(Gondolatok a kapitalizmusról)
Még szocializmus volt, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. S bár csütörtök éjszakánként tizenegy órától mindig meghallgattam a London Rádió magyar nyelvű adását, ahol már 84-ben pedzegették, hogy Kádár távozik és az utódja Grósz Károly lesz, még sem hittem, hogy a szocializmusnak valaha vége lesz.
Elfogadtam azt a rendszert, amiben élnem kellett. Olyan formában sosem voltam lázadó, hogy a szocialista társadalmi lét ellen emeltem volna fel a hangom. Egy sima Hofi-hipnotizált proli voltam. Ami mindig zavart: ha valamit lehetett volna gyorsabban, gazdaságosabban, empatikusabban, a fejlődésre koncentrálva is megvalósítani és működtetni, a sok fafejű miatt visszataszítóan primitív szinten tartották.
Nagyapám nagyon sokat korholt, amikor a rám bízott feladatot nem úgy hajtottam végre, amiként ő tette volna, vagy tette is fiatal korában. „Mert ez mindig azt keresi, hogyan lehetne könnyebben csinálni!” – pörölt. Szóval, a komplex rendszerekhez, illetve működésükhöz való vonzódásom már gyermekkoromban is megvolt, csak a fiatal és rendkívül bohém évtizedeimben, ha ezen képességemet használtam is, annak önző és élvhajhász indokai voltak.
Valamiért a problémamegoldó képességem alkalmassá tett engem arra, hogy az egyes élethelyzetekben, - különösen a szükséghelyzetekben – megtaláljam a leghatékonyabb megoldásokat.
Középiskolában a különcségem miatt reakciósnak bélyegeztek. Osztályfőnököm felvitt az igazgatóiba is, majd az osztálynaplóba bevezették, hogy „Reakciós”. Már túl voltam a harmincon, amikor felfogtam, mit is jelentett ez akkor. 90-ben egyáltalán nem zavart, hogy érettségi után nem mehettem egyetemre, hogy kartonom van az állambiztonságnál. 1990-ben aztán a mennyország megnyitotta kapuit számomra. Egyetemre járhattam, vállalkozó lehettem, habzsoltam az életet.
S valahogy közben mindig jutott időm hasznos dolgokra is. Anélkül, hogy koncentrálnom kellett volna rá. Sport, tanulás, munka, jótékonykodás és buli a végtelenségig. Az én napjaim 22 órából álltak. Tényleg nem aludtam többet napi két óránál. Egyesek szerint ez önpusztító életmód, nekem meg olyan pihekönnyűnek tűnt. Mert a rendszerváltozással beköszöntő kapitalista demokrácia az én rendszerem, abban tudok kiteljesedni leginkább.
Milyen mázlista vagyok, hogy semmit nem kellett tennem azért, hogy a számomra legkönnyebb helyzetbe kerüljek! Persze, a „semmit” azért idézőjelbe teszem. Ám az mégiscsak tény, hogy a rendszerváltozáshoz semmi közöm. Ahogy Magyarországon senkinek sincs hozzá köze. Hiába fényezik magukat sokan, hogy ők mekkora ellenállók voltak anno, s hogy milyen bátran szembe szálltak a hatalommal. Ugyan már! Az összes, magát rendszerváltónak felmagasztalóról kiderült már, hogy minimum besúgó volt, vagy a legjobb barátjának az apósa volt a belügyminiszter.
Azért lehetett rendszerváltozás, mert kivérzett az az ideológia, amelyet katonai erővel tartottak fenn. Minden ideológiai alapú rendszer, amely enged a szorításon, mindig elbukik. Így lett vége a Szovjetuniónak, a Szovjet Birodalomnak, a szocialista világrendnek. Lássuk be, azért jó sokáig kihúzta a mocsok! Már most megjósolom, a kapitalista demokráciát felváltó neo-bolsevizmus, az úgynevezett liberális demokrácia nem tart majd ilyen soká.
Intermezzo: Nem nagyon tudjuk definiálni a társadalmi változásainkat sem. Nem egyszerűen közhely az, hogy a liberális demokrácia felszámolta a tudományokat, s helyettük dogmákhoz ragaszkodó frusztrált, befelé forduló közösségeket hozott létre az egykori tudományok fellegváraiban, akadémiákon és felsőoktatási intézményekben. Manapság számtalan olyan „diszciplína” létezik, amely nem rendelkezik filozófiai megalapozottsággal, és önmagát képtelen meghatározni egy nyelv szemantikai szabályait is figyelembe véve. Éppen ezért jól érzékelhetően elkülönülő jelenségeket sorol be egyazon zavaros definíció alá. Ez nem tudomány! Intermezzo vége.
