"A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

Tudja valaki mikor volt utoljára független Magyarország? Bizony elég régen. Nem az évszám a lényeg, hanem, hogy hosszú ideje már annak, amikor úgy hozhattunk döntéseket belső ügyeinkről, hogy azokban nem játszott túlzó szerepet a nemzetközi politika.

Az évszázadok óta tartó függési státusz, mint abroncs a hordót, olyan deformitásba szorított minket, amelyből aligha egyenesedünk fel egykönnyen. Amíg Európa és a világ térképét a folytonos háborúságok alakították, ebből a szorításból olykor kiszabadulhattunk, s olyankor tettünk érdemes dolgokat is. Nagy nép volt a magyar. Hogy mást ne említsek, két évszázadon át óvtuk meg Európát a török birodalom expanziójától. Még azt követően is, hogy hazánkat három darabra szaggatták akkori szövetségeseink, s az ellen.  

Nem hiába amondás, „rossz szomszédság török átok”. Bizony meg vagyunk verve ostoba, szűklátókörű szomszédokkal. Tán tényleg a törökök átkoztak meg minket. Emlékszik valaki a tanulmányaiból, vagy más forrásból, hogy Európa népei akár csak egy hálás szót is rebegtek? Eszembe jut, - még dongába kényszerítésünk előttről – legrettegettebb királyunk és hadurunk, Mátyás ellen miként fogott össze az európai hitvány söpredék, megakadályozandó, hogy Német-Római császár legyen, s ezzel egész Európa korlátlan ura. S mire mentek? Tornádóként söpört végig a gazemberek földjén, s birtokba vette, ami megillette őt. Azonban Mátyás nem csak a valaha élt legnagyobb hadurak egyike volt, de legnagyobb reneszánsz műveltségű férfiú is. Ha meg nem ölik ezek az alantas férgek, Európa évszázadokkal előbb járna társadalmi fejlettségben. Eltették őt az útból, hogy a jól megszokott szarban-sárban dagonyázhassanak még néhány tucat emberöltőt.

Mátyás meghalt, s vele az igazság. Bizony odalett, s azóta sem leltünk rá. A századok során sokszor kerestük a magunk igazát, vele mindannyiszor a hitvány európai népek igazát is. S ugyan hány szabadsághősünkről emlékszik meg a kontinens? Van-e szobra Európában Bethlennek, Báthorinak, Thökölynek, Rákóczinak, Bemnek, Kossuthnak vagy Széchenyinek? Van emlékműve a kommunista világuralomnak egyedüliként ellenszegülő magyaroknak Európában? Tényszerűen nincs. Ahogy Petőfi és Molnár Ferenc sem Európában kötelező olvasmány, de a lenézett kontinens több országában is az. 

Kétségtelenül Európa legnagyobb népe a magyar, mégis szolgasorban élünk, mert mint az almát, minket is belülről rág a féreg igazán. Szinte már látom és hallom, ahogy jönnek a bírálók, s különböző jelzőkkel aggatnak, mert ki merem mondani, a magyar nagy nép, amely méltatlan senyved hitvány hordák rabigájában. Különösen a saját népüket a világ uraként, Isten kiválasztott népeként aposztrofálók villás nyelve igen éles, ha bántani kell a magyart. Persze, nekik van törlesztenivalójuk egy korábbi évezredből, mert hiába romboltak le egy birodalmat és kultúrát, amelyet népünk épített fel, mi még mindig itt vagyunk. Ezt viselik borzasztó nehezen.   

Mi magyarok már csak dicső múltunkból meríthetünk erőt kitörni ebből a deformitásból, aminek most éppen Európai Unió a neve. Fajtánk a visszafordíthatatlan elkorcsosulás mezsgyéjén halad ezekkel, a hitványakkal. Elő kell kaparnunk megmaradt tudományunkat, és múltunk valóságát a nép elé tárni, mint ragyogó napsugarat a fagyoskodóknak.

