Amikor arról kérdeznek, mi az identitás, úgy fogalmazok, a kultúrám iránt érzett olthatatlan szerelem. Nekem van identitásom. Magyar identitásom van, vagyis a magyar kultúra iránt olthatatlan szerelmet érzek. S ahogy az már lenni szokott a szerelemmel, nem vagyok mindig racionális, amikor a magyarságomat reprezentálnom kell, vagy amikor a magyar kultúrával valaki tiszteletlen.

Márpedig mostanában rákényszerülök, hogy mind gyakrabban valljam meg kötődésemet magyarságomhoz, miközben soha ennyi aljasságot nem kellett még magyarként elszenvednem, mint az utóbbi években. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a rasszizmus XXI. századi megjelenési formái közül az antiszemitizmus után a hungarofóbia a legelterjedtebb és legagresszívabb.

Kezdve azzal, hogy saját hazámban milliós számú magyargyökerű, magyar állampolgár gyűlöli kérlelhetetlenül a kultúrámat, a magyar történelmet és hagyományainkat. Ők a baloldaliak, a „vagyok olyan magyar”-ok, a liberális démonokraták és a magukat nemzetinek deliráló Jobbikos szavazók. Egységesen: a neobolsevikok.

Persze, persze, a Fidesz a legnagyobb kommunista, meg bla-bla. A gond ezzel a baloldali mantrával az, hogy a mantrázók többnyire szerencsétlen iskolázatlan lumpenprolik és kisszerűségüket elismerni képtelen vesztesek, akiknek nem opció az áldozathozatal, a tettrekészség. Hozzájuk csapódnak a magyar hont szétrabló percnépek és a pusztuló Nyugat-Európa önsorsrontó erős nemzetei.   

Néha úgy érzem, idegen test vagyunk Európa szövetén. Mindig is az voltunk.

Először is, a nyelvünk sokszorosan differenciáltabb, fejlettebb a többi itt élő népénél. Ez mindenképpen  jelzi, kultúránk jóval ősibb másokénál.

Másodszor, nyíltan felvállaljuk, hogy a kultúra alapja csakis a nemzet lehet, így nem létezik az annyit hangoztatott európai kultúra, s ha az nem létezik, annak értékei sincsenek. Európában egyetlen közös kulturális elem volt, a kereszténység, amelyet a nyugat nyíltan megtagad és tűzzel-vassal harcol ellene.

Harmadszor, elutasítunk minden olyan törekvést, amely aláássa, meggyengíti a társadalom alapjait. Például a genderideológiát, az LMBTQ-propagandát, a kontrollálhatatlan iszlamizációt és a végletes, dogmatista, a liberális démonokráciát egyetlen igaz útként hirdető ideológiát.

Mi, akik még tanulhattunk történelmet szivárványos rongyokban őrjöngő sztrájkok helyett, emlékszünk, az itáliai városok a hátunkba hajzóták a török hadakat. Emlékszünk, hogyan fogtak össze a gyáva népek Mátyás korszellemet meghaladó birodalmi törekvései ellen, majd halála után hogyan vetettek oda prédául a terjeszkedő oszmán birodalomnak, s osztoztak velük rajtunk, mint zsákmányon.

Emlékszünk, hogy az oszmánok százezrével hurcolták el fiainkat és leányainkat rabszolgának a fényességes nyugat asszisztálása mellett, s most ugyanezek a moslék népek kényszerítenének térdre egy fasiszta mozgalom, a BLM kedvéért.

Emlékszünk, végül miként lettünk a habsburg birodalom szolgái, hálából, amiért egy évszázadon át tartottuk vissza az iszlám hódítást. S arra sem volt finnyás a német ajak, hogy a most kiátkozott orosz hadigépezetet küldje ránk 1848-ban, csak nehogy talpra tudjon állni a magyar.

S lám, ma sincs nagyobb problémája ennek az összeurópai népveszejtőnek, mint Magyarország.

Félnek tőlünk. Van is okuk. Ősibbek vagyunk mindnél, s már most lehet tudni, túl is éljük mindet. Mert hiába vették el a múltunkat, az végül kerülőutakon, de visszatalált hozzánk. Hála az archeogenetika tudományának, eredetmítoszaink igazsága napfényre derült. S hiába próbálják elvenni a jelenünket is, mentális alkonyukban hozott minden döntésük felgyorsítja pokolra jutásukat.

Réges régen egy barátom hitvallásává emelte e mondatot: „magyarnak lenni egyedi és csodálatos”.

Ím igaza lett!  

Történelmi időket élünk. S e történelmi időkben ismét megmutatkozik, csak a magyar gerinc elég egyenes ahhoz, hogy az emberi faj kétlábon járhasson, a többiek mind csúsznak-másznak Európában. Veszettül gyűlölnek is ezért minket amazok a hitványak. Mi azonban kitartunk rendületlenül.

Arany János:  RENDÜLETLENÜL

Hallottad a szót: „rendületlenül -”

Midőn fölzengi myriád ajak

S a millió szív egy dalon hevül,

Egy lángviharban összecsapzanak?...

Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon

Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,

Irányt még jóra, szépre is az ád;

Nem mondom: a hont ők nem szeretik;

De jobban a tapsot, mint a hazát...

Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon

Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,

Kinek világát csak divat teszi:

Őnála köntös, eb, ló egyremegy,

S a hon szerelmén a hölgyét veszi...

Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,

Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.

Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:

Ki innen! e hely az Úr temploma:

Rátok az ostor pattogása vár!...

Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:

Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -

Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,

Gyarló erényünk öntagadni kész,

Mint Péter a rettentő éjtszakán.

Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -

De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,

Midőn az ár nő, ostromol, ragad...

És - kebleden be-vérző honfiseb -

Bújsz a tömegben, átkos egymagad.

Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon

Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: „rendületlenül?”

Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -

Lenn a sikamló tér, nyomás felül,

Vész és gyalázat el ne rántsanak.

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon

- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860.)