Különös levelet kaptam a minap. Olyan levelet, amelynek története gondolkodásra késztetett. Köztudott rólam ismerőseim körében, hogy a sci-fi az életem, s magam is írok történeteket. Az UFO-s és Charles Berlitz-es időszakomon régen túl vagyok, és bizony vannak kétségeim a témában született elméletekkel kapcsolatban, ahogy a sztorik jó részét sem tartom igaznak. A szenzációhajhászás ezt a területet is súlyosan megfertőzte, hogy alig találni már figyelemre méltó esetet. Talán én most ráleltem egyre. Egészen pontosan az lelt rám, de ez pusztán szemantikai kérdés. Íme, a levél:

„Szia Fala!

Tudom, elsőre úgy tűnik majd, hogy megőrültem, pedig nem. Ismersz jól, majdhogynem jobban, mint bárki más, én nem szoktam elragadtatni magam, és nem hiszek a babonákban, misztikus dolgokban, a szellemekben vagy a köztünk járó földönkívüliekben. Persze hiszem, hogy vannak racionális érvekkel meg nem határozható, kozmikus léptékű ismeretlen jelenségek, de én még eggyel sem találkoztam, tehát szkeptikus vagyok. Illetve voltam. Ugyanis találkoztam valamivel, ami alapjaiban változtatta meg hitemet a megismerhető és egyelőre ismeretlen világ kapcsolatát illetően.

Azért fordulok hozzád, mert te jártas vagy a tudományos fantasztikumban, és nyitott az ilyen jellegű kérdések megválaszolásában. Arra kérlek, segíts nekem feldolgozni az élményt, amelyben részem volt. Adj valamiféle racionális, vagy legalább annak ható magyarázatot, hogy ami velem történt, az nem előjele közelgő megőrülésemnek.

Bele is vágok! Kora őszi, ragyogó napsütéses napot képzelj el. Úgy van, nem ma történt. Lassan két hónapja rágódom rajta, de nem tudtam nyugalmat lelni. Eddig mindösszesen egyetlen embernek, a feleségemnek mondtam el, de ő kinevetett. Tulajdonképpen hiszi is, meg nem is. Tehát a nap az évszakhoz képest melegebben sütött, így kimentem a kertbe, hogy néhány gumót kiássak a teleltetéshez, kigyomláljam a kevés gazt, ami még életben maradt, és leszedjem az utolsó paradicsomokat és paprikákat.

Ásóra támaszkodva álltam, amikor megjelent a szomszéd macskája. Nagy lustán bandukolt a vetemények közötti gyalogúton. Amikor mellém ért, megállt nyalogatni magát, ezzel jelezve, hogy béke van, haverok vagyunk, vagy valami ilyesmi. A mi udvarunk felől haladt hazafelé a kerten keresztül. Habár már nem is tudom, hogy hol lakik, mert napjai jelentős részét a mi macskáinkkal tölti, és én etetem a többiekkel együtt. Hiszen tudod, milyen ez, te is befogadsz mindenféle állatot.

Oda is szóltam neki, hogy „Mi van Lopicsek, hazalátogatsz? Meghallottad a vénasszony hívását?” – A gazdája előtte nem sokkal „Cila, ciccezett” neki, gondoltam, azért indult el. Mert amúgy egész nap a szerszámos tetején héderel, élvezi a napsütést, amíg lehet. Lopicseknek hívom, mert nem tud várni a sorára kajaosztáskor, hanem kapkod a falatok után. Neveletlen vén macska. Szuka, egyébként.

Eltelt néhány perc, de Lopicsek nem mozdult mellőlem. „Mi van, mégsem mész?” – kérdeztem tőle, de ő csak ült nagy bambán, és meg-megnyalta a mancsát. Mintha mondta volna, hogy „Hagyj már békén, nem látod, hogy mosakszom? Nyugi van, a vénasszony majd megvár.”. Gondoltam, rendben van, tényleg nincs oka kapkodni. Rátapostam az ásóra, és belemélyesztettem a puha földbe. Végeztem a dolgom.

