Volt ezzel a címmel egy nóta, még Huszti Péter énekelte. Akkoriban ez nekem, a szerelmes kamasznak nagyon tetszett. S a dalban van némi igazság, mert valóban megszépül minden régi emlék, ha az érzelem felülkerekedik az értelmen. Ami elég együgyű megfogalmazása ennek az intellektuális jelenségnek, hiszen az érzelem is az értelem része.

Mindenesetre pusztán azok emlékeznek vissza túláradó nosztalgiával az általános- és középiskolai hétköznapokra, akiknek annyi idősen, vagyis 6-tól 18 éves korukig rendkívül csekély volt az értelmük, s azt követően felnőtt korban sem fektettek különösebben sok energiát az intellektuális fejlődésükbe.

Igen, a rossz tanulók, s a belőlük lett egyszerű, kétkezi melósok emlékeznek vissza leginkább nosztalgikusan a kis- és középiskolai éveikre, s magasztalnak fel olyan embereket, akik arra érdemtelenek. A tanárokról beszélek. Elvégre mindenki róluk beszél, még ők maguk is csak önmagukról beszélnek, s közben hamis, messianisztikus imázst igyekeznek felvenni.

A ma tanító általános- és középiskolai tanárok 99%-a egy kalap szaharint nem ér.

Van egy ötéves kisfiam, aki, - tekintve, hogy 49 évesen lettem apa – sokkal jobban a szemem fénye, mint egy fiatal szülőnek, ezért nagyon nem mindegy számomra, milyen pedagógiai programban vesz részt. A párom idealista, - elvégre sokkal fiatalabb nálam – ezért vannak elvárásai a gyermekünkkel intézményi keretek között foglalkozókkal szemben. Nem hibáztatom, én is szerettem fiatal idealista lenni.

Már elmúltam harminc is, sőt, közeledtem a negyvenhez, amikor leülepedtek bennem az egyetemeken tanultak, - amint azt Szarva Zsuzsa, egykori egyetemi tanárom előre megmondta – s összeálltak egy komplex rendszerré. Ekkor mindaz, amit a személyiségfejlődés témakörben a nekem gyermekpszichológiát oktató Pozsonyi Márti mondott, a helyére került.

Amúgy szerintem Márti engem vélhetően egy élvhajhász, nőcsábász izomagyúnak gondolt, aki csak hobbiból jár egyetemre. S még egyet is értettem vele addig, amíg a saját agyturkászom elém nem rakott egy szakkönyvet a bipolaritásról, bipolárisokról. Az volt a végső lökés.

Onnantól teljesen más szemmel láttam a gyermekkoromat, az iskolai éveket. S nem megszépültek az emlékek, hanem a realitás polcán az őket megillető helyre kerültek.

Kezdjük azzal, hogy a szüleim válása bennem tudat alatt egy iszonyatos törést okozott. Nem voltam képes elfogadni anyám túl egyszerű magyarázatát, amelyben mindenért apámat okolta. S amikor hozzáment a nevelőapámhoz, - akinél jobb embert nem nagyon ismerek a Földön – s lett egy kisöcsém, ismét elszenvedtem egy törést. Képtelen voltam feldolgozni a történteket, s azok traumaként nehezedtek rám.

Ekkor hasadhatott ketté a személyiségem. Mert, bár jó tanuló voltam, sokat rosszalkodtam, mondhatom, elviselhetetlen volt a természetem. Az általános iskolai osztályfőnökünk nem is nagyon szeretett. Amikor az ő ellenzése mellett az iskola engem küldött egy hónapra Zánkára úttörővezetőképzőbe, úgy búcsúzott, „örülünk, hogy nem leszel köztünk”.

S hiába voltam jó tanuló és jó sportoló, hiába voltam a Csapatzászló tartó, még örsvezetői tisztségemből is leváltatott. Ennek ellenére az iskola a következő évben is engem küldött egy másik úttörővezetőképző táborba.

Nem szeretett. Pedig csak egy sérült gyerek voltam, aki nem kap segítséget és megerősítést sehonnan. Ha rajta múlik, a szemétdombon végzem. Meg is jegyezte a 25 éves osztálytalálkozón, hogy nem hitte volna, lesz belőlem valami/valaki.

Középiskolában nagyon korán kiderült, hogy a matektanárom féktelenül gyűlöl. Akkor már egy konszolidált, csendes gyerek voltam, aki nem volt különösebben nyitott, csak a sportnak élt. Semmi oka nem volt eltorzult grimaszba rándulnia mindannyiszor, ahányszor csak kommunikálnunk kellett. Nem is adott soha jobb jegyet hármasnál.

