Az emberben, amióta csak elkezdett közösségben élni, időről időre felerősödik az igény a kiegyenlítődésre. Nincs ebben semmi különleges, a világmindenség is egy egyensúlyi állapot, s az ember annak része.

A társas együttélés során megfigyelhető, hogy a populációt alkotó egyedek fiziológiai és intellektuális különbözőségei generálta természetes érdekérvényesítési képességei eltérő viselkedésmintákat produkálnak. S ezek az eltérések a saját érdekeiket kellő hatékonysággal képviselni képtelen egyedekben frusztrációt gerjesztenek, amely egy bizonyos pontot átlépve torz valóságképet eredményez és irracionális, erőszakos cselekedetekre ösztönzi őket.

Ezért aztán hiába építünk mind komplexebb és differenciáltabb társadalmakat, az alapvető (biológiai, genetikai) különbözőségeinket megszüntetni nem vagyunk képesek. Ebből fakadóan három kapitális baklövést követhetünk el egy modern, az adott kor normáihoz, a meghatározó társadalmi rétegek elvárásaihoz igazodó közösség építése során:

• az egyik, hogy a természetes (biológiai, genetikai) különbözőséget (determinációkat), az érzékszerveink által is jól felfogható, egyedek közötti eltéréseket mesterségesen (jogszabályokkal, erkölcsi normákkal, tabuk állításával) igyekszünk eltüntetni, mintha azok nem is léteznének.

• a másik, hogy az aktuálisan igazságosnak kikiáltott társadalmunkat az emberi civilizáció csúcspontjaként értékeljük, s a változtatást, - ami a fejlődés egyetlen motorja - elvetjük.

• harmadik, hogy nem tanulunk a múlt hibáiból.

A természetes különbözőségek mesterséges elmaszkírozásai nem minden esetben károsak. Például, ha a fogyatékkal élőket, a szociálisan rászorulókat és egyéb módon hátrányos helyzetűeket jogszabályok által segítjük boldogulásukban, az mindenképpen pozitív előjelet kaphat. Hibába akkor esünk, amikor az általánostól eltérő egyedeket, illetve azok csoportjait, közösségeit az általános kategóriába eső közösségek rovására preferáljuk. Ilyen az lmbtq, vagy az egy bizonyos rasszhoz tartozók úgynevezett érzékenységének túlértékelése (BLM mozgalom).

A természetes determinációk mesterséges eltüntetésének legvisszataszítóbb, legaljasabb, kvázi fajgyilkos módja azok létének teljes, a tudományt is a posványba rántó tagadása, a genderideológia. A genderideológiával leginkább rokon áltudományos elmélet az angol Francis Galton (aki egyébként Charles Darwin unokatestvére volt) által megalkotott, de a német fasiszták rémtettei után elhíresült eugenika.

Az europid, vagy ahogy az USA-ban nevezni szeretik (nyilván súlyos kisebbségi komplexus okán), caucasoid nagyrassz által épített technikai civilizáció szabályrendszere a liberális demokrácia. Egyesek szerint (Francis Fukuyama, amerikai filozófus (LoL)) ez a társadalmi berendezkedés az emberi faj által épített és építhető legteljesebb, legigazságosabb együttéléséi forma, egy végső pont, s mivel ennél tökéletesebb nem építhető, egyben a történelem vége is. Sajnos sokan vannak, akik osztják ennek a mentális hajléktalannak a nézeteit.

A valóságban a liberális demokrácia csupán a demokratikus társadalmi berendezkedési formák egy eltorzult változata, amely pusztán annyiban végső pont, hogy időrendben a legutolsó. Még szép, elvégre az időutazást még nem találtuk fel! Vagy igen? Nos, amennyiben a múlt hibáinak ismételgetése, azok újra és újra átélése időutazásnak minősül, talán mégis feltaláltuk.

Az USA-ról egyébként nekem minduntalan a Men in Black című film egyik jelente jut az eszembe, ahol „K” ügynök a „bogarak” természetéről oktatja ki „J” ügynököt:

„A bogarak a dögön élnek, zabálnak és fertőznek. Más fajok pusztulása nekik lakoma. … Képzeljen el egy óriási csótányt, ami iszonyúan erős, súlyos kisebbrendűségi komplexusa van és veszettül ingerlékeny.”

Ugye, milyen tökéletes jellemzése a mai Amerikai Egyesült Államoknak?

Tekintve, hogy ez a komplexusos, ingerlékeny csótány uralja a demokratikus világrendet, e társadalmi berendezkedés csakis torz, az emberi fajtól és természettől idegen lehet. S ha a történelmi múltba tekintünk, megállapíthatjuk, hogy adott korok emberi társadalmainak torzulásai azonos módon szerveződnek.

E szerveződések egyik legfőbb jellemzője az egyenlőség hamis látszatának keltése, a természetes determinációk okán az érdekérvényesítésben fejletlen rétegek zsigeri agresszivitásának kielégítése abból a célból, hogy a fennálló valamilyen hatalmi viszonyok véglegessé váljanak, becsontosodjanak.    

A status quo fenntartása érdekében az egyes, különösen jelentős történelmi eseményeket átértelmezik, s olyan, a kauzalitást, a formális logikát sutba dobó módon propagálják, hogy a valós tények semmilyen módon ne látszódjanak. Ezt a metodikát nevezzük „cancel culture”-nek (eltörléskultúra).  

