Tényleg? És milyen régen? – Mert egy húsz- vagy harmincévesnek is van „régen”, nem csak az „öregeknek”.

Pár napja töltöttem az ötvenötöt, úgyhogy nekem a 90-es évek is régen volt. S ha valamikor tényleg minden jobb volt, hát az a 90-es évek. Felszabadultunk, egyetemre jártam, erős voltam és tettre kész, bohém életet éltem, bármilyen ételt ehettem és oda utaztam a világban, ahová akartam. Mindenem megvolt, amire vágytam.

Ebből most is megvan majdnem mindenem, csak a fiatalságom szállt el, és az hiányzik picit. Nem, én nem szeretnék újra húszéves lenni! A fizikai és szellemi frissességem úgy harminchat-negyven éves koromban volt a legharmonikusabb kapcsolatban, ergo negyven például színesen lennék.

Ellenben semmiképpen nem mennék vissza a szocializmusba, s a hideg kiráz, amikor azt látom, hogy a korosztályom, vagy a tőlem idősebbek azt a korszakot éltetik. Iszonyatos intellektuális deficit kell ahhoz, hogy valaki visszasírja az „átkost”. Megtörtnek, sikertelennek és a végsőkig elkeseredettnek, frusztráltnak kell hozzá lenni. S az ilyen ember bármilyen aljasságra képes.

Számtalan alkalommal felemlítettem már, gyermekkoromból a társadalmi morálból fakadó közbiztonság hiányzik egyedül. Amikor kisiskolásként korán reggel a bolt előtt elvettük a kiflit és az iskolatejet, otthagytuk az árát és senki nem lopta el nyitásig. Egyszerűen természetes volt, hogy nem lopunk. Ez az egy, ami manapság is nagyon ránk férne.

Na, de olyan baromságot, hogy együnk lángost, ne pedig steaket és garnélát, s elégedjünk meg rozzant, öreg autókkal… Neeem, azt már nem!

Kezdjük az autókkal! Én imádtam autóskártyával játszani. Legtöbbször köbcentire és lóerőre játszottunk. Tudom, ma az lenne az igazán emberi, ha a kisebb köbcenti és a kevesebb lóerő nyerne, de gyerekkoromban még nem kevertünk jóNberkedést a játékba (se). Szörnyen autómániás vagyok. A 90-es évek elején, amikor már volt némi keresetem, hiába bíztattak, nem vettem szocialista autót. Megvártam, amíg nyugatira tellett.

Az első autóm egy Talbot Matra Murena 2.2 S volt. Olyan kis aranyos volt! Rajta is maradt a jelző: „kisaranyos”, a barátaim is így hívták. Annyira nem volt aranyos, mert állandóan szerelgetni kellett, de akkor is imádtam. Végtére is egy 143 LE-s, háromüléses, bukólámpás sportkocsi volt. Aztán jöttek sorban, gyakran cseréltem autót.

A legbiztonságosabb, a vezető minden hibáját toleráló, természetesen Mercedes volt. Ám a legkedveltebb egy V8-as, 5000-es, 320 LE-s Porsche 928 S4. Semmilyen vezetési hibát nem tolerált, egy igazi fenevad volt. Mit ad Isten, ma is Porschém van, és ma sem egy klasszikus, hanem pont olyan extrém, mint a 928-as volt a bukó-traktorlámpájával. Mindösszesen két sportkombi létezik a piacon, az egyik a Ferrari GTC4 Lusso, a másik pedig a Porsche Panamera Turismo.

Egyszerűen imádom vezetni! Néha jó átülni a biztonságos Mercibe és kényelmesen siklani, de a Pepe – ahogy a kisfiam hívja – brutális. Olyan, mintha egy tankban ülnék és folyton támadnék. A nehezebb, mint 2,5 tonnás monstrum 3,8 mp alatt gyorsul százra, a gigantikus kerámiafékek pedig rendkívül hatékonyak. A létező összes, - részben általam kikapcsolt – extra benne van, amit autóhoz valaha is feltaláltak. Többek között nem kell becsapnom az ajtót, s amikor kinyitom, abban az állásban merevedik meg, ahol akarom. Centinként is változtathatom akár, nincs kattanás, rugózás. Alap, hogy négy zónás a klíma, s hogy négy ülése fűthető-szellőztethető. Még hátsókerékkormányzás is van, amit a hossza indokol. Ja, és rendkívül toleráns a vezetői hibák esetén. A szakértők szerint ez a valaha elkészített legjobb Porsche.

 Mi a francot írhatnék egy Ladáról vagy Skodáról? Mit?

Persze, azok is elvisznek A-ból B-be. Csakhogy én az autómmal is az álmaimat valósítom meg, és sosem álmodoztam arról, hogy Wartburgom legyen. Az autóskártyában is a Mercedes, Ferrari, BMW és a Porsche volt a menő. Igaz, ezeknek az álmoknak a megvalósítása manapság ötvenmillió forint körül kezdődik. Kezdődik!

Elismerem, hogy van, akinek a Toyota Izé és a Peugeot Hogyishívják az álomautó, de én ezzel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Hajrá!

