E három szó időleges triumvirátusa tart ma igényt leginkább a közvélemény figyelmére. Közeledvén jeles ünnepünk, a Pride, felerősödnek a szimpátia és unszimpátia hangjai egyaránt. A magukat mértékadónak tartó személyek és sajtóorgánumok sietve alkotnak véleményt a témában. Értelmezgetnek, elemezgetnek, moralizálgatnak. A vélemények sokszínűsége éppenséggel passzol magához az eseményhez, ugyanakkor mélyebb értelmet keresve a közlésáradatban, alapvetően kétféle felfogást különíthetünk el.

Egyik felfogás a gondolati szabadság határait feszegetve ad értelmet a világnak, amelyben élünk, s amelynek elsődleges funkciója, hogy holnap is éljünk (valahogy). A másik felfogás egy tradicionális, szigorúbb szabályok szerint értelmező attitűd, az értékrend időtlenségét preferáló hozzáállás.

Természetesen nekem is van véleményem. A problématerület mélyértelmezésének aspektusából tekintve, amit én el tudok mondani, nem képez önálló szemléletet, csupán a két, eltérő látásmód egyikét bontanám ki a rendelkezésemre álló nyelvi eszközkészlettel, remélve, hogy egy-egy neuralgikus pontra rávilágítva kontrasztosabbá tehetem a képet.

Ellenzem a Pride-ot. Nevetségesnek, aljasnak és a társadalmi dekadencia egyik emblematikus jelenségének tartom. Azonban ennek ellenére nem tiltanám be. Sőt, két okból is preferálom a megrendezését: egyrészt, hogy a hagyományos értékrendet bármilyen okból tartani képtelenek is szót kaphassanak, kiereszthessék a gőzt, másrészt, hogy mi is szembesülhessünk, van a miénktől jócskán eltérő értékrend és társadalmi hovatartozást kifejező magatartás.

Pride. Angol szó, büszkeséget jelent. Nagyjából úgy értelmezhetjük, hogy a melegek és más, szexualitásukban az általánostól eltérő személyek és csoportok emeljék fel a fejüket, ne járjanak lehajtott fővel, szégyenkezve, mert nincs rá okuk. Ez egy abszolút elfogadható álláspont, véleményem szerint sem lenne egészséges egy olyan társadalom, ahol ezeknek az embereknek rejtőzködniük kellene és szégyenkezniük valami olyannak okán, aminek felelőssége nem terelhető rá senkire sem.  

Ennek alapján a Pride nyugodtan lehetne egy méltóságteljes esemény is. De nem az! A Pride egy magamutogató, devianciájával kérkedő, a hagyományos értékrendet életképekben becsmérlő, ocsmány buzikarnevál, amelyre nem lehet büszke egyetlen épelméjű ember sem, függetlenül a szexuális szokásaitól. A Pride egy balliberális politikai rendezvény, ahol a balliberálisok minden beléjük szorult aberráltságukat ránk okádhatják, ahol kiélhetik a létünk okozta frusztráltságukat.

Felidézném egy ismert blogger, bbjnick gondolatát erről. Ő a tömegbázisok manipulálását, mint az ellenkező világnézetű társadalmi csoportokat és törekvéseket elpusztítani óhajtó, egyeduralomra törő eszmerendszer eszközét jeleníti meg:

„A jakobinusok anno a városi csőcseléket találták meg és őket uszították, velük gyilkoltatták le a hierarchiát és a tekintélyt. A kommunisták a proletárokat használták arra, hogy kiirtassák velük az emberi közösségből a szolidaritást és a humánumot. A mai (Fe-győr-féle) forradalmároknak már csak a deviánsok és aberráltak maradtak bázisul: s mivel a feladat eszközhöz kötött, így a cél sem lehet más, mint az embervolt megsemmisítése.”

Véleményével egyetértve úgy gondolom, ma az ilyen szimbolikus események alapvetően nem felszabadítják az LMBTQ-társadalom tagjait, hanem életfogytiglan tartó politikai rabigába hajtják őket, megkötve egyetlen világnézeti lehetőség mellett, elorozva a más szemléletekre való nyitottságot, ellenséggé téve mindenki mást, aki azon az értelmezési körön kívül esik.

