam, Russell: A filozófia alapproblémái és Bergson: A nevetés c. könyvei voltak. Azóta elolvastam egynéhány filozófiai művet, és sok nagy hatással volt rám (elsősorban az ókori görögök a preszókratikusoktól kezdve Arisztotelészig; valamint Gottlob Frege tanulmányai), de a Russell és Bergson könyveiben felvetett filozófiai problémák foglalkoztatnak leginkább a mai napig is. (Megjegyzem: én mindkét könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolások számára. Zárójel a zárójelben: Bergson könyve szerintem nem a komikum természetéről szól; a komikum – és a tragikum – természetét véleményem szerint Arthur Koestler kielégítőebben tárgyalja A teremtésben.)
Bergson és/vagy Russell? Ez a kérdés foglalkoztat továbbra is. Hogy miért, álljon itt egy idézet Russell: Miszticizmus és logika c. tanulmányából:

„Bergson ’a dolog megismerésének két mélyen különböző módjáról’ beszél: ’Az első azt feltételezi, hogy a dolgot körüljárjuk, a második azt, hogy behatolunk a dologba. Az első a nézőponttól függ, melybe belehelyezkedünk, s a szimbólumoktól, melyekkel kifejezzük magunkat. A második nem indul ki semmiféle nézőpontból, és nem támaszkodik semmiféle szimbólumra. Az első ismeretről azt mondjuk, hogy megáll a relatívnál; a másodikról – ahol a második lehetséges – azt, hogy eljut az abszolútig.’ A megismerésnek ez a második módja az intuíció, amellyel kapcsolatosan a következőket mondja: ’Intuíciónak hívjuk azt a bizonyos szellemi szimpátiát, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy azonosuljunk azzal, ami benne egyedi és következőleg kifejezhetetlen.’ Illusztrációként az önismeretet említi: ’Van legalábbis egy valóság, melyet mindnyájan belülről, intuícióval, nem pedig elemzéssel ragadunk meg. Ez pedig saját személyünk az időn át való lefolyásban. Énünk, melynek tartama van.’ Bergson filozófiájának fennmaradó része nem más, mint beszámoló – a szavak tökéletlen médiumán át – erről az intuíció révén nyert tudásról és az ebből keletkező teljes elítélése mindannak az állítólagos tudásnak, melyet a tudományból és a józan észből nyerünk.”

Zelk Zoltán
1906. december 18-án látta meg a napvilágot Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor, Zelkovits Ármin és Herskovits Mária gyermekeként, Zelkovits Zoltán néven. Édesapját korán elvesztette. Miskolcon járt iskolába, ám tanulmányait nem fejezte be. Egy ideig inaskodott is, de nem tanult ki semmilyen szakmát. Magyarország területeinek elvesztését Erdélyben élte meg, alig 13 évesen. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott.

1925-ben Budapestre költözött, tagja lett a Szocialista Munkásmozgalomnak és kommunistának vallotta magát, bár saját elmondása szerint nem ismerte sem Marx, sem Engels, sem Lenin ideológiáját.^[4] Az Érmellék, illetve a Partium ősi örökségével, a gazdag és ízes magyar nyelvvel felszerelkezve, szépen csengő, hangzatos, durvaságtól és trágárságtól mentes verseket írt. 1927-ben kitoloncolták Romániába, ahonnan hamarosan visszaszökött Magyarországra. 1928-ban jelent meg először verse a Nyugatban.^[4][5][6]

Első verseskötetét 1930-ban adták ki Csuklódon kibuggyan a vér címmel, melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Megismerkedett a Nyugat második nemzedékével, köztük József Attilával is, akik hamar maguk közé fogadták. 1937-ben letartóztatták, de az irodalmi kör közbenjárására kiengedték.^[7] A második világháború kitörését követően Ukrajnába került munkaszolgálatosként, de ép bőrrel átvészelte (1942–1944). Magyarország megszállásakor azonban bujdosni kényszerült felesége, Bátori Irén zuglói lakásában.^[7]

A kommunista rendszerben ünnepelt költő volt. A valódi helyzetet nem ismerve írt hangzatos költeményeket Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére. 1948-ban Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1954-ben Kossuth-, 1951-ben és 1974-ben pedig József Attila-díjjal jutalmazták. Gyermeklapot is indított Kisdobos címmel (1952–1956), amelyben saját gyermekversei is megjelentek. Ekkor már tisztában volt a kommunizmus fonákságaival, és az 1956-os forradalom lelkes híve lett.

A forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után, 1958. október 15-én szabadult.^[4] Azonban ez nem tölthette el örömmel: felesége egy héttel szabadulása előtt meghalt, édesanyja pedig a halálos ágyán feküdt, és másnapra meg is halt. Zelk életében ez volt a mélypont, de lírájában egy új korszak kezdődött. 1963-ban jelent meg a Tűzből mentett hegedű című kötete, benne a feleségét sirató gyászdalával (Sirály). 1964-től karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket írt az Élet és Irodalomba, 1965–1967 között a Tükörben is megjelentek írásai.

Felesége halála után szerelmek, vagy szerelemnek vélt kapcsolatok, nőideálok váltották egymást. Az 1960-as évek végén megismerkedett a nála 25 évvel fiatalabb Sinka Erzsébet irodalomtörténésszel. Feleségül vette, és benne hűséges társra lelt, aki idősebb korára gondozója is lett a gyakran betegeskedő költőnek. Ebben az időszakban jelent meg a Meszelt égbolt című kötete, amelynek egyik legszebb verse az Asszony a hófúvásban.^[6] 1971-ben Robert Graves-díjat kapott (az év legszebb verséért). 1980-ban SZOT-díjjal tüntették ki. 1981. április 23-án halt meg Budapesten.^[7]

2000-ben a Zelk Zoltán Alapítvány megalapította a Zelk Zoltán-díjat. Az alapítvány célja, hogy mind erkölcsi, mind anyagi értelemben segítse a költők munkáját és irodalmi, művészeti tevékenységét a már meglévő irodalmi és művészeti értékek megőrzése és gyarapítása érdekében. Az alapítvány kuratóriuma évente egy alkalommal, minden év decemberében, Zelk Zoltán születésnapja (december 18.) környékén adja át a Zelk Zoltán-díjat egy arra érdemesnek tartott költő részére a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
(forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zelk_Zolt%C3%A1n )

Állítólag lesz. Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő szerint napokon belül kitör a totális háború. Sajnos azonban az öreg mostanság elég sokat tévedett az orosz-ukrán konfliktus elemzése/értelmezése során. Persze, nem ő az egyetlen. Tulajdonképpen mindenki összevissza beszélt és beszél, az egyszem Robert C. Castellt kivéve.

Így aztán, ha szakértő hozzászólására vagyok kíváncsi, kizárólag őt olvasom el. Eddig is kedveltem Robertet, de tegnap abszolváltam tőle egy Fukuyama-roastot, és mostantól még jobban bírom. Francis Fukuyama egy vulgársztálinista ál-filozófus, aki szerint a liberális demokráciának nevezett patologikus sztálini bolsevizmus az emberi társadalom csúcsa, aminél nincs tovább hová fejlődnie a humán közösségnek. (Eddig azt hittem, csak én tartom egy szánalmas kreténnek Fukuyamát, jól jött a megerősítés.)

Szóval, Robert C. Castell elmondott már szinte mindent orosz-ukrán témában, amit tudni érdemes. Így én csupán néhány apróságot jegyeznék meg. Amelyek irritálnak, mint apró szálka a tenyeremben.

Az egyik ilyen idegesítő, szakmaiatlan, hamis tényállítás, hogy ez a háború hozta létre az egységes ukrán nemzetet. Ez nem igaz. Az egységes ukrán nemzet eddig is létezett, ám annak sosem volt része Ukrajna teljes lakossága, különösen nem az országot alkotó 65%-os arányú oroszajkú lakosság. Éppen emiatt van „háború”.

A CIA-szervezte majdani vérengzés, s az azt követő, immár nyolc éve tartó polgárháború a bizonyság rá, hogy Ukrajna oroszajkú lakossága etnikailag, kulturálisan tökéletesen különböző az ukrán nemzettől, s az ukrán nacionalista politikából nem kér. Ezeknek az embereknek a számára Putyin nem agresszor, hanem felszabadító. S mondom, Ukrajnát 65%-ban ők lakják.

Állításomat igazolják a bucsai mészárlás valós tényeit tartalmazó hangfelvételek, videók, amelyeket hamarosan az ENSZ Biztonsági Tanácsa is megtekint majd. Az ott élők zöme oroszajkú. A Kijev elleni támadások során nem álltak ellent az orosz bevonulásnak, sőt, kifejezetten együttműködőek voltak, ezért az orosz offenzíva súlypontáthelyezése után a magukra maradt polgárokat a nacionalista ukrán milíciák kíméletlenül megkínozták és kivégezték.  

S itt érdemes megemlíteni, miért nem háború, ami a keleti szomszédunk területén zajlik. Egyszerűen azért, mert az ország lakosságának közel háromnegyede orosz, akiket Putyin nem akar lemészárolni. Ezért alkalmazza a NATO- doktrínák közül a különleges katonai műveletet. Az orosz katonai stratégia tehát kizárólag a felszabadítás célját szolgálta.

Valami azonban megváltozott, s ez a változás előre megjósolható volt.

Az értelmetlen oroszok elleni szankciók, az orosz állampolgárok magánvagyonának kommunista-bolsevista rekvirálása, a kollektív bűnösség elvének visszamenőleges kiterjesztése többszáz éve hallott orosz művészekre is, valamint a konfliktusba történő be (nem) avatkozás körüli szómágia végül elérheti az egyetlen logikusan bekövetkező eredményt: a totális háború kirobbanását.

Tisztázzuk, mit is értek szómágia alatt! Azt mondja a USA és az alattvalói, a NATO és az EU, hogy nem avatkoznak be, mert az a háború kiszélesedését eredményezné. Ugyanakkor az egyes NATO-tagállamok, - amelyek nem mellesleg EU-tagországok is - fegyvereket és pénzt küldenek Ukrajnának. A pénz természetesen Zelenszkij bankszámláján landol, de a fegyverek alkalmasak az eszkaláció elérésére.  

Mert mi van akkor, ha Putyin szétlövi Prágát vagy Varsót egy  RS–28 Sarmat (NATO-kódja: SS–X–30 Satan 2) interkontinentális ballisztikus rakétával? Mindkét ország NATO-tag, ergo Putyin megtámadta a katonai szövetséget. Igen ám, de éppen a NATO jelentette ki, hogy ők kimaradnak a konfliktusból, ők nem küldenek fegyvert és nem adnak pénzt sem fegyverkezésre. Akkor tehát Putyin védekezhet azzal, hogy ő nem a NATO-t támadta meg, hanem csupán Csehországot és Lengyelországot, mint önálló államokat, amelyek önállóan avatkoztak a konfliktusba az ukránok felfegyverzésével.

S ha a csehek és lengyelek így önállóan okvetetlenkednek és hergelik az orosz medvét, vajon mit lép az USA, amikor cseh és lengyel célpontok kapnak egy 9K720 Iskandert (Nato-kód: SS-26 Stone)?

Megpróbálom a laikusok számára is szemléletessé, érthetővé tenni, mi is most a tét:

Az RS-28 Sarmat interkontinentális ballisztikus rakéta súlya 200 tonna, és 10 tonna (!!!) robbanóanyagot képes magával vinni. Sebessége több mint 20 Mach. Egy mach 1225 km/h. Vagyis egy 25 ezer km/h-val száguldó halál. Ami azt jelenti, mire feltűnik a radaron és megkísérlik befogni, addigra becsapódik. Kivédhetetlen! Ma még. Az oroszok szerint 40 év előnyben vannak, ami 5-6 évet biztosan jelent.

Az 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor Hirosimára ledobott, viccesen csak Little Boy névvel illetett nukleáris bomba súlya csupán 4400 kg, hosszúsága 3 m, és átmérője 71 cm volt, hatóereje pedig csekély 15 kilotonna. Ehhez képest például a legnagyobb orosz atombomba, a „cár” 50 megatonnás volt.

