Már a kommunista Tüttő Kata főpolgármester-helyettes, - kinek arroganciáját csakis butasága képes felülmúlni - augusztus 20-i nemzeti ünnep elleni kirohanásakor elterveztem, hogy leírom, mit gondolok Budapestről. Végül aztán a legocsmányabb fővárosi kreatúrák egyikének, Dobrev Klárának, a bolgár kém gyermekének és a lehírhedtebb magyarországi tömeggyilkos unokájának legutóbbi parlamenti felszólalása és közösségi oldalán előadott önfényezése adta a végső lökést.

Bizony, ilyen időket élünk, amikor a múlt szörnyetegeinek ivadékai mondják meg nekünk, hogyan kéne élnünk. Annyira immorális ez a világ!

Itt van tehát a legnagyobb nemzeti ünnepünk, az államalapítás ünnepe, amelyet évtizedek óta mind látványosabb tűzijátékkal szoktunk megünnepelni. Bár magam nem értékelem sokra e pirotechnikai látványosságot, úgy vélem, helyénvaló annak évről évre történő megtartása, mert jelen elidegenedett társadalmunkban minden közösségi élményre nagy szükségünk an.

Néhány éve, - a terjedő baloldali elmebajnak köszönhetően – felmerült, hogy a durrogástól és fényhatásoktól rettegő kutyák miatt ne legyen tűzijáték. Onnan jutottunk el addig, hogy a baloldal szerint Budapest nem része az országnak, hanem önálló terület. S mint ilyen, majd ők elmagyarázzák nekünk, buta magyaroknak, hogy miért nem adják kölcsön az ő tulajdonukat, a Lánchidat a nemzeti ünnep idejére.

Kölcsön!!! Szóval Budapest tudja kölcsönadni nekünk, magyaroknak az ő külön bejáratú Lánchídját. Na, persze, annak felújítását már ránk lőcsölné. Odáig pofátlanodtak, hogy ez a Tüttő nevű véglény elmagyarázta, addig nem írnak ki közbeszerzést a Lánchíd felújítására, amíg a kormány át nem utalja az általa felajánlott 6 milliárdot. Miközben egy másik baloldali „zseni” Draskovics Tibor, „A Drazsé” bevallotta, hogy már azt a 180 milliárdot is elköltötték, amit Tarlós államkötvény formájában a kasszában hagyott. Vagyis egy vasuk sincs, s a kormány 6 milliárdja így pont semmire sem lenne elég, de azért adja már oda a magyarok pénzét ez a kormány nekik, hogy aztán ők majd jól elköltsék a semmire, esetleg pride-ra vagy kerékpárútra a Dunán. Tehát úgy az övék minden, hogy a hasznát élveznék, a költségeit hárítanák.

Itt most meg kell idéznem az elmeháborodott DK-s újbudai polgármester, László Imre szellemét, mert olyannak szavait említem fel, kinek hitvallását ő igen nagyra becsüli, ám amely hitvallás képviselőit én úgyszintén elmeháborodott tömeggyilkosoknak nevezek. Vagyis egy német szocialista ideológustól fogok idecitálni:

A bolsevizmus (…) csak a világvárosok aszfaltjának meddő talaja nyújthatott neki terjeszkedési lehetőséget. Csakis egy, a háború és a gazdasági krízis által teljesen felőrölt és felbomlott emberiség volt képes ezt az őrületet magába szívni.  

Hajszálra ugyanezt gondolom, és sajnos Dr. Goebbelsnél pontosabban eddig senki nem fogalmazta meg. S tekintve, hogy e szavai egy 1936-os nürnbergi pártgyűlésen hangzottak el, még a magyar baloldal szerint is helyeslendőek, hiszen Hitler még csak később, 1938-ban került a The Time címlapjára, s az is milyen helyénvaló volt ám. Szóval, ezzel a kis beszéddel szerintük minden rendben van, még akkor is, ha a világ megrontását a zsidók által elkövetett „pathologikus gaztett”-nek nevezi.