S ha már demonstráció, akkor nem mehetünk el szó nélkül a mellett sem, hogy milyen jelszavakat tűztek szivárványos zászlajukra a mi büszke másaink. Nem kisebb alávaló ostobaságot, mint azt, hogy a „szerelem” és a „család” fogalmának tartalmát egy torz értelmezés eredményeképpen megváltoztassák úgy, hogy ebbe a változásba mi a tolerancia és nyitottság jegyében beletörődjünk, hangunkat se emeljük fel.

Amennyiben ugyanis nem méltóztatunk ezen, - számukra progresszívként megjelenő – hitvány komédiában önként és dalolva részt venni, úgy mindenféle bélyegeket ragasztanak ránk. Homofób, rasszista, xenofób, náci, antiszemita (minden buzi néger és zsidó is lenne egyben?), troglodita csökevény, klerikálfasiszta, stb. Csupa olyan jelzők, amelynek birtokosai egy boldogabb emberi társadalomban nem kívánatosak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket a dehonesztáló megjegyzéseket azért teszik ránk, mert a szándékuk nem más, mint egy nélkülünk való világ létrehozása, egyszerűbben fogalmazva népirtás. Politikai, világnézeti alapon. Figyeljük meg, szó nincs alternatíváról vagy a mi nézeteink eltűréséről! Egy balliberális dzsembori mindig az egyetlen helyes látásmódnak és csakis annak a létjogosultságáról szól.

És ez az a pont, amikor határozottan ellent kell állnunk. Ki kell mondanunk, hogy kultúránknak és értékrendünknek az idő próbáját kiálló fogalmait nem lehet vele összeegyeztethetetlen tartalommal feltölteni. A szerelem férfi és nő egymás iránti érzelmeit jelenti, a család pedig a férfi és nő szerelméből fogant gyermekkel kiegészült legkisebb társadalmi egységet.

Világnézetemben osztozó, ám nálam engedékenyebb embertársaim ilyenkor példaként említik fel történelmünk jeles személyiségeit, akik homoszexuálisok voltak és voltak érzelmeik egy másik ember, egy azonos nemű ember iránt. Felhánytorgatják az ókori görög és római társadalomban (bizonyos történészi értelmezések szerint) markánsan jelen lévő homoszexualitást, mint társadalmilag elfogadott jelenséget.

Igen. És? Az elfogadottság, a toleráltság nem jelenti annak a társadalom hagyományos értékrendű tagjaira erőltetését, ami manapság zajlik. Nem jelenti azt, hogy ma tagadnánk az azonos neműek érzelmeinek létezését, miközben az ókorban meg elismerték. Teljesen nyilvánvaló, hogy azonos neműek is éreznek hasonlót, mint egy férfi és egy nő érez egymás iránt. Ám ez nem szerelem, mert a szerelem szavunk a férfi és nő egymás iránti érzelmének megnevezésére született meg.

Mondok valamit! Az öt hónapos kisfiamnak is gügyögöm sokszor, hogy „apa tündér kis szerelme”. És az is biztos, hogy annyira szeretem, amennyire emberi lény egy másik emberi lényt csak szerethet. Erre az érzésre mégsem mondjuk, hogy szerelem. Nem mondjuk szerelemnek a házi kedvencek iránt érzett érzelmeinket sem, noha szinte bármire képesek lennénk értük is.

Azt mondom hát, legyenek kedvesek az LMBTQ-társadalom tagjai és a szubkultúrájuk nyelvi rendszere nyújtotta lehetőségeket kihasználva teremtsenek a fogalmaiknak saját neveket, ne a miénket akarják megváltoztatni. Nem véletlenül alapvetése a társadalomtudományoknak, hogy egy kultúrát kizárólag a saját fogalmi rendszerén belül lehet értelmezni. Amennyiben rájuk a saját fogalmi rendszerünket kíséreljük meg alkalmazni, félreértjük őket, félreértjük egymást.

