Tényleg, mi is? – Az történt, hogy 2012. január 18-án Orbán Viktor magyar kormányfő megjelent az Európai Parlament Plenáris Ülésén, hogy személyesen válaszoljon a kormányát, s így őt is ért kritikákra, amely kritikák képezik a hazánk ellen indult kötelezettségszegési eljárás alapjait. 

Voltak, akik üdvözölték a miniszterelnök kiállását, egyszersmind úgy értékelve a gesztust, mint egy az Európai Unió értékrendjének elkötelezett hívétől elvárható magatartást. S természetesen voltak, akik szerint Orbán, a kódis bekönyörögte magát a parlamentbe, noha ott semmi keresnivalója nem volt. Hadd ne emlékezzek már fejből, melyik amerikai sajtóorgánum emlékezett meg ekképpen az eseményről! A tény az, Orbán Viktor még hétfőn valóban arra kérte az Európai Parlament Elnökét, hogy tegye lehetővé számára a vitában való felszólalást.

Ezért egyáltalán nem kell csodálkoznunk, ha a különböző érdekcsoportok eltérően értékeltek. Különösen a vitát követő sajtótájékoztató után erősödtek fel azok a hangok, amelyek szerint a kormányfő kanosszajárásra jelentkezett, s ennek megfelelően volt kiváltképpen engedékeny, már-már alázatos az őt erős szavakkal bíráló képviselőkkel. Ebben a kérdésben még a mértékadó jobboldali sajtóorgánumok is megosztottak voltak. Amennyiben nekem magamnak kellene állást foglalnom, azt mondanám, Orbán Viktor jó taktikusként kellő intelligenciával előkészített, kitűnően artikulált szándéknyilatkozatot tett. S ahhoz, hogy ezt megtehesse, alázattal kellett kéretszkednie az őt széttépni óhajtó farkasok közé.

Amolyan fordított kismalac és a farkas mese volt ez, ahol nem az éhes toportyánok édesgették a kismalacot bebocsátásért, hanem a kismalac ajánlkozott fel prédául. Hej, volt is nagy acsargás, meg nyálcsorgató vicsorgás! Kellő fantáziával az ember hamar a mesevilágban érezhette magát. A parlamenti etikettre mit sem adó nőstények vonyítottak, vékonydongájú hímek felhúzott ínnyel kaffogtak, míg a falka öregjei csendben figyeltek. A kismalac pedig összeszedve minden bátorságát előadta mondandóját. S ahogy az már a mesékben lenni szokott, most sem az erősebb, hanem az eszesebb kerekedett felül.

Igen, a mesében így volt. A strasbourgi Európa Parlament plenáris ülése azonban nem mese, illetve nem csak az. A kormányfőt érő kemény kritikák egy része alaptalan és aljas rágalom, amely méltatlan egy demokratikus intézmény döntéshozó testületéhez. Méltatlan az európai szellemiséghez, amelyről ugyan fogalmam sincs, hogy mi, de egyesek állandóan ezt hozták fel. Mármint az európai szellemiséget. Remélem, nem konkrétan szellemekre gondoltak, mert az elég bizarr lenne még tőlük is!

Ugyanakkor tény, hogy a bírálatok más részei viszont helytállóak. Azaz helytállóak lettek volna, ha szorul beléjük annyi értelem, hogy megfogalmazni legyenek képesek aggályaikat. Nem ez történt. Ahogy valamelyik háziasszonynak öltözött parlamenti képviselőnő megfogalmazta, úgy általában van baj a magyar Alkotmánnyal. Az embernek tényleg olyan érzése támadt, sejtik ezek, hogy baj van, de képtelenek mondatokba önteni a gyomrukban kucorgó balsejtelmet.

Ennek tudható be, hogy a bírák „korai” nyugdíjazását úgy emelgették, mint az igazságszolgáltatás reformjának EU-ellenes vetületét, holott a közszolgálati szférában bevezetett egységes nyugdíjkorhatárról a nyugdíjtörvény rendelkezik, ami tényszerűen egy más tárcához tartozó terület.  Lássuk be, azért ez súlyos tárgyi tévedés. S egyébként is, mi értelme annak, hogy a bírák a pulpituson leheljék ki lelküket? Legyenek nekik is boldog nyugdíjas éveik, ez így lenne normális. Ó, hát igen, a bírák ez ellen tiltakoztak. Azaz elsősorban Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Nem tudom elképzelni azt a helyzetet, amikor Bakának jó szívvel igazat adhatnék e kérdésben. Egyrészt az elnök úr érintett nyugdíjkorhatár ügyben, másrészt a társadalmi élet gyors változásait követni kevésbé képes idős embereknek akkora hatalmat hagyni, mint amekkora egy bírónak van, nem tanácsos. Bármennyire is ragaszkodnának ők ehhez, meg kell értetni velük, van még utánuk néhány nemzedék, amelyik készen áll a nemes feladatra, s talán jobban eligazodik gyorsan változó világunk dolgaiban. Kérem, mindenkinek be kell látnia, hogy a morális válság mélyén is van halványan pislákoló lángja az erkölcsösségnek, amelyet egy fiatal szem talán jobban megláthat.

