Volt kicsiny hazánknak egy vezetője. Egy tömeggyilkos. Pályája kezdetén 1948-50 között belügyminiszterként ezreket végeztetett ki. Korabeli dokumentumok tanúskodnak arról, miként presszionálta az igazságszolgáltatást, kényszerítve azt a rabok kínázásra, majd halálra ítélésére. A szovjet helytartók elborzadva jelentették kegyetlenségét otthoni feletteseiknek. Az ország vezetőjeként 56 után olyan népirtást rendezett, hogy még Rákosi is megirigyelte volna. Többek között makacsul ragaszkodott Nagy Imre kivégzéséhez, noha a Szovjetunió nem tartotta szükségesnek.

Mégis mindenki az egyszerű, puritán bácsira emlékszik leginkább. Regnálása alatt mi voltunk a legvidámabb barakk, Európa éléskamrája. Szocialista szomszédjaink irigykedtek ránk.  Manapság, elsősorban baloldali és liberális érzelmű honpolgáraink körében nagy divat őt úgy megjeleníteni, mint Mátyás királyt, az egyszerű népek védelmezőjét. „Kádár János, ha szőlőt akart enni, vett egy kilót a boltban, nem vásárolta fel a Tokaj-hegyet.”

Zárójelben: Hogy ez mekkora marhaság! Nem volt magántulajdon, tehát nem vásárolhatott fel semmit. Pénzt sem adott soha semmiért, mert mindent ingyen kapott. Nem volt ugyan nagyigényű, de a tárgyilagosság kedvéért nem ártott ezt megjegyezni. Zárójel bezárva. 

Ilyen és ehhez hasonló mendemondák terjednek a progresszív baloldal haladó szellemiségű népei közt. Értjük a lényeget? – Ez az ember egy könyörtelen tömeggyilkos volt, mégis bizonyos körökben nosztalgiával gondolnak vissza rá. És ezek a körök próbálják elmagyarázni nekünk, mi az a demokrácia, mi az emberség és könyörület.

No, de nem véletlenül hoztam fel az illetőt. Mondott valamit, amin most a népszavazás kapcsán minden magyar embernek érdemes elgondolkodnia, aki NEM-mel szavazott. Azt mondta ez a mi Kádár apánk, hogy „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”   

Kimondom hát: A vereség az vereség. Akárhogyan magyarázza is majd a kormány, a jobboldal képzett megmondó emberei, vagy akár az urnákhoz járuló szavazópolgár, ez akkor is vereség. Ezt a csatát bizony elbuktuk. Nem magyarázkodni, mosakodni kell most, hanem az okokat feltárni, a felelősöket megnevezni, de feltétlenül kimondani, vesztettünk.

Zárójelben: A baloldal 2006-ból máig nem vonta le a megfelelő tanulságokat, borzalmas bűnüket nem bánták meg, felelősöket nem állítottak elénk. Ennek lett következménye a Fidesz 2/3, két választás csúfos elbukása eddig, s borítékolható a következő is. Zárójel bezárva.

Ahogy a balliberális politikai vezetés nem vonta le a megfelelő következtetéseket soha, úgy a Fidesz-kormány sem teszi most. Helyette arról beszélnek majd, hogy őket a 3 millió NEM szavazat is ugyanúgy köti ígéretük megtartására, mint a 4,1 millió. Vagyis mindenképpen lesz közjogi következménye a referendumnak. Hogy ez pontosan mit jelent, arra mindjárt visszatérek.

Száz szónak is egy a vége, a vereség győzelemmé avanzsál. Ez nyilván nem zavarja majd a Fidesz szimpatizánsait, ők eleve nem gondolkodnak, helyettük megteszi a párt. S közben mi lesz velünk, akiket a józanész vezérelt, úgy kerültünk velük egy csónakba? Minket a pártpropaganda nem elégít ki, a mi számunkra ez óriási csalódás.

Gondolom, többen hasonszőrűek azon agyalnak, mitévők legyenek most, hogyan szabaduljanak meg a csalódás okozta frusztrációjuktól. Én azt választom, hogy kiírom magamból. Mert igenis frusztrált vagyok, mert igenis bosszant, ami és ahogyan történt. Elmondom, mit gondolok, szerintem milyen okok vezettek a vereséghez.

Először is, a kormányzati kommunikáció Gyurcsány legtébolyultabb időszakát idéző volt. Az olimpiát nem tudtuk nyugodtan nézni, mert kétpercenként felbukkant a kék háttér és a „Tudta?” kezdetű mondóka. Rém idegesítő volt. A jó pénzen tartott szakemberek azt sem tudták kezelni, ahogyan az ellenzék megnyilvánult. Nem tudták semlegesíteni a liberálisok hazug okádékát. Két napja hangzott el az első értelmes mondat kormányoldalról, amikor Kósa kijelentette, ha az igenek győznek, a kormány lemond. Ha ezt egy hónappal korábban mondja, a baloldal akkora kampányba kezd a népszavazáson való részvételért, hogy a 70% is meglett volna a végén.

Másodszor, a népszavazás intézményének lejáratása nevezhető meg, mint a vereség fő oka. A leértékelést még megboldogult Göncz Árpád kezdte el, amikor teret adott az SZDSZ újlipótvárosi elitista gőgjének a referendum általános minősítését illetően. Aztán jött a 2004-es konkrét eset, amikor a magyar demokrácia alkonyba borult, amikor Gyurcsány Ferenc megkezdte hosszú ámokfutását.