Aztán egy hirtelen mozdulat, amelyet halk surrogás kísért, és Lopicsek bevetette magát egy fürtös paradicsom bokorba. Egészen pontosan a fürtös paradicsom és a sárga, körteformájú törpeparadicsom bokor közé. Egy szemvillanás volt az egész, de jól láttam, hiszen a lábam mellett, tőlem kb. 60-70 centire történt. Gondoltam is, „Nézd már, milyen gyors a véncsont!”. Aztán a bokor alját kémleltem, és volt is ott egy fehér folt. A macska, feltételeztem. A paradicsombokor nem egy sűrű bozótos, tehát a fehér foltról azonnal tudtam, hogy ő nem lehet, de elutasítottam a feltételezést, hogy a macska ugrott, majd eltűnt a semmiben.

Pedig ezt történt: ugrott, és eltűnt a semmiben. A bokor alján csak egy szél által odafújt fecni volt, ami jóval kisebb egy macskánál. Lopicsek sehol. Letérdeltem, és félve a bokorba nyújtottam a kezem, de nem történt semmi. Aztán körbejártam az egész elkerített kertrészt, és tüzetesen átvizsgáltam az állat után, de nem leltem sehol. Hangosan hívogattam, hátha megjön valami levél alól, amit nem forgattam fel. Nevetséges, hiszen tudtam, nem jöhet elő, mert láttam, amint halk surranással eltűnik a semmiben.

Tudom, hogy nem őrültem meg. Tudom, hogy nem csalt meg a szemem, mert egészen közel hozzám történt mindez. Mégis a pulzusom felszaladt, a szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Rohantam a kerítéshez, át rajta, és a szomszédban is megnéztem, nincs-e ott. Nem volt. A szomszéd néni továbbra is ott téblábolt az udvaron, de házi kedvence nem volt vele. Aztán visszamásztam a kertünkbe, és leültem egy szegélykőre. Már nem emlékszem, hogy gondolkodtam-e, vagy csak ültem, és bámultam magam elé megbabonázva. Közben oda-oda pillantva a paradicsombokorra, hátha megjelenik Lopicsek.

Egész nap nem került elő. Miközben a többi macska egymástól nem nagy távolságban sütkérezett, ő nem volt sehol. Hiába kutattam át a saját udvarunkat és a környéket, nem leltem rá. Végül feladtam. A kerti munkát nem tudtam folytatni, annyira hatalmába kerített az élmény. A feleségemnek elmondtam, mi történt, de támogatást nem kaptam tőle. Anyósom és ő is állandóan Csillag Lilla ökörségeit olvassák, és hisznek mindenféle ostoba babonában, de ez neki sok volt. Szerintem nem értette meg, mit láthattam.

Késő délután aztán Lopicsek megkerült. Nem tudom hogyan és honnan jött, de ott volt kajaidőben. Vallatóra fogtam, elmondtam neki, hogy pontosa láttam, amit csinált, ne akarja eladni nekem ezentúl, hogy oktalan állat, és napjait evéssel és alvással tölti. Még azt is mondtam neki, ha ilyen kunsztokra képes, igazán segíthetne megnyerni a lottó ötöst. Csak nézett rám nagy unottan, az emberi értelem leghalványabb jele nélkül fürkésző szemeiben.

Aztán arra gondoltam, hogy a macska csak közvetítőközeg, amely képes átlépni határokat, amelyekről az ember még csak nem is tud, nem is sejti, hogy léteznek. Csakhogy a macska szemében nincs meg az az együgyű tekintet, ami a kutyákra jellemző, amikor a gazdira, mint valami istenségre néznek. Nem, nem akarom ezzel ledegradálni a kutyákat, mert rendkívül intelligens állatok, de a rajongásuk oly’ emberivé teszi őket, s akkor már adott az összehasonlítás okos és oktalan, ember és állat között. A macska valami más, az nem rajong a gazdájáért, tekintetében nincs semmi alázatoskodás.

Korábban számtalanszor megfigyeltem már, ahogy valamelyik macskánk csak bámul egy pontra, és felettébb idegesen csapkod a farkával. Azt feltételeztem, fejletlen agya valamiféle képzetet varázsol elé a fény-árnyék és mélység komplexumában. Gyerekként én is beleképzeltem alakokat egyszerű foltokba.   Mostantól nem hiszem, hogy a macska fejletlen agya által fel nem dolgozható képzeteket gyárt fényjátékból. Inkább úgy gondolom, nagyon is lát valamit, ami a mi szemünknek láthatatlan.

