Előre bocsátom, egy hímsoviniszta disznó vagyok. – Ahogy ezt a modern nagyvárosi nők köreiben szokás mondani. Mi, a hasonszőrűek ezt másképpen fogalmazzuk meg, de az úgy hangzana, mint a címbeli mondat. Annyiban azért másképpen, hogy az igaz lenne, szemben azzal, amit a Magyar Péter nevű kis pozőr puncika állít magáról.
Te jó ég! Milyen világot élünk? Milyen borzalmasan eltorzult, elkorcsosult világot?
Valamikor, nagyon régen olvastam Zane Grey: Vadnyugaton című könyvét. Annak utolsó oldalai jutnak eszembe, amikor a főhős ráébred, hogy az a világ, amiben élt, amit szeretett, nincs többé. Grey a western történetek legkiválóbb írója volt a 30-as években. Olyan páratlanul plasztikusan volt képes elénk tárni azt a világot, hogy szinte benne érezhettük magunkat.
Nekem megadatott a XX. századi magyar történelem talán legfelemelőbb korszakát, - ahogy a Ganxsta Zolee és a Kartell: Helldorado című lemezének egyik dalában megfogalmazzák: a vadkeletet - átélni, a rendszerváltozás utáni csodálatosan kusza és elképzelhetetlenül szabad időszakot, a 90-es éveket.
Félévszázados agysorvasztó szocializmus, azaz baloldali diktatúra után megtapasztalni az érzést, hogy tényleg bármivé válhatsz, ha van elég erőd, akaratod, kitartásod, szorgalmad, ha kiváló vagy. Félreértés ne essék, én most is szeretem az életem, és nem is az idős emberek nosztalgiája beszél belőlem, habár 50 fölött a mai fiatalok, az élet mai császárai már vén hülyének mondanak, - ami egyáltalán nem sértő, s ha ezt az a fiatal mondja, aki a mai világban is mer olyan lenni, mint mi voltunk a 90-es években, még megtiszteltetésnek is veszem.
Apa vagyok, van egy 7 éves kisfiam, én már csak érte élek, és ez nekem így jó, így kerek. Fiatalon mindent átéltem, átélhettem, amire egy ifjú lélek csak vágyik. Tanulás, sport, bulizás, na és persze csajozás. Mindent mértéktelenül. Persze, kinek mit jelent a „mértéktelenül” szó. Én mindenesetre olyannak éreztem magam, mint a prérin száguldó musztáng.
Abban az időben minden fiatal fantasztikusan nézett ki. A fiúk izmosak voltak, a lányok karcsúak és észvesztően jó alakjuk volt. Csinosak, jól öltözöttek, ápoltak voltak. Mindenki erőtől duzzadt, alig akadt abból a fajtából, ami ma uralja a látómezőt. Nem, nem túlzok, nem szépítette meg az emlékeimet az idő! Akkor ez volt a valóság.
Ma meg előáll egy ilyen szárnyaszegett veréb, egy ilyen magyarpéter-alakú röpképtelen madár, és előadja, hogy ő a férfi, ő bármelyik nőt megkaphatja, s még büszke is rá, hogy nem a látványa, nem az intellektusa, hanem a pozíciója alapján.
Esküszöm, ennek a madárnak (Aves) a Willughby-Ray rendszerben egy külön helyet kellene létrehoznunk, s bárcsak ez is kihalna a picsába!
S ha már a madaraknál tartunk: én már fiatalon is a madarak párválasztási szokásait vettem alapul, amikor az ember párválasztási szokásait próbáltam értelmezgetni. Először is, csak a szépség számít. Mármint olyan értelemben, hogy csakis akkor veszel észre egy a másik nemhez tartozó egyedet, ha a látványa pozitív élményt, tetszést vált ki belőled. Aki azt mondja, hogy a szépség nem számít, az egyszerűen hülye és kurva szar élete lehet vagy volt.
Amikor a kölcsönös tetszés megvolt, utána lehet válogatni a jelöltekből, hogy intellektuális szinten melyik volna megfelelőbb. Tehát a párválasztás első, azaz legfontosabb lépése a szépség akceptálása.
A tiniszerelemről kár lenne értekezni, azt a helyiértékén illik kezelni. A valódi párválasztás 25-30 éves kor között történik. Ekkor jelennek meg a „kurvák” a csalódott férfiak gyíkagyában, vagyis azok a nők, akik mást választottak helyettük.