Platón, aki az athéni demokrácia hanyatló szakaszában élt, a demokráciát oklokráciának, azaz a csőcselék uralmának nevezte. Az állam című munkájában ugyanazokat a problémaköröket járja körül, amelyek ma is feszegetik a társadalmunk határait. Többek között az intellektuálisan fejletlen, agresszióra hajlamos alsóbb rétegek túlkompenzálását említi, mint a társadalom felbomlásának legfőbb okát.

A Nyugatrómai Birodalom bukásának folyamatát Ammianus Marcellinus történetíró örökítette meg, aki ironikus, szarkasztikus stílusban elmesélt történeteiben a polgárjogok koncepció nélküli, sőt esztelen osztogatását és a homoszexualitás kulturális elemmé emelését domborítja ki, mint a társadalom erodálódásának legfőbb okait. A nála két évszázaddal korábban élt császár, filozófus és hadvezér Marcus Aurelius breviáriumában már megemlíti a homoszexualitást, mint a társadalom egy megoldást igénylő súlyos problémáját.

Folytathatnánk a francia forradalom boncolgatásával, amely a platóni értelemben vett csőcselék legkiteljesedettebb (rém)uralma volt, vagy a nácikkal és a bolsevikokkal, akik mindketten a patologikus marxi szocialista elmebaj fája ágainak gyümölcsi voltak. Hazai vonatkozásban a tanácsköztársaság vérgőzös 133 napját említhetném.

Valamennyi történelmi esemény mögött a társadalmat alkotó, eltorzult értékrendű személyek által létrehozott csoportok gaztetteiben megmutatkozó valamiféle kompenzációs kényszer, kiegyenlítődésre törekvés húzódik meg. Néha olyan érzése van az embernek, hogy a hatalmukat féltő elitek egy idő után csakis a devianciát és irracionalitást képesek fegyverként használni.

Egyvalamiben azonban a liberális demokrácia különbözik az őt megelőző aljas társadalmi kísérletektől. Amíg a történelem során az igazságosként óhajtott társadalomért lefolytatott kiegyenlítésterror az alsóbb, marginalizálódott társadalmi rétegek felemeléséért folytatott ádáz szélmalomharcot, addig a liberális demokrácia, hasonlóan a marxi szocialista elgondolás bolsevista elhajlásához, inkább a kiválóak degradálásával kívánja elérni az igazságos, általános és egyetemes egyenlőségre épülő társadalmat.

Miből fakad ez a különbség a két megoldás között? – A XX. század eleji bolsevista metodika még a megelőző korok intellektuális deficitjéből építkezik. Már elnézést, de ahol egy Marxot vagy Lenint lángelmének tartanak, ott a populáció olyan mértékű szellemi hanyatlás elszenvedője, amiből inkább következik a fára történő gyors visszamászás, mint a világűr meghódítása.

A bolsevikok beszűkült tudatú gyilkosok voltak, akik a kiválóságnál jobban semmit nem gyűlöltek, ezért irtották az iskolázottabb rétegeket. Ezzel szemben a liberális demokráciát egy fejlett intellektusú háttérelit működteti, akik pontosan tudják, hogy minden állam, hogy a gazdaságilag  legerősebb állam is belerokkanna az alsóbb rétegek felemelésébe, ezért használja fel a bolsevizmus természetes hajtóerejét, a hitványok féltékeny gyűlöletét a kiválókkal szemben.  

Az USA-ból terjedő pusztító vírus, a woke kultúrkampf  tehát nem szól másról, mint az akadémikus tudományok lebontásáról, a bármilyen okból kiválóak megbélyegzéséről, végsősoron pedig elpusztításáról. A genderideológia, az olimpiai eszme lmbtq általi beszennyezése, a korábbi korok jeles alakjainak rasszuk (caucasoid, europid) okán történő démonizálása, száműzésük a művészet és tudomány világából mind azt a célt szolgálják, hogy a hitvány és alávaló emberek valakinek érezhessék magukat, hogy elhiggyék, ők is érnek annyit, mint azok, akiket és akiknek ez emlékét elpusztítani igyekeznek.

Szokták mondani, az igazság relatív. Ami igaz is, meg nem is. Tudományos értelemben az állítás egy orbitális blődség. A hétköznapi élet viszont a blődség univerzuma. Szóval, amikor az iskolában rossz tanuló, ezért később csak szar, keveset fizető melót találó, a szarul fizetett munkát ímmel-ámmal elvégző ember panaszkodik, hogy szar az élet, hogy nincs igazság, a saját szemszögéből igaza van, hiszen a vele szemben álló, az iskolában jól tanuló, képzett, ezért jó állást betöltő vagy vállalkozásából kényelmes polgári életet élő ember lényegesen jobb körülmények között él, mint ő.

Belátási képességet nem szabad elvárnunk az iskolázatlan és/vagy rest embertől, mert intellektuálisan nem áll azon a szinten, hogy azt birtokolhassa. Társadalmi státuszát, marginalizálódását sosem saját hibájaként értékeli, hanem mindig egy ellene folyó összeesküvés részeként. Ezért legfőbb törekvése az összeesküvés felszámolása, az összeesküvők elpusztítása.

Az én igazságos társadalmam a különbözőségekből fakadó eredményekre épülő társadalom. A tudományt mindenek felett tisztelő tudós, a hivatását lelkiismeretesen végző orvos és pedagógus, valamint a szakmája hírnevét munkája által öregbítő mesterember. Az én igazságos társadalmamban kizárólag a törvény előtt létezik egyenlőség, minden más esetben a differenciáltan értékelt különbözőség uralkodik. Mert az „igazságos” és az „egyenlő” nem szinonimák.