A „cár” robbanóereje a Little Boy robbanóerejének háromezerszerese volt. A detonáció ereje meghaladta a második világháborúban felhasznált összes robbanóanyag együttes erejét. Történetesen, ha ezt a bombát Párizs fölött dobták volna le, megsemmisítette volna az egész várost. A gombafelhő 70 kilométeres magasságig emelkedett volna és 30 kilométer szélességben terül el. 100 kilométeres távolságból is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna és ezer kilométeres távolságból is látható lett volna. A kísérlet során a lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet és a házak ablakai még 900 kilométerre is betörtek egy ott lévő településen.

Hirosimában 90-120 ezer ember veszthette életét a bomba közvetlen hatása, azaz rendkívüli hő, fizikai erő (lökéshullám), illetve ionizáló sugárzás következtében. S további 150-200 ezer a sugárfertőzésben.

Amit tudnunk kell, hogy egy Sarmat rakéta nukleáris töltet nélkül is képes „imitálni” egy atomrobbanás hatását. Egy Varsót megcélzó ilyen rakéta - a népsűrűséget is tekintve – többmillió ember életét olthatja ki. Ismétlem: „hagyományos” robbanótöltettel!!!

És az RS-28 Sarmatnak vannak kis- és nagytestvérei. Nagytestvérnek ott van az „Avangard” interkontinentális hiperszonikus rakéta, amely lángoló gömbként csapódik be a célpontba. Maximális sebessége ennek a rakétának is meghaladja a 20 Mach-ot, nukleáris töltete több mint 2 megatonna. Két megatonna!!! A Little Boy 15 kilotonnás volt! Kistestvérként említhetjük a fentebb már leírt rettegett 9K720 Iskandert, amely „csupán” 800kg hasznos tömeget tud nagyjából 500km távolságra elhordozni egy nem teljesen ballisztikus röppályán, s annak végső szakaszában is képes radikális pályamódosításokra, és ál-robbanófejek kibocsátására.

Nem tudja a nyugati világ, hogy mivel játszanak, hogy mit idézhetnek elő a kollektív őrületükkel, amely egy nyíltan fasisztoid államalakulatot, Ukrajnát igyekszik felmagasztalni, áldozatszerepben mutogatni. S félő, hogy a szélsőbaloldali provokációözön felőrli az orosz medve türelmét. Oroszországnak majdnem ezerrel több olyan nukleáris robbanófej van a birtokában, amelyek egyenként is képesek a kőkorszakba visszarepíteni egy országot.

Az egypólusú, az amerikai csendőrállam által fenntartott világrendnek vége. Megint két szuperhatalom fogaskerekei között kell majd őrlődnünk. Csak, amíg korábban a valóban demokratikus nyugati kapitalizmus és a szovjet szocializmus játékszerei voltunk, most egy nyíltan sztálinista bolsevik, azaz antidemokratikus nyugati és egy autoriter keleti féldemokrácia a menü. Kína pedig csendben figyel.  

Természetesen bárki. Szinte mindenki 

A történet úgy kezdődött, hogy már évek óta dédelgettem egy álmot, miszerint még egyszer utoljára veszek valami ütősebb verdát, valami olyasmit, amilyeneket fiatalon hajtottam. Ifjúkoromban ugyanis az autó 5000 köbcentinél és 300 lóerőnél kezdődött.

Van az az álpszichológia baromság, ami összefüggést vél felfedezni a farokméret és az autó nagysága között, hogy tudniillik, akinek a pénisze kicsi, az jár benga nagy verdákkal. Persze, hogy a „nagy” az az autó méretére vagy teljesítményére vonatkozik szerintük, egy sem fejtette még ki.

Én viszont korán rájöttem, hogy leginkább az az autó biztonságos, amelyiknek hosszú az eleje. S ezeknek legtöbbször azért hosszú az eleje, mert jó nagy motort kell belepakolni. A nagy motor pedig erős, mint a bivaly. Aztán meg az egyik pszichológia tantárgyamból úgy tanultam az egyetemen, hogy a fekete és az ezüstszín szeretete a biztonságra való törekvést szimbolizálja. Nem is volt soha más színű autóm, mint fekete vagy ezüst metál. (Most is fekete az egyik és ezüst a másik.)

Menjünk picit visszább az időben!

Gyerekkoromban matchboxokkal játszottunk a homokozóban. A vízzel nedvesített anyagban pályát építettünk, amin leeresztve versenyeztettük a kedvenc verdáinkat. A házban különböző fiókokban most is őrzök 100-150, - de lehet, hogy több - ilyen 50 éves kisautót. A kisfiamnak gyűjtögetem, aki – minő meglepő – imád a matchbox márkához hasonló fém játékautókkal játszani. Mindennapi használatra neki is van párszáz darab.

Ám az ereklyéket csak kivételes alkalmakkor kaphatja meg. Olyankor hosszú, álmélkodó örömködésben tör ki. Én pedig szinte minden hétvégén járok bolhapiacra, - Dunaharaszti, Szigethalom vagy Budaörs – és potom pénzekért (200-500 Ft) bővítem a veterán arzenált. Olykor különleges ritkaságokat is sikerül megkapnom, s csodálkozom, az árus mennyire nem tudja, mit ad el.

Szóval, ahogy mondani szokták, autóbuzi vagyok. S olybá tűnik, a kismajmocskám is örökölte tőlem. Amikor egészen pici baba volt, elővettem néhány kisautót azok közül, amelyeket gyerekkorom óta őrizgetek, és odaadtam neki. Az anyukája azt mondta, úgysem fogja érdekelni, mert a mai gyerekek már más játékokkal játszanak. Nem lett igaza. Már másfél évesen alapjátéka lett. Azóta is tologatja őket a padlón, az asztalon, az ablakpárkányon, a könyvszekrények polcain, bárhol.

A Tesco-ba nem tudunk bemenni anélkül, hogy ne kellene vennünk neki egy dobozzal, amiben általában 5 darab van. A dobozzal átmegyünk a barkácsosztályra, veszem a sniccert vagy a csavarhúzót, - attól függően, miként van csomagolva – és a csomagolástól való megszabadításuk után, amíg mi vásárlunk, a gyerkőc a polcokon tologatja őket.

Visszatérve a gyermekkoromhoz, a matchboxk mellett a másik kedvenc játékom az autóskártya volt. Játszottunk köbcentire, végsebességre és lóerőre. Ó micsoda gépek voltak! A Lola-T, az Intermeccanica, a Monteverdi Hai! S akkor elhatároztam, ha felnövök, nekem is lesznek ilyen autóim.

És lettek. Na, nem Lola T versenyautó, vagy a torinoi manufaktúrában készült szupersportkocsi, az Intermeccanica, de a BMW és a Mercedes szinte valamennyi típusa, Porsche, Ferrari, Jaguár, meg ilyenek. Az elérhetőbbek. Volt például egy Talbot Matra Murena 2.2 S-em is, egy háromüléses kis sportautó, igazi ritkaság.   

Vagyis, ha igaz lenne, hogy a péniszméretem befolyásolt az autóválasztásaimban, akkor én már a látencia (szexuális érdeklődés hiánya) időszakban a felnőtt életemre készültem. Ám sokkal valószínűbb, hogy csak álmodozó típus voltam/vagyok. Életem első fontos mottója is Pierre Curie mondása: „Az életet álommá kell átalakítani, s álmainkból valóságot formálni.” Nekem bevált.

S itt visszaérkeztünk a jelenbe. Pragmatikusan szemlélve a lehetőségeimet, a kínálatot és a környezeti adottságokat, már nem Ferrarikat, Lamborghiniket akarok. Számomra az autó német, és vagy Mercedes-Benznek, vagy BMW-nek, vagy Porsche-nak hívják. Semmi más nem érdekel, az egyetlen Audi SQ8-ast leszámítva meg sem nézem őket. Jelenleg egy Mercedes-Benz E 350d-t és egy Porsche Panamera Turismo Turbo-t hajtok. A Merci kicsit már öregecske (5 éves), de az évek alatt annyira megszerettem, hogy nem tervezem eladni.

Vele járok az ügyfeleimhez. Suzukival nem mehetnék, mert kiröhögnének, ha olyan autóval megjelenve bemondom a munkadíjamat. De nem mehetek a Porsche-val sem, mert akkor meg egyből azt mondanák, hogy „na, ez abból vette a kocsiját, hogy engem lehúz”. A Mercedes viszont egy szemnek kellemes fekete, nyugalmat sugárzó, konszolidált polgári autó, amilyen egy bizonyos területre szakosodott jogászhoz illik.

Sokan kétkedve fogadják, ha mondom, de nekem az autóim maguk is keresik a pénzt. Az itt fentebb is leírtakban foglaltak szerint. Az ügyfeleim mind gazdag külföldiek. Elvárják, hogy drága autóm legyen. Kikísérnek a parkolóba és megnézik, mibe szállok be. Volt olyan esetem, hogy a közvetítő kifejezetten kérte, méregdrága autóval menjek, mert anélkül hiteltelen leszek.

Az életem úgy hozta, hogy 49 évesen lettem apuka. A legnagyobb álmom teljesült. S most, hogy a gyerkőc már oviba jár, úgy döntöttem, átalakítom az életem. A párom, - aki természetesen jóval fiatalabb nálam, ami nyilvánvaló, hiszen a korombéli hölgyek már nem szülnek gyermeket – építse csak a karrierjét, én meg reggel viszem oviba a kisfiunkat, délben pedig elhozom és a napot együtt töltjük, amíg anyuci este 6-7 körül haza nem jön.

Idilli élet! Hálát adok érte a Jó Istennek!

Csakhogy egy szociálpedagógus és jógaoktató mégsem járhat egy brutális sportautóval például a hajléktalanokat ellátó szervezet alkalmazottainak karitatív jelleggel jógaórát tartani. Irritáló lenne. S egy magán bölcsőde-óvoda pedagógusaként sem mutat jól egy ilyen autóban. Pláne, hogy egyébként krisna hitű és a szerénységet és alázatot hirdeti. Volt is ebből számtalan vitánk, hogy vegyek neki valami olcsó szart, amivel ő járhatna. Én azzal érveltem, hogy az én gyermekemet nem fogja olyan autóba ültetni, amiben nincs maximális biztonságban.

Ez egy frappáns, kikezdhetetlen érv. Elfogadta, bár olykor elő-előhozakodik újra a hülyeségével. A lényeg az, hogy a Mercit lenyúlta, s mára szépen be is lakta. Amikor néha muszáj elkérnem, mert olyan ügyfélhez megyek, mosolygok is magamban, hogy már mennyire az övé. Kicsit irigykedem is. Mercedest vezetni semmihez sem fogható. Az eleganciája, a légies könnyedséggel ötvözött biztonságérzetet sugárzása, a vezetési hibák iránti toleranciája semmihez sem fogható. Úgy mondják, „Mercedes feeling”. Nincs BMW feeling, Bugatti feeling vagy Skoda feeling. Mercedes feeling van csak. Nem véletlenül.

És a Porsche? – Brutális állat!

Imádtam a versenyautókat, az autóversenyeket. Az F1-et is csak most, 40 év után töröltem a listámról, miután tavaly végleg megelégeltem a Hamilton körüli szivárványos kommunista BLM majomkodást. Az egyik kedvenc autóversenyzőm Walter Röhrl volt. Aktív pályafutása után a Porsche gyár tesztpilótája volt. Áhítattal néztem, amikor az éppen új modelleket beavatja a Nordschleife-n.           

Ő mondta: „A Porsche nem hisz a fékezésben” - és nem tolerálja a mazsolák bénázásait. Porschét az vegyen, aki tud és mer is vezetni egy két tonnás, brutálisan izmos dögöt. A Turismo a sofőrrel együtt viszont közel 3 tonna. Vagyis egy 3 tonnás, 550 lóerős masztodon, ami 3,8 másodperc alatt gyorsul százra. A Porsche Panamera Turismo Turbo az autók Hulkja.

