A könyv, ami miatt elkezdtem érdeklődni a filozófiai kérdések/problémák iránt, Werner Heisenberg: A rész és az egész c. műve volt. (Visszaolvasva a könyvet, én Heisenberget dilettáns filozófusnak tartom, de kétségkívül jól megírt – és szerintem szórakoztató – mű.)
A következő két filozófiai mű, amit elolvastam, Russell: A filozófia alapproblémái és Bergson: A nevetés c. könyvei voltak. Azóta elolvastam egynéhány filozófiai művet, és sok nagy hatással volt rám (elsősorban az ókori görögök a preszókratikusoktól kezdve Arisztotelészig; valamint Gottlob Frege tanulmányai), de a Russell és Bergson könyveiben felvetett filozófiai problémák foglalkoztatnak leginkább a mai napig is. (Megjegyzem: én mindkét könyvet kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolások számára. Zárójel a zárójelben: Bergson könyve szerintem nem a komikum természetéről szól; a komikum – és a tragikum – természetét véleményem szerint Arthur Koestler kielégítőebben tárgyalja A teremtésben.)
Bergson és/vagy Russell? Ez a kérdés foglalkoztat továbbra is. Hogy miért, álljon itt egy idézet Russell: Miszticizmus és logika c. tanulmányából:

„Bergson ’a dolog megismerésének két mélyen különböző módjáról’ beszél: ’Az első azt feltételezi, hogy a dolgot körüljárjuk, a második azt, hogy behatolunk a dologba. Az első a nézőponttól függ, melybe belehelyezkedünk, s a szimbólumoktól, melyekkel kifejezzük magunkat. A második nem indul ki semmiféle nézőpontból, és nem támaszkodik semmiféle szimbólumra. Az első ismeretről azt mondjuk, hogy megáll a relatívnál; a másodikról – ahol a második lehetséges – azt, hogy eljut az abszolútig.’ A megismerésnek ez a második módja az intuíció, amellyel kapcsolatosan a következőket mondja: ’Intuíciónak hívjuk azt a bizonyos szellemi szimpátiát, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy azonosuljunk azzal, ami benne egyedi és következőleg kifejezhetetlen.’ Illusztrációként az önismeretet említi: ’Van legalábbis egy valóság, melyet mindnyájan belülről, intuícióval, nem pedig elemzéssel ragadunk meg. Ez pedig saját személyünk az időn át való lefolyásban. Énünk, melynek tartama van.’ Bergson filozófiájának fennmaradó része nem más, mint beszámoló – a szavak tökéletlen médiumán át – erről az intuíció révén nyert tudásról és az ebből keletkező teljes elítélése mindannak az állítólagos tudásnak, melyet a tudományból és a józan észből nyerünk.”