Egyet kell értenem Szijártó Péterrel, amikor azt állítja, a Schmitt Pál Köztársasági Elnök doktori disszertációja körüli felhajtás bulvárkacsa. Éppen ezért nem is gondoltam, hogy posztban kéne időt vesztegetnem rá. Egészen mostanáig így gondoltam, amíg nem szembesültem a valósággal, mely szerint már csak én nem írtam blogbejegyzést a tisztelt elnök úr végzettségével kapcsolatban. Ne bassza már meg, hogy Hakapeszi Para-Kovács Maki is szenzációszámba menő kiáltványt fogalmaz meg, én meg sehol nem vagyok!

Bulvárkacsa ide, plágium oda, tulajdonképpen itt a tudomány megcsúfolásáról kell szót ejteni. Akár a tényszerűségtől konokul elzárkózó balliberális megmondóknak van igaza, akár a hápogó szárnyasoktól háromszor bucskát, tízszer meg keresztet vető szóvivőnek, a probléma sokkal mélyebb gyökerű, mintsem, hogy csupán az elnököt érintené. 

Először is a plágiumot emlegetők semmi olyan dokumentummal, ténnyel nem álltak elő, amelyek igazolnák állításukat. Az általános közfelháborodás nem ennek szól, hanem egy mélyebb, rejtett tartalomnak, amelyről egyelőre senki nem beszél. Naná, hogy nem, hiszen akkor egyfajta szentségtörést követnének el, amely az értékek értéktelenedésére mutatna rá. S inkább tartják a plágiumvádat egy bulvárkacsa szintjén, semmint a valóságról folytatnának diskurzust.

A valóság ugyanis az, hogy Schmitt Pál doktori disszertációja nem plágium, viszont nem is olyan tudományos munka, amiért summa cum laude minősítésű doktori cím járna. Egy ilyen munkáért én még szakmunkás bizonyítványt sem adnék, nem lenne mire. Sportdiplomáciai, sport szakági értekezletek jegyzőkönyveinek rezüméje, sportágak rövid ismertetése nem tudományos munka, legfeljebb ismeretterjesztés.

Márpedig mind a bolgár professzor, mind Schmitt Pál semmi mást nem tesz, mint jegyzőkönyvek tartalmát kivonatolja, sportágakat ismertet röviden, néhány mondatban. Teszik mindezt több száz oldalon át. S aztán hiába adnak ennek hangzatos címet, ez akkor sem lesz tudományos szintű és igényű.

A HVG nevű, levitézlett egykori szaklap nagy leleplező cikkében éppen azt láthatjuk transzparálva, amint a judo sportról emlékeznek meg hasonlóan két-három mondatban. Nos, ha bárkit és engem megkérnének, hogy mondjunk két mondatot a mohácsi csatáról, nagy valószínűséggel szinte azonos mondatokat írnánk. Mikor és hol történt, kik között zajlott. Ez egészen biztosan nem lenne bizonyíték arra, hogy egymást másoltuk, hogy valamelyikünk „plagizált” volna. 

Schmitt Pál azonos témát választott, mint egy másik ember. Ez nem tilos. A témát hasonlóképpen dolgozta fel, hiszen nincs rá lehetőség, hogy az újkori olimpiák történetét jegyzőkönyvek és dátumok mentén más sorrendben dolgozzuk fel. Ami 1938-ban történt, az megelőzi az 1954-ben történteket, és követi az 1909-beni eseményeket. Ez már csak ilyen. Ugyanakkor azt látni kell, Schmitt legalábbis átfogalmazta a mondatokat, és innentől kezdve erről nehéz bebizonyítani, hogy plágium.

Gyakorlatilag kizárólag hasonlóság figyelhető meg, azonosságról viszont szó nem lehet. Az egyes sportágakról sem azonos terjedelemben és oldalon emlékeznek meg. A hasonlóság viszont eredhet (és ered is) abból, hogy ugyanazt a témát dolgozták fel. Schmitt doktori disszertációját akkor lehetne plágiumnak nevezni, ha tiltva lenne azonos téma feldolgozása, kifejtése. (elolvastam a „művet”)

Ami sokkal súlyosabb, hogy Magyarországon úgy lehet diplomát, tudományos címeket szerezni, hogy tudományos munkát gyakorlatilag nem kell végzünk hozzá. Egyetemi ember lévén van némi rálátásom erre a tarthatatlan helyzetre. A diplomamunka nem több, mint egy hosszabb lélegzetvételű szemináriumi dolgozat. Az anyag jelentős részét idézetek, innen-onnan összeollózott baromságok teszik ki. A végkövetkeztetés, javaslatok, a valódi nóvum alig kap helyet. Egyes felsőoktatási intézményekben oldalra pontosan, vagy százalékban határozzák meg, mekkora részt kell kitennie a nóvumnak, a végkövetkeztetéseknek, összegzésnek és javaslatoknak. Rendszerint a dolgozat terjedelmének töredéke az elvárás.

Nemrégiben egy jó ismerősöm szerzett diplomát Magyarország egyik jó nevű felsőoktatási intézményében. Náluk az is meg volt határozva, hogy a dolgozat terjedelme nem haladhatja meg a hetven oldalt. Hetven oldal? Ennyi lenne egy szakdolgozat? Amikor nagyon belelendülök az írásba, - mert írásból (és tanításból) élek – egy hét alatt többet írok saját kútfőből.

Ez az, amit a Schmitt Pál elleni bulvárhadjárat nem fed fel, hogy a diploma értéke éppen a felsőoktatásban folyó oktatás alacsony színvonalának köszönhetően devalválódott egy 25-30 évvel ezelőtti érettségi szintjére, tán az alá. Pedig ez a valós probléma, és ez az, ami igazán megdöbbentő. Esetünkben egy felsorolásra, egy lajstromba szedésre adtak summa cum laude minősítésű doktori fokozatot. Biztosak lehetünk abban, hogy ezerszám találhatunk hasonlóan értékes dolgozatokat az egyes főiskolák és egyetemek archívumában.

„Az én dolgozatom kivétel!” – mondanák sokan. – „Én annyi munkát fektettem ebbe, hogy az már szinte emberfeletti, s nálam a végkövetkeztetések, összegzés és javaslatok, a nóvum kiemelkedő szerepet kap. Én találtam fel a spanyolviaszt, ha valaki nem tudná.” – Bizony, a legtöbben így gondolnak silány szellemi teljesítményükre, amelyből joggal nem lett korszakalkotó tudományos mű, viszont minden bizonnyal bekerül egy hasonlóan színvonalas dolgozatba, tudományos értekezésbe, növelve a tudományos előmenetel alapkövetelményében legelőkelőbb helyet elfoglaló citation indexet.

Semmitmondó munkák középszerű szerzőiből lesznek tudósi megkülönböztetésben részesülő, társadalmilag megbecsült személyek általa. Mármint az index által. Olyan emberek, akik aztán a jövő tudományos nemzedékét oktatják. Na, hát ezért van ma a tudomány a béka segge alatt, nem Schmitt Pál miatt.