Ennek ellenére, ha valaki mellé beállok a másik sávba, - legyen az szakadt, öreg Audi, dízel Passat, KIA tökömtudjami, azonnal túráztatni kezdik a motort, lassan előbbre gurulnak, aztán zöld és kilőnek. Ez különösen akkor vicces, ha én olyan sávban állok, ami a kereszteződés után megszűnik, és én nyilvánvalóan azzal a szándékkal álltam oda, hogy megelőzzem a másik sort.

Tehát versenyzünk. Vagyis ő azt hiszi, hogy ezt tesszük, de a valóságban nem ezt tesszük. Én negyedgázzal, doromboló V8-as hanggal eltűnök a francba, ő meg erőlködik, amíg aranyere nem lesz. S száz méter megtétele után ő 90 méterrel van mögöttem, 5 másodperc múlva pedig már nem tudja leolvasni a rendszámomat.   

Egyébként viszont nem hajtok gyorsan. Minek? Már kinőttem a streetfighter korból. Tényleg szinte csak előzéskor használom ki az autóm adottságait. És mindig udvarias vagyok. A zippzár-elv szerint mindenkit beengedek magam elé. Egyébként is annyira kínos lenne csak azért rátaposni a gázpedálra, hogy a nálam alapból gyorsabban érkezőt megakadályozzam a besorolásban. Bezzeg, amikor én szeretnék besorolni! Az esetek 99%-ában a delikvens szétszaggatja a járgányát, hogy engem megakadályozzon a manőverben. Irigység, ja.

Vannak persze kivételek is. Ezek főleg a drága autók tulajdonosai. Amolyan kasztbeliek összekacsintásaiként egymással különösen udvariasok vagyunk, amellett, hogy egyébként is ez az alaphabitusunk. Mi már ezt a luxust is megengedhetjük magunknak, mondhatnánk viccesen.

Még a Mercivel éltem át párszor, amikor az érdi piacra mentem, hogy a parkolóból kifelé jövő autósok diszkriminálnak. Ugyanis ott az a szokás, ha végeztél, az egész napra szóló parkolójegyedet kinyújtod az ablakon, hogy az érkezők közül valakié lehessen. Velem többször előfordult, hogy a sofőr visszarántotta az ablakon kinyújtott parkolójegyet, amikor meglátta az autómat.    

Amióta meg a Porsche-val járok, hozzá kellett szoknom, hogy közutálat tárgya vagyok. Nem tudok úgy közlekedni, hogy valaki ne akarna móresre tanítani a szerinte szabálytalan vezetésemért. Ami, - hozzáteszem – a KRESZ szerint nem szabálytalan, csak ő hülye a közúti közlekedéshez, de ráadásul még egy irigy gyökér is. Jogászként kínosan ügyelek rá, hogy a jogszabályokat betartsam, de legalábbis úgy használjam, hogy annak tartalmát maximálisan kimerítsem, vagyis elmegyek a határokig.

Ebben egy jogban járatlan, többnyire az életkörülményei okán frusztrált honpolgár jelentősen korlátozva van. Így aztán a szar élete jelentette minden keserűségét rám okádja. Húsz éve az ilyeneket még megtoroltam, ma már csupán sztoikus nyugalommal szemlélem a görcsölését. S azért is lehetek nyugodt, mert mindazt, amit elértem, csakis magamnak, a tudásomnak, a szorgalmamnak, a képességeimnek köszönhetem. Nem kellett ellopnom hozzá semmit az istenadta néptől, nem kellettek politikai kapcsolatok, gazdag szülők.

Ezért aztán minden reggel szívemben békével ülök be az országúti tankomba és élvezem a vezetés minden pillanatát. S közben azon morfondírozok, hogy azért egy GLE 63 AMG coupe jó lenne családi autónak. Meglátjuk! Messze van még június. (He-he-he)    

Gondoljunk is bármit az ukránokról, együtt érzünk velük. Gyomorszorító látni, ahogy a jóval erősebb megtorolja a gyenge hibáit. Amikor ártatlanok halnak meg teljesen értelmetlenül. Akkor is, ha az ukránok pontosan azt kapják, amit megérdemeltek, amit gyakorlatilag kiprovokáltak, s ami én már 5-6 évvel ezelőtt is megjósoltam.

Anno kijelentettem, hogy tíz éven belül kitör a háború. Azt gondolom, még csak nem is kellett különösebben nagy jóstehetségnek lennem, hiszen az ukrán cselekedetek magukban hordozták a megtorlás magvait. Számtalan fotót és videót láttam ukrán barátom jóvoltából, amelyen elesett katonák tetemeit vonszolják, s a szétlőtt fejből kipottyan az agyvelő. Lehetett tudni, hogy ennek következményei lesznek.

Először is, van egy nem létező nép, amely valamilyen oknál fogva területileg folyamatosan gyarapodott. Mert hiába gúnyolódik például a Vlagyimir Klicskó boksz világbajnok, a Kijevi fejedelemség soha nem volt ukrán, hanem mindig is orosz volt. A pontos neve ugyanis Kijevi Rusz fejedelemség volt. A rusz pedig nem ukránt jelent. S amikor a rusz fejedelemség megerősödött, kelet felé terjeszkedni kezdett. Ekkor tette át birodalma székhelyét Kijevből Moszkvába. Az ukrán állam pont olyan realitás, mintha Magyarországból kiválna Mezőkövesd és kikiáltaná a Matyó Köztársaságot.    

Másodszor, hiába hamisította meg a kommunista USA által felügyelt internet, Ukrajna lakosságának fele orosz. Az ukránok saját államukon belüli aránya ma sem több 37%-nál. Így aztán, amikor öt hónappal a parlamenti választások előtt fegyveres konfliktust provokáltak a CIA által kiképzett ukrán nacionalisták (fasiszták) a Majdanon a regnáló oroszajkú kormányzattal szemben, felvállalták a teljes orosz ajkú lakosság ellenérzését.

Azonban az ukránok nem álltak meg itt. Miután a puccsuknak nem lett nemzetközi visszhangja, sem semmilyen következménye, felbátorodtak, elszemtelenedtek. Tehették, hiszen ekkor már Biden alelnök fia gyakorlatilag teljhatalmú úrként viselkedett az országban, Ukrajna egyre inkább belesodródott egy aljas amerikai játszáma.

Az ukrán nyelvtörvény nem csak nekünk fájt.

Jegyezzük meg: Kárpátaljához soha semmilyen köze nem volt Ukrajnának, az ukránnak nevezett, orosz tájnyelvet beszélőknek. Az elcsatolás utáni, Csehszlovákiával közös Szovjet határ kiszélesítéséről szólt, így biztosítva hatékonyabb felügyeletet a szövetséges (alattvaló) felett. Csak eztán telepítettek oda ukránokat az őslakos magyarok nyakára.

Az Ukrajnában élő és számbeli többségben lévő orosz kisebbség nyelvhasználatának kvázi megtiltása ostoba lépés volt. Nem véletlen, hogy Ukrajna jelentős természeti adottságai ellenére sem tudott megerősödni gazdaságilag. Mindig gyámolításra szorult, mert csekély a szellemi erő arrafelé. S míg korábban az erős orosz állammal a háta mögött feszített, addig újabban az oroszoknál erősebbnek tévedett USA kitartottjaivá avanzsáltak.

Csakhogy Amerika messze van, az oroszok meg a nyakukon. S ahogy az USA nekünk sem tudott segíteni 56-ban, úgy most az ukránoknak sem tud, vagy nem is akar.  

Meggyőződésem, hogy Ukrajna egy sokkal nagyobb játszmában tölti be a csali/balek szerepét. Mit mondjak, nem szívesen lennék most kubai. Igen, azt gondolom, hogy az USA eredeti célja mindig is az volt, hogy addig hergeljék az oroszokat az ukrán destabilizációval, amíg fegyveres konfliktust provokálnak, s akkor az USA majd nagyon meg akarja védeni magát mindenféle diktatórikus és szovjet berendezkedésű országoktól, ezért Kubában kell támaszpontot létrehoznia. A csendes-óceáni bázis amúgy sem lesz tartható hosszan a kínai terjeszkedés miatt.     

Most, hogy Európa energiáit leköti saját túlélése az orosz hegemónia-törekvésekkel szemben, egyrészt jelentős gazdasági előnyre tehet szert, másrészt bátrabban léphet fel Kubában. Mert, aki azt hiszi, hogy Amerika egyetlen másodpercre is törődött az ukránokkal, az végtelenül ostoba. Ukrajna csak Putyin cárnak fontos, másnak nem. Csakhogy a komcsi agyúaknak mindig kell egy nagyhatalom, aminek eminens alattvalói tudnak lenni. Ezért törleszkedik az EU az USA csizmájához.  

A helyes viselkedés a Putyinnal való megbékélés lenne. Erre nem számítok. Tekintve, hogy Európa vezetői is genderidióták, LMBTQ-sérültek és BLM alattvalók. Azért addig fogják provokálni Vlagyimir Vlagyimirovicsot, amíg teljesen eluralkodik rajta a hadurakra jellemző paranoia.

Megfigyeltem Putyin arcvonásait, és nagyon megváltozott az utóbbi napokban. Továbbra is logikusan érvel, de ez már színtiszta katonastratégiai logika, nem pedig polgári. Megszállottság ült ki az arcára. Így néz ki egy hadúr, akit a végletekig triggereltek.  

S ekkor tegyük fel a kérdést: Miért állna meg Ukrajnánál, ha be akarnak zárni előtte minden ajtót, ha semmibe akarják venni? A világ legnagyobb szárazföldi haderejével, jelentős atomarzenállal rendelkező hadurat nem lehet kizárni sehonnan, mert egyszerűen megsemmisíti a helyet, ahonnan kizárták.

Semmi kétségem afelől, hogy az oroszok valami olyan csapásmérőt fejlesztettek ki, amit eddig nem sikerült kikémlelni, s ami jelentős előnyt biztosít számára riválisaival szemben. Beszédeiben folyamatosan céloz valami ilyesmire. S azt hiszem, nagyon szeretné már kipróbálni ezt a fegyvert.

Én nem szeretnék ebben részt venni, de nem én döntök.

Olvasom a magát történésznek kikiáltó Yuval Harari zagyvaságait. Szerinte az ukrán nép bátorsága menthet meg minket. Nos, akkor végünk! Ugyanis az ukrán nép minden, csak nem bátor. A valóság pedig az, hogy mostantól Putyin jóindulatából létezhetünk csak. S ha tovább tereljük a végső hadúri őrület felé, nekünk annyi.

Sajnos a mai európai (és magyar) társadalom annyira beleőrült a liberális demokráciába, hogy fogalma sincs, hogyan kell viszonyulni egy hadúrhoz. Putyin egy intelligens ember, aki egy katonai jellegű diktatúrában, ráadásul egy világhatalomban nőtt fel és lett maga is katona. KGB ügynökként terepen dolgozott, feladata volt kiismerni, feltárni az ellenség stratégiáit. Ezzel a tudással és tapasztalattal lett a világ legnagyobb országának, egy atomhatalomnak a vezetője. S képességeivel a Szovjetunió felbomlása okozta traumából kihozta az orosz népet.

Ő nem pókerjátékos, aki drága mapszemüvegben ül a félhomályban és viszkit kortyolgatva blöfföl. Az ő pozíciójában már azt a luxust is megengedheti magának, hogy igazat mond. Számtalanszor elmondta, hogy az USA hazudik, mert egy védelmi céllal kilőhető rakéta ugyanúgy kilőhető támadási céllal is, hiszen a támadó- és a védőfegyverek héja (befogadó állomás) azonos, és senki nem tudhatja, mikor raknak bele atomtöltetet. Elmondta, hogy Oroszországot becsapták, amikor megígérték neki, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé.     