Igen ám, csakhogy anatómiailag a macska szeme nem annyival fejlettebb szerv, hogy dimenziókapukat, vagy bármiféle más világokba vezető átjárókat meglásson. Legalábbis a tudomány mai állása szerint. S alig hiszem, hogy ez valaha is megváltozik. Nem mondhatnám, hogy a velem történt eset tömeges előfordulása ismert tény.

Most akkor mit higgyek? Egy biztos, láttam, amint a macska hihetetlen gyorsasággal a levegőbe vetődik, majd csendes surranás kíséretében eltűnik a semmiben. A semmi nem beszippantotta, az állat szabad akaratból tette, amit tett. Az esemény helyszínén sem egyéb hangi vagy képi jelenség, hőmérséklet emelkedése, drasztikus csökkenése nem volt érzékelhető. Semmi emberi érzékekkel felfogható nem történt. Csak a macska eltűnése a semmiben.

Azóta képtelen vagyok úgy nézni a macskákra, mint korábban. Mindig ott motoszkál bennem, hogy valami idegennek vagyok kitéve anélkül, hogy bármit fel tudnék fogni belőle, ám nem biztos, hogy az idegen valami sem képes engem értelmezni, elemezni. Vajon mi végre teszi ezt? Már, ha teszi egyáltalán, és nem én őrültem meg. Nem, ez utóbbi nem történhetett meg! Nem tartom magam őrültnek.

Mit gondolsz minderről? Mondj valamit, valami olyat, ami elfogadhatóbbá teszi a dolgot!

Üd 

…”

Eddig a levél. Azt gondolnám, tényleg megőrült szegény ember, de jól ismerem, nem az a fajta, aki könnyedén holdkórossá válik. Kevés ember van, akinek egy ilyen történetet elhiszek, de ő azok közé tartozik. Sajnos azonban semmi ötletem nincs, mit is láthatott pontosan, s azt hogyan lehetne racionalizálni.

Nekünk is vannak cicáink, és én is láttam már egyetlen pontra farok csapdosva bámulni valamelyiket. Olykor még fújnak is, mint egy ellenségre, máskor meg csak egyszerűen kíváncsinak tűnnek. Mókás nevű macskánk, ha elérhető magasságban van az a pont, amit bámult, egy idő után odamegy és beleszagol a levegőbe. Ám teleportálni eddig egyiket sem láttam.

A macskák szemében van egy „tükör”, amelyik minimális fényviszony mellett a képet másodszor is a retinára küldi, így látnak a sötétben. A „tükör” egyéb funkciójáról a tudomány nem tud. A macskák látnak színeket is, de állítólag nem érdekli őket. Egyesek szerint a pirosat szürkének látják. Ezt én nem hiszem. Az a személyes tapasztalatom, hogy a macska azt is észleli, ha gazdája másik ruhát vett fel. Ilyenkor idegenként kezeli addig, amíg meg nem szólal. Ebből egyértelműen arra következtetek, hogy a színek nagyon is érdeklik. Vagyis a tudomány téved.

Aztán az is tény, hogy az állatorvoslásban a macskák gyógyászata alig fejlettebb, mint a vándorsáskáké. Ezer állatorvosból egy, ha pontosan képes gyógyítani is. Egyik cicánk haldoklott. Leukózis-hordozó volt, a kezelések ellenére romlott az állapota. Az orvos szerint készülnünk kellett kedvencünk elvesztésére. Éppen egy ingatlanvétel kapcsán tárgyaltam két idős hölggyel, akik lyukat beszéltek a hasamba. Mondtam nekik, hogy sietnem kell, mert a cicánkat viszem kezelésre. Kiderül, nagy macskások, és azonnal elláttak tanácsokkal. A gyomorban kifejlődő vírusok ellen reszelt krumpli levét kell adni, mert a keményítő leköti a bacikat, nem engedi a légutakba férkőzni. A szájat és orrot kamillával kell mosni naponta többször. Végül répát kell reszelni, hogy az állat erőre kapjon a répalétől. Egyetlen nap alatt meggyógyult a cicánk. Másnap az orvos csak nézett bután. Azóta több cicánkat kezeltem már a népi gyógyászat szerint, és bevált.

Egy biztos, a macskákról keveset tudunk. Arról az oldalukról, amit cimborám írt, még annál is kevesebbet, szinte semmit. Ezért közzé teszem a történetet poszt formájában, hátha belebotlunk valami megfejtésbe.