Akkor mégsem igaz Churchill állítása, amely szerint a demokráciánál nincs jobb társadalmi együttélési forma? Nos, akik szeretnek vezetőket, híres embereket tévedhetetlennek látni, azoknak csalódniuk kell, Churchill nyilvánvalóan tévedett. Ám ezt korábban már kifejtettem az Auxia Moralist taglaló első posztomban.
Először is azt kell kimondanunk, hogy a liberális jelzőt kapott demokrácia nem azonos azzal a demokráciával, amit Churchill annak idején idealizált. A liberális demokrácia egy torzó, s csakis úgy lehet szemléletesen bemutatni, ha Goebbels magyarázatát vesszük kölcsön a szocializmus és a szovjet bolsevizmus közötti különbség tekintetében. A náci ideológus a szovjet (ő zsidónak mondta) bolsevizmust a szocializmus vadhajtásának nevezte, amely ideológia kizárólag a nagyvárosok meddő aszfaltján volt képes megélni. És igaza volt! Illetve igaz ez a liberális demokrácia és a kapitalista demokrácia viszonylatában is. A vidék teljesen immunis erre az agysorvasztó, fajgyilkos ideológiára, tudniillik a liberális demokráciára.
Számomra a legfontosabb kérdés: miért szükséges a kapitalizmus a demokráciához? A válaszom: teljesen mindegy, minek nevezzük, kapitalizmusnak, vagy Miki egérnek, csakis az a társadalmi rendszer lehet demokratikus, amelyben a termelőeszközökhöz való hozzáférés általános érvényű, vagyis az egyénnek lehet saját tulajdona, és azzal szabadon rendelkezhet. Nyilván elengedhetetlen a rendszer állam általi szabályozása, illetve az állam lehetősége a beavatkozásra, amennyiben az szükségessé válik.
Hogy akkor mi a gond a liberális előtaggal ellátott demokráciával? – Röviden: kizárólag a devianciákat és degenerációkat támogatja, s azoknak nem csupán létjogosultságot követel, de kötelező imádatot is szankciók kilátásba helyezése mellett. Az emberek egyenlőségét általános érvénnyel kényszeríti a társadalomra, nem csupán a jog előtti egyenlőségre vonatkoztatva. Márpedig nem vagyunk egyenlőek! Sem biológiai determinációk, sem értelmi képességek és társadalmi hasznosság tekintetében. A liberális demokrácia minden ízében a gondolattalan-világtalan szovjet típusú bolsevizmus túlélése. A liberális demokrácia nem a rend egy fajtája, hanem az anarchiáé.
Adódik a következő kérdés: Lehet-e bármi is demokrácia, amely nem kapitalista, azaz a termelőeszközökhöz való hozzáférés nem mindenki számára azonos mértékben valósul meg? Egyik válasz szerint igen, lehet, mert az elnevezés számít, nem a tartalom. Tehát hívhatunk valamit demokráciának akkor is, ha nem az. A másik válasz a tartalomra fokuszál, s kimondja, nem, nem lehet demokrácia semmilyen társadalmi rendszer, amelyben a termelőeszközökhöz való hozzáférés valamilyen okból akadályokba ütközik a társadalom jelentős számú csoportjai számára.
S akkor már megkérdezhetjük: megvalósulhat-e a termelőeszközökhöz való azonos mértékű hozzáférés egy olyan rendszerben is, amely sem nem kapitalizmus, sem nem demokrácia? A válasz egyértelműen: igen. Hiszen teljesen mindegy, minek nevezünk valamit, ha a rendszer egyenlő lehetőséget biztosít mindenki számára a képességei fejlesztésére, az egyén kiteljesedésére, hogy az a kiteljesedése által hasznosabb tagjává válhasson a közösségnek.
A jelen társadalmi rendszer tehát, amelyben élünk, bizonyosan nem kapitalista demokrácia, hiszen a neve liberális demokrácia, és nem is demokrácia, hiszen a termelőeszközökhöz való hozzáférés mind szélesebb rétegek számára korlátozott. Különös módon a 60-70-80-as évek kapitalista gazdaságpolitikáját átvevő és azt egy torz formában működtető ázsiai országok inkább hasonlítanak demokráciára, noha egészen bizonyosan nem azok.
A liberális demokrácia, amely, mint mondtam, nem a rend egy fajtája, hanem az anarchiáé, ádáz harcot vív a kapitalista demokrácia ellen. A kapitalizmust imperializmusnak nevezi, amiképpen tette azt a szovjet bolsevizmus is, a liberális demokrácia előképe. Csakhogy már nem, mint a más országokat kizsákmányoló birodalmi attitűdöt, hanem, mint az adott állam polgárainak kizsákmányolási rendszerét támadja.
