Azt mondják a tudás hatalom. Nekem meg fogalmam sincs, sok hülyeségről tudással bírni mitől lesz az. A nyugati liberális démonokrácia „Tudományos Közösség”-nek nevezett szektája szépen kinevelt viszonylag nagy létszámú ministránst, akik a közösségi és bulvár médiában tartott liturgiákon hirdetik az igét.
Hosszan elgondolkodtam, hogy manapság a kocsmai próféták vagy az egyetemi evangelizálók károsabbak-e az emberi társadalomra, és rohadtul nem tudtam eldönteni. Mennyivel könnyebb volt fiatalon, nem törődve ilyesmivel, csak habzsolni az életet, mint egy finom habostortát! S bár akkor is sokszor hallottam a mondást, amely szerint az élet nem egy habostorta, valahogy ez akkor nem tűnt fontosnak.
Ma meg azon agyalok, a kismajmocskám mit kap majd szeptembertől az iskolában, milyen jövő elé néz felnőttként, hogyan kell majd (túl)élnie, amikor én már nem leszek. S hogy ebben az fájóbb, hogy én már nem leszek, vagy az, hogy az ő világa sokkal élhetetlenebb lesz, mint ez a mostani borzalom, nem is tudom. Talán egyformán fájó.
A minap valaki azt mondta nekem, a tudomány azt jelenti, hogy valaki tanul, kutat, ismereteket szerez és azokat terjeszti. Sajnos nem egy kocsmapróféta mondta, hanem a tudományegyház egy ministránsa. S amíg az iskolázatlan főnek van mentsége a hülyeségre, addig az iskolázottnak semmi.
Először is, tanulni nem tudomány. A tanulásról több tudomány is állított fel elméleteket. Én csupán a két leghétköznapibb formáját említeném meg: az intézményes és tapasztalati tanulást. Az élet maga is egy tanulási folyamat. Én mindig is nagyra becsültem az empirikus (tapasztalati) úton szerzett tudást. Az intézményi rendszer keretein belül azonban tanítók, tudással bíró szakemberek segítségével sajátíthatunk el ismeretanyagot, tehetünk szert tudásra a tanulás által. A tanulás azonban nem része a tudománynak, hanem csupán előfeltétele.
Másodszor, a tanult dolgokat, az ismereteket terjeszteni szintén nem része a tudománynak. Az csupán evangelizáció, amely vagy képes jó célt szolgálni, vagy nem. Nemrég, - nem saját elhatározásból - de belenéztem a National Geographic, Spektrum vagy valami hasonló ismeretterjesztő csatorna műsorába, ahol túldramatizált beleéléssel magyarázta egy fickó és „tudós” csapata, hogy a bikacápa felúszik a Mississippin és seggbe harapja a folyóhoz inni járó lovakat. Vagy említhetném a költői igazságszolgáltatás során tragikus körülmények között elhunyt Steve Irwin esetét is.
Az eddig elmondottakból tehát világosan következik, megtanulni totál felesleges és/vagy bődületes baromságokat, majd azokat még terjeszteni is, nem tudomány, hanem annak az ellentéte, s az ilyen tudás nem képes megalapozni egy fejlett társadalmat.
Adódik a kérdés, mi lenne a helyes út. Nos, az „út” maga most is helyes, mert a tudásalapú társadalom előfeltétele a tudományoknak a társadalom szolgálatában kifejtett tevékenysége, a tudás átadása. A probléma tehát nem a módszerrel, hanem a tartalommal van.
A nyugati társadalom agonizál. A tudomány elértéktelenedik, mert csupán látványos őrültségekben fejti ki tevékenységét. Ilyenek a gender studies (a társadalmi nemek elmélete) az LMBTQ propaganda, a woke és BLM mozgalmak, a zöld őrület, amelynek kicsúcsosodása a klímaváltozás egyfajta végítéletként való megjelenítése és a COVID-19 pandémia kezelése. Utóbbi azért is volt rendkívül káros, mert az egész bolygóra hatást gyakorolt, s tett elfogadottá és általánossá egy olyan orvosi gyakorlatot, amely nem állta ki a klinikai vizsgálatok próbáját az arra vonatkozó szigorú szabályok szerint, hanem már-már pánikszerűen került bevetésre az összes vakcinatípus.
A pandémiakezelésen kívül említett többi „tudományos” elmélet viszont kizárólag a nyugatra jellemző súlyos elmekórtani lelet. Az egyik tagadja a biológiát, a másik gúnyt űz az orvostudományból, a harmadik faji alapon alkalmaz pozitív diszkriminációt, a negyedik pedig az emberi élet alapjait állítja be úgy, mint az okozója lenne bolygónk általuk diagnosztizált hamarosan történő pusztulásának.
