Bevezető
Amiről írni akarok, az valójában nem létezik. Egészen pontosan a fogalom ugyan létezik, csak éppen szó sincs semmiféle szemléletváltásról a tudományos gondolkodásban. Márpedig az emberi társadalom jelen állapotában elengedhetetlen, hogy megtörténjen a paradigmaváltás. Elmaradása tulajdonképpen magát a tudományos gondolkodás létét kérdőjelezi meg. Annak, ha az egyébként is dekadenciába hajló emberi társadalom elvesztené a motorját, jövőnkre nézve beláthatatlan következményei lennének. A tudományos gondolkodásnak minden korban a változó és növekvő társadalmi igények kielégítésére kell szolgálnia. Bizonyos időközönként éppen a megváltozott társadalmi körülmények követelik meg a tudományos gondolkodás paradigmaváltását. Az utolsó valós paradigmaváltás valamikor a XIX. Század végén, XX. Század elején volt. Azt megelőzően számtalanszor, aminek köszönhetően megszületett a modern ember társadalma. Azonban eltelt száz év, és a társadalom korábbi dinamikus fejlődése megállt. Ennek okát én egyértelműen a tudományos eliten belül zajló káros folyamatok eluralkodásában, a tudományos gondolkodás dogmatikussá válásában látom. A tudományos gondolkodás, habár egy zárt rendszeren belüli gondolkodást jelent, ez valójában csak a módszertanára érvényes, mert egyébként a kreatív, nyitott elme művészete. Az a gondolkodásmód, amely ugyan megtartja a módszertani alapokat, de a változó igényekre és körülményekre képtelen reagálni, nem lehet tudományos, hiába is nevezzük annak. Az a gondolkodásmód, amely az emberi társadalom fejlődésének nem motorja, hanem inkább egy állapot megcsontosodását igyekszik előidézni, nemcsak hogy nem tudományos, de rendkívül káros az egész emberi fajra, fajunk jövőjére nézve.
A tudomány és múlt
Mivel a tudományos gondolkodásról való polemizálás alapvetően az emberi faj eredetének kapcsán merült fel bennem, elsősorban olyan tudományterületekre koncentrálok, amelyek közel állnak a témához. Mint a történelemtudomány, antropológia, régészet, pszichológia, szociológia, nyelvészet, s mintegy mellékszálként a fizika és csillagászat. Fajunk eredetét elsősorban a régészet és a történelemtudomány kutatja. Nem mindegy tehát, hogy e két fontos tudományterületen milyen paradigmák mentén folyik a diskurzus.
A tudományos gondolkodás ma úgy borul rá a vizsgált területre, mint a sivatag homokja letűnt fáraók sírboltjára. Mindaz az eszmerendszer és módszertan, amelyhez a jelen tudósai foggal-körömmel ragaszkodnak, múltunkat nem előássa évszázadok, évezredek földrétegei alól, hanem még melyebbre temeti. Talán olyan mélyre, hogy már nem lesz módunk a felszínre hozni azt, és tisztán, sértetlenül átnyújtani az emberiségnek.
Mikor siklott minden félre? – Amint a bevezetőben említem, úgy száz éve lehetett. Azt megelőzően ugyanis egészen más volt a tudományos gondolkodás metodikája. Például az egyiptomi piramisok rejtélyét kutató történészek és régészek még szakavatott ismerői voltak a kultúrának. Éveket, évtizedeket töltöttek terepen, azaz Egyiptomban, és tanulmányozták a rég letűnt kultúrát annak hagyatékán keresztül. Amikor Champollion megfejtette a hieroglifákat, hamar akadt másik tucatnyi tudós, aki úgyszintén bejárta a Champollioni utat, és saját észrevételeit, tapasztalatait magával Champollionnal vitatta meg. Levelezések, esszék, egyéb tudományos értekezések tanúsítják, hogyan művelték az akkoriak e mesterséget. Amikor leült hat egyiptológus egy asztalhoz, hogy egy csésze tea és sütemény mellett megvitassák álláspontjaikat, hat, a hieroglifákat tökéletesen olvasó ember ült egymással szemben. Ellenben, ha ma leül hat egyiptológus eszmét cserélni, csak arról diskurálnak, mint