Az én generációmnak Lee tábornokról Bo és Luke, Hazárd megye lordjai jutnak eszébe. Az ő autójukat hívták Lee tábornoknak. Jó kis kocsi volt, egy 1969-es Dodge Charger. Az elsőszámú példány elvileg még egyben van, legutoljára valami 9 millió dollárért volt rá licit. Nem semmi!
Egyébként eszem ágában sem volt foglalkozni a charlottesville-i eseményekkel. Nem nagyon érte el az ingerküszöbömet. Ahol mindennapos, hogy a gyerek bemegy az iskolába és halomra lövi társait, tanárait, ott egy ilyen kis csetepaté nem nagy szám. Valahogy mégis vezető hír lett a balliberális világsajtóban.
Naná, hogy már megint a náciveszély miatt. Muszáj időnként – és minél népszerűtlenebbek, annál sűrűbben – erőltetniük a témát, mert képtelenek elviselni, hogy nyugalomban élünk, amikor nem ők irányítanak minket. Lefogadom, hogy Obama elnöksége alatt senkinek eszébe nem jutott volna egy ilyen kaliberű hős szobrát elmozdítani. Ám most, hogy Trump az elnök, egy olyan ember, aki nyíltan szembeszáll a balliberális demokrácia-felfogással, muszáj volt valami durva provokációt intézni a konzervatív (republikánus) társadalmi csoport felé.
Hát, kérem szépen, néhány nap alatt odáig jutottunk, hogy a balliberális világsajtó szerint az amerikai polgárháború az a rabszolgák felszabadításért folyt, s ebben a harcban Robert E. Lee tábornok a nácik elődjének számító déli (konföderációs) csapatok parancsnoka, gyakorlatilag Hitler előképe néger gyerekeket evett vacsorára. Minimum!
Ezek az elvetemült férgek (a balliberálisok) visszamenőlegesen is a Jó és a Gonosz harcát kreálták a polgárháborúból, ahol a Jók, az északi államok a szegény elnyomott déli rabszolgák felszabadításáért harcoltak a Gonosz déli nácik ellen. A valóságban azonban szó nem volt morális megfontolásokról, kizárólag a gazdasági érdekek mentén húzódott a konfliktus. S ha mégis nagyon akarnánk a történetben jókat és gonoszokat megnevezni, akkor egyértelműn észak volt a gonosz, dél pedig a jó.
Köztudott ugyanis, hogy az északi államok törvényei megakadályozták a feketék letelepedését. Olyannyira, hogy négert még rabszolgaként sem volt szabad bevinni egyes államokba. Az 1829-es cincinnati pogrom eredményeképpen a néger lakosság felét Kanadába űzték, a többi meg vagy túlélte, vagy nem, de ez biztos.
Ezzel szemben délen a négereket integrálták a társadalomba, ha nem is egyenlőként. Egyébként a déli rabszolgatartás a házi rabszolgaság jellegét hordozta magán, ugyanis a földeken többnyire uraik is ugyanúgy kinn dolgoztak, mint ők. Sokszor lakni is együtt laktak velük. Ez a közös élettér északon elképzelhetetlen lett volna.
Mit mondott maga Lee tábornok a rabszolgaságról. Idézzük fel egy 1856-ban feleségének írt levelét:
„Eme felvilágosult korban kevés dologban hiszek, de be fogják látni, hogy a rabszolgaság, mint intézmény, minden országban erkölcsi és politikai bűn. Felesleges kifejteni a hátrányait.”
Ezzel szemben Lincoln elnök 1862-ben az alábbiakat jelentette ki a New York Tribune-nak nyilatkozva:
„Legfőbb célom ebben a küzdelemben az Unió megőrzése, nem pedig a rabszolgaság megőrzése vagy megmentése. Ha meg tudnám menteni anélkül, hogy egy rabszolgát is felszabadítanék, megtenném;”
Na, most akkor hogy is van ez? Ki a náci?
A történetbe úgy csöppennek a négerek és az ő jogaik, hogy az úgynevezett abolícionista mozgalmak, - érthető okból – elsősorban északon tudtak nyíltan is működni. Még jó, hiszen ott nem nagyon volt néger, s ha volt is, nem kellett velük együtt élniük. S minekutána nem ismerték őket és szokásaikat (primitív törzsi szokások) testközelből, könnyebb volt harcolni a jogaikért.