Határozottan állítom, hogy semmiképpen sem járható az az út, amit a balliberális globalista politikai konglomerátum erőltet, hogy tudniillik a saját fogalmaink tartalmát változtassuk meg, mert attól elfogadóbbnak látszunk. Orbitális baromság! Hogy eddig akkor miért nem volt probléma, miért is nem merült fel egyáltalán, hogy vágyaiknak, gondolataiknak új nevet adjunk/adjanak? Elmondom két példán keresztül.

Csőtöréskor a szakember úgy hárítja el a problémát, hogy nem hagyja csöpögni, szivárogni sem. Amikor tehát a családot és a szerelmet torz kreatúrák el akarják orozni tőlünk, nem hagyunk nekik engedményt. SEMMIT!!! Sosem vitatta senki Nagy Sándor vagy Oscar Wilde őszinte érzelmeit. S amíg a homoszexualitás elfogadásának társadalmi folyamata nem jutott abba a fázisba, hogy szinte szégyenkeznünk kell, ha nem megyünk ki egy ordenáré buzifelvonulásra, addig nem érdekelt, hogy az ő érzelmeiket is szerelemnek nevezték.

Mert eddig csak csöpögött a toldásoknál, most meg csőtörés van. Nem fogjuk úgy kijavíttatni, hogy „ej, ugyan maradjon már az a kis csöpögés!”. Tehát nincs, nem lehet szimpatizáló megalkuvás. Találjanak a saját szubkultúrájuk nyelvi rendszerében szavakat az érzelmeikre is, ne a miénket torzítsák el! Mert ezt teszik. Már szerelem az is, ha három férfi él párkapcsolatban.

Nem tréfálok, valami spanyol ajkú férfi trió házasodott össze, és nekünk el kellene fogadnunk, hogy az ő együttlétük család és szerelem. Nem, itt a vége a toleranciának! És visszavesszük azokat az engedményeket is, amiket eddig kaptak: ők nem szerelmespárok és nem család. Slussz!

S akkor jöjjön a másik példa!

Amikor bemegyek egy vegetáriánus étkezdébe, - nyilván nem önszántamból – és olyanokat olvasok az étlapon, hogy "búzahús", "gabonakolbász", „szejtán pörkölt” vagy „székelykáposzta”, akkor elgondolkodom, miért nevez el valaki arról valamit, amit amúgy megtagad. Szóval egy a hústól valamilyen okból undorodó ember miért ad húsétel nevet az ételeinek. Iszonyat morbid, nem?

Hát ezért is nem értem az LMBTQ-sok ragaszkodását a mi értékrendünk szerinti terminológiákhoz. Miért akarják elvenni tőlünk? Mire kell nekik valami, amihez nincs képességük?

Most komolyan, szervezzünk buziellenes felvonulásokat, őket okolva, amiért mi nem vagyunk képesek azonos neműekkel szexuális kapcsolatra? Mondjuk rájuk, hogy kirekesztőek, hogy ők a felelősek a mi hiányosságunkért? Szólítsuk fel őket, hogy változtassanak az életvitelükön, mert azzal sértik az érzékenységünket? Mert ők ezt teszik. Kényszeríteni akarnak minket olyasmi elfogadására, ami ellentétes az értékrendünkkel, el akarnak venni tőlünk valamit, ami sosem lehet az övék, miközben szabadságuk van abban, hogy kizárólag rájuk jellemző fogalmakkal nevezzék el szubkultúrájuk egyes elemeit.

A kényszerítés, az ellehetetlenítés, a tudományos tények meghamisítása nem teszi elfogadhatóbbá az LMBTQ társadalmi csoportot. Sokkal inkább erősíti a szembenállást, mint egyetlen lehetséges kapcsolatot egymás között. Ám a globalista/internacionalista balliberálisoknak semmilyen ár nem drága, hogy abszolutisztikus törekvéseiknek érvényt szerezzenek.