Gondoltam, ha már a Fidesz ilyen szépen megnyerte a választásokat, kapcsolok egyet, és kárörvendek picikét. Klikk, és máris az RTL-en voltam, ahol a humor nagyágyúi éppen előadták a heti rettegésüket. Egy egészen picit bizakodtam, talán mostantól tényleg lesz érdemi politikai humor a műsorban, elvégre a téma az utcán hever. Mit hever, tobzódik! Nem mondom, hogy csalódnom kellett, amikor néhány mondat után világosság vált, hogy ezek, - mármint a nagyágyúk – nem képesek humorosnak mutatkozni. Leszámítva Kern Andrást, aki a sorból kilógva játszi könnyedséggel emelte fel a színvonalat a béka segge alól néhány, a legjobb időzítéssel eldurrantott poénnal. Talán csak én szerettem volna úgy látni, de mintha Gálvölgyi János arcán átsuhant volna a szakmai félténység gonosz kis szelleme egy aprócska grimasz formájában. Mindebből Bajor Imre mit sem láthatott, mert ő legfeljebb testben volt jelen, lélekben biztosan nem. Eljött, mert kell az a gázsi. Ma már talán nem viszkire, hanem inkább májregeneráló tablettákra. Farkasházy Teddy meg amúgy is egy külön világban él, felőle mindenki azt mond, amit akar, ő úgyis fújja a magáét, aminek soha semmihez semmi köze. Hogy poén sosincs egyetlen történetének a végén sem, az már régen nem lep meg senkit. Jáksót inkább hagyjuk. Ellenben ott ül a Rettegés Hadseregének két diverzánsa, akiket átdobtak közénk elvetni az agyvelőbe maró rettegés élni akarástól duzzadó magvát. Mint egy titkos hadművelet még titkosabb, egyszóval Szigorúan Titkos (SziT) végrehajtói, sebészi precizitással, a kínai operaház művészeit megszégyenítő arcjátékkal kísérve vetnek megállíthatatlanul, mint valami ócska kolhozparasztok egy 60-as évekbeli Szovjet filmben. Na, most azt nem tudom, hogy ezek a SziT-ek miért ketten vannak a mesterükön kívül. Talán sziámi ikrek. Annyi bizonyos, hogy a humorba ágyazott métely szinte átfúrta magát a tévékészülék képernyőjén, és a lábujjaimban már érezni kezdtem a testemen egyre feljebb kúszó rettegést. Magamra húztam a takarót, mint kölyökkoromban, ha egyedül hagytak a sötét szobában, és csak úgy pislogtam kifelé alóla. Ó, azok a szavak! Istenem, az a pokolbéli fájdalomtól eltorzult arc, amit Hajdú Steve produkált midőn ars poeticáját, mint hagymát meghámozva szórta közénk, és a testünkben mindenhol fellelhető alattomos kis fehérje információt küldve az agyba minket könnyekre fakasztván adta elő önvallomását. Hajdú Steve zsidó. Nem tudom, ez a hír őt rázta-e meg jobban, vagy a nézőket. Mindenesetre az ő fájdalma nagyobbnak tűnt, mint a miénk. Eltiporva az ihletett állapot szóvirágait, szavaim bakancsos gárdista ütemes lépteivel idézik fel az egyszerű szókat. Angliából aggódnak vejükért Steve feleségének szülei. Telefonon kérdezték, tényleg ekkora baj van Magyarországon, hogy a Jobbik már a parlamentben masírozik. Mire a mi Stevénk annyit válaszolt, hogy „nem, nem. Amikor baj lesz, akkor már nem tudunk majd telefonálni.” Mert a marhavagonokban lesznek. – tenném hozzá én, hogy mindenki értse, jól értse. Igaz, ami igaz, ennek a Stevének marhavagonban lenne a helye, mert akkora marha, hogy bármelyik Argentin szemlén díjnyertes lehetne.