A tegnapi békemenet, amely formálisan a kormány melletti kiállásról szólt, Gandhi erőszakmentes mozgalmának utánérzeteként maradt meg bennem. Ezt csak erősítette az a telefonbeszélgetés, amelyet édesanyámmal folytattam le még az este folyamán. Teljességgel idegen az én mentalitásomtól, értékrendemtől az agresszióra szelídséggel válaszolni. Néhány évvel korábban egészen bizonyosan távol maradtam volna egy ilyen demonstrációtól. Be kell látnom, öregszem. Éppen tegnap lettem 44 éves.
Amikor Bayer Zsolt bejelentette, békemenetet szerveznek a kormány melletti kiállás demonstrálására, azonnal tudtam, ezen a meneten magam is részt kívánok venni. Ebbéli elhatározásomban erősítettek a strasbourgi Európa Parlament plenáris ülésének nyilvánossá tett vitáján látottak és hallottak. Annyira magával ragadott annak hangulata, hogy az a képtelen gondolat is megfogalmazódott bennem, talán most van utoljára lehetőségem Magyarországért kiállni, mert, amikor legközelebb hazajövök, már nem is lesz olyan, hogy Magyarország.
Ó, nem, rám nem Cohn-Bendit úr groteszk, bazári rettegési jelenete volt hatással! Vagy, ha hatással volt is, hát nem úgy, ahogy ő szerette volna. A francia politikus tébolyult üvöltözése, jól tudom, színjáték volt. Nem kétlem, ő maga is kiválóan mulatott saját előadásán. Ami igazán sokkolt, az a precízen összehangolt gyűlöletáradat volt, amely egyértelműen a teljes magyarság felé nyilvánult meg. Nem véletlen, hogy szinte minden, nyálat fröcskölve acsarkodó parlamenter kihangsúlyozni igyekezett, a „bírálat” nem a magyaroknak, hanem csupán a magyar kormánynak szól. Kérem szépen, ha ők maguk is nem érezték volna mennyire egyszerűen olvasható aljas, zsigeri gyűlölködésük valódi célja és tárgya, nem igyekeztek volna mentegetőzni jó előre.
Tudomásul kell vennünk, minket, magyarokat Európa egy bizonyos, különböző diszciplínák terminológiáival jól körülírható társadalmi csoportja internacionáléban utál, mint a szart, bayerzsótisan mondva. Persze, eddig is tudhattuk, hogy egyes nemzeteknek nem vagyunk szíve csücske, régi keletű már a mi rossz viszonyunk velük. Évszázados sérelmeket kérnek számon rajtunk, többnyire racionális alapozottság nélkül. No, de magyarázza el nekem valaki, mit ártottunk az osztrákoknak, németeknek vagy franciáknak? Éppen fordítva van mindhárom nemzet esetében, nekünk van okunk ferde szemmel nézni rájuk. Ezért is álságos ez a mostani brutális megtámadása hazánknak, mivel az eszeveszett gyűlölködésükre adott reakciónk nem azok felé irányul, akik felé pedig helyesen kellene, hogy irányuljon.
Ezért volt kiváltképpen helyénvaló a szombati békemeneti demonstráció. Úgy vélem, a jelenlegi nemzetközi és hazai miliőben nem artikulálható helyes értelmezés, s akkor már jobb, ha rossz érzéseinkben összefogódzva, egymást támogatva, oltalmazva csendben vonulunk az utcára, néma sikollyal arcunkon, mi is itt vagyunk, és élni szeretnénk, nem érdemlünk pusztulást. Mert senkinek ne legyenek kétségei, a fékevesztett gyűlöletáradat legvégén nem marad állva magyar. Alighanem beledöglünk az európai demokráciába.
Ne legyünk álszentek, mi is hibásak vagyunk abban, hogy ez a helyzet kialakult. Elsősorban is az elhazudott rendszerváltással, amelynek hőseként tiszteljük még ma is a hazánkat évtizedekre lebénító Antall Józsefet. Tudom én jól, nem lehet már visszacsinálni az egészet, vagy kimondani, hogy 90-ben nem volt rendszerváltás, csak hatalomátmentés egy új politikai konglomerátumba. Minden a szemünk előtt történt, mint valami bűvészmutatványban, és mi csak ámultunk. Mire világossá vált, hogy illúzió áldozatai lettünk, társadalmunk olyan súlyos erkölcsi és kulturális károkat szenvedett, amelyet túlélnünk nem lesz könnyű.
A hazánkat évtizedekig mentális és fizikai béklyóban egyaránt tartó elvtársauraink szépen visszavették az irányítást, s ha lehet, egy sokkal álnokabb rendszert építettek ki. Helyesen ismerték fel, hogy a fizikai kényszer jóléti függőséggel való felváltása hosszú időre garantálja részükre a hatalmi pozíciót. Húsz évig sikerült fenntartaniuk a káprázatot, s minden bizonnyal tovább is mehetett volna, ha nyugati szövetségeseik nem hajszolják válságba az egész világot. Az illúzió szertefoszlott, s mi itt állunk döbbenten országunk, társadalmunk, kultúránk romjain.
Ebből döbbenetből fakad Orbán Viktor messianisztikus tulajdonságokkal való felruházása. Érthető tehát a magyarság irracionális viselkedése, s ugyancsak irracionális elvárásai a választott vezetővel kapcsolatban. Csakhogy Orbán Viktor nem egy szakrális lény, hanem ember csupán, és annak sem hibátlan. Habár kétségtelen, hogy Európa, ha nem a világ egyik legnagyobb formátumú politikusa, számtalan olyan emberi hibája van, amely éppen népe és nemzete egyes csoportjainak körében teszi őt szalonképtelenné.