Vissza a madarakhoz! A gerinceseknek ebben az osztályában mindig a hímek a díszesebbek, feltűnőek, szemnek kellemesebbek. A tojók értelemszerűen az ékesebb tollazatúakra figyelnek fel. Majd a hímek is kialakítják a rangsort viaskodással, „táncokkal”. S a győztes az lesz, aki a legszebb, legalkalmasabb fészket építi a szaporodáshoz. Optimális esetben tehát a tetszés az első, a szaporodásra leginkább alkalmasság a végső fázis.
Emberi kapcsolatokra lefordítva: ugyan mit kezdjen egy csinos, értelmes nő egy olyan 28-30 éves pasival, aki semmit sem ért el az életében, mamahotelben lakik, nincs egy normális állása, autója, „csak” jóképű és jó alakú? Annak szüljön gyereket? Egy kilátástalan jövőnek?
Ó, sokan megtették mégis! Ezért is olyan silány a mai fiatalság, amilyen. Erre még visszatérek.
Természetesen nem az aranyásókról beszélek, akiknek tök mindegy a férfi minősége, ha elég pénze van. Ilyen nők is vannak, mindig is voltak, de nem ez a nagy átlag. S hogy manapság több van belőlük, az nem feltétlenül a nők hibája, sokkal inkább a férfiak átlagosan gyenge minősége az oka. Ugyanis, ahol egy magyarpéter is férfinak nevezheti magát, ott nőként aranyásónak lenni nem szégyen.
Mint említettem volt, a 90-es években minden nő gyönyörű volt, vidámak, mosolygósak voltak. A fiúk pedig mindent bevetettek a kegyeikért: „tollászkodtak”, viaskodtak, de azért gyengédek is tudtak lenni, számtalan fortély volt a fegyvertárakban, hogy levegyék a lábáról az illető hölgyet.
Azonban egész életemben mindösszesen egyszer hallottam olyat, hogy egy hím azzal dicsekedett, ő bárkit megkaphat. Na, nem a pozíciója alapján, mert akkoriban a fiatalok körében ez nem volt téma, hanem a külleme alapján. Nevettünk is rajta a háta mögött. Egy férfi sosem tesz ilyen állításokat. Soha! Ma sem, nemhogy akkoriban.
Hiszen versengtünk a lányok kegyeiért, nem pedig azt vártuk el, hogy ők, mint egy gagyi Hollywood-i filmben, minden átmenet nélkül, csak úgy a karjainkba omoljanak. És micsoda érzés volt, ha megkaptuk, amire annyira vágytunk! A lányok!... A lányok angyalok!
Sokszor viccelődtem is, milyen jó egy filmben főhősnek lenni, a legjobb nők szinte potyognak az égből, és mind a főhős ölébe. Ó, hát persze, hogy a valóságban is létezik ilyen! A már említett aranyásók. Van jó pozíciód, gazdag vagy? Biztosan találsz magadnak egy szilikonnal felturbózott cicababát. Akit nem fog érdekelni, hogy küllemre legfeljebb torzója vagy egy férfinak, s ráadásul még kőbunkó is vagy.
Magyar Péter a külleme szerint egy korcs, a jelleme szerint egy silány intellektusú nímand, ellenben van pozíciója. Mélyen ülő majomszemei agresszív habitust sejtetnek, ennek megfelelően a mozdulatai mind ennek imitációja. Csakhogy egy gyáva, törékeny testű kis kurva. Maximum egy nővel mer agresszív lenni, vagy néhány hivatalnokkal 5-6 testőr kíséretében.
Azonban senkinek ne legyenek kétségei, ez a kis hitvány torzó, ha hatalomra kerülne, olyan vérontást rendezne, hogy Szamuely, Kun Béla, Kádár és társaik is megirigyelnék. Valahogy az ilyen egyenlősdit hirdető társadalmak, a baloldali diktatúrák mindig kitermelik ezeket a törpe patkányokat, akik aztán mészárszékot rendeznek. A tanácsköztársaság nálunk, Hitler egész Európában, aztán Rákosi és Kádár a háború után.
Hogy mitől ilyen „sikeresek” ezek az emberek, a magyarpéter-alakúak, hogy maradjunk a rendszertani kifejezéseknél? – A válasz egyáltalán nem bonyolult.
