Lomtáramban böngészve megtaláltam egy posztot, amelyben Orbán Viktor 2010-ben adott, a 2009. évre vonatkozó évértékelőjével kapcsolatban teszem közzé gondolataimat. Amidőn újfent átfutottam korábbi gondolataimat, arcomon átfutó félmosollyal nyugtáztam, az idő megállt. Ezért elhatároztam, a pontosan két évvel ezelőtt írt cikkben csupán apróbb, a nyelvtani helyesség és a közérthetőség kritériumait figyelembe vevő változtatást eszközlök.

Az ország apraja és nagyja, de még az Európai Unió és az USA is felfokozott izgalmi állapotban várta a kormánypárt vezetőjének szavait. Azon párt vezetőjének szavait, amely soha nem látott fölénnyel nyerte a 2010-es parlamenti választásokat. Igen, a Fidesz földrengésszerű győzelmet aratott, és a világvége sem jött el, ami ezt megakadályozhatta volna. Ám eljött utána, a választások után, itt liheg a képünkbe a világvége hangulat, amelyet a vesztes oldal kelt hatalmának elvesztése okán serte a világban. Egyeseknek már az önmagában világvége, hogy Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. Nos, én egy klasszikus József Attilai dramaturgiát vártam, rapszodikus, a fejünk fölött át-átcsapó, lágy dallamokat dagasztó hullámokat, amelyek bár ijesztőek, sós ízzel feledtetik a keserű könnyeket. Nem ezt kaptam.

Tudom, sokan csalódtak velem együtt. Nagy a reménytelenség, ezért az általánosságoktól roskadozó textúra nem érte el a kívánt hatást. Nem várhattuk el, hogy mindenki szája íze szerint interpretálja létünk bizonytalanságának okait, de legalább ne csobbantak volna szavai kavicsként a tóban tovafutó, körkörös hullámocskákat keltve, mígnem senki nem látja gyűrűinek elsimulását. Legalább egy icike-picike kommunikációs teret kerített volna körbe virtuális ígéretkolbászkákból font kerítéssel! Ne keltette volna azt az érzést, hogy csak egy háromdimenziós emlékmás, valami lejárt szavatosságú politikusról, amit egy kokainfüggő kibernerosz varázsolt elénk elavult számítógépéből. Pont olyan technokrata blablával állt elő, amelyet egyébként éppen a Fidesz szeret a balliberális oldal szemére vetni.

Barátaim, bevallom, én egy valós társadalmi kórképet vártam, ám helyette csupán a számadatoktól lecsupaszított gazdasági kórképet kaptam, amire már csak azért sem vagyok kíváncsi, mert nap mint nap szembesülök vele jártamban-keltemben. Nem köt le a gazdasági válságból kivezető, emocionális vadvirágokkal teleszórt úton történő együttbotorkálás képzete. Szilárdan hiszem, hogy a magyar vált azzá a néppé, amelyet a pénz már nem boldogít. A gazdagodás ígérete nincs olyan elementális hatással társadalmunkra, hogy a népek éjszaka már ne tudnának aludni, és hajnalodván hosszú, tömött sorokban állnának a parlament előtt a biztos megváltás reményében. Morális megújulásra van szükségünk. A jogilag körülhatárolt állam területén egységes társadalomként kell funkcionálnunk elsősorban. Nem győzőm hangsúlyozni, nem a gazdaságnak van társadalma, hanem társadalomnak gazdasága. Ha nincs élő, lélegző társadalom, nincs gazdaság sem. Márpedig a társadalom éppen fuldokol, haláltusáját vívja. Morális megújulás nélkül nem lesz élhető világ. Ezért kellett volna Orbán Viktornak a társadalom újjászületésével kapcsolatban a morális alapokhoz való visszatérés módjairól beszélni. Természetesen meghatározva a morális alapokat, mint a társadalom tartópilléreit. Olyanokat, mint „az állam”, „a nemzet”, „az Alkotmány”. Nem feledkezve meg a morális alapok sziklaszilárd, soha többé ki nem kezdhető védelméről sem, hiszen éppen azok hiánya idézte elő a magyar társadalom agóniáját.