Persze, ez így nem pontos. Ugyanis a derék abolícionisták csupán a rabszolgaság intézményét ítélték el, alapvetően helyes keresztény értékrendjük okán. S tekintve, hogy érdekük sem fűződött annak fenntartásához, jelentősen könnyebbedett e harc terhe a vállukon. Arra azonban a legelvetemültebb sem vetemedett volna közülük, hogy a négerek állampolgári és/vagy szavazati jogáért emeljen szót.
A rabszolgaságellenes mozgalom kiváló földalatti munkát végzett a déli államokban. A szabad élet lehetőségével kecsegtető propaganda éket vert a déliek egyébként konszolidált társadalmába, amelynek alapja a nagybirtok volt. Szemben az északi államokkal, ahol a gazdálkodás kisparcellákon folyt, viszont a jelentős ipari tevékenység biztosította a lakosság megélhetését.
A probléma gyökere is itt húzódik. Az északi iparvidék termelésében benne volt a potenciál, hogy a szabad embereket is megfizessék, ezzel szemben délen nem tudták nélkülözni a rabszolgamunkát. A polgárháború során délnek ezt a függőségét használta ki az unionista észak. S bár azt délen is tudták és elfogadták, hogy a törzsi társadalmi szinten vegetáló afrikaiak az integrálódás során, - csakúgy, mint Európában – eljutnak arra a szervezettségi szintre, ahol a felszabadításuk nagyobb haszonnal jár, mint rabszolgaként való tartásuk, nem hitték el, hogy az északiak képesek lesznek egységbe szervezni őket nagyon rövid idő alatt.
Maga az észak-dél, vagyis az ipar és mezőgazdaság ellentéte több évtizeden át éleződött, s a végső lökést az 1860-as elnökválasztási küzdelemben győztes republikánus Abraham Lincoln szavazóbázisának, az északi államoknak az érdekében megvalósított vámpolitikája adta meg.
Dél mezőgazdasági termelésének nagyjából 80%-át exportálnia kellett, mivel azt Észak nem tudta felszívni. Ezzel szemben az északi államok fokozatosan kiépülő ipara protekcionista vámokkal akarta magát védeni a nemzetközi versenytől. A két országrész között a 19. század elejétől fogva "vámháború" dúlt. Mivel ebben az időben nem volt személyi jövedelemadó, a vám volt a legfontosabb szövetségi állami bevétel.
Értelemszerűen északon, ahol az iparnak nem volt külföldi konkurenciája, a megnövekedett vámok bevételnövekedést eredményeztek, amely pozitívan hatott az életszínvonalra is. Délen ugyanez versenyképesség-romlást és társadalmi feszültségeket indukált. Az egyes államok eltérő gazdasági érdekei végül odáig jutottak, hogy a déli államok politikai retorikája mindinkább az unió fennmaradásának tarthatatlanságáról szólt.
A polgárháború négy évig tartott, félmilliónál is több halálos áldozatot követelt. Az USA soha, egyetlen másik háborújában nem vesztett ennyi embert. A győztes unionisták a megbékélés helyett katonai erővel megszállták a déli államokat és a széthullott társadalom lakóira rákényszerítették saját játékszabályaikat. Azonban, a kifelé erős és egységes állam megteremtéséhez a déliek önkéntessége elengedhetetlen volt, így néhány év után a megbékélés útjára léptek.
Egészen a mai időkig nem volt különösebben gond az egyes államok hagyományainak tiszteletével. Az elmúlt 15-20 évben azonban Amerikában is megerősödött az a szélsőséges világnézet, amely magát baloldali liberálisnak nevezi, de valójában a sztálini értelemben vett bolsevizmus tesztoszteronnal felturbózott változata. Azok, akik szerint ne tanítsanak halott fehér fickókat az egyetemeken. Speciel ezt Shakespeare-re értik, aki szerintük rasszista volt.
Ennek a mindenáron való ellenségeskedésnek jegyében kerül sor Lee tábornok szobrának elmozdítására is. Lee a szilárd erkölcsi alapokon nyugvó konzervatív társadalom jelképe, ezért el kell pusztítaniuk. A baloldal a káosz bélyegét hordja magán, ezért nyomában mindig vér és halál jár.