Minden kor emberi társadalma elérkezik egy olyan egyensúlyi ponthoz, amely után az addig előremutató gazdasági intézkedések pozitív hatása kifejti a maga maximumát és hátra hagy egy viszonylag széles réteget, akik valamilyen okból képtelenek voltak alkalmazkodni a feltételekhez. A versenyhelyzetben számosan vannak olyanok, akik önbizalom híján gyorsan felőrlődnek a másik ember sikerei láttán, s ez frusztrálttá teszi őket. Innen már csak egy ugrás a féktelen gyűlölet és agresszió.
Magyar Péter jellemét sem nehéz megfejteni: gyenge testbe született, amit nagyon nem is igyekezett fejleszteni, pedig lehetett volna. Főkomcsi családban mindene megvolt, de az iskolában biztosan a kutyát nem érdekelte, legfeljebb, ha froclizták. Aztán a felesége is egy olyan ember volt, aki simán maga alá gyűrte intellektuálisan. Mára annyi frusztráltság és agresszió halmozódott fel benne, hogy nincs olyan aljasság, embertelen cselekedet, amit ne tenne meg gondolkodás és megbánás nélkül.
És pontosan tudja, hogy a liberális démonokrácia, amely éppen egy baloldali diktatúra körvonalait kezdi felölteni, kitermelte azt a mennyiségű marginalizálódott, a gazdasági tendenciákhoz alkalmazkodni képtelen embert, akikkel a megfelelő pillanatban vérbe boríthatná az egész országot.
Senki sincs az ő táborában, akinek a belátási képessége meghaladná egy krokodilét.
S akkor itt térjünk is vissza a mai fiatalságra!
Mielőtt kifejteném lesújtó véleményem a nagyátlagról, szeretném kiemelni, hogy kizárólag a mindenkori Orbán-kormányok filozófiájának köszönhetően, a sport prioritást élvez társadalmunkban. S mindazok a fiatalok, akik genetikailag és intellektuálisan is elég fejlettek, a sportban erőt találtak. Ők a remény.
A többiek viszont…
Toxikusan feminin balfaszok, hitvány torzók, szégyen, hogy emberkenek kell hívni őket. Igen, bazmeg, mint mondtam is az elején, én egy hímsoviniszta disznó vagyok, ráadásul toxikusan maszkulin.
Mérgező férfiasság, a kurva anyátokat! Azonnal fejbe lőném, aki ilyeneket mond. Nem is egyszer!
Amikor én fiatal voltam, fogalmam sem volt, kik a fontos személyek a magyar politikában. Illetve annyira azért igen, hogy a neveket tudtam, hiszen egyetemekre jártam, ahol azért a koszon kívül is ragadt rám ez-az. Mégis, csupán napi két órákat aludtam, tanultam, sportoltam és buliztam vég nélkül. Közben azért volt időm és erőm felépíteni egy saját vállalkozást. Az első Borsodi Sörfesztiválon beszélgettünk diáktársaimmal, huszonkét éves voltam. Akkor azt a célt tűztem ki magam elé, hogy 30 éves koromra lesz egy diplomám és egy jól menő vállalkozásom.
Bőven túlszárnyaltam a céljaimat. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy 22 évesen nem Mészáros Lőrinc akartam lenni, vagy az ország miniszterelnöke. Nem milliárdosnak készültem és rohadt híres embernek. Olyan célokat tűztem ki magam elé, amelyeket kellő szorgalommal és állhatatossággal elérhettem.
Az ember tanult és öröklött magatartásformák összessége. Egyes állítások szerint az öröklött tulajdonságaink vannak túlsúlyban. Szerintem meg, ha elég értelmesek vagyunk, ezeket az öröklött tulajdonságokat pozitív eredmények elérésének érdekében fejleszthetjük, alakíthatjuk.
A mai fiatalok tehát a szüleiktől egyértelműen „vesztes géneket” és önfeladásra hajlamosító tulajdonságokat örököltek. Ezek a fiatalok azoknak a 90-es évekbeli fiataloknak az utódaik, akik abban a fantasztikus társadalmi közegben 10-12 év felszabadult társadalmi miliőben szembesültek saját gyenge jellemükkel, silány értelmükkel és restségükkel. Ám ezt szégyellvén bevallaniuk, elkezdték azt mantrázni, hogy valaki mások elvették az ő lehetőségeiket, kifosztották őket. Képtelenek voltak szembesülni saját értéktelenségükkel, hát másokat kezdtek okolni.
Erről szól a mai magyar társadalom baloldala, de ugyanerről szól Európában és az USA-ban is: a selejt lázadása zajlik. És ne legyenek kétségeink, bármilyen aljasságra képesek.
