Az angol címet egy impresszió ihlette. Nemrég beszélgettem kimagasló intellektusú ismerősömmel, egy nyugalmazott egyetemi tanárral, egy gépészmérnök matematikussal, egy igazi reneszánszemberrel, akinek a szépirodalmi műveltsége páratlan, akit egyébként kenyérre lehet kenni, olyan vajszívű. Ám van egy gyenge pontja: DK-szavazó, szimpatizáns és aktivista. Ez a tiszteletreméltó személy a politikai nézeteit közlendő úgy vetkőzik ki magából a permanens hergelés hatására, hogy egy pillanatra hátrahőköltem.

Ekkor rémlett fel bennem a Frankie Goes To Hollywood nevű egykori pop együttes nagy botrányt kavaró lemezének egyik dala, a „Rage Hard” (dühös, haragos). Abban a pillanatban értettem meg, milyen mélyen gyökeredző iszonyat ébredezik ezekben az emberekben, akik ennyire képesek gyűlölni valakit, akik ennyire gyűlölnek minket, a kormányt pártolókat, a Fideszes szavazókat, általánosságban véve azokat a magyarokat, akik nemzetünk kulturális hagyományait tisztelve alakítják ki világnézetüket.

Olvasva ismerőseim Facebook-on tett megjegyzéseit, inkább hatnak komikusnak és groteszknek a gyűlölködő szóáradatok, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő álhírekből kreált összeesküvés-elméletek, semmint komolyan veendő fenyegetésnek. Ám, - látva jó ismerősömnek, ennek a kedves, imádnivaló öregúrnak a metamorfózisát – ráébredtem, számukra ez az őrület egy olyan valóság, amelyről azt képzelik, belőle kizárólag minket maguk alá gyűrve, fuldokolva lehetnek képesek csak kitörni.

A düh, a harag oly mértékben torzítja el józan ítélőképességüket, hogy mondanivalójukból, tetteikből eltűnik minden racionalitás, minden megfontolás. Megszakítják emberi kapcsolataikat az eltérő világnézetűekkel, akkor is, ha egyébként e kapcsolataik értékét nem pártpolitikai beállítódások adják.    

Az ókori Róma kiváló filozófusa, Lucius Annaeus Seneca írt erről egy remek értekezést De ira – „A haragról” címmel, a legvisszataszítóbb és legesztelenebb emberi szenvedélynek nevezve azt.   

„…ez lobbanékony, heves fájdalommal teli, emberhez egyáltalán nem méltó, őrült hévvel követel fegyvert, vért, halált: önmagára sincs tekintettel, csak hogy árthasson a másiknak, még a nyílnak is nekiront, akár annak árán (is), hogy bosszúja őt magát, a bosszúállót is megsemmisíti.”/De ira, 14/

S valóban az a legszembeötlőbb az általuk produkált magatartásban, hogy konokul végletes, hogy sosem számol semmilyen következménnyel, amely esetleg rájuk is kedvezőtlen hatással van. Ám, amiről Seneca nem ír, de nagyon is létező attitűd, hogy a dühtől elvakult ember tudattalanul úgy igyekszik megszabadulni belső démonaitól, hogy azokat a vele szemben állóra igyekszik rávetíteni, így aztán saját cselekvését a gonosz elleni permanens és ádáz harcként értékeli.

Elcsépelt párhuzam, amely Orbán Viktort Hitlerként jeleníti meg. Eh, legyintek is rá. Ugyanakkor látva Cseh Katalin neo-SZDSZ-es Momentum-képviselőnek az EP-ben Ursula von der Leyen jelöltasszonyhoz intézett „kérdését”, valamiért nekem is a náci vezér jutott eszembe, csak éppen nekem az ifjú hölgy gesztusai okán rémlett fel.

Orbán Viktor a beszédei alkalmával mindenkor megfontolt, hangneme higgadt, mondanivaló hangsúlyozására sosem emeli fel a hangját. Ezzel szemben Hitler mindig hisztérikus őrjöngéssel, túlzásokkal hangsúlyozta beszédét. Pont, mint Cseh Katalin, Szabó Anett, Szél Bernadett vagy Gyurcsány Ferenc, de európai politikusokat tekintve említhetjük Guy Verhofstadtot, Daniel Cohn-Benditet, Frans Timmermanst vagy Judith Sargentinit. (Van még egy pár, de a franc emlékszik a nevükre)

Amikor például Szél Bernadett vagy Kunhalmi Ágnes beszél a parlamentben, sokszor szinte látom magam előtt, amint Nyikita Hruscsovot plagizálva verik az asztalt a cipőjükkel, miközben természetesen emberi méltóságukból kivetkőzve üvöltenek. A kezük mindenesetre úgy jár, mintha tényleg cipő lenne benne. Bár, az is lehet, hogy nádpálcát képzelnek oda, amivel Orbánt csépelik.