Mindezek következményeként, - kijelentette – támadófegyvereket fognak fejleszteni. A továbbiakban nem volt más dolga, mint kivárni a pillanatot. Az USA megtámadta Irakot kétszer, szétbombázta Jugoszláviát, népirtásokat generálva. Aztán szétbombázta Szerbiát, hogy egy iszlám államot (Koszovó) hozzon létre. Megteremtette a torz bábállamot, Boszniát, ahol párezer bosnyákon kívül szerbek és horvátok élnek nagyobb létszámban. Elpusztította Szíriát és Líbiát, elindította az Európát hosszútávon kivéreztető arab tavaszt. A csúfos afganisztáni szerepvállalásáról már nem is szólva!

Az USA egy elmebeteg, embertelen militáns konglomerátum, egy latorállam, az emberiség ellensége. Mára ott tartunk, hogy bárminek örülnünk kell, ami ezt agresszív, fajgyilkos hordát képes megállítani. Így lett Ukrajna borzalmas sorsa az emberiség reménye, putyin pedig a homo sapiens sapiens faj túlélésének záloga.   

A kérdésre többféle válasz is adható:

Mindenki kommunista, aki nem a Fideszre szavaz.

A kommunista a kapitalista ellentéte.

Kommunista, aki az abszolút igazságos társadalom felépíthetőségében hisz.

A kommunista csupán egy gúnynév a balliberálisokra, a magukat liberálisnak és baloldalinak vallókra.

A kommunisták mindig azt mondják, nincsenek is kommunisták, mert nincs és soha nem is volt kommunizmus. Azonban a kommunista létnek nem előfeltétele a rendszer, amelynek megalkotása a kommunisták végső célja. Vagyis kommunizmus nélkül is vannak kommunisták.

A kommunisták, miután hatalomban mindannyiszor a népirtást tekintették az egyetlen működőképes társadalomformáló aktusnak, vagyis elpusztítottak mindenkit, aki nem értett velük egyet, manapság nem szívesen vállalják fel klasszikus elnevezéseiket: kommunista, bolsevik, szocialista. Mindhárom elnevezés ugyanazt az embertípust takarja. Ahogy az Istvánt is szoktuk Pistának, Pistinek, Isunak, Istinek nevezni.

A kommunista mindig tetten érhető retorikájában is. Ők a társadalomra, mint emberek közösségére mindig NÉP-ként hivatkoznak, szemben azzal, hogy a kapitalista POLGÁR-oknak hívja őket.

A kommunista sosem a saját munkája eredményének tekinti helyzetét, hanem mások, alapvetően ellenük irányuló cselekedetei okozatának. A kommunista ezért mindig elégedetlen a státuszával. Ennek okán cselekvéseinek elsődleges mozgatója nem saját boldogulására irányul, hanem a másik ember javainak birtokba vételére, mint kompenzációra amaz helytelen viselkedéséért.

A kommunista ember mindig el akarja venni a másik ember vagyonát, ingatlanját és ingóságait. S míg önmagát A NÉP-ként aposztrofálja, addig azokat, akiket ki szeretne fosztani, GAZDAG-okként. A kommunizmus eszméje szerint ugyanis minden embernek minden tekintetben egyenlőnek kell lennie. S itt érhető tetten a liberális demokrácia, a mai nyugati balliberális metodika bolsevizmussal, kommunizmussal való azonossága. Ugyanis a liberális demokrácia végső célja pontosan ugyanaz, mint a kommunizmusé: egyenlővé tenni.

Csakhogy az emberi faj egyes egyedei között képességek tekintetében olyan, biológiai, genetikai eredetű egyenlőtlenségek vannak, amelyek nem egalizálhatók semmilyen módon. A kommunizmus, s így a liberális demokrácia is egy retrográd folyamat végterméke, ergo nem a legfejlettebb emberi társadalom, mint hiszik sokan, s mint a Fukuyama nevű elmeháborodott kommunista filozófus hangoztatja napjainkban, hanem éppen fordítva, a klasszikus kapitalizmusból való visszahanyatlás egy kezdetlegesebb, differenciálatlanabb társadalmi formába.  

Kommunizmusban és a liberális demokráciában a takarítónak azonos értéke van az orvossal, a betanított munkásnak a mérnökkel, a bolti eladónak az egyetemi professzorral. Gyakran kapom meg én is, hogy jogászok nélkül simán működne a társadalom, de megenne a kosz, ha nem lennének takarítók. A kommunista ember azt vallja, a társadalom egyetlen tagja sem hasznosabb a másiknál.

Mivel a képességek különbözőségében sem hisz, mindenkit, aki nála többre vitte, csalónak, alávalónak tart. A GAZDAG tehát egy szitokszó, amely azt az embert írja le, aki a legcsodálatosabb társadalmi létezés, a kommunizmus, a liberális demokrácia megvalósulásának ellensége, legfőbb akadálya, s akit, mint ilyent mindenképpen el kell pusztítani, hogy az általános és teljes egyenlőség megvalósuljon.

A kommunista, azaz a balliberális ember nem akar energiákat fektetni a saját gyarapodásába, fejlődésébe, megelégszik azzal, ha a nála szorgalmasabbaktól, okosabbaktól, állhatatosabbaktól elveszik a többletjavakat, amelyeket az a jobb képességeivel megszerzett. Ettől a jobb képességű emberek még nem lesznek azonos módon ostobák és lusták a kommunistákkal, de az életük ugyanolyan, - ha nem még inkább – nyomorúságos lesz. Éppen ezért az elmekórtanilag leginkább  kommunista emberek, a bolsevikok azt szokták cselekedni, hogy az általuk kisemmizett, náluk okosabb és szorgalmasabb embereket megölik. Így sosem lesz, aki szembesítse őket saját hitványságukkal.

A kommunista ember virulens. Az a beteg gondolkodásmód, amit magában hordoz, fertőző. Ezért kommunistává válhat akár egy okos és szorgalmas ember is. A kommunistavírus ugyanis mindenki olyat megtámad, aki bármilyen okból elégedetlen az életével. Például nem tartja elég szépnek magát, nemi identitásproblémái vannak, elhagyta a szerelme, vagy úgy érzi, hiába fektetett be elégséges energiát az egzisztenciája építésébe, nem érte el azt a célt, amire vágyott. Mást neveztek ki helyette igazgatónak, és ő maradt helyettes, más lett adjunktus, ő maradt docens, a csoporttársa jeles PhD, ő meg csak jó. Az ismerőse, aki szintén mesterember, már E-osztályú Mercedest vett, neki meg csak C van. S lehetne hosszan sorolni.

Fenti és más hasonló okokból vannak tehát a kommunisták között okos és szorgalmas emberek is. S azt a nácik óta tudjuk, ha az értelem és a szorgalom rossz cél érdekében munkálkodik, abból mindig valami iszonyat keletkezik.

Agatha Christie egyik legismertebb művében, a Gyilkosság az Orient expresszen címűben az általa létrehozott zseniális detektív figura, Hercule Poirot szájába adja a következő mondatokat: „Micsoda emberek, az önkényes esküdtszékükkel és az önkényes igazságukkal. … Nem volt joguk a törvényt a kezükbe venni! Nem, így nem viselkednek, csak a vademberek. Az utcán, ahol az esküdtek és a hóhér jelölik ki önmagukat. Csakhogy ez középkori módszer. A törvény rendjét fenn kell tartani, és ha kudarcot vall, igyekszünk még magasabbra emelni. Különben a társadalomnak, a civilizált embereknek nem lesz, ami védelmezze őket, ha ez összeomlott.”

Magam is ezt az elvet vallom. Szemben a baloldali emberekkel, a kommunistákkal, a balliberálisokkal, akik egyszerű többséggel módosítanának kétharmados törvényeket, akik az alkotmányt az ATV stúdiójában ülő „szakértők” egybehangzó akaratával, a nép nevében hatályon kívül helyeznék, akik folyton elszámoltatnának másokat, akik azt ígérik, ha nyernek, földönfutóvá tesznek minket minden értelemben.

A minap Tordai Bence és a magának közgazdász diplomát hazudó Hajnal Tamás, két alig mérhető pártocska lenin-fiúi vagyonelkobzási csekket vittek Rogán Antalnak. Jelezvén, ha a baloldal nyeri a választásokat, minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztják. Ahogy Mészáros Lőrincet, Orbán Viktort, vagy éppen Rákay Philipet és Nagy Ferót. Mindenkit kifosztanak, aki Magyarországon nemzeti érzületű és konzervatív. Engem is megfenyegettek már párszor ezzel, pedig én senki nem vagyok, legkevésbé pedig a NER kegyeltje.

S talán éppen ezért vagyok nagyobb ellenségük, mert egy Miskolc-vasgyári prolikölyökből felküzdöttem magam valahová, ahová ők sosem érhetnek fel. Tehát, miközben egy vagyok közülük, egyben annak vagyok ékes bizonyítéka, hogy fejlettebb intellektussal, nagyobb szorgalommal többre vihetjük, mint az átlag. Vagyis én vagyok a  mementója  annak, hogy nem vagyunk mind egyenlőek.

A kommunisták, a liberális demokrácia exkluzivitását (kizárólagosságát) hirdetők azon okból is virulensek, mert egyszerű megoldásokat kínálnak. Ha nem tetszik egy törvény, nem tartjuk be, eltöröljük. Ha erre nincsenek jogállami eszközeink, akkor erőszakkal, mert a cél szentesíti az eszközt, hiszen az igazság, a NÉP IGAZSÁGA a mi oldalunkon áll. Ha nem tudod feldolgozni, hogy homoszexuális vagy, jelentsd ki, hogy nő vagy, és máris nő leszel, de legjobb, ha átműtteted magad nővé és máris megnyugszol, helyre billen a világ. S ha még sem így történik, azért csakis a hagyományos értékeket vallók a felelősek, ők az ellenségeid, akiket el kell hallgattatnod.

Szerintük létezik abszolút igazságos társadalom, de az nem a mennyország, hanem a kommunizmus, a liberális demokrácia. S miközben a kereszténységet minden eszközzel igyekeznek elpusztítani, mint ideológiai akadályt, aközben a saját világlátásuk is vallásos, csak sokkal primitívebb, mint a kereszténység. A kommunista, vagy balliberális ember animista társadalomszemléletű.

A valóságban azonban nincs igazságos társadalom. Ez egy megvalósíthatatlan konstrukció, egy utópia. Sőt, ha a megvalósítási metodikákat tekintjük, akkor kifejezetten disztópia. A baloldali világlátás egy evolúciós zsákutca, az ember kognitív funkcióinak korcsosulása, amely végsősoron a faj kipusztulásához vezet. Illetve vezetne, ha nem lennénk mi, akik megmaradtunk homo sapiens sapiensnek.

S ha nincs abszolút igazságos társadalom, akkor el kell fogadnunk, hogy érhetnek minket igazságtalanságok, hogy vannak köztünk érdemtelenül boldogulók és ugyancsak érdemtelenül lemaradók, mellőzöttek. A feladatunk azonban ilyenkor az, hogy a (jog)rendet, az igazságszoláltatást mind magasabb tudományos és erkölcsi szintre emeljük. Nem pedig az, hogy a jogrend felfüggesztése ígéretével igyekszünk erőszakos hajlamainkból fakadó aljasságunknak híveket toborozni, mint teszik a baloldaliak.

Nagyon különbözünk egymástól, mi és a kommunisták, a liberális demokraták. Unalomig ismétlem, ha kell: ez nem egyszerű világnézeti különbözőség, ez evolúciós megalapozottságú. Nem vagyunk már egy egységes faj.

A kognitív funkcióinkban való eltérésre mondanék néhány példát:

Szerintük a 13. havi nyugdíjat nem Gyurcsány és Bajnai vették el, hanem Orbán nem adta vissza. Állítják, hogy Bajnai csupán egy egészen iciri-piciri rövid időcskére akarta elvenni, de sajnos a Fidesz csalással győzött, s így a 13. havi nyugdíj örökre elveszett. Szemben ezzel a Bajnai kormány programjában ez szerepel: "2009-ben nem fizetik ki a 13. havi nyugdíj második felét. Megszűnik a 13. havi nyugdíj, helyette a GDP-hez kötött nyugdíjprémiumot vezetnek be." Ebből elég világosan látszik, hogy nem egy rövid időintervallumra vették el a juttatást.

