"Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt."
/Rousseau: Emil, avagy a nevelésről/
Teljesen nyilvánvaló, hogy a társadalmunk kettészakadt, s ez egy még be nem fejeződött folyamat. A kétféle élnivágyás rövidesen még ennél is távolabb kerül egymástól, és soha többé nem lesznek közös vágyaink, élményeink, céljaink. Soha többé. Szerencsére.
S amint azt már többször is elmondtam, véleményem szerint ez a megosztottság nem ideológiai jellegű, hanem evolúciós alapozottságú. A bolygón való fennmaradáshoz az ember fiziológiai értelemben nagyjából eljutott arra a fejlettségi szintre, ahonnan jelen társadalmi berendezkedés mellett nem nagyon van hová tovább fejlődni. Illetve ahhoz, hogy testi adottságainkat az evolúciós kényszer tovább alakítsa, előbb valami óriási mentális átalakuláson kell átesnünk, vagyis az agyunknak kell eljutnia egy olyan fejlettségi szintre, amely kiprovokálja ezt az evolúciós kényszert.
Az emberi faj történetében több ilyen korszak lezajlott már, mígnem eljutottunk a homo sapiens sapiensig. Volt néhány zsákutca e folyamat során. Meggyőződésem, a liberális demokrata, a baloldali ember is egy ilyen zsákutca, s majd szépen kihalnak. Ennek legbiztosabb jele, hogy tagadják az összes biológiai determináltságunkat.
Ám, amíg ki nem halnak, valahogy együtt, egy térben kell élnünk velük, ami rendkívül nehéz. A megváltozott kognitív funkcióik elérték azt a szintet, amely már befolyásolja a genetikai alapprofiljukat, stimulálja a hormonháztartásukat, ezért túl azon, hogy semmit sem képesek már felfogni a mi világunkból, rendkívül agresszívak, a problémamegoldóképességük leredukálódott a végletesség szintjére.
Az az új embertípus, amivé válni készülnek, mint minden újszülött, retteg a környezetétől, ezért kizárólag az önvédelmi mechanizmusa működik maximális kapacitással. Ez egy primitív, ugyanakkor teljesen természetes és a földi élővilágra abszolút jellemző magatartás. Nekünk azonban, akik egyelőre maradtunk homo sapiens sapiens, valamiképpen kezelnünk kellene a helyzetet, de bizonyosan nem politikai/világnézeti kérdésként.
Útelágazáshoz érkeztünk. Mindannyian. Ők is, mi is. Ugyanahhoz az útelágazáshoz. Csakhogy mi nem tarthatunk velük azon az úton, amelyen ők mennének tovább. A mi utunk marad a homo sapiens sapiens faj útja, a férfi és nő biológiai tagozódás, az ellentétes nemű párokból álló családok, amelyek a fajfenntartást biztosító alapvető társadalmi egységek. Ők pedig…
Meg kell nézni a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének logóját: szivárvány. A sztrájk során az LMBTQ-mozgalom másik jelképét, a kék masnit viselték. Úgy van, a tanárok között is vannak a másfajta evolúciós pályára lépett egyedek!
Ezért számomra a pedagógusok sztrájkja kapcsán felmerülő egyetlen kérdés: vajon taníthatnak-e homo sapiens sapiens gyerekeket az eltérő evolúciós fázisban lévő embertípus egyedei?
A válaszom egyértelmű: NEM!!!
Éppen ezért valamennyi, a sztrájkban résztvevő vagy akárcsak a sztrájkolókkal szimpatizáló tanárt el kell bocsátani a pedagógus pályáról. Esetleg teljes szeparáció mellett fenn lehetne tartani az ő fajuknak megfelelő oktatási intézményeket. Azt hiszem, ezt kellene tennünk.
Sokan mondhatják, ez marhaság. Szerintem prevenció. Nekik is és nekünk is jobb, kényelmesebb, komfortosabb lenne. Hiába vannak még működő kompatibilitások, abban túl sok a teljesítménycsökkentő kényszer. S én úgy vélem, mindkét faj kiteljesedését lehetne biztosítani a másik károsítása nélkül. Persze, más kérdés, hogy ők ezt elleneznék, hiszen az ösztöneik önvédelmi üzemmódja kizárólagosságot diktál, minden más elpusztítását, de nekünk kell erősebbnek lennünk, hiszen a mi mentális állapotunk a stabilabb.
Fel lehet hánytorgatni részemre, hogy megfeledkezem a pedagógusok általános társadalmi megbecsülését tükröző bérrendszer anomáliáiról, hogy nem csupán a baloldali pedagógusok érzik úgy, hogy nem keresnek eleget, ergo nincsenek elvárható szinten megbecsülve.
Nem feledkeztem meg. A kormány sem. A pedagógusok társadalmi megbecsülését kifejező bérszint jelenleg konvergál a társadalmat alkotó közösségek pedagógusokról alkotott általános véleményéhez, ám ennek ellenére fejlesztés alatt áll. Úgy bizony! Bármennyire is fájdalmas ezt elismernie egy pedagógusnak, sajnos nem élvezik az emberek maradéktalan bizalmát.
