Mindig feláll a szőr a hátamon, amikor a kultúra szót abban az értelemben kell használnom, amelyben a művészetet és bizonyos mértékben a tudományt, mint értéket kell leírnom, tekintve, hogy Magyarországon mindkét terület kommunista cselédivadékok rémuralma alatt áll, kisebb megszakítással immár egy évszázada.
Mindemellett a művészet, - legalábbis az, amit a modern korban akként nevezünk – oly távol áll tőlem, mint egyik galaxis a másiktól. Ellenben a tudományokról való gondolkodásom klasszikus beágyazottságú, vagyis az ókori görög terminológiákat felhasználó V. századi attitűd megjelenítése, amelyben a minket körülvevő világról, - ideértve a társadalmi lét mindennapjait is - való gondolkodást filozófiai megalapozottság nélkül teljességgel haszontalan időtöltésként definiálom.
A Krisztus utáni V. században élt Thagaste városában egy bizonyos Martianus Capella nevű filozófus, aki a tudományokat úgy foglalta rendszerbe, mint a szabad emberhez méltó művészetekben való jártasságokat. Mindez a hét szabad művészet (septem artes liberales) néven maradt az utókorra.
A mester rendszere két részből állt:
1. Trivium – a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok („Hármas út”)
Grammatica – Nyelvtan
Retorica – a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése
Dialectica – a gondolatok logikus kifejtésének tárgya (a vitatkozás művészete)
2. Quadrivium – a többi négy tudományág közös összefoglaló neve („Négyes út”)
Astronomia – Csillagászat
Aritmetica – Számtan
Geometria – Mértan
Musica – Zene
Szóval, mi, akik a klasszikus alapokról építkezünk, nehezen választjuk el a tudományt a művészettől. Bennünk e két fogalom nem különül el egy racionális és egy emocionális cselekvéshalmazzá, amint az manapság divatos. Ezért, amikor a magyar kultúráról kell gondolatokat megfogalmaznom, nem tehetem tudományos alapvetések figyelmen kívül hagyásával.
Álláspontom szerint az a kultúra, amelyben a művészetek differenciált rendszerének leírása és értelmezése nélkülözi a tudományos (elsősorban filozófiai) megalapozottságot, nem nevezhető valódi kultúrának, az csupán a kultúra imitációja, egy groteszk epigon, amely képtelen arra, hogy az adott nép hagyományaiba épülve erősítse az identitástudatot. Identitástudat nélkül viszont nincs társadalom, s ha az nincs, értelmetlen lenne például magyar kultúráról beszélni.
Itt jutottam el ahhoz a ponthoz, amikor is előtárom, miért veselkedtem neki e nehéz gondolatok megfogalmazásának.
Van nekünk egy Demeter Szilárd nevű írónk és publicistánk, aki azt a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezeti, amelynek feladata a magyar irodalom tárgyi emlékeinek gyűjtése, őrzése és bemutatása. Nem mellesleg jelentős pénzösszegek felett diszponáló személy, aki a kormány megbízásából, díjazási rendszereken keresztül honorálja azon magyar írók tevékenységét, akik művészetükkel felemelik a magyar kultúrát.
Szilárd olykor rendhagyó módon nyilatkozik meg, azaz szavaival kiveri a biztosítékot a baloldalon. Ha másért nem, már ezért szeretjük a srácot. Amiért is végül klaviatúrát ragadtam, az Péterfy Gergelynek, egy kommunista cselédivadéknak a picsogása. Egy irritálóan ostoba fajankó, aki a felmenőire (Jékely Zoltán, Áprily Lajos) való hivatkozással magának vindikálja „Az Iró” címet, s mint ilyen, majd ő megmondja nekünk, mucsai magyaroknak, mi is az a művészet.
Menjünk vissza néhány évtizedet, mondjuk mindjárt tízet!
Történt 1919. március 21-én, hogy fővárosi lumpenprolik félanalfabéta ivadékai magukhoz ragadták a hatalmat, s mintegy 133 napon át őrjöngve gyilkolászták a magyarokat. Ezt a csodálatos és felemelő időszakot hívták tanácsköztársaságnak. Volt ennek a véráztatta időszaknak egy legendás alakja, egy korcs testű, s ebbéli állapotának okán minden egészséges alkatút kiengesztelhetetlenül gyűlölő kis emberke, akit Lukács Györgyként ismerünk.
Ez az egészségügyileg katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánított vagy nyilváníttatott göthös emberi torzó a tanácsköztársaság idején, - mit ad Isten – éppen katonai népbiztos volt. Az Európát dúló szörnyű háború frontjairól hazatérő, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört, reményét vesztett fiatalok harci kedvét úgy igyekezett fokozni, hogy sorba állítva őket, minden tizediket főbe lőtt.