Szerintük a Gyurcsány Ferenc által az álproblémának titulált gazdasági válság miatt felvett 4500 milliárd IMF-hitelt Orbán lopta el. A pénzt eredetileg bankkonszolidációra fordították (volna), de csak az OTP, vagyis Csányi, Orbán embere kapott belőle, a többit az államkasszában hagyták, és azt Orbán lopta el, amikor 2010-ben hatalomra került. Hogy ennek a költségvetés ellentmond, az nem igaz, mert nincs is olyan, hogy költségvetés.     

A MANYUP-okkal kapcsolatban pedig az a kommunista is Orbánozik, akinek a saját pénztára 10 év után kiküldte, hogy a betett pénzek egyetlen fillér hozamot sem termeltek. S az egyébként általuk csak GAZDAG-ként, tehát ellenségként emlegetett vállalkozók ebben a történetben heroizálódnak, mint a SZEGÉNY-ek megmentői, mert a magánpénztárakban ők márpedig jobban bíznak, mint az államban. S természetesen az állam által beszedett adó, mind az övék, a népé. Az ő verejtékes munkájukból fakad.

Ugyanis a bank, s minden pénzintézet, számukra kegyhely, a vallásuk szakrális építménye. A bank a kommunisták, balliberálisok temploma. Nyíltan ki is mondják, - vagy, hogy stílusosabb legyek – nyíltan megvallják, hogy bank nélkül nem létezik emberi társadalom.

Látható tehát, hogy a homo sapiens sapiens kognitív funkcióiból fakadó értelmezési metodika, a kauzalitás itt csődöt mond, s egy teljesen irracionális felfogás, egy bomlott elme képe rajzolódik ki. A mi szemszögünkből mondhatjuk őket elmeháborodottnak is, azonban a saját fogalmi rendszereiken belül az ő gondolkodásuk koherens és logikus. Ezt az ellentmondást kizárólag azzal oldhatjuk fel, ha elfogadjuk, hogy az ő agyuk evolúciója elindult valamilyen irányban, a miénk pedig szintén halad egy tökéletesen különböző más irányban.

Hogy ki a kommunista végtére is? – Mindazok, akiket a bevezetőben annak neveztem. Akik varázsigeként használják az „egyenlőség”, „nép” és „bank” szavakat. Szóval, kedves olvasóm, ha ismeretségi körödben van olyan személy, aki a diskurzusotok során gyakran ismétli e szavakat, az biztosan kommunista, vagyis balliberális.

Még a 80-as évek elején láttam moziban a 2001. űrodüsszeia című filmet, amely Arthur C. Clarke világhírű regényéből készült. Mivel Stanley Kubrick rendezte, rendkívül vontatott, unalmas volt. Ma már biztosan nem volna türelmem végig nézni.

A film elején azonban volt egy jelenet, amely ma rendkívül aktuális. Ősemberek két csoportja harcol egyazon területért. Az eszközkészítés előtti időkben játszódó történet lényege az, hogy az egyik horda tagjai rájönnek, az elhullott állatok csontjaival, - főleg a combcsontokkal - kiválóan agyon lehet verni a másik horda tagjait.

Szépen ki is irtják a riválisokat. Aztán a győztes horda főnöke feldobja az "eszközt", az első emberi eszközt és az űrhajóvá változik és máris belelassultunk a jövőbeni cselekményekbe. Az ember első eszköze tehát fegyver volt az alkotó szerint. Nem kizárt, hogy igaza van.

Számomra azonban más okból válik relevánssá a mozi bevezetője. Ott volt a hatalmas Föld bolygó, természeti kincsekben gazdag, be nem lakott területek milliárdjaival. S jön két, egyenként 10-12 fős horda, és agyonveri egyik a másikat száz négyzetméternyi területért.

Ma már a Földön nincsenek, vagy legalábbis alig vannak természeti kincsekben gazdag, nem lakott területetek. S most ugyanaz előtt a dilemma előtt állunk, mint a primitív ősember a filmben. A különbség csak annyi, hogy most nem elhullott állatok combcsontját lóbáljuk egymás irányában, hanem nukleáris csapásmérő eszközeinket.

Én már éltem a hidegháború idején. Az a hidegháború nem volt olyan hideg és fenyegető, mint a mostani.

Tegnap reggel egy amerikai atomtengeralattjáró behatolt orosz felségterületre.

Putyin a minap, Macronnal közös sajtótájékoztatón elmondta, Oroszország nem olyan erős, hogy megküzdjön a teljes NATO-val, de Oroszország atomnagyhatalom és egyes csapásmérői e tárgyban hatásosabbak, mint riválisaié.

Miért kell megküzdenie a NATO-val?

A Krímért. Ugyanis Ukrajna katonai doktrinája lefekteti, hogy a végső cél a Krím katonai erővel történő visszafoglalása. Így aztán, amennyiben Ukrajna NATO-tag lesz, a háború nem pusztán Ukrajna és Oroszország között zajlik majd, hanem Oroszország és a NATO között. Ebben az esetben Putyin beveti az atomcsapásmérő rakétarendszerét. Elég nyíltan megmondta, nem köntörfalazott. ... és én hiszek neki.

A liberális démonokrácia legfőbb katonai erejét képező USA az őrület útját járja (minden tekintetben). Teljesen érthetetlen módon elkezdte nagyon erőszakosan sarokba szorítani ellenségét. Igen, nyugodtan használhatjuk az ellenség szót, mert az USA háborús törekvései, - bár tökéletesen értelmezhetetlenek és irracionálisak - nagyon is egyértelműek.

Az USA és szövetségesei le szeretnék zárni ezt a területvitát, amely a Földbolygó teljes és kizárólagos uralmáért folyik, és úgy érzik, az ő combcsontjaik, az ő eszközeik alkalmasak arra, hogy agyonverve mindenki mást, végül egyedül maradjanak fenn és uraljanak mindent.

Sokan gondolják, hogy sántít a filmből vett ősemberes hasonlatom, hiszen ott értelem nélküli lények, szinte még állatok állnak szemben egymással, mi pedig a homo sapiens sapiens vagyunk, a modern ember, amelyik leszállt a Holdra és programja van a Mars terraformálására.

A valóság azonban az, hogy soha a fajunk történetében nem álltunk még olyan közel emberi elődeink dilemmáihoz, mint manapság.

Ők ott, abban a távoli korban nem tudták, hogy az egyes csoportjaikon kívül léteznek más csoportok is, hiszen tudatuk sem volt, amivel felfoghatták volna. Találkozásaik azért voltak többnyire végzetesek, - míg rá nem jöttek, hogy az összefogásból előnyök is származhatnak - mert nem volt faji öntudatuk. Fogalmuk sem volt róla, hogy az a másik horda ugyanahhoz a fajhoz tartozik, s ha ennek a fajnak az egyes csoportjai összefognak, hatalmas birodalmakat építenek majd. 

Nem volt tehát faji öntudatuk. Pont, mint ma a liberális demokráciát építő közösségnek.

Az egykori nyugati társadalmakban, az első kapitalista államokban ma azt sem tudják, férfiak-e vagy nők, nemhogy azt felfognák, milyen fajhoz tartoznak. S mi, akik maradtunk homo sapiens sapiens, oly mértékben különbözünk tőlük, amely irritálja, felzaklatja és ezáltal erőszakossá teszi őket. Iszonyatos módon idegen a két csoport egymás számára.  

A liberális demokráciát építő emberfajta nem látja semmiféle összefogás lehetőségét velünk, kizárólag a saját értelme szerint kialakult értékrend kereteit hajlandó elfogadni, és elpusztít mindent és mindenkit, aki más, mint ő.

Az egyik fajta másik fajta általi kiirtása elkerülhetetlen. Ők már támadnak, már lóbálják a combcsontjaikat, mint értelem nélküli elődeink. Háború lesz. Nagyon hamar. Senki ne gondolkodjon azon, hogyan kerülhetnénk el, mert nem lehet. Azt kell kitalálnunk közösen, a saját közösségünkön, a homo sapiens sapiens közösségén belül, hogy élhetjük túl a másik fajtát. Nem szeretném, ha az ő vezetőjük dobhatná fel a magasba véres combcsontját, hogy abból űrhajó legyen. Meg kell akadályoznunk, hogy ez a vérszomjas korcs fajta kijusson a világűrbe.

Túl kell élnünk őket!

"Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt."

/Rousseau: Emil, avagy  a nevelésről/

Teljesen nyilvánvaló, hogy a társadalmunk kettészakadt, s ez egy még be nem fejeződött folyamat. A kétféle élnivágyás rövidesen még ennél is távolabb kerül egymástól, és soha többé nem lesznek közös vágyaink, élményeink, céljaink. Soha többé. Szerencsére.

S amint azt már többször is elmondtam, véleményem szerint ez a megosztottság nem ideológiai jellegű, hanem evolúciós alapozottságú.  A bolygón való fennmaradáshoz az ember fiziológiai értelemben nagyjából eljutott arra a fejlettségi szintre, ahonnan jelen társadalmi berendezkedés mellett nem nagyon van hová tovább fejlődni. Illetve ahhoz, hogy testi adottságainkat az evolúciós kényszer tovább alakítsa, előbb valami óriási mentális átalakuláson kell átesnünk, vagyis az agyunknak kell eljutnia egy olyan fejlettségi szintre, amely kiprovokálja ezt az evolúciós kényszert.

Az emberi faj történetében több ilyen korszak lezajlott már, mígnem eljutottunk a homo sapiens sapiensig. Volt néhány zsákutca e folyamat során. Meggyőződésem, a liberális demokrata, a baloldali ember is egy ilyen zsákutca, s majd szépen kihalnak. Ennek legbiztosabb jele, hogy tagadják az összes biológiai determináltságunkat.

Ám, amíg ki nem halnak, valahogy együtt, egy térben kell élnünk velük, ami rendkívül nehéz. A megváltozott kognitív funkcióik elérték azt a szintet, amely már befolyásolja a genetikai alapprofiljukat, stimulálja a hormonháztartásukat, ezért túl azon, hogy semmit sem képesek már felfogni a mi világunkból, rendkívül agresszívak, a problémamegoldóképességük leredukálódott a végletesség szintjére.

Az az új embertípus, amivé válni készülnek, mint minden újszülött, retteg a környezetétől, ezért kizárólag az önvédelmi mechanizmusa működik maximális kapacitással. Ez egy primitív, ugyanakkor teljesen természetes és a földi élővilágra abszolút jellemző magatartás. Nekünk azonban, akik egyelőre maradtunk homo sapiens sapiens, valamiképpen kezelnünk kellene a helyzetet, de bizonyosan nem politikai/világnézeti kérdésként.

Útelágazáshoz érkeztünk. Mindannyian. Ők is, mi is. Ugyanahhoz az útelágazáshoz. Csakhogy mi nem tarthatunk velük azon az úton, amelyen ők mennének tovább. A mi utunk marad a homo sapiens sapiens faj útja, a férfi és nő biológiai tagozódás, az ellentétes nemű párokból álló családok, amelyek a fajfenntartást biztosító alapvető társadalmi egységek. Ők pedig…

Meg kell nézni a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének logóját: szivárvány. A sztrájk során az LMBTQ-mozgalom másik jelképét, a kék masnit viselték. Úgy van, a tanárok között is vannak a másfajta evolúciós pályára lépett egyedek!

Ezért számomra a pedagógusok sztrájkja kapcsán felmerülő egyetlen kérdés: vajon taníthatnak-e homo sapiens sapiens gyerekeket az eltérő evolúciós fázisban lévő embertípus egyedei?

A válaszom egyértelmű: NEM!!!

Éppen ezért valamennyi, a sztrájkban résztvevő vagy akárcsak a sztrájkolókkal szimpatizáló tanárt el kell bocsátani a pedagógus pályáról. Esetleg teljes szeparáció mellett fenn lehetne tartani az ő fajuknak megfelelő oktatási intézményeket. Azt hiszem, ezt kellene tennünk.