Aztán elment szülni, s onnantól a legrosszabb jegyem is négyes volt a tantárgyból. Pedig több tanár is helyettesített az évek alatt. Ám, amint visszajött, ismét rám szállt. Érettséginél ő és az osztályfőnököm behívtak az igazgatóiba. Ott közölték, hogy tudják, tőlem származik a 20 pontos érettségi feladat megoldása. Ezért két választásom van: Vagy elfogadom, hogy én csak kettest kaphatok az egyébként tökéletes érettségimre, vagy mindenkit felfüggesztenek, akinek segítettem. Utóbbi tizenpár embert érintett.

Fel sem fogtam az egészet, tudattalanul, ösztönösen választottam helyesen az elégséges osztályzatot. Mai tudásommal ugyanezt tenném, és ez büszkeséggel tölt el.

Na, igen, az osztályfőnököm. Ő kérte, hogy vezessék be a naplóba, hogy reakciós vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, csak annyi derengett, hogy amolyan hazaárulóféleség. Aztán ugyanő nem engedélyezte, hogy induljak egy nyelvtani vetélkedő országos döntőjében, - ahová bejutottam – mert szégyent hoznék az iskolára. Még örültem is, hogy nem kell pluszban készülnöm rá.

Érettségin nem adott jelest, amitől a vizsgaelnök szeme is kikerekedett. Szerinte a négy év alatt nem voltam méltó rá. Majd az irodalmi/nyelvtani írásbeli résznél nem kaptam jelest, mert szerinte egybe írtam az ars poetica szót. Hozzáteszem, ő kérte, vegyünk 29 egyforma tollat, hogy ő majd úgy belejavíthasson a dolgozatokba, hogy az jó legyen. Vagy rossz. Nekem.

Mondtam is neki: „Tanárnő, ez olyan, mintha azt tetszett volna mondani, hogy egybe írtam a nevem.” – „Szerinted én hazudok?” – riposztolt. „Háát….?” – szóltam vissza.

Az iskolám aztán nem is írta alá a felsőoktatási jelentkezési lapomat, ami akkoriban azt jelentette, hogy semmilyen főiskola vagy egyetem nem vehetett fel. A rendszerváltozás hozta meg a feloldozást, végre mehettem egyetemre.

Miután 1990-ben megmutatták a káderlapomat, és kiderült, hogy a matematikatanárom és osztályfőnököm jelentettek rólam, csupán annyi történt, hogy igazolást nyert, ezek ketten nemigen kedveltek. Pedig sosem voltam tiszteletlen, soha semmivel nem ártottam egyiknek sem.

S elrepült két csodálatos évtized, teli számtalan szép és keserű élménnyel, amelyek mind megtanítottak valamire, amelyektől mindig csak több lettem. Lassacskán le is nyugodtam. Minden a helyére került, kialakult egy szilárd erkölcsi és világnézeti értékrend bennem. Ma már ezek mentén látom a múltamat is, s annak minden fontos szereplőjét.

Amikor tehát a tanárok melletti kiállást alaptalannak és oktalannak ítélem, személyes, intellektuálisan jól feldolgozott tapasztalataimra alapozom véleményem. Ami nem szentírás!

Van egyetemi diplomám pedagógiából. A legkiválóbb oktatóim voltak, mind ismert nevek. Láttam hogyan teszi tönkre az egyik tanár a kollégája munkáját, hogyan aláznak meg bátorításért ácsingózó kiskamaszokat. Láttam, hogyan fröcsögik gyermekek arcába sikertelen életük szülte minden frusztrációjukat.

Ezek a morális senkik úgy élnek, hogy hittel hiszik, a tanár, a mindentudó és a mindenható rokonértelmű szavak. S ha egy nyiladozó értelem fénye rávilágít a sekélyes intellektusukat takaró álságköntösre, őrjöngeni kezdenek, eltiporják a fényt, savat okádnak a jövőre.

Ezek vagytok ti, tanárok!

S nem nekem kell azon dolgoznom, hogy más legyen a véleményem rólatok, hanem nektek kell megalázkodnotok, Kanosszát járni a gyermekeink jövőjéért.

Vagy takarodjatok! Üljetek szivárványszínű biciklire, legyen nektek szivárványos a család, dolgozzatok a Boschban szalag mellett, elvégre ott többet keresnek, mint ti!

A minap egy 11 éves kislány a vonat alá ugrott, mert osztálytársai rendszeresen megalázták. Az iskola nyilatkozott, nem érzik felelősnek magukat.

Ennyi. Ez a kerete annak, amit a tanárokról gondolok.

Köpök rátok, szar emberek vagytok!

(Tisztelet a kivételnek! Mert az mindig van. Mert mindig van, kell lennie reménysugárnak.)