Goebbels tehát azt állítja, hogy a különböző krízisek lelki/mentális feldolgozása a világvárosok polgárai számára rendkívüli nehézséget jelentenek, s ez félresiklathatja akár az egész ország társadalmát. Abszolút egyetértek vele, mert ezt látjuk ma a világ nagyvárosaiban mindenfelé: az emberek képtelenek feldolgozni a Covid-19 fémjelezte pandémiával járó elszeparáltságot, a javak tehetség és szorgalom arányában való elosztását, képtelenek fegyelmezetten viselkedni, s a legkisebb szikra is lángba borítja a társadalmat. Lásd az Antifa és BLM szélsőségesen bolsevik mozgalmak állatias vérengzését, pusztítását.

Ám nem csak elmeháborodott nácik gondolták úgy, hogy a nagyvárosok miliőjét mindig körül lengi valamiféle nyomott, irracionális hangulat. A műveltebb fők talán már találkoztak a SPLEEN kifejezéssel, aki pedig nem, az általam most megismerheti. Pestiesen úgy mondják, „nagyvárosi szarhangulat”. Maga a kifejezés Lord Byrontól származik, s a szimbolizmussal vált ismertté. Aki kedvelte Cseh Tamás művészetét, az átélhette a spleent. Szóval, a nagyvárosok társadalma valamiért mindig hajlamos a pusztításra és önpusztításra.

S nincs semmi a világon, ami pusztítóbb és önpusztítóbb lenne, mint a bolsevizmus, ami napjainkban éppen végképp eltörölni készül azt a kultúrát, amelyet a modern ember egy másfél évszázad alatt fáradságos szellemi és fizikai munkával felépített.

Oly sokszor gondolkodom el a világvárosok aszfaltjának meddő talaján burjánzó társadalomról az utóbbi időben. Vajon mi készteti periodikusan minduntalan lerombolni mindazt, amit felépített? Budapest végnapjai kapcsán megfogalmazódott bennem egy lehetséges magyarázat.

Minden államnak van fővárosa, vagyis egy olyan kitüntetett státuszú települése, amely szimbolizálja az adott kultúra valamennyi lényeges aspektusát. A fővárosban koncentrálódik a magyarság minden nagysága, törekvése, gyarlósága és jövőképe. A főváros a gazdaság, a politika és a kultúra központja, a példaadó elitek szálláshelye.

S hogy akkor ilyen kiváltságos helyzetben mégis miért erodálódik ily szélvész sebesen? Úgy vélem, a mind differenciáltabbá váló társadalmunk generálta információmennyiség feldolgozására nincs elegendő „tárhely”, vagyis értelmezésre rendelkezésre álló tér és idő. A főváros lakossága nagydózisban kapja a befogadásra és értelmezésre szoruló ismerteket, miközben a rohanó világban annak feldolgozása egyre nehézkesebbé válik.

Szemben a vidékkel, ahová az információ szűrve és időeltolódással érkezik meg, tehát az ott élőknek van lehetőségük felkészülni a befogadásra. Az pedig külön pikantériája e helyzetnek, hogy azért érkezik vidékre késve, illetve megszűrve az információ, mert a főváros kincsét féltve őrző sárkányként viselkedik. Minden előnyre igényt tart, minden forrást a magáénak akar. Ám éppen ezzel az attitűdjével menti meg a vidéket, s vele együtt a kultúránkat az elkorcsosulástól, az értelmi elfajzástól.

A nagyvárosok, vagyis a kitüntetett figyelmet élvező városok forrásféltése irracionális mértékű koncentrációt eredményez egy viszonylag szűk térben. Rendkívül szemléletes, hogy a nemrég hatalomra jutott budapesti bolsevista városvezetés odáig megy az értékek koncentrálásában, hogy nem egyszerűen csak primátust, de kizárólagosságot követel magának a kultúra, a gazdaság és a politika területén is.

Az egyik Momentumos vezető elvenné a szavazati jogot az idősektől, mert azok szerinte nem rájuk szavaztak, s ez megengedhetetlen. A nem a köreikhez kötődő összes magyar vállalkozót börtönbe zárnák, vagyonát elkoboznák. Karácsony főpolgármester pedig ezt a harácsoló attitűdöt olyan szintre emelte, hogy már a külső kerületeket sem tartja a főváros részének, tőlük mosolyogva vonta meg az útfejlesztési támogatásokat, mert szerinte aszfaltos útja csak a bevárosnak lehet, s irracionális elképzelés, hogy a külső kerületek is aszfaltos utakat kapjanak. Még egyszer mondom, ezt a tévében mosolyogva mondta el.