Lukács György tehát egy aljas tömeggyilkos volt, egy torz gondolkodású gonosztevő. S most mégis úgy él a köztudatban, mint a legnagyobb magyar filozófus. Olvastam tőle ezt-azt. Jobb esetben is csupán silány intellektussal megfogalmazott téveszmés képzelgéseknek mondható, semmilyen értelemmel sem bíró, elfajzott gondolatok. Ennek az emberformájú valaminek olyan iszonyatos mentális fájdalmai lehettek jelentéktelenségéből fakadó frusztrációja okán, amilyen csak nagyon keveseknek az emberség történetében.
Hogy akkor miért is áll ma piedesztálon? – Azért, mert a magyar kultúra, - a művészetek és a tudományos élet - 1919-ben egyszerűen meghalt, s helyét egy irtózatos gólem foglalta el, amelynek pislákoló értelme mindösszesen arra elegendő, hogy eltiporjon minden nyíló virágot.
A magyar kultúra egészen napjainkig a tetszhalál állapotában volt. Három egymást követő polgári és nemzeti kormánynak kellett elkövetkeznie, hogy szépen, lassan felébredhessen és szirmait bontogathassa. A magyar kultúra életjeleket mutat.
Szinte hihetetlen azok után, amit a bolsevikok műveltek vele. Kezdve a tanácsköztársaság tömeggyilkosainak rémtetteivel, akik, mivel úgy vélekedtek, hogy a magyarságtudat a vidékben él, legyilkolták a falusi tanítókat, hogy azok ne taníthassák a parasztok gyermekeit. Aztán mindez intézményesült a második világháború utáni szocialista időszakban.
Rátelepedtek a felsőoktatásra, meggyilkolva, ellehetetlenítve, elüldözve a több generációs értelmiségieket, akiket 6 elemit sem végzett pesti cselédivadékokkal helyettesítettek. Úgy ám! Az 56-os forradalomról való zavaros elképzeléseink által mártírrá emelt Nagy Imre például a Szovjetunióban az NKVD különleges egységének tagjaként, Vologya fedőnéven többszáz ember kegyetlen legyilkolásáért felelős, s közben 5 iskolai osztállyal tagja a Magyar Tudományos Akadémiának.
Ugyanígy ültek be a kávéházakba és élték bele magukat a nagy színész, nagy író és költő szerepébe. Az Áprilyk, kiknek az ivadékai ma is pont ugyanazt teszik, csak talán még kevesebb talentummal.
Azt az intellektuális nívót, amit ők képviselnek, leginkább a Havas Henrik nevű gondolattalan félanalfabéta pojáca szemlélteti leinkább, akit a teherautószerelő műhelyből emeltek ki és raktak be egy egyetemre, mert jó elvtárs volt. Önerőből egy rohadt érettségit sem volt képes megszerezni, ma meg tanárúrnak hívatja magát.
Na, hát ezek mind ilyenek! Ők a tanárurak, a művészurak. És hölgyek, persze. A cselédmentalitásukból azonban mit sem vesztettek, azt a szüleiktől örökölt génjeikben hordozzák. S ezek ma sem tesznek mást, mint elsorvasztani igyekeznek a magyar kultúrát. Ők a pusztító gólem, amelyet a tanácsköztársaság alkotott meg.
Bármire képesek savas okádékot köpni, ami magyar, ami nemzeti, ami az identitásunkat erősíti, s minden fasiszta nekik, ami nem baloldali. Semmit nem tűrnek meg önmagukon kívül, mert bármi is élne mellettük, mindig arra emlékeztetné őket, hogy milyen szánalmasan primitív kreatúrák, Isten büntetései az emberiség megtévelyedésért.
A baloldaliság az emberben lakó ősaljasság, s mint ilyen, képtelen értéket teremteni. Ezért nem léteznek baloldali tudósok és művészek. Életet imitáló vegetálásuk dimenziójában mélyen szűkölő sötét értelmük számára nem jelenik meg a világot működtető kauzalitás, s így képtelenek az intellektuális építkezésre, fejlődésre. Dialektika nélkül arra sem képesek, hogy saját helyüket meghatározzák az univerzumban, kizárólag a rajtuk kívüli bármilyen létező megsemmisítésére alkalmasak, mint valami vírus.
Végre eljutottunk odáig, hogy felvettük velük a harcot és helyet követelünk magunknak a saját világunkban. Kulturkampfként emlegetjük ezt a megtisztulási folyamatot. Azonban, ha nem fogadjuk el, hogy velük nincsen semmilyen közös jövőnk, ha engedményeket teszünk és emberként gondolunk rájuk, el fognak pusztítani minket, hiszen létük egyetlen értelme ez. S mindaddig nem virágozhat ki a magyar kultúra, amíg csak egyetlen Péterfy Gergely, Wahorn András vagy Parti Nagy Lajos is burjánzik közöttünk.
