Tisztelt Tanár Úr!

Ambivalens érzések kavarognak bennem, midőn nekikészülök e levél megfogalmazásának. Egyfelől nagyon tisztelem Önt, mint egykori tanáromat, s mint kiváló antropológust, másfelől viszont görcsbe rándul a gyomrom, ha kibontakozó politikai karrierjére, szárnya próbálgatása közben tett nyilatkozataira, írásaira gondolok.  

Amikor azt állítom, hogy Ön kiváló antropológus, nem a magyarországi miliő jelentette szűk és silány keretre gondolok, ahol vakok között félszeműként bárki király lehet. Nem is gondolhatok, hiszen nem élek Magyarországon, s amíg éltem is, antropológiával nem foglalkoztam. Ismerve azonban a nemzetközi, de elsősorban az amerikai antropológiai tér reprezentánsait, nyugodtan jelenthetem ki, hogy az Ön tudása és munkássága mérföldkőnek számít azok számára, akik a diszciplína útját járva szeretnék megtudni a távolságot képességeik és a tudás birtoklásának csöndes menedéke közt.

Ön ritka kincs birtokosaként élhetne megelégedettséggel, szerényen, ahogy az egy valódi tudóshoz illenék. Talán nem tudja, hogy az Ön fajtája kihalófélben van, hogy veszélyeztetett faj? Nem érzi évről évre, hogyan fogy el Ön körül az energiával telített közeg, s veszi át helyét egy légüres tér, a nihil? Ebben a korban egy tudós feladata a tudás megőrzése lenne, elefántcsonttornyában elzárkózva minden és mindenki elől. Minden érintkezése a külvilággal, legyen az a kommunikációnak bárminemű módozata, elvesz Öntől, Önből valamit, ami később az emberiség kincsestárából hiányzik majd, leomló társadalma újjáépítése során. Ön megfosztja az emberiséget olyan fontos ideáktól, amelyek nélkül stabil morális alapokkal bíró emberi társadalom nem építhető. Elveszi az emberektől a példakép archetípusát, utat engedve ezzel az emberi kultúrát mohó szájjal felzabáló nihilnek, amely bulimiás szörnyként okádja vissza ránk torz jelentésekkel és képzetekkel felruházott, félig megemésztett értékrendünk darabjait.

Miért cselekszi ezt, ahelyett, hogy a kanti kriticizmussal élve, a morál legfinomabb kiútját választva segítené visszaperelni az értelem jogát mind az interpretációra, mind pedig egy bizonyos interpretáció elutasításához? (Nietzsche: Morál; Az értékek átértékelése)

Nem kell felvérteznie magát a mitikus hős minden tulajdonságával ahhoz, hogy bátorsága legyen azt tenni, ami a helyes. Higgye el, én tudom, hogy a modern ember korának alkonyán nem is olyan egyszerű bátornak mutatkozva a helyes utat választani. A társadalmi tér kényszerítő közegként taszigál olyan útvesztőkbe, ahonnan nem vezet kiút. Ezért is írom fentebb, a tudós egyetlen menedéke elzárkózni elefántcsonttornyában, hisz adni már nem tud, nincs kinek, de tőle elvehetnek mindent. Mindent, ami a modern ember korát felváltó, talán értelmesebb, de főleg morálisabb társadalom közösségének fontos lehet. Ne legyen mitikus hős, Tanár Úr, mert számolnia kell azzal, hogy a hősökre általánosan jellemző módon gyengének bizonyul a büszkeség bűnével szemben, s végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget ezen imágója életének. S mi marad utána? Egy megkeseredett, önmaga és mások által is elfeledett ember, aki a világ elől elzárkózva elefántcsonttornyában ül maga elé bámulva réveteg tekintettel. Ugye, nem kell ecsetelnem a különbséget az önként vállalt és a kényszerű száműzetés között?    

Tanár Úr, Ön sikkasztó, amikor mások tulajdonával sajátjaként rendelkezve bocsátja áruba az értékét úgy, hogy abból haszon nem, de felmérhetetlen kár keletkezik. A társadalmi valóságra érzékenység képessége nem tanulható egyetemeken, azt kizárólag a bennünk munkáló ösztönök hozhatják felszínre. Semmilyen tudás nem képes pótolni az ember ösztönös élni, túlélni akarását. Hasztalan egy kupec tetteiből levezetni értékrendjét, vagy mélylélektani elemzésekkel kutatni motivációit. A kupec, a mindennel és mindenhol kereskedő, ösztöneivel szimbiózisban élő entitás, és ebben a kapcsolatban kizárólag az ösztönei ismerik őt, fordítva már nem igaz. S  ha az egyén nem ismeri ösztöneit, az egyénen keresztül a tudós sem ismerheti meg azokat, jelentőségüket, képességüket a túlélés biztosítására. Vagyis, aki látta már, miként tevékenykedik munka közben a kupec, és esetleg megivott vele néhány pohár bort is, miközben az cirkalmas mondatokban mesélt saját valóságáról, még nem válik maga is kupeccé. Ön sem vált azzá, hát ne kereskedjen az értékeivel! Különösen ne, hogy nem csak az Öné, mert ezzel bűnt követ el.