Az Alkotmány, vagy manapság közkeletű nevén Alaptörvény bizony súlyos hiátust szenved itt-ott. Nem technikai értelemben, mert úgy nagyon rendben van minden. Elégedetlenek lehetünk viszont a jelentős számú más világnézetű, eltérő erkölcsi megalapozottságú csoportok érdekeinek érvényesítésére való lehetőségek nagyságrendjével. A magam részéről továbbra is a kánonjog alkotmányos szintre emelésével értek legkevésbé egyet, amely a magzatvédelemről szóló résszel, s az azt garantáló, hamarosan megszülető sarkalatos törvénnyel otromba módon erőszakolja meg az alapvető emberi jogokat. A kormányhatalom téved abban, hogy az alapvető emberi jogok a keresztényi értékrendből következnek, ez egyszerűen butaság. Még akkor is az, ha a keresztény értékrend egyébként Európa fontos, a demokráciát megalapozó értékrendje. S ugyancsak nem tartom szerencsésnek a preambulum „Nemzeti Hitvallás”-ra keresztelését, mert ezzel a magyar hazáért az évszázadok során vérét áldozó nemzeti kisebbségek érzékenységét sértjük. Senki ne értsen félre, ez a preambulum méltó a magyar Alkotmányhoz, azonban szerencsésebb lett volna „A magyarok hitvallása” névre keresztelni.

Jól érezték a stratégia nélkül, zsigerből, gyűlöletéhségtől támadó szocialista, liberális és zöld képviselők, a magyar igazságszolgáltatás komoly gondokkal küzd. Hosszan lehetne erről értekezni, ezért csak néhány fontosabb elemet emelnék ki.

Súlyos hiba volt Pintér Sándor újbóli kinevezése. Nemhogy nem garanciája a közbiztonság javulásának, de éppen fordítva, romlásának okozója. Kár lenne tagadni, a közbiztonság Pintér alatt is tovább folytatta agóniáját, s ha lehet, még inkább katasztrofális helyzetbe került.

A Legfőbb Ügyész, s általa az ügyészi szervezet megerősítése, vagy inkább túlprotezsálása a lehető legrosszabb döntés volt, ami az igazságügyet érhette. A Legfőbb Ügyészség, noha funkciója szerteágazó, alapvetően vádképviseleti szerv, s mint ilyen, szorosan együttdolgozik a szintén a vádban érdekelt rendőrséggel. Nyilvánvaló, hogy az így is sok torzulást eredményező pönalisztikus jogalkalmazói felfogás kap most új erőre, amely hosszútávon az igazságszolgáltatás intézményébe vetett népbizalom maradványait emészti fel hangos csámcsogással. Tökéletes rálátásom van például a Központi Nyomozó Főügyészség „munkájára”, s túlzás nélkül állíthatom, válogatott gazemberekből álló korrupt geng.

Emellett azonban a bírák nyugdíjkorhatárának a közalkalmazotti szféra egyéb közszolgáinak nyugdíjkorhatárához igazítása nem eredményezi a bíróság meggyengülését. A bíróság nem ettől gyengült meg. A taláros testület együtt erodálódik a teljes igazságszolgáltatással, csupán transzparens helyzete miatt tűnik fel inkább az elnyűttség. Bevallom, én egy picit reménykedem Handó Tünde és Darák Péter az Országos Bírósági Hivatal, illetve a Legfelsőbb Bíróságot váltó Kúria élére történő kinevezése okán. Az ilyen jellegű átszervezés, változtatás frissítő hatással lehet a fáradt, megkopott lélekre. Különösen üdvözlöm, hogy nem büntetőbírók kapták a tisztségeket. Szorosan ehhez kapcsolódik, hogy az Országos Bíróság Hivatal, valamint az Országos Bírói Tanács létrejöttével megszűnt az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT), amely egy képtelen története az igazságszolgáltatásnak. Abban a konstrukcióban ugyanis az Ügyvédi Kamara elnöke is döntött bírói kinevezésekről. Ugye, érezzük ennek visszás voltát? Az OIT megszűnése nagy fájdalma a baloldali politikumnak, ugyanis annak pártpolitikusok is tagjai voltak.

S Most térjünk rá az igazi húsbavágó kérdésre, a jegybanktörvényre! Előre kell bocsátanom, ekono-szkeptikus vagyok, tehát nem hiszek a közgazdaságtudomány létezésében. Ettől az még köszöni szépen, jól van. Tényleg jól van? No, mindegy, nem ez most a fő csapásvonal. A kormány nagyon helyesen igyekezett megreformálni a jegybanktörvényt is, amivel rálépett bizonyos hatalmasságok bumszli nagy tyúkszemére.

