Valami egészen elképesztő az, ahogy napról napra értesülünk újabb és újabb erőszakos halálról, kegyetlen gyilkosságokról. A híradásokban zokogó családtagok, kitakart arcú, lábbilincsben tipegő gyilkosok rendőrök gyűrűjében. Racionális és irracionális indokok hosszan sorolva a listán, amely emberek életéről, vagyis inkább haláláról döntött. S ott állunk mi, a társadalom is egyfajta döntés előtt, amely szintén életről és halálról szól.

Legyen halálbüntetés, vagy ne legyen? – Választanunk kell, ebben a témában nem lehetünk közömbösek, nem vonhatjuk meg a vállunkat, és bízhatjuk az igazságszolgáltatásra a döntést. Ahhoz, hogy változás legyen, ha szeretnénk, ha elvárjuk a változást, hangot kell adnunk véleményünknek. Hiszen egy állam törvényei mindig a társadalmi igény mentén artikulálódnak. Optimális esetben, persze.

Én halálbüntetés párti vagyok, de nem hiszem, hogy a halálbüntetés visszavezetése megoldás lenne a problémára, amit az erőszak, az erőszakos halál terjedése okoz. Hogy ezt miként értem? – Véleményem szerint, aki mást minősített körülmények között (előre megfontoltan, aljas indokból, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, stb.) meggyilkol, annak büntetése nem lehet más, mint halál. Nem azért, mert a halálbüntetés elrettentené az elkövetőket. Ez marhaság, nem rettentené el. Hanem azon egyszerű okból, mert ez lenne elégtétel az áldozat hozzátartozóinak és a társadalomnak egyaránt.

Igen ám, de a gyilkosnak is majd’ mindig vannak szerettei, szülei, felesége, férje, gyermekei, akiknek az ő elvesztése okoz soha fel nem dolgozható traumát. A legtöbb kegyetlen gyilkos szeret valakit/valakiket, őszintén és odaadóan, neki is vannak tisztelendő érzései, van egy olyan közeg, ahol normális emberként viselkedik. Van-e jogunk megfosztani a családját, szeretteit őtőle, a gyilkostól, aki szerető apa, férj vagy gyerek? Vállalhatja-e egyetlen ember, egy bíró, hogy eldöntse, milyen ember is a gyilkos, aki előtte áll?

Számomra ez az érzelmi oldal kevésbé befolyásoló tényező, mint a jogi szakmai vetület, amely szerint vallom, a magyar igazságszolgáltatás jelenleg olyan morális válságban van, hogy nem bízhatjuk egy bíróra még egy társadalmilag haszontalan ember életét sem. Klasszikusként a móri mészárlást szoktuk felemlegetni. Ott, ha a lett volna halálbüntetés, Kaiser Ede már halott lenne. Kaiser nem hasznos tagja a társadalomnak, de nem is elvetemült gyilkos, mint azt az ítélet kimondta rá. Börtönszociológiai kutatásaim során még számtalan esetről szereztem tudomást, amikor ártatlanokat ítéltek el, vagy szerencsétlen sorsú emberekre róttak a megérdemeltnél jóval súlyosabb ítéletet.

Nem tudhatjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amikor érintetté válunk. Lehet éppen felelőtlen, tőlünk mindent megkapó gyermekünk kapcsán. Aki szülő, annak biztosan vannak e téma körül kerengő gondolatai. Nem feltétlenül gyilkolásra és erőszakra gondolok, de akár bolti lopások, kábítószerrel való visszaélés is eredményezheti, hogy gyermekünk olyan ítéletet kapjon, amely egész életére megnyomorítja lelkileg. Mert senkinek ne legyenek kétségei, a börtön nem szanatórium. Hallani olyan ostobaságokat, hogy milyen kényelemben élnek, de én biztosíthatok mindenkit, ez nincs így. Ám, ami a lényeg, a börtön erőszakra nevel. Ott a fiatalkorú zsebtolvajból brutális rablógyilkost nevelnek.