Sokan mondhatják, ez marhaság. Szerintem prevenció. Nekik is és nekünk is jobb, kényelmesebb, komfortosabb lenne. Hiába vannak még működő kompatibilitások, abban túl sok a teljesítménycsökkentő kényszer. S én úgy vélem, mindkét faj kiteljesedését lehetne biztosítani a másik károsítása nélkül. Persze, más kérdés, hogy ők ezt elleneznék, hiszen az ösztöneik önvédelmi üzemmódja kizárólagosságot diktál, minden más elpusztítását, de nekünk kell erősebbnek lennünk, hiszen a mi mentális állapotunk a stabilabb.

Fel lehet hánytorgatni részemre, hogy megfeledkezem a pedagógusok általános társadalmi megbecsülését tükröző bérrendszer anomáliáiról, hogy nem csupán a baloldali pedagógusok érzik úgy, hogy nem keresnek eleget, ergo nincsenek elvárható szinten megbecsülve.

Nem feledkeztem meg. A kormány sem. A pedagógusok társadalmi megbecsülését kifejező bérszint jelenleg konvergál a társadalmat alkotó közösségek pedagógusokról alkotott általános véleményéhez, ám ennek ellenére fejlesztés alatt áll. Úgy bizony! Bármennyire is fájdalmas ezt elismernie egy pedagógusnak, sajnos nem élvezik az emberek maradéktalan bizalmát.

Már a múltrendszerben is, amikor még egy középiskolai osztályból 15% sem tanult, tanulhatott tovább felsőoktatási intézményben, a tanárképző a kevés, a lehetőséggel élni tudó diák számára a végső megoldás, kényszerpálya volt. Akit nem vettek fel orvosira, mérnöki vagy jogi karra, az ment tanár-, illetve tanítóképzőbe. Ebből fakadóan a pedagóguspályán megszaporodott azon tanárok száma, akik sikertelenként értékelték magukat és tele voltak frusztrációval, amit aztán a gyerekeken vezettek le.

Amikor a 90-es években egy gimnáziumban hospitáltam, találkoztam ezzel a jelenséggel, és úgy vágott pofán, hogy még most is szédülök tőle. Így aztán hiába is ajánlottak az akkori oktatásügyi minisztériumban kutatói állást, visszautasítottam. Egyik tanárom rá is kérdezett, hogy tán nem szeretem a gyerekeket? Én pedig azt válaszoltam, hogy a kollégákat nem szeretem. Megértem, mondta ő, aki a hazai pedagógia oktatás egyik legkiemelkedőbb alakja.

A rendszerváltozás egyik nagy előnye lett, hogy a felsőoktatási intézményekbe való bejutás jelentősen könnyebbé vált, ezáltal nagyon sokan, akik egy felvételire nem voltak képesek megfelelően felkészülni, ám e stresszhelyzet megszűntével viszont bizonyíthatták a tudás megszerzéséhez való egészséges viszonyukat, diplomához jutottak.

Így a bolognai, vagyis a liberális rombolás ellenére az egyetemek, főiskolák jó egy évtizeden át termelték az egészséges szemléletű diplomásokat. Végül persze a téveszmés rendszer maga alá gyűrte az önálló gondolatokat és uniformizálta a hallgatókat.

Sebeők János írót (szerintem inkább filozófus) úgy harminc éve megkérdezték, miért nem járt egyetemre. Azt felelte, mert az egyetemeken agylopás folyik. Most meg már annak is örülnénk, ha agylopás folyna az agysorvasztás helyett. Soha ennyi korlátolt képességű, önálló gondolatokra képtelen, önismerettel és önkontrollal nem rendelkező fiatal felnőtt nem került még ki a felsőoktatásból, mint manapság.

S ezt nem más okozza, mint a baloldali liberális világfelfogás általánossá válása a felsőoktatásban, ráerőszakolása a nyiladozó értelmű fiatalokra. A másfél évtizedes gondolati szabadság, kreatív önmegvalósítás támogatása után a pedagógus ma újra megkérdőjelezhetetlen hatalom, tévedhetetlen mindentudó, mint egykor a szocializmusban volt. S persze megtorló és bosszúálló is. Megtorol és megbosszul minden önálló gondolatot, eltipor, ha csak a szikráját is meglátja, hogy a gondjaira bízott fiatal értelem többre hivatott, mint ő.

Mindemellett hihetetlen mértékben téves az önértékelésük. Nincs egy sem köztük, aki ne képzelné magáról, hogy ő jó tanár, és jobb is, mint x-y. Ezért nem képesek belátni, hogy bár a munkájuk a társadalmi hasznosság szempontjából közvetlenül az orvosok munkája után a legfontosabb, az informális társadalmi megbecsültségük jelenleg meglehetősen csekély. S e helyzeten nem a még több fizetés képes változtatni, hanem csak a morális megújulásuk.

Nyilván a magasabb bérek kialakíthatnak versenyhelyzetet, s esetleg képzettebb, felkészültebb személyek is a pedagógusi pályát választanák, azonban a magasabb felkészültség nem tesz senkit jobb pedagógussá. Erre bizonyára mindenki tudna számtalan példát hozni. Nekem is volt jónéhány rendkívül nagy tudású tanárom, de olyan csapnivaló pedagógus volt, hogy elképesztő.

Itt állunk tehát az útelágazásnál. Egyes pedagógusok pedig, mint  múltrendszerben, - abban szellemgyilkos diktatúrában - kiállnak és megmondják, mi a kötelező, mi az egyedül üdvözítő irány. Te jó ég, emlékszem, középiskolában, osztályfőnöki órán osztályfőnökünk Lenin elvtársról zengett hősi eposzokat, így akarván minket a társadalom hasznos tagjaivá nevelni. Hihetetlen, hogy három évtized után ide züllött vissza a társadalmunk, ide züllött vissza az oktatás színvonala!

Azt mondom, a tanár, a pedagógus ma nem példakép. Vagy, ha példa is valamire, az olyasmi, amit egyetlen gyermeknek sem szabad követnie. Vannak kivételek, én is ismerek néhányat. Nekik nehéz dolguk van ma. Kívánok sok erőt és kitartást!        

Az antagonisztikus szót középiskolában hallottam először, az osztályfőnökömtől, aki egy megrögzött, utolsó aljas kommunista volt. Mellesleg a történelemtanárunk és egyike azon személyeknek, akik jelentettek rólam, mint reakciós személyről.

Így azután a szóhasználat nosztalgikus érzéseket ébreszt bennem. Hogy tudniillik a megannyi csodaszép élmény mellett pusztán az teszi széppé azt a kort számomra, hogy akkor voltam fiatal. Mert egyébként egy mélysötét időszak volt, valami olyasmi, mint amivé a liberális demokrácia igyekszik kifejlődni.

Az "antagonisztikus ellentét" egyébként egy olyan kifejezés, mint a bacon szalonna, pleonazmus, azaz szószaporítás. Ugyanazt a fogalmat egymást követő, közel azonos jelentésű szavak fejeznek ki. Lefordítva tehát az antagonisztikus ellentét kibékíthetetlen ellentét ellentét.

Ezt az én drága osztályfőnökön akkor használta, amikor az imádott Lenin elvtársáról delirált végtelenül nagy ostobaságokat. Magát a fogalmat is tőle vette át elmondása szerint. Vlagyimir Iljics e kifejezést a szocializmus és a kapitalizmus ellentétére használta.

Nem vagyok különösebben nagy rajongója Leninnek, ugyanakkor olvastam a teljes életművét. Hát, igen, egyeseknek Danielle Steel és Wilbur Smith volt a könnyed kikapcsolódás, nekem meg kommunista  és (nemzeti)szocialista tömeggyilkosok agymenései. Szóval, azért voltak jó elképzelései is az elvtársnak, csak hát úgy volt a jó szándékait illetően, mint Regős Bendegúz, hogy mire a jó szándéka végére ért, rossz lett.

E hosszú bevezetőt követően röviden, egy példán keresztül kifejtem, miért is kibékíthetetlen, azaz antagonisztikus az én ellentétem az újabban liberális demokráciaként nevezett bolsevizmussal.

Itt ez a Schadl György nevű figura, a Végrehajtói Kar velejéig korrupt és intellektuálisan igen alacsony szinten vegetáló vezetője és Mártha Imre, a fővárosi közműholding vezérigazgatója. Az egyik kommunista, a másik inkább opportunista, mint jobboldali, ám a regnáló kormány egyik prominensével való törvénysértő kapcsolata miatt ránk lőcsölték. Amúgy joggal, de ez mellékes.

Mártha a kommunista, Schadl pedig az opportunista, jobboldalhoz törleszkedő. Mindkettő súlyos milliárdokat lopott. Mártha  közvagyonból, Schadl a pozíciója révén károsított meg másokat, elsősorban magán- és jogi személyeket (cégeket).

Mindkettő a társadalmi morált pusztító undorító parazita. Egyikük börtönben, a másikat a fajtája anyatigrisként védelmezi.

Ugyan melyik bűnöző van börtönben, s melyiket védik a többiek életük árán is?

Schadl Györgyöt az állam által működtetett hatóságok lefülelték, büntetőeljárást indítottak ellene, a közéletből végleg eltávolították. A cinkosaival együtt. A nyomozóhatóságok, az ügyészség és a bíróság teszi a dolgát.  

Mártha Imrét, a százmilliárdos tételű közpénzt eltolvajló pitiáner gazembert a baloldal véráldozatokat nem kímélve igyekszik kimenteni a felelősségre vonás elől. 

Sőt, a bolsevista médiumok a Schadl-ügyet úgy tálalják, mintha kizárólag nekik lenne köszönhető, hogy egyáltalán eljárás indult, miközben Mártha dolgában mélyen hallgatnak.

Hát ezért érzem én, hogy a veletek, baloldali emberekkel szembeni ellentétem kibékíthetetlen. Tiszta szívemből megvetlek titeket, mert mindent bemocskoltok, ahol megjelentek. Olyan alapvető emberi értékeknek, mint az erkölcs, nem vagytok birtokában, s mindent tagadtok, amitől az ember homo sapiens sapiens, így a kauzalitást és a formális logikát is.

Hiszem, hogy már nem vagyunk egy faj, hogy a kognitív funkcióinkban való ilyen mérvű eltérés evolúciós és nem világnézeti különbözőség. Nullum communen cursum! Nincs közös utunk!

Lehetne akár ez is a címe Frank Herbert nagyszerű regénye legújabb, a mai liberálfasiszta elvárásoknak megfelelően elkészített változatának. Csakhogy ez egy hülye cím lenne, mert ennek a filmnek tulajdonképpen semmi köze nincs a regényhez, így magát a Dűne szót is istenkáromlás vele kapcsolatban megemlíteni.

A liberális demokrácia világfelfogása, - tekintve, hogy alapvetően bolsevik – kizárólag a pusztításban képes megmutatni valódi hatalmát. Mert, ha máshoz nem is ért, de valamit és mindent tönkre tenni, az enyészetnek átadni, látványosan kivéreztetni, végérvényesen megsemmisíteni, hát, ahhoz viszont nagyon is.

Az egyébként látványos technikai elemekkel operáló sci-fi, - mint azt a kritikákban is olvashatjuk – nem szól semmiről. Két és félórás vizuális ingerterror az „alkotói” nihilről. Denis Villeneuve … tök fejből írom a nevét, mert anno Gilles Villeneuve, majd a fia is kedvenc F1-es pilótám volt … David Lynch-ebb akart lenni David Lynchnél.

Csak hát az a probléma, hogy már David Lynch is rosszul nyúlt a műhöz, és valamiféle szürreális víziót fabrikált belőle. Villeneuve-nek ez sem sikerült. Miközben egyébként a szereposztás parádés. A főhőst, Paul Atriedest alakító fiatal színész, Timothée Chalamet pedig egyszerűen zseniális. Oly mértékben szuggesztív személyisége van, mintha Frank Herbert eleve róla mintázta volna regénye alakját.

