Nem tudom miért, de az iskolai okostelefon használatról egy magyar rap csapatnak, a Vicc Beatznek egy száma, a „Szar a buli”jut eszembe. Ebben van egy strófa, amit Ketioz ad elő, s úgy szól, hogy „okostelefonok, buta embek…”. Pedig egyértelműen okostelefon-függő vagyok. Mindhárom szolgáltatótól van előfizetésem, gyakran van nálam három telefon egyszerre. Őrület!

Ráfoghatom a munkámra, hogy olyan fontos ember vagyok, akit bármi áron el kell érni. Mégis gyakran érzem tehernek, hogy sokan így is gondolják. Ki nem szeret nyavalyogni, hogy temérdek a munkája, ki sem látszik alóla, de azért mellette elégedett is, hogy fontos embernek számít? – Na, hát én is pont ilyen gyarló vagyok.

Miközben azonban telefonbubus vagyok, egyre inkább zavar, hogy ülünk egymás mellett és nem beszélgetünk, hanem az internetet böngésszük elmélyülten. S mindhiába gyártom magam is a kifogásokat, hogy folyamatosan kapom a különféle megkereséseket az elvégzendő feladataimmal kapcsolatban, s az ilyen üzenetek azonnali reakciókat igényelnek, gyakorta kapom magam azon, hogy az igazán fontos reakciók során gondolataim elkalandoznak a virtuális tér valamely szegmense felé, ahelyett, hogy a velem szemben vagy mellettem ülő partneremmel vagy partnereimmel törődnék.

Így aztán elkezdtem fegyelmezettebben viselkedni, odafigyelni az ilyen kommunikációs helyzetekre. Még valamikor tizenéves koromban elkezdtem kiolvasni a Bakost (Idegen Szavak és Kifejezések Szótára), - onnan ragadt rám egy csomó latin nyelvű okosmondás  - és összetákoltam akkor egy saját kis bölcsességet: „Soha ne tégy olyat mással, amit, ha veled tennének meg, az fájna”.

Elnéztem az embereket a nyilvános helyeken, elnéztem őket, amikor együtt voltunk, és rájöttem, rohadtul illetlennek találom, ha mások egy csoportban nem az éppen valamit előadó személyre koncentrálnak, hanem böngészgetnek a telefonjukban. A hideg kiráz! Ezért kínosan igyekszem elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekben én vagyok az illetlen személy, aki fittyet hány egy embertársa hozzá, vagy ahhoz a csoporthoz intéz, amelynek maga is tagja.   

Elismerem, nem vagyok még az udvariasságnak az alapvetően szükséges fokán. Hibázom én is sokszor. Annyit legalább már elmondhatok, hogy odafigyelek, hogy tudomásom van róla, mennyire illetlen, amit teszek. Csak hát a függőséget nehéz leküzdeni, idő kell hozzá.

Mindezek után elmondom, az iskolai telefonmegvonással egyetértek. Nem lenne szerencsés, ha a gyermekeink ilyen mértékben, vagy még jobban érzéketlenek lennének felnőttként más személyekkel szemben.

Egyetértek akkor is az elvonással, ha az iskolát, mint intézményt alapvetően nem tartom biztonságosnak. Egyrészt, mert a tanárok is mind telefonfüggők, s így a más személyekre való összpontosítás képessége náluk is sérült. Másrészt, mert degenerált szülők helytelenül nevelt gyermekei az erőszak minden típusát általánossá tették iskoláinkban, a fegyelmezési eszközök tára pedig egyre szűkösebb.

S akkor jövök én, mint aki 49 évesen lett apuka. El lehet képzelni azt a cseppet sem logikus majomszeretet, amit érzek és jelenítek meg a mindennapokban. Folyamatos féltésben élek, egész nap gyomorgörcsöm van, ha nincs velem/mellettem a kisfiam. Ráadásul az én irracionális ragaszkodásom most őrá is ráragadt, és apa nem távolodhat el tőle tíz méterre sem. Mindegy, csak ott legyek a közelében.

Szóval, iszonyatosan rettegek és a fogamat csikorgatva fegyelmezem magam, hogy ezt az irracionális viselkedést kordában legyek képes tartani. A gyermekünk szenzoros és auti. Hiperaktív és a legminimálisabb félelemérzete sincs. Az átlagnál jóval erősebb. Amikor játszótérre kellett vele menni, az nekem egy infarktus túlélési gyakorlat volt minden alkalommal. Nem attól féltem, hogy a gyermekemet bántani fogják, hanem attól, hogy az ügyetlen, de nagy energiájú mozdulataival ő okoz sérülést, s ez konfliktust generál más szülőkkel.

Gyermekem anyukája ennél sokkal bátrabb, úgyhogy a játszóterezés és a más gyermekekkel való kommunikáció terhét mindig ő viselte/viseli.

Hétfőtől nekünk is elkezdődik az iskola. Tele vagyok kétségekkel, de azért bizakodom is, hiszen az új közeg, az új impulzusok mind fejlesztő hatással lesznek ránk. Nyilván rám is, van még mit tanulnom a gyermekek világáról.

A mi kisfiunk is folyamatosan telefonozik. Idétlen reels videókat nézeget. Az egyiket úgy hívja, „baba enni”. Egy idióta kínai kislány eszik, miközben gégemikrofonnal felerősíti a rágcsálása hangjait. S ennél csak nagyobb ökörségeket pörget magának elő a hálóról. Sokszor nem tudjuk elképzelni, hogy érti is azt, amin annyira kacag.

Ugyanakkor az utóbbi időben egyre inkább érdeklődni kezdett más gyermekek iránt. Sokat már néven nevezi, nem egyszerűen csak „baba”. Például rendszeresen emlegeti a barátunk kisfiát, aki párévvel fiatalabb nála. Amikor vidéki ingatlanunkhoz indulunk, mindig megkérdezi, Ádám is ott lesz-e.

S bár a szenzoros integrációs zavar 8-10 éves korban szűnik meg, vagy csak válik észrevétlenné, gyermekünknél egyértelmű jel, hogy érdeklődni kezdett a hasonló korosztályú társai iránt. Ezekben a helyzetekben a telefon többnyire eltűnik. Számomra ez feltétlenül azt jelenti, hogy az általános gyermeki kommunikáció inkább irányul egymásra, mint egy tárgyra.

Az iskoláknak tehát kutyakötelességük ezt erősíteni gyermekeinkben. Vagyis a telefonok elvétele a lehető legjobb aktus, ami történhet velük egy oktatási intézményben. Bizonyos tantárgyak tananyagának elsajátításánál is többet ér.      

Az oktatási intézményeknek azt a helyzetet kell majd megtanulniuk kezelni, hogy a túlzott mértékben aggódó szülőket miként szereljék le. Mert lesz, aki félóránként fog telefonálgatni, s lesz a nagyon ráérős, aki naponta többször is bemegy majd a suliba.

Sajnálom is szegény tanárokat. Nem, nem a vásott gyerkőcök miatt, hanem a kezelhetetlen, helytelenül viselkedő szülők miatt.