Már a múltrendszerben is, amikor még egy középiskolai osztályból 15% sem tanult, tanulhatott tovább felsőoktatási intézményben, a tanárképző a kevés, a lehetőséggel élni tudó diák számára a végső megoldás, kényszerpálya volt. Akit nem vettek fel orvosira, mérnöki vagy jogi karra, az ment tanár-, illetve tanítóképzőbe. Ebből fakadóan a pedagóguspályán megszaporodott azon tanárok száma, akik sikertelenként értékelték magukat és tele voltak frusztrációval, amit aztán a gyerekeken vezettek le.
Amikor a 90-es években egy gimnáziumban hospitáltam, találkoztam ezzel a jelenséggel, és úgy vágott pofán, hogy még most is szédülök tőle. Így aztán hiába is ajánlottak az akkori oktatásügyi minisztériumban kutatói állást, visszautasítottam. Egyik tanárom rá is kérdezett, hogy tán nem szeretem a gyerekeket? Én pedig azt válaszoltam, hogy a kollégákat nem szeretem. Megértem, mondta ő, aki a hazai pedagógia oktatás egyik legkiemelkedőbb alakja.
A rendszerváltozás egyik nagy előnye lett, hogy a felsőoktatási intézményekbe való bejutás jelentősen könnyebbé vált, ezáltal nagyon sokan, akik egy felvételire nem voltak képesek megfelelően felkészülni, ám e stresszhelyzet megszűntével viszont bizonyíthatták a tudás megszerzéséhez való egészséges viszonyukat, diplomához jutottak.
Így a bolognai, vagyis a liberális rombolás ellenére az egyetemek, főiskolák jó egy évtizeden át termelték az egészséges szemléletű diplomásokat. Végül persze a téveszmés rendszer maga alá gyűrte az önálló gondolatokat és uniformizálta a hallgatókat.
Sebeők János írót (szerintem inkább filozófus) úgy harminc éve megkérdezték, miért nem járt egyetemre. Azt felelte, mert az egyetemeken agylopás folyik. Most meg már annak is örülnénk, ha agylopás folyna az agysorvasztás helyett. Soha ennyi korlátolt képességű, önálló gondolatokra képtelen, önismerettel és önkontrollal nem rendelkező fiatal felnőtt nem került még ki a felsőoktatásból, mint manapság.
S ezt nem más okozza, mint a baloldali liberális világfelfogás általánossá válása a felsőoktatásban, ráerőszakolása a nyiladozó értelmű fiatalokra. A másfél évtizedes gondolati szabadság, kreatív önmegvalósítás támogatása után a pedagógus ma újra megkérdőjelezhetetlen hatalom, tévedhetetlen mindentudó, mint egykor a szocializmusban volt. S persze megtorló és bosszúálló is. Megtorol és megbosszul minden önálló gondolatot, eltipor, ha csak a szikráját is meglátja, hogy a gondjaira bízott fiatal értelem többre hivatott, mint ő.
Mindemellett hihetetlen mértékben téves az önértékelésük. Nincs egy sem köztük, aki ne képzelné magáról, hogy ő jó tanár, és jobb is, mint x-y. Ezért nem képesek belátni, hogy bár a munkájuk a társadalmi hasznosság szempontjából közvetlenül az orvosok munkája után a legfontosabb, az informális társadalmi megbecsültségük jelenleg meglehetősen csekély. S e helyzeten nem a még több fizetés képes változtatni, hanem csak a morális megújulásuk.
Nyilván a magasabb bérek kialakíthatnak versenyhelyzetet, s esetleg képzettebb, felkészültebb személyek is a pedagógusi pályát választanák, azonban a magasabb felkészültség nem tesz senkit jobb pedagógussá. Erre bizonyára mindenki tudna számtalan példát hozni. Nekem is volt jónéhány rendkívül nagy tudású tanárom, de olyan csapnivaló pedagógus volt, hogy elképesztő.
Itt állunk tehát az útelágazásnál. Egyes pedagógusok pedig, mint múltrendszerben, - abban szellemgyilkos diktatúrában - kiállnak és megmondják, mi a kötelező, mi az egyedül üdvözítő irány. Te jó ég, emlékszem, középiskolában, osztályfőnöki órán osztályfőnökünk Lenin elvtársról zengett hősi eposzokat, így akarván minket a társadalom hasznos tagjaivá nevelni. Hihetetlen, hogy három évtized után ide züllött vissza a társadalmunk, ide züllött vissza az oktatás színvonala!
Azt mondom, a tanár, a pedagógus ma nem példakép. Vagy, ha példa is valamire, az olyasmi, amit egyetlen gyermeknek sem szabad követnie. Vannak kivételek, én is ismerek néhányat. Nekik nehéz dolguk van ma. Kívánok sok erőt és kitartást!