Ezzel szemben a többiek, - s elsősorban a szintén egészen kivételes tehetségű Rebecca Ferguson – jóval kvalitásaik alatt teljesítenek, amelyet én egyértelműen rendezői hibának tudok be. Talán úgy vélte, ha ügyesen lekoppintotta a Szárnyas fejvadász folytatáshoz az alapfilm hangulatát, itt is elég lesz kifosztani David Lynch bomlott elméjét. Jelentem, nem lett elég!

S akkor, - in medias res – jöjjön a kedvencem!

Liet-Kynes nő!!! S nemhogy nő, de még fekete is. A keresztnevét (Piet) szépen el is hagyják, s a Liet-et használják akként. A regényben Liet apja, Pardot Kynes volt a planetológus. Egy fremen nőtől születik meg a fia, Piet. Fia! Herbert Lietje szerény, nagy tudású ember. Ez a feka csaj viszont kifejezetten arrogáns.

Annak kell lennie, elvégre fehér rabszolgatartókat sóznak a nyakába, s neki meg kell mutatnia, hogy ez itt Afr … izé … Arrakis, itt ő a király(nő). És bár ő olyan fekete, mint az üszök, a lánya fehér. A fremen népre e filmben az jellemző, hogy feketék és fehérek együtt alkotják. Ami nonszensz, mert mindig a fekete pigmentáció öröklődik, tehát mindenkinek feketének kellene lennie.     

Emellett a liberálbolsevik baklövés mellett szinte eltörpül, hogy a filmben megszólaló félelmetes sardaukar harcos női hangon vinnyog-affektál, vagyis meleg. S hogy a nagydarab kopasz férfiról elhiggyük, ő tényleg meleg, női hangon kell vernyákolnia. Ez fontos. Majdhogy nem ez volt a film egyetlen mondanivalója. Sőt, ha jobban belegondolok, más emlékezetes nem is történt.

Az egész úgy volt szar, ahogy volt. De legalább folytatása is lesz. Csak tudnám, minek.   

Mindig feláll a szőr a hátamon, amikor a kultúra szót abban az értelemben kell használnom, amelyben a művészetet és bizonyos mértékben a tudományt, mint értéket kell leírnom, tekintve, hogy Magyarországon mindkét terület kommunista cselédivadékok rémuralma alatt áll, kisebb megszakítással immár egy évszázada.  

Mindemellett a művészet, - legalábbis az, amit a modern korban akként nevezünk – oly távol áll tőlem, mint egyik galaxis a másiktól. Ellenben a tudományokról való gondolkodásom klasszikus beágyazottságú, vagyis az ókori görög terminológiákat felhasználó V. századi attitűd megjelenítése, amelyben a minket körülvevő világról, - ideértve a társadalmi lét mindennapjait is - való gondolkodást filozófiai megalapozottság nélkül teljességgel haszontalan időtöltésként definiálom.

A Krisztus utáni V. században élt Thagaste városában egy bizonyos Martianus Capella nevű filozófus, aki a tudományokat úgy foglalta rendszerbe, mint a szabad emberhez méltó művészetekben való jártasságokat. Mindez a hét szabad művészet (septem artes liberales) néven maradt az utókorra.

A mester rendszere két részből állt:

1. Trivium – a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok („Hármas út”)

Grammatica – Nyelvtan

Retorica – a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése

Dialectica – a gondolatok logikus kifejtésének tárgya (a vitatkozás művészete)

2. Quadrivium – a többi négy tudományág közös összefoglaló neve („Négyes út”)

Astronomia – Csillagászat

Aritmetica – Számtan

Geometria – Mértan

Musica – Zene

Szóval, mi, akik a klasszikus alapokról építkezünk, nehezen választjuk el a tudományt a művészettől. Bennünk e két fogalom nem különül el egy racionális és egy emocionális cselekvéshalmazzá, amint az manapság divatos. Ezért, amikor a magyar kultúráról kell gondolatokat megfogalmaznom, nem tehetem tudományos alapvetések figyelmen kívül hagyásával.

Álláspontom szerint az a kultúra, amelyben a művészetek differenciált rendszerének leírása és értelmezése nélkülözi a tudományos (elsősorban filozófiai) megalapozottságot, nem nevezhető valódi kultúrának, az csupán a kultúra imitációja, egy groteszk epigon, amely képtelen arra, hogy az adott nép hagyományaiba épülve erősítse az identitástudatot. Identitástudat nélkül viszont nincs társadalom, s ha az nincs, értelmetlen lenne például magyar kultúráról beszélni.

Itt jutottam el ahhoz a ponthoz, amikor is előtárom, miért veselkedtem neki e nehéz gondolatok megfogalmazásának.

Van nekünk egy Demeter Szilárd nevű írónk és publicistánk, aki azt a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezeti, amelynek feladata a magyar irodalom tárgyi emlékeinek gyűjtése, őrzése és bemutatása. Nem mellesleg jelentős pénzösszegek felett diszponáló személy, aki a kormány megbízásából, díjazási rendszereken keresztül honorálja azon magyar írók tevékenységét, akik művészetükkel felemelik a magyar kultúrát.

Szilárd olykor rendhagyó módon nyilatkozik meg, azaz szavaival kiveri a biztosítékot a baloldalon. Ha másért nem, már ezért szeretjük a srácot. Amiért is végül klaviatúrát ragadtam, az Péterfy Gergelynek, egy kommunista cselédivadéknak a picsogása. Egy irritálóan ostoba fajankó, aki a felmenőire (Jékely Zoltán, Áprily Lajos) való hivatkozással magának vindikálja „Az Iró” címet, s mint ilyen, majd ő megmondja nekünk, mucsai magyaroknak, mi is az a művészet.

Menjünk vissza néhány évtizedet, mondjuk mindjárt tízet!

Történt 1919. március 21-én, hogy fővárosi lumpenprolik félanalfabéta ivadékai magukhoz ragadták a hatalmat, s mintegy 133 napon át őrjöngve gyilkolászták a magyarokat. Ezt a csodálatos és felemelő időszakot hívták tanácsköztársaságnak. Volt ennek a véráztatta időszaknak egy legendás alakja, egy korcs testű, s ebbéli állapotának okán minden egészséges alkatút kiengesztelhetetlenül gyűlölő kis emberke, akit Lukács Györgyként ismerünk.

Ez az egészségügyileg katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánított vagy nyilváníttatott göthös emberi torzó a tanácsköztársaság idején, - mit ad Isten – éppen katonai népbiztos volt. Az Európát dúló szörnyű háború frontjairól hazatérő, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört, reményét vesztett fiatalok harci kedvét úgy igyekezett fokozni, hogy sorba állítva őket, minden tizediket főbe lőtt.

Lukács György tehát egy aljas tömeggyilkos volt, egy torz gondolkodású gonosztevő. S most mégis úgy él a köztudatban, mint a legnagyobb magyar filozófus. Olvastam tőle ezt-azt. Jobb esetben is csupán silány intellektussal megfogalmazott téveszmés képzelgéseknek mondható, semmilyen értelemmel sem bíró, elfajzott gondolatok. Ennek az emberformájú valaminek olyan iszonyatos mentális fájdalmai lehettek jelentéktelenségéből fakadó frusztrációja okán, amilyen csak nagyon keveseknek az emberség történetében.

Hogy akkor miért is áll ma piedesztálon? – Azért, mert a magyar kultúra, - a művészetek és a tudományos élet - 1919-ben egyszerűen meghalt, s helyét egy irtózatos gólem foglalta el, amelynek pislákoló értelme mindösszesen arra elegendő, hogy eltiporjon minden nyíló virágot.

A magyar kultúra egészen napjainkig a tetszhalál állapotában volt. Három egymást követő polgári és nemzeti kormánynak kellett elkövetkeznie, hogy szépen, lassan felébredhessen és szirmait bontogathassa. A magyar kultúra életjeleket mutat.

Szinte hihetetlen azok után, amit a bolsevikok műveltek vele. Kezdve a tanácsköztársaság tömeggyilkosainak rémtetteivel, akik, mivel úgy vélekedtek, hogy a magyarságtudat a vidékben él, legyilkolták a falusi tanítókat, hogy azok ne taníthassák a parasztok gyermekeit. Aztán mindez intézményesült a második világháború utáni szocialista időszakban.

Rátelepedtek a felsőoktatásra, meggyilkolva, ellehetetlenítve, elüldözve a több generációs értelmiségieket, akiket 6 elemit sem végzett pesti cselédivadékokkal helyettesítettek. Úgy ám! Az 56-os forradalomról való zavaros elképzeléseink által mártírrá emelt Nagy Imre például a Szovjetunióban az NKVD különleges egységének tagjaként, Vologya fedőnéven többszáz ember kegyetlen legyilkolásáért felelős, s közben 5 iskolai osztállyal tagja a Magyar Tudományos Akadémiának.

Ugyanígy ültek be a kávéházakba és élték bele magukat a nagy színész, nagy író és költő szerepébe. Az Áprilyk, kiknek az ivadékai ma is pont ugyanazt teszik, csak talán még kevesebb talentummal.

Azt az intellektuális nívót, amit ők képviselnek, leginkább a Havas Henrik nevű gondolattalan félanalfabéta pojáca szemlélteti leinkább, akit a teherautószerelő műhelyből emeltek ki és raktak be egy egyetemre, mert jó elvtárs volt. Önerőből egy rohadt érettségit sem volt képes megszerezni, ma meg tanárúrnak hívatja magát.

Na, hát ezek mind ilyenek! Ők a tanárurak, a művészurak. És hölgyek, persze. A cselédmentalitásukból azonban mit sem vesztettek, azt a szüleiktől örökölt génjeikben hordozzák. S ezek ma sem tesznek mást, mint elsorvasztani igyekeznek a magyar kultúrát. Ők a pusztító gólem, amelyet a tanácsköztársaság alkotott meg.

Bármire képesek savas okádékot köpni, ami magyar, ami nemzeti, ami az identitásunkat erősíti, s minden fasiszta nekik, ami nem baloldali. Semmit nem tűrnek meg önmagukon kívül, mert bármi is élne mellettük, mindig arra emlékeztetné őket, hogy milyen szánalmasan primitív kreatúrák, Isten büntetései az emberiség megtévelyedésért.

A baloldaliság az emberben lakó ősaljasság, s mint ilyen, képtelen értéket teremteni. Ezért nem léteznek baloldali tudósok és művészek. Életet imitáló vegetálásuk dimenziójában mélyen szűkölő sötét értelmük számára nem jelenik meg a világot működtető kauzalitás, s így képtelenek az intellektuális építkezésre, fejlődésre. Dialektika nélkül arra sem képesek, hogy saját helyüket meghatározzák az univerzumban, kizárólag a rajtuk kívüli bármilyen létező megsemmisítésére alkalmasak, mint valami vírus.

Végre eljutottunk odáig, hogy felvettük velük a harcot és helyet követelünk magunknak a saját világunkban. Kulturkampfként emlegetjük ezt a megtisztulási folyamatot. Azonban, ha nem fogadjuk el, hogy velük nincsen semmilyen közös jövőnk, ha engedményeket teszünk és emberként gondolunk rájuk, el fognak pusztítani minket, hiszen létük egyetlen értelme ez. S mindaddig nem virágozhat ki a magyar kultúra, amíg csak egyetlen Péterfy Gergely, Wahorn András vagy Parti Nagy Lajos is burjánzik közöttünk.      

Amennyiben jól rémlik, valamikor a 2005. évben történt, hogy egyszer csak nemzeti radikálissá váltam. Korábban alapvetően baloldali nézeteket vallottam. Ami nem is csoda, hiszen a szocializmus gyermeke vagyok, az én szocializációm a múltrendszerben gyökeredzik. Munkáscsaládból származom, szóval, minden adott volt, hogy azokat a társadalmi sémákat tekintsem leginkább magaménak, amelyekben kidomborodik az inkább csak szavakban, semmint tettekben megnyilvánuló szociális érzékenység, mint alapmotívum.