S természetesen a kultúrát is egyedül a főváros birtokolhatja, hiszen a vidék buta parasztokból áll csupán. Miközben a felsőoktatási intézményekben rendszerváltozás után is maradtak a kommunista mételyt terjesztő tantestületek, a Magyar Tudományos Akadémia pedig egy bigott szektaként viselkedik, folyamatosan féltik valamilyen láthatatlan ellenségtől az ismeretátadás rendszerét is.

Emlékszem, már gyerekkoromban is mondták, hogy az ország vízfejű. Pedig akkor még vidéken is volt működő ipar, amely valamilyen szinten koncentrált közösségfejlesztő készségeket. Ám annak felszámolása után végleg leválasztódott az ország vérkeringéséről. Ez a kiüresedés szülővárosomat, Miskolcot sújtotta leginkább. Az egykor majd kétszázezres város lakosságának 40%-a költözött el. De ez egy másik téma!

Szóval, a vízfejűség nem csak úgy, magától jött létre. Egy több évtizedes átgondolatlan, a legegyszerűbb megoldásokat választó országvezetés következménye. A szocialista rendszer despotái nemigen szerettek vidékre járni, ezért úgy szervezték a közigazgatást, hogy csak ki kelljen nyújtani a kezüket, ha bármit el akarnak érni. Vagyis a vidéki ügyekben is a főváros döntött. Így, aki dolgának végére szeretett volna érni emberi időben, az kénytelen volt a fővárosba költözni.

A rendszerváltozás után is maradt ez a metodika. A vidéken létrejövő magyar vállalkozások a fővárosban maradt végső döntés miatt vagy telephelyet létesítettek Budapesten, vagy áthelyezték a székhelyüket. S mindazon multik, akik az ország különböző régióiban létesítettek gyárakat, üzemeket, szintén budapesti központtal rendelkeznek. Ennek következtében az iparűzési adójuk egy jelentős hányada nem a vidéket, hanem a fővárost gazdagítja.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez a fajta központosítás eredményezte az ország egyes régióiban az eltérő munkabérvolumeneket. Budapesten ugyanazért a munkáért többnyire kétszer annyit fizetnek, mint vidéken. Ahogy lehetőségből is lényegesen több van a fővárosban. Ám ami a leginkább ellenérzést vált ki belőlem, az a közigazgatásban dolgozók bérezésének metodikája. Egyazon állami szervnél egy vidéki irodában az alkalmazottak pontosan fele annyit keresnek, mint Budapesten azonos munkakörben.

A politikai pártok vidéki szervezetei sem a helyi érdek szerint fejtik ki tevékenységüket, hanem a központi pártutasítást követve. A vidéki politikum gyengesége ugyancsak jelentősen hozzájárul a főváros és vidék között fennálló torz viszony becsontosodásához. S amíg korábban csak zöngékként hallhattunk olyan képtelenségeket, hogy tulajdonképpen a főváros tartja el az országot, addig ez az állítás ma minden nap elhangzik a bolsevik városvezetés kommunikációjában.

Miközben egyébként a főváros semmiféle hasznot nem termel. Semmit! Csupán annyit tesz, hogy a vidéki üzemekben a vidéki emberek által előállított produktumokból származó hasznot a központi elosztásból bezsebeli. S ebben a helyzetben tart erődemonstrációt a főváros arról, hogy mi, magyarok mit tehetünk és mit nem a saját országunk részét képező földterületen, amit történetesen Budapestnek hívnak.

A bolsevizmus sokadik virágzása, a világvárosunk (Budapest) aszfaltjának meddő talaján tenyésző lumpentársadalom végérvényesen elpusztítani igyekszik a magyar kultúrát, a magyar társadalmat. A fővárosi káosz rémálomvilágát akarják ráhúzni a teljes magyar valóságra. Tehetik, mert a vidék immunitása a vidéki megyeszékhelyeken is jelentősen meggyengült.

Mindaddig, amíg a vidéki proli jár fel Budapestre sztrájkolni a budapestiek jogaiért, s nem a fővárosiak járnak vidékre demonstrálni a vidékiek tarthatatlan helyzete miatt, Budapest állam lehet az államban a magyar vidéki adófizetők véres-verejtékes munkájából.