Itt szeretnék visszautalni édesanyámmal folytatott esti beszélgetésemre. Szegénykém, a szülinapomon köszönteni hívott, én meg közöltem vele, ha ő magyar, akkor én hottentotta vagyok. Zokon vette. S hiába is próbáltam megmagyarázni, miként is értettem mindezt, falra hányt borsó volt. Kudarcot vallottam. Ne haragudj, édesanyám! Nagyon sajnálom, amit mondtam.
Az történt, hogy megpróbáltam a védelmembe venni a kormányt. Jó anyám szerint Orbán mindent elvesz az emberektől, pont, mint a többi. Erre én azt mondtam, hogy mindent elvesz, de a hazánkat nem. A többiek viszont a hazánkra is fenekednek. Nem tudom, miért vártam, hogy egy vidéken élő ember megértse ezt, hiszen magam is jól tudom, Orbán Viktor pont annyira hagyta magára a vidéket, mint elődei. Ők nem érzik a választott vezető közelsége árasztotta meleget, ott zord tél uralkodik a szívekben. S amikor a nép didereg, a legkisebb sérelem is igen érzékenyen érinti őket.
Az én édesanyámnak az fáj a legjobban, hogy nyugdíj helyett jövedelempótló támogatást kap. Azt mondja, nem kell neki támogatás, ő 40 évet ledolgozott az életéből, megérdemli a nyugdíjat. Igaza van, megérdemli, a kormány mégis elvette tőle, tőlük pusztán azért, mert adminisztrációs rendszerében jogtechnikai szempontok érvényesülnek csupán, emberség meg semmi. Semmi, kedves Viktor! Ennek ellenére mentem én el demonstrálni melletted, ezt jól vésd észbe! Nem biztos, hogy sokáig lesz alkalmad ilyen kiállás kedvezményezettje szerepében tetszelegni, ha a társadalom különböző csoportjait egyrészt egymás ellen hergeled, másrészt elidegeníted magadtól.
Ne legyenek illúziói senkinek, a rokkantsággal kapcsolatos felülvizsgálatok ugyan fülön csíptek súlyos visszaéléseket, de annak árán, hogy a rokkantakra most mindenki ujjal mutogat, hogy „biztos ez is csak kibulizta magának”. Miközben fogyatékkal élni valami elképzelhetetlen mentális traumát jelent. Nem hiányzott még külön az egészségesek gyanakvása is.
Visszatérve a nyugdíjakhoz, bizony érdemes elgondolkodni, micsoda képmutatás 40 év küzdelmes élete után valakit nyugalmából átrángatni egy megalázó gyámolított státuszba. Bizony, Viktor, oda kellene figyelned az ilyen szimbolikus jelentésekre is. Néha le kéne vetkezned ezt a kibaszott technokrata imágót, és helyette egyszerűen csak érző embernek lenned. Ezt is elvárják tőled, ha nem tudnád. És elvárom én is, aki nem szavaztam rád, de a nehéz percekben melletted állok.
A kormány úgy vonta meg a nyugdíjakat, s helyezte gyámolított státuszba a munkában megfáradt idős embereket, hogy közben az eddig őket megillető egyéb kedvezmények felől sem lehetnek biztosak, mert arról a kormány egyelőre nem mond semmit. A nyugdíjasok sem hülyék, megérdemelnék, hogy őszinteséggel fizetünk eddigi fáradozással telt életükért.
Mindezt feltétlenül szükségesnek tartottam leírni, hogy mindenki értse, nem elég egyszer kiállni a kormányunk mellett a külföld agresszív támadásaival szemben. Szükséges életünk minden napján odafigyelni embertársainkra, akikkel jó össze kapaszkodni a bajban. Napról napra építeni kell közösségünket, a magyarok közösségét, mert elvesznek értékeink, amelyek úgy kötnek minket földünkhöz, mint gyökerek a fát. Mivé leszünk gyökereink nélkül?
A tegnapi nap számomra egyébként is mozgalmas volt. Részt vettem egy ünnepségen, ahol a jövő értelmiségének méltatásáé volt a központi szerep. Mint minden ilyen rendezvényen, a Himnusz eléneklésével indult a program. Egészen elszomorodtam, hogy az emberek szégyellik énekelni a magyar Himnuszt. Lesütött szemmel álltak csupán a kishitűség mementójaként. Azt kérdeztem magamban, „miért van ez így, miért kell így lennie? A Himnuszban, a hagyományainkban megőrződött magyarságunk csendben elhalványul, mert nem teremtünk elég alkalmat a közösségtudat felemelő érzésének átélésre.
S bizony, ezért is felelős a magyar kormány, amikor érzéketlen kezekkel nyúl a társadalmunk lerombolt morális felépítményének romjai alatt málladozó alapokhoz. Amikor egy szellemi kisebbség értékrendjét úgy erőlteti nemzetére, mint az alapvető emberi értékeket kizárólag hordozó értékrendet, amely az alapvető emberi jogok érvényesülésének egyetlen garanciája is egyben. A kormány tévúton jár, s csak reménykedni tudok, hogy a tegnapi demonstráció jobb belátásra bírja.