Fogalmam sem volt a nagy felismerés előtti időkben, hogy én mennyire nem tartozom a baloldalra, a baloldalhoz. Miközben a baloldaliság már a 80-as években kivetett magából, amikor is előbb kizártak a KISZ-ből, majd reakcióssá (közösségbomlasztóvá) nyilvánítottak és megtiltották, hogy felsőfokú végzettséget szerezzek. Nem válhat belőlem vezető, mert rossz hatással vagyok a közösségre – mondták.

S én mégis sokáig csüggtem a szocializmus ajkán, mint a fán annak rothadt gyümölcse. (Elnézést kérek József Attilától) Egészen tehát 2005-ig, amikor is a British Museumban megláttam a zömében Stein Aurél gyűjtéséből származó sumer kiállítást és a leletekhez fűzött magyarázatokat. Sokkoló volt.

A szocialista társadalmi rendszer identitástagadó internacionalizmusának tudatosság- és öntudatosságmentes lágy zseléjében punnyadó értelmem hirtelen ki szeretett volna nyílni, hirtelen szűkössé váltak a rendszerváltozást elszabotáló konformista társdalami keretek. S a még törékeny és formálódó nemzeti identitástudatomra 2006-ban rászakadt a máig elhúzódó politikai válság.

Az ember faji és társadalmi eredete mindig is vonzó téma volt számomra. Már tizenévesen elkezdtem olvasni Darwin, Huxley és Leakey munkáit, illetve a különböző népek eredetmítoszait. Őszintén megvallom, a mitológia iránt Eric von Daniken könyvei hatására kezdtem el érdeklődni. S aztán annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy úgy döntöttem, mélyebb tudásra teszek szert. Így lettem kulturális antropológus.

Az elmúlt tizenhat év alatt aztán szépen megformálódtam azzá a tudatos és öntudatos személyiséggé, amely a magyar társadalomban magát a nemzeti radikálisok táborába sorolja. Vagyis nem vagyok sem Jobbikos, sem Mi Hazánk Mozgalmas. Úgy bizony! A nemzeti radikalizmus egyik párthoz sem köthető. A Jobbik egy primitív bolsevista cselszövés, a Mi Hazánk pedig még csak most indult el a Jobbik útján.

Fentiekből következik, hogy álláspontom szerint a nemzeti radikalizmus önmagában alkalmatlan politikai erőként megnyilvánulni. S mivel, - ha már természetellenes módon politikai formációvá igyekszik válni félkegyelmű szerencselovagok missziója által - támogatásra szorul. Ebbéli helyzetében pedig a leginkább kínálkozó és a lehető legrosszabb politikai mankóért, a baloldaliságért nyúl. Ez súlyos intellektuális deficit.

A nemzeti radikalizmust az USA-ban patriotizmusnak nevezték korábban, még a BLM-Antifa és genderőrület előtti időkben. Európában a „nemzeti” elnevezésnek mindig rossz kicsengése van. Ami azért morbid, mert a „szocialista” viszont egyre inkább népszerű. S ettől van Valami egészen különlegesen rossz íze ennek a katyvasznak. Hiszen, ha a nácik miatt a „nemzeti” rosszul hangzik, ugyanezért a szocialistának is utálatosnak kellene lennie.

Nem az! Berlinben négy méter magas Lenin szobrot avatnak, az EU vezetői Marx szobrához járnak… imádkozni? …. tudja a jó ég, hogy minek! A Jámbor András nevű istentelenül buta kretén (amúgy DK-s politikus) az őszirózsás forradalmat élteti, amelyből aztán a tanácsköztársaság 133 napos népirtása következett.

S legyen bármennyire is morbid, akkor sem ismerek jobb szavakat ennek a borzalomnak a leírására, mint a Goebbels doktoréi:

 „A bolsevizmus… születhetett meg, és csak a világvárosok aszfaltjának meddő talaja nyújthatott neki terjeszkedési lehetőséget. Csakis egy, a háború és a gazdasági krízis által teljesen felőrölt és felbomlott emberiség volt képes ezt az őrületet magába szívni.”

Igen, én olvasok Goebbelstől is. Sőt, itt figyel rám a könyvespolcról, a többi szocialista-kommunista gazemberrel együtt. Elképesztő gondolataik voltak ezeknek az embereknek!

Például van egy könyv, „Szakszervezetek és államhatalom” a címe, amelyben Trockij egyik 1920-as beszéde szerepel Lenin megjegyzéseivel. Olyanokat ír, hogy „nem igaz!”, „badarság”, „ha-ha”, „Trockij alapvető hibája”, stb. Nagyon szórakoztató, miközben azért sosem feledem, mindketten tömeggyilkosok voltak.

Itt el is érkeztünk a lényeghez. Egy újabb, Goebbelstől vett idézettel szeretnék rávilágítani, miért is torz eszmeiség minden, amely a nemzeti identitástudatot szocialista, azaz baloldali nézetekkel igyekszik házasítani.

„Kifejezetten hangsúlyozom, hogy, ha mi nemzeti szocialisták, politikai gondolkozásunk első órájától kezdve egészen a mai napig, ez ellen a világveszedelem ellen kímélet nélkül harcoltunk is, soha semmilyen módon nem védelmeztünk szocialista ellenes, vagy akár kapitalista érdekeket. A mi bolsevizmus elleni harcunk nem szocializmus elleni, hanem éppen érte való, mely abból a mély megértésből született, hogy igazi szocializmust csak akkor lehet megvalósítani, ha legaljasabb és legkompromittálóbb torzszülöttét, a … bolsevizmust a föld színéről törüljük. Csak egy olyan nép tud a bolsevizmus ellen tartós eredménnyel harcolni, amely népe életének új struktúráját egy nemzeti formájú szocialista tagozódásban találta meg, amely a XX. század dinamikus értékeinek is megfelel.”

Arra kérlek, ó, nyájas olvasóm, ezen idézetet alaposan gondold át!

A nácik tehát egy olyan szocialista és munkáspárti társadalmi alternatívát kívántak megvalósítani, amely a nemzeti identitástudatot használja fel a társadalmi kohézió erősítésére. Vagyis a legkevésbé iskolázott, ugyanakkor a legszélesebb társadalmi réteget fanatizálva igyekezett megerősíteni politikai hatalmát.

Ennek a metodikának az a fontos tanulsága, hogy mindazon politikai formációk, akik a nép (démosz) felemelkedéséről, a társadalmi egyenlőség szükségességéről papolnak, pontosan ugyanolyan aljas gazemberek, mint a nácik voltak. Snitt!

Nem véletlenül fogalmaz meg súlyos kritikákat Platón és tanítványa, Arisztotelész is a demokráciával szemben. (Apropó! Senki ne olvasson Qubit-ot, ha egy mukkot is szeretne megérteni Arisztotelész filozófiájából. Csak mondom.) Platón egyenesen oklokráciának, azaz a csőcselék uralmának nevezi a demokráciát. És abszolút igaza van!

A szociálisan túlérzékennyé váló társadalmakban az iskolázatlanok számára juttatott döntési pozíció (például szavazati jog) egyszerűen káros. Mert mindazon politikai formációk, amelyek nem óhajtanak elmélyedni a társadalmi folyamatok működéseinek mikéntjeiben és miértjeiben, ab ovo kínálkozik a lehetőség a minőség helyett a mennyiséget választani, s kizárólag a legszélesebb társadalmi réteget, a prolikat megszólítani, elhalmozni megvalósíthatatlan ígéretekkel.

Azok meg amilyen együgyűek, simán oda húznak, aki a leginkább irracionális jövőképet festi le nekik. Olyanokat, hogy elvesszük a gazdagoktól és nektek adjuk, hiszen ti azért vagytok szegények, mert ők elvették tőletek. A nevük egy latin eredetű szóból, a proles-ből (törvényes utód) ered, amely arra utal, hogy csakis az utódok száma biztosította szavazatukkal lehettek a társadalom hasznára.  

Álláspontom szerint kizárólag egy erős középosztály kialakításával lehet hosszútávon működőképes társadalmat létrehozni. Nyilván definiálni kellene a középosztály fogalmát. Elméletem szerint középosztálynak egy olyan társadalmi csoportot lehet nevezni, amelynek tagjai elérkeztek arra az intellektuális nívóra, ahol az egyén képes jelentősebb mértékben megérteni a társadalmi folyamatok működését, s ebben a rendszerben úgy képes megvalósítani önmagát, kielégíteni a szükségleteit, hogy közben az társadalmi fejlődést is generál.

Lényegtelen tehát, hogy kinek milyen iskolai végzettsége van, az egyén intellektusa a döntő. Számtalan, felsőfokú végzettséggel nem rendelkező ismerősöm, barátom van, akik megfelelnek a középosztály általam felállított kritériumának. Aki tehát elérte a megfelelő intellektuális szintet, az többé nem szorul gyámolításra, az maga oldja meg a problémáit és elégedetten hajtja álomra a fejét a nap végén.

Mindazok pedig, akik napi nyolc órában lopják a napot és a munkáltatójuk pénzét és idejét, hiába álmodoznak a milliárdos létről, hiába hiszik, hogy ők sokkal okosabbak, mint Mészáros Lőrinc, sosem lesznek értékes tagjai a társadalomnak, mert intellektuálisan rendkívül alacsony szinten vegetálnak.

Ja, azokról beszélek, akik imádnak agyhalottazni, akik szerint, ha nem lenne takarítónő, minket megenne a kosz, akik szerint a nővérke legalább olyan értékes, mint az orvos, és még sorolhatnám. Nekik pózol az állam pénzén luxuskurvát tartó, parizeres Jakab Peti, s az ő jogaikért pampog most Tutsek Gusztáv 56-os vérbíró dédunokája, Toroczkai László is, a Mi Hazánk Mozgalom élén.

Vagyis végül oda lyukadunk ki, hogy a nemzeti radikalizmus politikai színtérre vitele minduntalan prolihergelésbe torkollik. Ugyanis sokaknak az a kényszerképzete, hogy a társadalmat építeni kell, mint egy házat, s mint ilyet, csakis az alapoktól felfelé szakszerű elkezdeni. Csakhogy az emberi társadalom alapjai réges-régen, sokezer éve letevődtek.

Éppen ezért nem lehetséges az egész alépítmény súlyos károsodása nélkül a legszélesebb, öntudatlan, picsogni jobban szerető, de dolgozni már kevésbé akaró réteg kielégítésével „építkezni”. Erős középréteget kialakítani kizárólag fentről lefelé ható erők (gazdasági intézkedések) mentén tudunk. Tehát olyanokat megcélozva, akik kevésbé szorulnak gyámolításra, így az egyén által hozzáadott értékkel (cselekvési potenciál= ambíciók) együtt az állami intézkedések nagyobb intenzitással fejtik ki hatásukat.   

Nagyjából ezt csinálja most a Fidesz-KDNP, és jól láthatóan működik. S ennek nemhogy ellentmond a baloldal vernyákolása, de kifejezetten megerősíti a metodika helyességét.  

Nos, hogy akkor végtére is mire jó a nemzeti radikalizmus, ha már politikai programnak alkalmatlan? Hogy helyes-e szélsőségként értékelni például?

A nemzeti radikalizmus az internacionalista, globalista nihilizmus ellensúlya, semmi több. S mindaddig van értelme erősíteni, amíg fennáll és terjed az identitáspusztító baloldali kórság, illetve, amíg helyre nem állítjuk a magyar nép eredetének tudományos alapjait. Utóbbi alatt elsősorban is a finnugor elmélet akadémiai szintről történő száműzésére gondolok.

A nemzeti radikalizmus képes ellenállni az olyan fasiszta indíttatású világtébolynak, mint a BLM, az Antifa, a különböző elmezavarokból táplálkozó szexuális egyenjogúságról deliráló mozgalmak és a genderelmélet. A nemzeti radikalizmus tehát a társadalom immunrendszerének is tekinthető. Aki egészséges, az közénk tartozik.