Mindazok, akik elgondolkodtak már a felvázolt problémakör felől, bizonyára kialakítottak egyfajta ideális alternatívát. Mostanában nekem is volt időm elmélkedni, valamivel több, mint két hónapos itthon tartózkodásom hétköznapi zajokkal tarkított magányába zárva. Szóval gondolkodtam. Hallottam, hogy a baloldali, értelmiség, - amelyik szerint "...egy gyerek fejlődését két dolog tudja délelőtt tönkretenni, a kereszténység és a pornográfia." – újabban az egyházakat, a vallásszabadságot félti. És éppen azok, akik 2010-ben még a zsidóságot vallásként aposztrofáltak, egy Bartus László nevű amerikai zsidó újságíró katolikus egyház elleni kirohanása kapcsán Stumpf András publicista által írt válaszára reagálnak sértetten, hogy tudniillik a zsidóság nem vallás, hanem egy nép. Évek óta ezt mondom én is, de eddig nem akadt egyetlen liberális értelmiségi sem, aki egyetértett volna velem. Most meg úgy jönnek elő vele, mintha ők mindig is úgy gondolták volna, hogy a zsidóság egy nép, és nem vallási felekezet. Hozzáteszem, a hatályos jogszabályok értelmében a zsidóság Magyarországon ma is vallási felekezet, és nem kisebbség. Ateista vagyok, senki ne várja, hogy a keresztény egyházak harcos védelmezője legyek. Liberális is vagyok, a szó anti-szdsz-es értelmében, tehát azt se várja senki, hogy az ilyen mondatok kimondhatatlanságát kőbe véssem. Mégsem tudtam gondolataimban szó nélkül elmenni a nyilvánvaló inzultus mellett. Két okból sem. Először is végtelenül felbosszant, hogy a baloldali értelmiségnek nevezett képződmény a magyarságot a kereszténységgel azonosítja. (nyilván a Bartus nevű tébolyult ember is ezért irtaná ki a katolikusokat) Ez baromság! Nem a vallásnak van társadalma, hanem a társadalom (egy emberi kultúra) rendelkezik a kulturáliselemek sokaságával, amelyből csupán egy a vallás. Persze, Bartus ettől még mondja csak ki bátran, mit gondol a magyarokról. Az egymásról való vélekedés őszinte kinyilatkozásai csak erősíthetik a társadalom, az állam belső tartásának megszilárdítását. Abban az értelemben létező ateistaként, hogy az egyházakat nem tartom elfogadható útnak a megismerés, a lét elfogadásának útja felé, úgy vélem, a keresztény egyházat mégis fokozott jogi védelemben kell részesíteni. Itt érkezünk vissza a morális alapok megszilárdításának szükségességéhez. A katolikus egyház államalapító tényező. Ha nincs az egyház, talán (sőt nagy valószínűséggel) magyar állam sincs. Az állam, a társadalmi lét forrását feltétlenül szükséges valamiféle szakrális attribútummal felruházni, ha úgy tetszik ünnepi ruhába öltöztetni, jól felfoghatóan elkülöníteni a profanitásoktól, hogy a társadalom minden egyes tagja, minden helyen és időben pontosan tudja, olyan érték hordozójáról van szó, amelyet minden körülmények között védeni, óvni kell. Ehhez nem kell hívőnek lenni. Nem Istenhez kell hűnek lennünk, elég annyi, ha a költő szavait megfogadva csupán hazánkhoz leszünk azok. Haza – olyan ritkán használjuk ezt a szót az országunkra. Pedig ez a szó fejezi ki legjobban, hogy mit jelent egyazon nemzethez tartozni. Olyan közös tudatot, amely egy bizonyos helyhez szimbólumok sokaságával van kötve. Nemzethez tartozni nem jelent egy bizonyos állam területén történő együttélést. Nem jelent vérségi köteléket sem. A törzsi eredet szerint való összetartozás ma már nem lehetséges. Ami nem jelent egyet azzal, a szintén baloldali értelmiségiek által terjesztett ostobasággal, hogy nincs is igazi magyar ember, mert mindenféle nációk keveredésének eredménye a mai társadalom. Való igaz, Európában nem nagyon találunk olyan szubkultúrákat, melyek megőrizték volna homogenitásukat az évezredek során. Magyarnak lenni tehát identitás kérdése. Olyan összekötő kapocs ez, amely azon szimbólumrendszerekhez való viszonyunkat tükrözi, amelyek tudatunkban Hazaként jelenítik meg a magyar államot, Magyarországot. Mindazon magyar állampolgárok, polgártársaink, akik a magyarság, a