Nem bízhatunk az igazságszolgáltatásban! Még akkor sem, ha vannak egyértelmű esetek, mint a kis Szita Bence brutális meggyilkolásának története is. Még ebben az ügyben sem hagyatkozhatunk az igazságszolgáltatásra. Nem hagyatkozhatunk, mert Szögi Lajost legalább 30 cigány verte agyon, mégis csak 3-4 kapott ítéletet, és azok sem mind életfogytiglant. Pedig az elkövetők közül többen a gyerekeket is megfenyegették, hogy megerőszakolják, majd megölik őket. A bíróság mégis kegyes volt. Talán, hogy ne élezze az ellentétet a cigányság és magyarság között? Lehet szempont ez egy ilyen ügyben? És mi van a Marian Cozmát legyilkoló cigányhorda esetében, akik felfegyverkezve érkeztek a helyszínre, majd majd elkövették tettüket? Néhány év múlva szabadok, és csak hárman kaptak ítéletet. Megismétlem: nem bízhatunk többé az igazságszolgáltatásban!

Akkor mi a megoldás? – A megoldás egyszerű, és szükséges. Később visszatérek erre.

Azt írom fentebb, a halálbüntetés nem rettentené az elkövetőket. Ezt arra alapozom, hogy a hirtelen felindulás esetén nem beszélhetünk megfontolásról, tettei következményeinek felméréséről. Az előre megfontolt esetekben pedig a gyilkosságot kitervelő személy mentális képességei nem terjednek odáig, hogy képes legyen minden szempontot helyesen mérlegelni, vagyis a megfontoltság kritériuma általában hiányt szenved. Ettől még aljas, és tettéért felelnie kell. Szóval úgy vélem, a büntetéskiszabás nem befolyásoló tényező. A tényleges életfogytiglan sem sokkal jobb a halálnál. Börtönszociológiai kutatások szerint 10 év a vízválasztó. Aki a fölött ül börtönben, vissza nem fordítható torzulásokon megy keresztül, és nem fog tudni többé a társadalomba beilleszkedni.  

Szerintem fontos arról beszélnünk, hogy miért szaporodtak el az erőszakos bűncselekmények. Egyértelműen a társadalmi morál megroggyanásának róhatjuk fel. A kilátástalanság, létbizonytalanság általánossá válása irracionális cselekedetekre ragadtatja az embereket, egyre többeket. Legfontosabb, hogy egyre többen vélik úgy, jobb már soha nem lesz, ezért lemondanak azokról a támaszokról, amelyek korábbi életükben segítettek helytállni. Lemondanak az elveikről, mert azt látják, hogy az elvtelenek boldogulnak csak igazán. Aki egyszer az elveiről lemond, elveszíti az önkontrollját. A társadalom felelős minden egyes tagjáért, ezért a társadalomnak kell cselekednie, és nem képviselet útján, nem négy évente szavazgatással, s közben a fejünket homokba dugva várakozni.

S akkor íme, a megoldás: Kötelezővé kell tenni az esküdtbíráskodást. Amerikában erre megfelelő rendszert alakítottak ki. Abban érvényesülnek a terhelt jogai is, hiszen védője részt vesz az esküdtek kiválasztásában. S egyébként is, ha nem megfelelően védi a terheltet, az perújítási ok. Vagyis a kirendelt védő ez által kényszerítve van. A magyarországi gyakorlatban a kirendelt védő meg sem szólal a tárgyaláson.  

Az esküdtszék a társadalom közvetlen képviseletét jelképezi. Nincs alárendelve minisztériumnak, bíróságnak és bírósági kollégiumoknak. Mindentől független, csakis a lelkiismeretére hagyatkozik. Az esküdtbíráskodás a társadalom minden tagját megszólítja, hogy „látod, a te véleményed is számít, neked is van felelősséged”. Az emberek általa hozzászoknak, hogy közvetlenül, nagy hatást kifejtően gyakorolhatják jogaikat, vállalhatják fel a felelősséget. Ez a rendszer felnőttként kezeli az embereket. Ennek köszönhetően az emberek az igazságszolgáltatás részévé válnak, nem lesz egy elvont fogalom többé.

Sajnos a magyar állam, a hatalmi elitek ez nem fogják megengedni. Mert mi lenne például Hunvald Györggyel egy esküdtszék előtt? – Biztosan nem úszhatná meg másfél évvel. Lehetne sorolni hosszan azon ügyeket, amelyekben a bűnös olcsón megúszta, mert jó ügyvédje volt, aki együtt szokott ebédelni a bírókkal.

Úgy vélem, egy ilyen torz rendszerben élet és halál urává tenni egy bírót nem szabad, súlyos felelőtlenség.