vitatkoztak nagy elődeik. S talán nem is rendelkeznek a hieroglifák olvasásának képességével. Terepmunkáik nem szólnak másról, mint valamely nagy előd munkásságának igazolásáról. Önálló gondolataikat, ha vannak, annak szolgálatába állítják. Lemondva az ember egyik alapvető képességének szélesebb körű használatáról, a kreativitásról, amely az absztrahálás alapképességünk nélkülözhetetlen katalizátora. Kreativitás nélkül az elvonatkoztatási képesség (absztrahálás) gépiessé, a már megszerzett ismeretek (legtöbbször) helyes alkalmazására korlátozódik, ergo visszafejleszti az elmét. Senki nem nevezheti magát tudósnak, aki nem képes mást tenni, mint elődei igazát támogatni, még akkor sem, ha ebben a tevékenységében egyébként találékony. A tudomány múlthoz való viszonyának romlása, tehát ott mutatkozik meg először, hogy képtelen túllépni a múlt árnyékán, árnyain. A másodszor pedig ott, hogy a múlt tudósaira ható társadalmi konvenciókat egyszerűen figyelmen kívül hagyja, elutasítva ezzel a változtatás, korrigálás lehetőségét, ami pedig a tudomány halála. Mégpedig azért a tudomány halála, mert dogmatistává teszi azt, kvázi tudomány-vallássá formálja. Maradjunk a hieroglifáknál! Nyilvánvaló, hogy a képírást lefordító Champollion nem tudott elvonatkoztatni saját kultúrája fogalmi rendszerétől, tehát a jelentéstani sémákat saját nyelvéből vette. Champollion korában nem volt űrutazás, de még légiközlekedés sem. Nem volt busz, troli és autó sem. És nem volt elektromos áram sem, hiszen Edison csupán 15 évvel Champollion halála után született, Tesla meg még csak Edison után kilenc évvel. Szóval, el tudjuk képzelni, jelen társadalmunkhoz képest Champollion milyen szegényes nyelvi eszközkészlettel rendelkezett. S neki azzal kellett jelentést adnia egy évezredekkel korábban letűnt kultúra szavainak, mondatainak. Champollionnak nem voltak szavai az elektromosságra, így, ha erre utaló rajzokat, képírást kellett értelmeznie, tévedhetett. Vajon tényleg tévedhetett olykor? Tévedhetett minden, az ő korában élt egyiptológus az egyes szóképek jelentését illetően? Miért ne? Emlékezzünk Descartes-ra! Jelenkorunk egyiptológusainak kötelessége lenne a hieroglifák újraértelmezése a modern ember fogalomkészletének segítségével. Mégsem akad egyetlen tudós sem, aki felvállalná e nemes feladatot. Nem szeretném, ha nagyon elragadna a fantázia, hiszen mégiscsak a tudományos gondolkodásról írok esszét, ezért nem boncolnám mélyebben, hogy vajon attól való félelmükben nem teszik, hogy egy, a mainál fejlettebb civilizáció nyomára bukkannának, s akkor meg hová lenne kétszáz év tudományos munkássága, hová lenne a tudósok presztízse. Erre majd visszatérek a tudomány és a jövő viszonyát boncoló fejezetben. Kell lennie egyéb magyarázatnak is, miért ragaszkodik annyira saját dogmáihoz a tudományos elit. Az egyik ilyen lehetséges magyarázat a dekadenciába fordult világunk hatása a benne élő egyedekre és egyedek csoportjaira. Miért pont a tudományos elit lenne mentes egy olyan hatás alól, amely állandó interakcióban van minden egyes személlyel, csoporttal? Miért pont egy tudós lenne képes túllépni a hétköznapok profán valóságán, amely családféltésben, egzisztenciához való ragaszkodásban is manifesztálódik a nap minden percében, órájában? Ugyan melyik tudós lenne hajlandó eldobni a katedrát, s vele a komfortos életet, hogy új szemlélettel állhasson elő, valami merőben újjal és szokatlannal? Az vesse a rájuk az első követ, aki a helyükben vállalná a párialétet, a gúnyt, amellyel korábbi társai illetnék. Aki egyszer már felkapaszkodott a citation index-létrán egy tudományos fokozathoz, az önként nem fog onnan lemászni.