Miközben a jelen társadalmi keretek között a kapitalista demokráciafelfogáshoz külsőleg hasonlatos szemlélet csupán, mint a liberális demokrácia egyik politikai irányzata nyilvánul meg. Pontosan ezért, mert csupán a liberális demokrácia egyik politikai irányzata, hiába nevezik demokráciának, pont úgy nem az, mint a liberális demokrácia egyéb politikai irányzatai. A nem demokrácia rendszerén belül lehetetlenség demokráciát létrehozni.
A kapitalizmusnak tehát nem természete az imperializmus, hanem a vadhajtása, amely abból táplálkozik, hogy a termelőeszközökhöz való egyenlő hozzáférést biztosító eszme az anarchiában, a liberális demokráciában fogant. Ezt a vadhajtást ki kell metszeni az emberi társadalomból. Ez azonban a képviseleti demokráciában aligha lehetséges. Nem állítom teljes bizonyossággal, hogy lehetetlen, de túl nagy reményt nem táplálok.
Hogy miért? – elmondom egy érzékletes példával:
Tegyük fel, hogy én egy miniszterelnök vagyok, és nagyon szeretem a gyermekemet. Sajnos azonban annyira elfogult vagyok irányában, hogy a képességeit képtelen vagyok objektív módon megítélni. Ezért, amikor az általam vezetett ország nevében pénzügyi forrásokat veszek igénybe valamilyen fejlesztési céllal, és azok megvalósítását az általam objektív módon megítélni képtelen gyermekemre bízom, s a forrásokat a közösség kárára tékozolja el, AZ NEM KAPITALIZMUS!!!
Amikor pedig annyit bizonyossággal tudok a gyermekemről, hogy élete valamennyi lehetőségét én teremtettem meg számára, rendszeresen kivételezett előnyök biztosításával, s ő mégis azt mondja, hogy ő mindent a saját szupertehetségének köszönhet, nem nekem, a miniszterelnöknek, az elmondja rólam, hogy sem kapitalista nem vagyok, sem nem hiszek a demokráciában. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy a közösséget súlyosan megkárosító tetteim nélkül a gyermekem a szerény képességei okán sosem lett volna képes érvényesülni.
Az sem kapitalizmus, ha az általam vezetett ország gazdasági szegmenseiben kizárólag a kormányom tagjai által strómanok nevén működtetett cégeik juthatnak lehetőséghez, a többieket pedig szándékosan, sokszor fenyegetéssel, zsarolással és a hatóságok korrupt hivatalnokaival ellehetetlenítem, tönkre teszem.
A kapitalizmus a lehetőségek képességgel és szorgalommal megáldott emberek általi kihasználása, amely az egyéni boldoguláson túl közösségi értéket is teremt. Ami nem ilyen, az nem kapitalizmus, hiába hívjuk annak. S természetesen nem is demokrácia.
Amennyiben szerencsénk van, egy pozitív társadalmi átalakulási folyamatban vagyunk éppen. Erre utalnak a világban belobbanó feszültséggócok, a konfliktushelyzetek eszkalálódásai. Úgy vélem, a liberális demokrácia végnapjai köszöntöttek be, s e torz és anarchisztikus lét hosszú agóniáját látjuk.
Én szeretném, ha azok a tendenciák folytatódnának, amelyeknek szemtanúi lehetünk. Ezért fogok a szemléletes és a való életből vett igaz példám ellenére a Fideszre szavazni. A Tisza Párt ugyanis nem megoldás a jelen tarthatatlan helyzetre. Az okozat nem képes megszüntetni az okot, csak eszkalálni. Magyar Péter a liberális demokrácia anarchiáját erősítené, amit nem engedhetünk meg.
A Fidesz pedig tudattalanul száguld a társadalmi evolúció útján. S amint megszűnik a nyűgje, a liberális demokrácia nemzetközi intézményrendszere általi nyomás, kirobban a változás ismeretlen világűrjébe, ahol minden új létbolygónak új nevet adhatun









Íme tehát, az újságíró hazudik. Nem, nem tévesztette meg senki. Hiszen a cikk megjelenése előtt megkeresett engem, és én felajánlottam az együttműködésem. Felajánlottam, hogy jöjjön el hozzám és tekintsen bele a dokumentumokba. Nem élt a lehetőséggel, helyett leírta a hazugságokat. 