magyar kultúra szimbólumrendszerét valamilyen okból elutasítják, azt utálatosnak találják, nem részei a magyar nemzetnek, csupán magyar állampolgárok. Tegyük hozzá, nem kell feltétlenül a nemzethez tartozónak lenni ahhoz, hogy hasznos és megbecsülést érdemlő polgára legyen valaki az államnak. De iure sem lehet kevesebb egy állampolgár a magyar nemzetiségű személynél. A morális alapokat, az erkölcsi értékrendet tekintve már más a helyzet. Egy egyszerű állampolgár, aki a magyar nép szimbólumrendszerét nem tekinti sajátjának, vagy azzal szemben ellenérzést táplál, nem lehet része a társadalmat feltámasztó morális építmény tartópillérének sem. Nem én ítélem őket erre, hanem ők magukat. Társadalmi státuszukat szabad akaratból határozták meg, és határozhatják meg a továbbiakban is. Az állam, mint a társadalmat jogi keretbe foglaló valóságos tér nem azonos a nemzeti identitástudat által szimbólumok erős kötelékével létrehozott haza képzetével. Annak ellenére sem, hogy mindkettő valamiféle erkölcsi értékrend mentén szerveződik. Azonban míg az állam a maga valóságával, fizikai kiterjedésével körülvesz minket, a haza bennünk él, egy elszakíthatatlan lelki kötelék. E kettősség egymás ellen hatása figyelhető meg a mai magyar valóságban, amikor a baloldal a Magyar Köztársaság, tehát materiális, a megfogható, közjogilag érvényesíthető mellett voksol, a jobboldal pedig Magyarországot választja, ami a hazát, a bennünk élő, elvont szimbolikával, érzésekkel leírható valamit jelenti. A nemzeti identitástudatot elpusztító szocialista világnézet a rendszerváltozással nemhogy nem szűnt meg, nemhogy nem irtottuk ki írmagját is, mint az szükséges lett volna, hanem eltűrtük integrálódását a nyugatias közgondolkodásba, hagytuk, hogy a nemzetközi nagytőke globalista felépítményének kötőanyaga legyen. Hagytuk, hogy politikai erővé kovácsolódjon, és feleméssze a magyarság maradék morális tartalékait is. A kormány legfontosabb feladata, hogy az állam és a haza egymás ellen hatását felszámolja. Ennek egyetlen legális, és morálisan elfogadható módja az alkotmányozás, egy Új Alkotmány megalkotása, amelynek kizárólag a nemzet erkölcsi értékrendje lehet az alapja. Ebben az Új Alkotmányban a személy egyéni szabadságjogait kell harmonizálni a közösség érdekeivel. Szem előtt tartva az egyén elsődlegességét, mint a Teremtő által belélehelt értelem egyetlen letéteményesét. Elfogadva azt a tételezést, hogy az egyén csak akkor lehet a társadalom hasznos tagja, ha szabadságjogaiban nem szenved korlátozást. Az Új Alkotmány feladata, hogy a társadalmi igazságosságot visszahozza az elvont fogalmak köréből a mindennapok valóságába legfőbb alapelvként, követendő útmutatásként. Nem kell több alulfizetett korrupt rendőr, nem kell több jól megfizetett korrupt rendőr sem. Nem kellenek olyan elvont fogalmak, mint „bírói szabadság”, amely bármilyen körülmények között engedélyezi a szabad mérlegelést, vagy az egyén szubjektív, gyakran előítéletekből táplálkozó véleményének törvényi erőre emelését. A törvények szövegének egyértelművé kell tenniük a törvény célját, amelytől eltérni ne lehessen. Vagyis az ítéleteket, nem a törvény szövegére kell alapozni, hanem a szövegben megnyilvánuló célokra. Nem kellenek ügyészségek, amelyek csak közelgő választások idején a biztosnak vélt eredmény miatt kezdeményeznek eljárásokat a választásokon vélhetően vesztes fél köreiben. Az ilyen alja szervilizmust csírájában kell elfojtani, akár úgy, hogy az ügyészség jelenlegi rendszerét felszámolja, és jogkörét szigorúbb keretek közé szorítja. Sajnos a Fidesz éppen ezzel ellentétesen cselekszik.

Orbán Viktor nem ígért semmi olyat, amit én itt elmondtam. Munkahelyeket ígért fáradt, elgyötört embereknek, de nem ígérte a gyógyulás lehetőségét beteg lelkeknek. Erős középosztályt ígért, amelyhez a még erősebb burzsoázián, és a városi mélyproletárságon, a vidéki mélyzsellérségen keresztül vezet az út.