Nem, nem őrültem meg, csupán némi szépirodalmi plasztikummal ábrázoltam egy lehetséges viszonyulást magyarságunkhoz, hasonlóan más népekhez. Annyi különbséggel, hogy míg egy román, belga, észt, finn, s főleg a francia, de szinte bármelyik alaptalanul teszik ugyanezt, mi teljes joggal. Ugyanakkor ez a leghelyesebb cselekedet, ami csekély értelmükből futja. Minden nép ismeri és dicsőíti történelmét, sokszor kiszínezve azt, ebből merítve önbizalmat, erőt. Van olyan nép, amely regéit, mítoszait törvényi szintre emelte, vagy szentté avatta. S mit teszünk mi, magyarok? Parancsra, fenyegetésre, pocskondiázó szavakra szégyenkezünk. Villásnyelvű csúszó-mászó népek fenyegetőzésére hajtjuk le fejünket, és bámuljuk bambán a földet. Ahelyett, hogy eltaposnánk ezeket, s fejünket bátran felszegve emlékeznénk dicső történelmünkre, hogy tovább védelmeztük ezt a kontinenst, mint előttünk és utánunk bárki. S mi ezt fizetség nélkül, cserébe rabigáért tettük. Hogy eltagadott történelmünk szerint a legősibb nép vagyunk ezen a pusztulás szélén álló kontinensen, ezért mérhetetlen tudásunk és tapasztalatunk nélkül a végromlás pöcegödrében döglenek meg a most ellenünk acsarkodók.

Legnagyobb sajnálatomra nemzetinek mondott kormányunk sem tesz semmit azért, hogy a magyar dereka kiegyenesedjen, pedig a kényszerítés ellenére is tehetne ezért. Alkothatott volna olyan oktatási rendszert, melyben kiemelkedő szerepet kap a magyar történelem, a nyelv és irodalom. Kijavíthatta volna a történelmünket meghamisítók évszázados csalását, de nem tette. Helyette a pedagógusi pályát ellehetetlenítő bürokratikus tendenciákat garantált. Végrehajthatott volna olyan közigazgatási reformot, amelyben a magyar emberek kapaszkodót találnának, ehelyett erősítette a korábbi, elidegenedett rendszert, amely a társadalmat alkotó emberek felett álló, sérthetetlen, felelősségre vonhatatlan ocsmány képződmény. Szalonképessé tehette volna régen várt alaptörvényünk kihirdetését egy egész országra kiterjedő ünnepi rendezvénnyel, ám e helyett egy kevélységet sugárzó, zártkörű giccsparádét celebrált bazári igénytelenséggel. Nemzeti kormányunk érzéketlen nemzeti lelkületünket megérteni.

Bármilyen lesújtó is, az Orbán-kormány két fontos feladatot óhajt elvégezni: Egyszer hatalmát bebetonozni szakmai hiányosságoktól terhes törvénykezéssel, másfelől garantálni, hogy elérhető áron és hitelfeltételekkel juthatunk LCD tv-hez, túlárazott pléhkasztnikhoz, és életünk végéig bankterhes kulipintyóhoz. Közben az energiaszükségletünket kiárusítók, az országot szétlopkodók alkotják a magyar gazdasági elitet. S miközben az állam mindenhol beavatkozik, ahol nem kéne, ám éppen ott marad távol, ahol jelenléte elengedhetetlen. Az ezer sebből vérző fővárosban Ferrarikat lízingelő parkolási cégek fölözik le a parkolásból befolyó súlyos milliárdokat. Az orosz gázt egy magáncégen keresztül vásárolja az állam, ami így lényegesen drágább, mintha közvetlenül az eladótól venné. Jogi osztállyal rendelkező, magas fizetésű jogtanácsosokkal telezsúfolt állami vállalatok, hivatalok külsős cégeket bíznak meg jogi ügyleteik lebonyolításával. Végeláthatatlanul lehetne sorolni, hol mindenhol folynak el milliárdjaink. Hogy lenne már nemzeti egy ilyen kormány, amelyik mindezt hagyja, sőt, tevőlegesen is részt vesz benne. S ha pénzünkre nem képesek vigyázni, hogyan lennének képesek vigyázni annál sokkal fontosabb értékeinkre?

Vajon ki lesz az, aki végre kiáll, és azt mondja, „most aztán elég!”? Ki lesz, aki végre megérti, mit jelent magyarnak lenni, s érez magában annyi erőt, hogy a többiekkel is megértesse?