Az ételekkel kapcsolatban nem vagyok ennyire lelkes. Szeretem a finom betevőket, legyen az magyar, vietnami vagy arab, de távolról sem én vagyok a legnagyobb gourmet. Ellenben, aki a lángossal jön elő, meg a konzervpacallal, az hülyekretén.

A steak, mellette tengeri herkentyűkkel a kedvenc menüm. Még szép, hogy a kobe jön be leginkább! Na, nem az, amit a Prime-ban adnak nálunk, mert az legjobb esetben is csak középszerű csillagászati áron. Az USA-ban, japán étteremben ettem a legízletesebbet, ráadásul igen jó pénzért.

Minden nap eszem gyümölcsöt. Nem úgy, mint gyermekkoromban, amikor narancsot egész évben egyet ehettem, karácsonykor, vagy később, már kamaszként banánt a pult alól. Emlékszem, amikor 1988-ban kijutottam Bécsbe, alig akartam eljönni a piacról. Olyan volt, mint a mesében. Ma meg bemegyek egy jobb zöldségesbe és viszonylag édes papayát kérhetek. Drágán, de kit érdekel!

Szeretem a szőlőt, a naspolyát, a kökényt, a somot, az ehetőberkenyét és szinte minden őshonos magyar gyümölcsöt. Minimum egy fa, bokor van mindegyikből. Naspolyát a hó elején szedtem le az utolsót. Fekete berkenye még mindig van, de a kamcsatkai mézbogyó már rügyezik. Szóval, koratavasztól tél közepéig el vagyunk látva.  

Amikor pedig főzőcskézni támad kedvünk a grillteraszon, - és ez elég gyakran előfordul – kivesszük a vákuumcsomagolt házi vágásból származó húsokat, vagy a legmegbízhatóbb ázsiai boltokból beszerzett egzotikumokat és a kiemeltágyásokban termelt saját fűszerrel ízesítjük.

Ilyet a szocializmusban sosem tehettem volna meg. A legtöbbünk nem tehette volna meg. Ma pedig ez szinte átlagos. Mindenki eszik déli gyümölcsöket napi rendszerességgel, - a lángospróféták is – lehet telke, ahol házilag termeszt zöldséget, gyümölcsöt és fűszereket, s bárki hozzáférhet 1000 Ft/Kg élősúly áron tápot sosem látott disznóhoz.

Végül, de nem utolsósorban, az is hatalmas előnye a „ma”-nak, hogy utazhatunk. Bárhová! Nyugatra, az óceánon túlra, egzotikus helyekre. Gyűjthetünk élményeket, amelyeket könnyes szemmel visszaemlékezve mesélhetünk el az unokáinknak. Sőt, a gyermekeinkkel és unokáinkkal bármikor felülhetünk a repülőre, s a világ bármely tájára elmehetünk. Nem csak a Balatonra, a Bükkbe, a Zsóriba vagy  a Tiszapartra. Van választásunk.  

Az tehát az óriási különbség a „régen” alatt azt a mocskos, kommunizmust építő szocializmust értők és köztünk, akik szeretünk a mában élni, hogy ők most is élhetnek komcsiként, de ha ők kerülnének hatalomra, mi nem élhetnénk a mai, komfortos, ingergazdag és tisztább életünket. Mert nekik nem elég, ha ők megtehetnek valamit, hanem csak akkor érzik jól magukat, ha rákényszeríthetnek minket, hogy úgy éljünk, ahogy ők jónak ítélik.

A baloldaliság a sikertelen, tehetségtelen, rest emberek világnézete, amelynek egy mindennél erősebb összetartóereje van, az irigység. Az irigység generálja a legelfajzottabb, leggyilkosabb indulatokat.   

Harmincpár évvel a rendszerváltozás után bebizonyosodott, hogy nem minden ember képes és alkalmas kapitalizmusban, azaz demokráciában élni. Egyeseknek az állambácsi gyámsága nélkül rohadt szar az élete, és sajnos hiába várnánk el tőlük, hogy belássák, boldogulásuk egyetlen akadálya a saját (silány, hitvány) személyük, nem állnak azon az intellektuális szinten, ami e belátáshoz szükséges lenne.

Nekünk pedig, a demokratikus kapitalizmus nyújtotta előnyöket és lehetőségeket kihasználni képes, kényelmes, tisztes polgári életet élőknek van egy óriási hibánk, egy végzetes gyengeségünk: az együttérzés. Ezért állnak értelmes emberek is a pusztító baloldalra. A ténnyel szemben, hogy ezek értéktelen, szar emberek, akik nem szerettek tanulni, s később dolgozni sem, inkább hiszik el, hogy ők azért élnek szarul, mert mi elvettünk tőlük valamit.

Mi az evolúciós zsákutca, ha nem ez a gondolkodásmód?

Mindezek ellenére másokon segíteni nem helytelen. Ám e tettünket baloldali ideológiával magyarázni rohadtul önpusztító. Közben nem árt szem előtt tartani, hogy a hála a legtünékenyebb érzés, s hogy semmilyen és semennyi jótétemény nem mentene meg, ha hatalmat kapna, akin segítettél.