A tudomány és a jelen
A tudomány egyetlen célja, - úgy tűnik – a tudományos fokozatok elérése. A fokozatokhoz vezető út pontosan megjelöli a tudósra váró feladatokat. Például megad egy citation indexet, amely a kezdetektől meghatározza egy tudós értékét. Idézni kell másoktól, kvázi utánozni őket, mint egy majom, ha a tudóspalánta egyre feljebb szeretne mászni a létrán. Tudományos fokozattal a zsebében aztán bárki bármekkora ökörséget összehordhat, mert nem lesz, aki megkérdőjelezze. A tudományos elitet összetartja az akolmeleg érzése. Hogy ez mit jelent? – Hatalmat, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmat. Gondoljunk csak bele, mondhatunk bármit, annak súlya van, és nincs senki, aki vitatni merné állításainkat, mert minden körülmények között számíthatunk társaink támogatására. Gondoljunk csak hétköznapi életünk egyes területeire, ahol közvetlenül találkozhatunk a tudományos elitek összezárásával, akár a mi kárunkra is. Gondoljunk az orvostudományra, amely eltusolni igyekszik tudósai hibáit, vagy az igazságszolgáltatásra, ahol a jogtudományt csúfolják meg nap, mint nap. A tudományok elkorcsosulása az egyetemeken kezdődik. Köszönhetően a hibás oktatási elveknek és rendszereknek, a fiatalok minden alapozottság nélkül kerülnek felsőoktatási intézményekbe. A középiskola ma már sem az életre, sem az akadémikus tudás befogadásának képességére nem tanít. Az egyetemeken pedig gátlástalan agylopás folyik. Ennek egyik legundorítóbb jelensége a szemináriumi dolgozatokból szemezgető egyetemi oktató. Egyes, már tudományos előélettel rendelkező személyek tanítványaik agyát megcsapolva ollóznak össze tudományos értekezéseket, növelve ezzel publikációik számát, ami pedig emeli a citation indexüket, ergo közelebb kerülnek az éppen áhított tudományos fokozathoz, amely a mások fölötti hatalmat jelenti. Igen, a tudomány ma nem akar mást, mint uralkodni, eluralni mindent. Megmondani másoknak, hogyan éljenek, mit tehetnek meg és mit nem, terelni az emberiséget, mint egy birkanyájat. A tudomány csupán ennyit akar, s talán ennyire is képes, nem többre. Csakhogy a valódi tudomány szolgálat, a valódi tudomány alázatos. Egy tudós, noha individuumként törekszik az önmegvalósításra, ennek útját kizárólag a közösség jobb szolgálatában látja. Egy igazi tudós nem önmaga boldogulását jelöli ki egyetlen célként, ahogy azt ma teszik sokan, magukat tudósként aposztrofálva. A tudósnak hasznos munkája adja társadalmi rangját, nem egyetemi katedra és kertvárosi ház felső-középkategóriás autóval. Egy tudós sosem materiális, kézzelfogható célokat jelöl meg, mint óhajtott eszményt. Egy tudósnak rendelkeznie kell akkora mentális potenciállal, hogy képes legyen felülemelkedni az átlagember életvitelét befolyásoló társadalmi jelenségeken. Egy tudósnak képesnek kell lennie befolyásolni a társadalmi jelenségeket, hogy azok olyan irányba mutassanak, amely az emberiség töretlen fejlődését eredményezzék.
A tudomány és a jövő
Mindannak tükrében, amit a tudományos gondolkodásról és annak társadalmi létszükséglet provokálta paradigmaváltásáról itt felvázoltam, végezetül fel kell állítanom valamiféle ideális jövőképet a tudományokkal kapcsolatban. A nagy büdös közhelyek felemlegetése nélkül ezt nem tudom megtenni, noha igencsak berzenkedek ellene. Igen, az első és legfontosabb teendő a dogmatizmus száműzése a tudományos gondolkodásból. Le kell rombolni a tudományvallás templomait, hájas papjait pedig örökre száműzni. Szükséges ledönteni minden tabut, amelyet a tudományosnak kimondott tézisek megkérdőjelezhetetlenségére állítottak. Vissza kell állítani a paradigmák megváltoztathatóságának lehetőségét, hogy a tudományos gondolkodás újra az emberiség szolgálatába állhasson, és képes legyen a megváltozott igényeknek és koroknak megfelelő megoldásokat találni az egyes problémákra. Mindezt könnyű leírni vagy kimondani, de sokkal nehezebb megtenni. Egy évszázad alatt megkövesedett masztodont kell rábírnunk, hogy piruettezzen. Szép feladat! Talán az oktatási rendszerek újragondolásával kéne kezdeni. Azon belül is elsősorban a kreativitás fejlesztésére helyezni a hangsúlyt. Nem egyforma séma szerint gondolkodó emberi egyedeket kell sorba állítani, hanem olyan ifjúságot nevelni, amelyik képes belátni a sokféleképpen való gondolkodás szükségességét és nagyszerűségét. Olyan tudományos elitet kell felnevelni, amelyik a sokféleképpen gondolkodó egyedeket képes egységbe kovácsolni az emberiség felemelkedésének érdekében. S bármennyire is fájdalmas vagy elszomorító mások életművét lerombolni, meg kell tenni, ha azzal valami jobbat, előremutatót alkothatunk. Lehet tisztelni emberként korábbi nagy tudósainkat, de nem prófétaként, aki az egyetlen igazság hirdetője volt.