A Momentumos Cseh Katalinnak nem csupán a szeme, de az arca is elfeketedik, amikor magából kikelve acsarkodik. Legyen az gazdaság, kultúra vagy politika, bármiben is nyilvánuljanak meg, mondandójukból minduntalan hiányzik a józan mértékletesség, s karikatúrába illő gesztusokkal kísérik irracionális hazugságokból képzett mondataikat.

Nem véletlenül hívták a régi bölcsek a haragot „rövid őrületnek”.   

Ennek a fajta irracionális szenvedélynek, - tudniillik a dühnek - a társadalmi létezés minden területén vannak katalizátorai. Például nincstelen embereknek fáj, hogy nem ők kapják az építőipari tenderek megbízásait, amelyek megvalósításához egyébként milliárdos nagyságrendű géppark szükségeltetik, amellyel ők nem rendelkeznek. S bár a történelem sosem szolgált példával, mégis elhiszik, ha nem ez alatt a kormány alatt kellene élniük, dúskálnának az anyagi javakban.

Nyolc általánost, szakmunkásképzőt végzett, de maximum érettségit szerző emberek aggódnak a tudományért, s olyan magabiztossággal emlegetik a Magyar Tudományos Akadémián folyó tudományos élet dolgait, mintha maguk is akadémikusok lennének. Holott, ha valami jellemző volt rájuk egész életükben, hogy rühelltek tanulni, tehát a tudománytól a lehető legtávolabb állnak. Honnan tudnák hát megállapítani, hogy valamely tudósnak kikiáltott ember valóban okos, vagy csupán egy potyautasa a rendszernek, egy illetéktelen haszonélvező?

„…nem hallgat a jó szóra, jó tanácsra, légből kapott ürügyek mozgatják, s képtelen a helyes és igaz meglátására; azokhoz az összeomló épületekhez hasonlít, amelyek az általuk ledöntött romokon maguk is darabokra törnek.” /Seneca: De ira,14/

S mindeközben arról beszélnek, hogy őket megfojtja az a társadalmi lét, amelyben élni kényszerülnek, amely mindennél borzalmasabb a számukra, amelyből megszabadulniuk csupán az ezt a fájdalmat okozókon állt bosszú útján lehet. Ezért is mondta Arisztotelész, hogy „A harag a minket ért fájdalom viszonzásának vágya.”

Érdekes aspektusa a témakörnek, hogy az állandóan haragvók egyébként a természet nagy barátjaként tetszelegnek, a politikai zöldmozgalmakban aktivizálódnak, a környezettudatosságra hangsúly fektetnek, de legalábbis a kommunikációjukban hangsúlyos tényező. Miközben egyébként az irracionálisan felfokozott érzelmi állapotukban a legcsekélyebb természetesség sincs.

„Az emberi természet tehát nem vágyik a megtorlásra, így a harag sem az emberi természet szerint való, mert bosszúra éhes.”/De ira, 29/ – állítja Seneca.

Amennyiben a természetet egy komplex rendszerként értelmezzük, annak az ember is része. Az irracionálisan felfokozott mentális állapotú emberek, a dühösek tehát természetellenesek, ergo nem várható el tőlük ennek a mindent átfogó rendszernek a megértése és működésének elősegítésében való részvételük. Pont ezért zavaros és téves az összes zöld ideológia, idesorolva a klímaváltozás kérdésében foglalt álláspontjukat is.    

S hogy mit tehetünk ellenük, hogyan védhetjük meg magunkat és az értékrendünket? – Leginkább türelemmel és kitartással, szilárd, helyes erkölcsi alapokon nyugvó jellem kialakításával. Különösképpen ügyelve arra, hogy mindeközben kerüljük a dühöt, mert „ha az erény valamiféle jellemhiba segítségére szorul, sosem lehet elégséges önmagában.” /Seneca: De ira, 35/ Vagyis nem nyerhetünk, ha olyanná válunk, mint ők.