2004. december 5-én nem csupán az derült ki, hogy a baloldali politikai közösség, ideértve a szimpatizánsokat is, gyűlölettel gondol(nak) a határon túli magyarokra, mint idegenekre, hanem az is, hogy a gyűlöletkampány, amit folytattak, meghallgatásra talált a jobboldali szavazók körében is. Ettől kezdve a népszavazás soha nem valamiért, hanem valami ellen szólt. Legyen az vizitdíj vagy kötelező kvóta.

Csakhogy ennek az ellenséges retorikának lett egy olyan mellékhatása, ami ma zátonyra futtatta a józan megfontolás hajóját. Az emberek belefáradtak az állandó, gyakorlatilag 98 óta szünet nélkül folyó gyűlölködésbe. A társadalom lassú kínzása a politikai elit által olyan fásultságot okozott, amely vélhetően hosszabb időre lehetetlenné teszi, hogy közügyekben a közvetlen demokráciagyakorlással értelmes döntéseket hozzunk. (A közvetlen demokráciagyakorlás a népszavazás. Minden másban a képviseleti demokrácia szerint járunk el.)

Az emberek többsége a népszavazásról úgy gondolkodik, hogy az egy olyan esemény, amikor a politikai elit bevonja őket egy kőkemény háborúba, kvázi a tűzvonalba helyezi, holott éppen azért van képviseleti demokrácia, hogy a tűzvonalba még csak véletlenül se kerüljenek. A népszavazás egy lejáratott műfaj lett a magyar demokráciában.

Harmadszor, óriási hiba volt a kormány részéről, hogy nem tudta térben és időben pontosan elhelyezni a referendumot, annak lehetséges következményeit, illetve fontosságának okait. A referendum nem maga a háború, hanem annak csupán egy csatája. Egy az elkövetkező sok közül. A migránsok nem Magyarországra jönnek, hanem a fejlett nyugati államokba, tehát logikusnak tűnő érvelés volt a balliberálisoktól, hogy nem fenyeget minket közvetlen veszély.

Nem is. Most még nem. Azonban éppen a hetekben sokallt be Merkel, és nyilatkozta le, hogy vissza kellene forgatni az idő kerekét. Feltették a kezüket a svédek és osztrákok is. Ez nem jelent mást a kialakult helyzetben, mint hogy a nemkívánatos migránsokat vissza kell paterolni a küldő országba, de legalább oda, ahol az EU-ba lépett. Ez közel egymillió migránst jelent Magyarországra nézve. Amikor pedig a fejlett nyugat megszabadul a kolonctól, nem kell mást tennie, mint felfüggesztenie Schnegent. Hogy ez mikor lesz? – Legkésőbb tavasszal. Pláne, ha a mi népszavazásunk fertőzőnek bizonyul. Akkor bizony nem lesz ideje Schulznak és Junckernek demokratára innia magát és ülésről ülésre járva odázgatni a döntést.

 Írhatnék a balliberálisok alávalóságáról, gerinctelenségéről, szimpatizánsaik zsigeri gyűlölködéseiről, amelyeket hibás intellektusukból fakadóan ránk projektálnak. Oldalakat lehetne teleírni hazugságaikkal, ostoba mantrálikkal, amelyek arra szolgálnak náluk, hogy a valóságot elfedjék. Fölösleges. Ez nem rajtuk múlt. Bizonyos szemszögből nyilván rajtuk is, de mondandóm lényegét nem érinti az ő tetteik értékelése.

A hibát mindig magában keresse az ember, mert mást nem tud megváltoztatni, de magát igen. Mást nem tud meggyőzni, hogy téved, de magában le tudja vonni a következtetéseket és okulhat belőle.

És itt visszakanyarodnék a kormány azon ígéretéhez, hogy érvénytelenség mellett is lesz közjogi következménye a népszavazásnak, ha a NEM-ek aránya szignifikáns. Tanulságos rész!  

Azt mondta ez a mi kormányunk, hogy ez nem politikai ügy. Egyetértek, nem az. Azt is mondta, hogy ezt józan megfontolás alapján erkölcsi kötelességünk megtenni hazánkért, tehát felülemelkedik a pártcsatározásokon. Ezzel is egyetértettem. Viszont mégis közjogi lépéseket terveztek/terveznek. Márpedig az politikai döntés ám, hiszen a referendum elbukott, ahhoz joghatás fűzni kizárólag politikai lapon lehetséges. Ergo az egész politikai ügy, vagyis hiába hazudott minden másban a balliberális oldal, ezt a helyzetet jól ismerte fel. Tudta, hogy ez olyan csapda, amit a kormány nem kerülhet ki.

Talán nem is akarta, talán a tartalék forgatókönyv számolt ezzel. Vagyis, ha a népszavazás érvénytelen lesz és a kitűzött magasztos célokat nem érjük el, ha a hazánk érdekében elvégzett erkölcsi kötelezettségünk nem hozza meg a várt eredményt, akkor előkerül az önös érdek, a hatalmi pozíció megerősítése. Mert arra még az eredménytelen referendum is alkalmas, hogy a Fideszt és Orbánt megerősítse Magyarországon, de az EU-ban is. Azt mondják hát, „ha nincs elegendő állampolgár, akiben lenne erkölcsi tartás és felelősségtudat, akkor majd mi meghozzuk helyettük a nehéz döntést saját üdvünkre”.

És ki hibáztathatná őket? Bármelyik párt ezt tenné a helyükben. A szomorú inkább az, hogy a társadalom tagjainak csak töredéke látja, hogy ez mennyire káros, hogy ez a demokrácia csődje. Vigadjunk hát együtt a pártokkal, akik mind saját győzelemként értékelik a történteket, a szimpatizánsokkal, akik mindkét oldalon borzalmasan elégedettek a történtekkel! Megyek és bontok egy sört. Egészségünkre!