„Ne azt nézzék, mit mondok, hanem amit csinálok.”

/Orbán Viktor/

Az utolsó karácsonyom volt Magyarországon. S ahhoz képes, mennyire nem rajongok ezért az ünnepért, egészen jól éreztem magam. Talán éppen a tudat miatt, hogy többé nem jövök. Fehér karácsony volt. Nem olyan, mint gyermekkoromban, - mert az teljesen más volt – de azért megjárta. Az idén nem állítottunk fát. Különös, hogy éppen az utolsó magyarországi karácsonyunkon történt így. 

Milyen karácsony már az, ahol nem állítanak karácsonyfát? – kérdezheti joggal bárki. S ha nem lenne nemzeti kormányunk, csak félszegen megrántanám a vállam, és azt mondanám: így alakult. Mázli, hogy nemzeti, de főleg keresztény kormányunk van! Így határozottan kijelenthetem, hogy az a karácsony, ahol nem állítanak karácsonyfát, dakota karácsony.

Mi nem vagyunk dakoták, egyszerűen arról van szó, hogy a feleségem korábban megy vissza Amerikába, míg nekem maradnom kell néhány hivatalos ügy elintézése miatt legalább január végétig. Félő, hogy talán tovább is. A feleségem és én soha nem töltünk néhány napnál többet külön, legfeljebb kényszerből, de ez is egyszer fordult elő házasságunk 18 éve alatt. S hogy most miért?- Azért, mert eldöntöttük, hogy Magyarországgal végleg szakítunk, és többé nem járunk haza, csak nagyon, nagyon ritkán. Inkább kifizetjük a családnak a repülőjegyet.

Tehát nálunk a karácsonyfa nem állításnak a praktikus okon túl elsősorban szimbolikus jelentése van. A praktikus ok, hogy teljesen értelmetlen, hogy nekem világítson a műfenyő. Igen, műfenyő, mert valódi fenyőt nem vágunk ki ezért. A szimbolika pedig az ilyetén búcsúzásban nyilvánul meg. Magyarországi életem, ami hosszú és tartalmas volt, nem érdemel annyit sem, hogy egy csilingelő-villogó karácsonyfát állítsak érte.

A dakota karácsonynak, vagyis az ország karácsonyfa nélkül maradásának is szimbolikus jelentése van. Szimbólum maga a fa is, az ország fája, és szimbólum az, hogy nincs. Jelzi, hogy valami véget ért, talán végleg elmúlt, és többé nem jön vissza, s majd csak úgy emlékszünk rá, mint én is emlékszem gyermekkorom karácsonyaira. Amikor anyám bátyja szánkóra ültetett minket, gyerekeket, és a friss, ropogós hóban húzva sorra jártuk a rokonokat szenteste. Kántálni mentünk, így mondták. Énekeltünk az ajtók előtt, de énekeltünk a szánkón ülve is, miközben a villanyoszlopok lámpáinak fénye megvilágította a szikrázóan fehér havas tájat. Gyönyörű szép volt, szívet melengető emlék számomra.

Nem tudom, ki milyen emléket hordoz magában a karácsonyról, de az biztos, hogy a sivár, esőáztatta Kossuth tér, a fa nélkül, aligha lesz a legszebb emlékünk e múló ünnepről. Úgy vélem, Magyarországon többé nem lesz karácsony. Abban az értelemben nem, ahogyan eddig volt. Szóval, nemcsak nekem volt ez az utolsó magyar karácsonyom, de mindenki másnak is. S már ez sem volt olyan, mint korábban bármikor.

Jól emlékszem, amikor a Medgyessy-kormány idején a parlamentből száműzték a karácsonyfát, mert kirekesztő, és sérti a más vallásúakat. Már akkor sem értettem ezt a magyarázatot, hiszen karácsonyfát akkor is állítottunk, amikor semmilyen vallás nem volt Magyarországon. Úgy mondtuk, a szeretet ünnepe. Sokunkban, legalábbis a harmincon túli generációkban az így maradt meg: karácsony, a szeretet ünnepe. Aztán kiderült róla, hogy valami rasszista dolog, de legalább a parlament előtt még állt a fa. Tulajdonképpen senkit nem érdekelt, hogy a honatyáknak nem volt külön fájuk. Úgy vélem, a magyar parlamentben sosem volt helye a szeretetnek.

Aztán elkezdték úgy reklámozni a karácsonyt, mint keresztény ünnepet, és kevesebb lett benne a gyermekkacaj, mint a templomi beszédek. Életemben egyszer, 2009-ben elmentünk szentmisére a bazilikába. Rövid, semmitmondó hablaty volt, én mélységesen csalódott voltam. Pedig maga Erdő Péter celebrálta. Viszont jó volt látni azt a sok embert, jó volt látni átszellemült arcukat. Ott mindenki szíve csordultig telt karácsonnyal.

Végül eljött az idő, amikor egy délceg dakota ifjú öltönyt vett fel, és elvágtatott Brüsszelbe, hogy megvédje a keresztény értékrendet, benne a karácsonnyal, a szeretet ünnepével. Azt mondta, - jól emlékszem az EP-i közvetítésre – hogy tudja, a keresztény értékrend kisebbségben van Európában, de Magyarországon ezt az értékrendet meg fogják védelmezni.

Volt is klerikálfasisztázás a baloldalról orrvérzésig. Zsidóságukat, mint tolvaj a lopott holmit, dugdosó honfitársaink lármája elhallatszott a Tejút széléig.  S lám, nem lett igazuk. Hiszen megmondta a Dakota Nemzeti kormány Törzsfőnöke, hogy ne azt nézzék, amit mond, hanem azt, amit csinál. S ha valamit nem csinált Orbán Viktor, hát az az, hogy semmiféle értékrendet, - nemhogy a keresztényit – nem védett meg.

Helyette a kereszténységet úgy járatta le, hogy egy diplomatolvajt tett meg miniszterelnök-helyettesnek. Egy olyan embert, akit a teljes társadalom méltán vet meg. Mi másért tenne ilyet valaki, ha nem azért, hogy a kereszténységet magát tegye nevetség tárgyává?

Hangos volt a sajtó december elején a betlehemi játékok, és betlehemi életképek ellen felszólalóktól. A magyar média napokig nem szólt másról, mint ennek a keresztény misztériumnak a károsságáról. Majd ezt követően a Nyugati teret hanukát ünneplő gyilkosok, terroristák lepték el. Olyan emberek, akik a szeretet ünnepén is másokat öldösnek halomra, akik térdig járnak a vériszamban, akiknek szívében nincs helye a más nációkhoz tartozóknak.

Hát ilyen egy dakota karácsony! Jobb is, hogy nem állítottak fát, nem lett az is gúnynak tárgya, mint minden egyéb, amihez a magyarok szíve húz.