A ma már csak degeneráltak által lekezelt Keleten elutasítják a társadalmi nemek létezését, ellenzik az LMBTQ propagandát, nincs woke és BLM mozgalom, a klímaváltozást pedig nem az ember által okozott végítéletként, hanem természetes (kozmikus) folyamatok eredményeként kezelik.
Már említettem, én a tapasztalati tanulást is nagyra tartom. Évezredes megfigyelésekből fakadó tudástárunkat azonban az itt említett nyugati „tudományok” kihajítják a kukába. S ebben közreműködek jó emberek is, mert a rendszer részeiként nem élnek kritikai észrevételeket. Ennek több oka is lehet: egyrészt az, aki kritikával illeti az akadémikusként hazudott egyházakat, annak az egzisztenciája veszélybe kerül. Másrészt az önkritika, - hiába is tagadnánk – az egyik legnehezebb műfaj. Saját hibánk beismerése mindig valami olyan képzetet hoz létre, mintha a világ omlott volna össze.
Márpedig egy tudósnak muszáj kritikai észrevételeket tennie minden vizsgált ténnyel kapcsolatban, s légyen is bármennyire megfontolt egy kijelentése, azt sosem kezelheti kőbevésett szentírásként, csupán egy állomásként a fejlődésben, amely sosem érhet véget. Legfeljebb az olyan elmebetegek szerint, mint Francis Fukuyama (filozófus?) szerint, aki kijelentette, a liberális demokrácia az emberiség történelmének vége, mert innen már nincs feljebb. Szerintem lejjebb nincs már, de nem vitatkozom agyhalottakkal.
Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est. – Kételkedem, tehát gondolkodom; gondolkodom, tehát vagyok; vagyok, tehát Isten létezik. – mondta René Descartes, matematikus, filozófus.
A legtöbben ezt a mondást úgy ismerik, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Ez egy hazugság, Descartes ilyen értelemben sosem mondott egyetlen mondatot sem. Mondandója lényege összetett, s amit a marxista-materialista hazugsággyár kiemelt belőle, pont az a legkevésbé fontos.
Descartes tudós volt és hívő. Test és lélek kérdésében megingathatatlanul a lelket tartotta felsőbbrendűnek. Lélek alatt azonban az értelmet értette, amely szerinte Istentől ered. Belátta, minél többet igyekszik megtanulni a világból az ember, annál inkább bebizonyosodik korlátozottsága a mindenség megismerésére. Azért azt mondja, kételkednünk kell emberi értelmünkben, mert annak tökéletlensége a legszorgalmasabb tanulás által sejlik fel leginkább. Isten az egyetlen kiteljesedettség a világmindenségben, tehát a legfelsőbb, teremtő értelem.
Mielőtt nagyon belemelegednénk Descartes-ba, térjünk a lényegre: a modern tudományok azért tudtak dogmatikussá, nehézkessé, s ez által haszontalanná válni, mert eltűnt belőlük a filozófiai megalapozottság. Erre egy egyetemi ember harsányan felnevetne. Na, hát ennyire hülyék ott, az egyetemeken többségében.
Egyébként én is rühelltem a filozófiát egyetemei hallgatóként. Szerencsémre olyan tanáraim voltak, akik a sok száraz tananyag mellé elláttak jótanácsokkal is. Például megtudtam, hogy az egyetem nem tudósokat képez, hanem csak megadja az alapokat, hogy valaki azzá válhasson. Ugyanis rég halott embereket, vagy élő társainkat idézgetni nem tudomány.
A tudomány akkor kezdődik, amikor ez egyetemi tananyag évek múlva leülepszik elménkben agyunk munkájának köszönhetően, s egy csodálatos absztrakció során összeáll valamilyen képpé. Ez a kép vagy tudóssá tesz minket, vagy sarlatánná. Hermeneutikai képességek kérdése.
Csak nagyon kevesen válnak valódi tudóssá, varázslókká, akik komplex rendszerekkel kommunikálnak, akik megértik a világmindenség egy szeletének működését. S a tudósokból is csak nagyon kevesek lesznek képesek átadni a tudásukat a következő nemzedékeknek.
Egyszer, nagyon-nagyon régen egy katonatársam, egy vékonydongájú fiúcska, aki hívő volt, amikor megkérdeztem, miért nem tagja valamilyen felekezetnek, egyháznak, azt felelte, „Istenben nincs barátkozás”. Mennyire mélyértelmű ez a mondat! A tudományban sincs barátkozás, mert a tudomány Isten útjának fürkészése.
A nyugati társadalom elfordult Istentől, tagadja, gyűlöli. Gyűlöli azt is, aki a teremtésben a Teremtőt látja. Éppen ezért a nyugati civilizáció alkalmatlanná vált tudásalapú társadalmat létrehozni. S talán nem is akar. Megelégszik annak kiüresedett dogmájával.