Politikai karrierje a nietzschei értelemben vett értékeknek nem átértékelése, hanem szimpla leértékelése. Még akkor is, ha valahol a népirtások kapcsán kifejtett véleményében visszaköszön a kanti kriticizmusnak a bizonyos interpretációk kategorikus elutasítása. Sajnos azt kell feltételeznem, hogy Ön az antropológia diszciplína fogalomkészletét politikai szókészletre cserélte. Politikai érvrendszer mentén magyarázza egy antropológiai fogalom, a kulturális relativizmus jelentését, amikor a népirtásokkal kapcsolatban, elutasítja a relativizálást, felmutatva egyetlen helyesnek vélt interpretációt, beleesve ezzel az etnocentrizmus csapdájába. A holocaust és a kommunizmus tébolya közt egy antropológus nem tesz különbséget, mert a kulturális relativizmus a különböző kultúrák elfogulatlan értékelését kívánja meg, nem állítva rangsort egy-egy kultúra (nép) életét mindörökre befolyásoló történések között. A politika, persze, teljesen más szemszögből, egyfajta primitív egyszerűséggel értelmezi a „relatív” szót, és annak bármilyen módon ragozott alakjait. Ahogy Ön mondaná, a primitivitás ideológiájából fakadó szimplicitással.

A politikai értelmezés szerint helyes az etnocentrizmus, sőt kell is. Mert mi más lenne az eltérő kultúrákat ért behatások közötti rangsor állítása, mint etnocentrizmus? A politika az államot veszi alapul, míg az antropológiai a kultúrát. A kettő nem ugyanaz a játszótér. Az állam elsősorban területi és nyelvi egységet jelent, míg a kultúra érzelmi köteléket is, identitást feltételez. Egy állam területén számtalan kultúrájú nép élhet, és él is, természetesen. Vagyis az állam antropológiai értelemben egy heterogén közeg, amíg a kultúra homogén. Amennyiben a holocaustot és a kommunista népirtást a politikum közegében jelenítjük meg, akkor Önnek teljesen igaza van, értelmetlen relativizálni a kettő közötti viszonyt, mert a holocaust naturalisztikus őszinteségével a kommunizmus álszent jobbítási szándékból fakadó tébolya nem veheti fel a versenyt. A politika undorító mesterség, Tanár Úr, nem tudósembernek való. Egy tudós tudja, hogy nem a politikának van kultúrája, hanem egy kultúrának politikája. Ezért nem lehet primátusa a politikai értelmezésnek az antropológiai értelmezés fölött. Utóbbi nem tehet, és nem is tesz különbséget a magyar és a zsidó népet ért borzalmak között. Az egyik népnek a holocaust fáj jobban, a másiknak a kommunizmus rémuralma. Az antropológia nem számháborúzik az áldozatokkal, mert az mocskos, undorító játék, ráhagyja a politikára.

Az én nagyszüleim megjárták Auschwitz borzalmait, majd kommunista munkatáborba kerültek. Nagyapám korai halála miatt nagymamám lett a családfő, aki kategorikusan elzárkózott a rendszerváltozást követő kárpótlási őrülettől. Azt mondta apámnak, „kisfiam, mi magyarok vagyunk, és hazafiként olykor áldozatot kell hoznunk a hazánkért. Mi meghoztuk az áldozatot, és ezért pénzt nem fogadunk el”. Magyar vagyok, hazafi és zsidó. Antropológusnak sem kell ahhoz lennem, hogy ne tegyek semmiféle különbséget a két borzalom között.

Az én példám egyedi, és nem is akarok általános érvényű következtetéseket levonni belőle. Csupán szeretném felhívni a Tanár Úr figyelmét, hogy van egy sokkal nagyobb és érdemesebb közösség is, mint az, amelyiknek most szolgálatába állt, és ahol az Ön értékei, amelyek a miénk is, mindörökre elvesznek majd teljes bizonyossággal.

Baráti üdvözlettel: egy volt tanítványa