Nevessenek ki, de én meg vagyok győződve róla, hogy Orbánék ezt szándékosan tették, pontosan azt a reakciót várva, ami be is következett. Nem hasba akasztották a nemzetközi pénzoligarchia hazai helytartóját, csupán a tyúkszemére tapostak. Nem olyan végzetes, mint a gyomortájéki vas, de azért elég érzékeny, hogy fájdalomtól eltorzult arccal ordítsanak fel. Miről is van szó tulajdonképpen? – Egyszerűen arról, hogy az új alaptörvény ideiglenes rendelkezéseibe belefoglalták, hogy esetleg összevonnák a PSZÁF-ot és a jegybankot. Nem az Alaptörvényben rögzítették ezt, mint sokan hiszik tévesen, nem. A sarkalatos törvény megszületéséig hatályos ideiglenes rendelkezésekben, amelyek nincsenek kőbe vésve.

Erre a csalira haraptak rá a halak. Most jól elkanyarodtam a tyúkszemes hasonlattól, de belefér. Egyszerűen zseniális húzás volt. Egy igazi látványos, színes, hangos csinnadrattával odavetett csali volt, és azok mohón vetették rá magukat. Még most is megmosolygom, ha rágondolok. S ahogy Orbán feláll, majd őszinte ártatlansággal az arcán közli, hogy nem érti a felháborodást, nekik ez nem is fontos, hát legyen úgy, amint a bizottság szeretné. És ezek még akkor sem értették.

Az egyetlen neuralgikus pont a jegybank elnökének esküje. Az EP illetékes bizottsága, amelyik a kötelezettségszegési eljárást lefolytatja, úgy tűnik, ragaszkodik ahhoz, hogy a jegybankelnök ne tegyen esküt a magyar Alkotmányra, a magyar törvények betartására és tiszteletére. Ennek az elvárásnak semmi értelme. Ráadásul a rendszerváltozás óta leteszi az esküt minden jegybankelnök. Miért pont most lett ez ellentétes az EU értékrendjével?

Nem lett az, természetesen, nem is erről van szó. Az Európai Unióban összezáró baloldali és liberális erők így óhajtják kifejezni, hogy nem tetszik nekik új, nemzeti Alkotmányunk. Képtelenek voltak egyéb fogódzót találni az alaptörvényben, így a politikai indíttatású ellenérzésüket gazdasági, vagyis szakmai kérdésnek álcázták. Hozzáteszem, meglehetősen ügyefogyott módon. Amint azt Orbán Viktor is helyesen elmondta, az eskü egy szimbolikus, és nem gazdasági aktus.

A harmadik kifogásolt törvénymódosításról itt nem ejtek szót, mivel nem ismerem a szabályozás pontos változtatásait. Csupán annyit emelek ki, hogy az ombudsmani hivatal hatósági jogkörrel való felruházása semmiképpen sem lehet ellentétes az EU értékrendjével, és csak üdvözölni lehet.

Akkor most hogyan is állunk? Orbán Viktor kanosszát járt, visszavonta kormánya törvényeit, vagyis ténylegesen behódolt, és meghajolt az erő előtt, amint azt mondta? – Ugyan, kérem, ilyent ép értelemmel nem feltételezhetünk! Az egész egy színjáték volt, ahogy színjáték az egész bizottságosdi is. A tegnapi plenáris ülés közvetítése kapcsán képet kaphattunk arról, miért is kapják fizetésüket az EU-parlamenti képviselők, hogy milyen is az a sokat hangoztatott európai szellemiség, s mennyire értékes az Európai Unió rendje.

Én semmiféle értékrend megnyilvánulását nem láttam, és nem hiszem, hogy az én készülékemben van a hiba. Bárki láthatta, amit én, ezt az ingyen cirkuszt. A Cohn-Bendit és Verhofstadt nevű urak útszéli ripacskodása nem jelentheti az európai értékrend közvetítésének formáját. Egyszerűen arról van szó, hogy a politikum szintjén is manifesztálódó, ám egy lényegesen nagyobb dimenzióban gyökerező világnézeti ellentétek egyre elkeseredettebben feszülnek egymásnak, felszínre hozva olyan, eddig a mélyben meghúzódó súlyosabb problémákat, amelyekre mielőbb reflektálni kell, ha tényleg ki szeretnénk lábalni a morális, vagy bármiféle válságból.

Ebben a miliőben Orbán Viktor – akár tettetett, akár őszinte – higgadtsága, korrekt politikusi attitűdje üdítő élmény volt. Bízom benne, hogy most, miután stratégiája kiválóan bevált, nem bízza el magát, és minden erejével azon munkálkodik, hogy az ország kilábaljon szorult helyzetéből. Reményemet fejezem ki azt illetően, hogy a választópolgárok bizalmának megtartása, illetve visszaszerzése konkrét és hatásos cselekvési tervekben ölt testet.