Nem vagyok nő. Tehát még csak fogalmam sem lehet róla, milyen érzés egy másik életet táplálni, megosztozni vele a testemen. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan az anya és a magzat közötti kommunikáció, annak az emberi elmére gyakorolt hatása, a különböző kölcsönhatások okozta észrevehetetlen folyamatok mentális és hormonális következményei, amelyeket profán módon anyai ösztönnek szoktunk nevezni.

Úgy vélem, - bár tisztában vagyok vele, hogy elkerülhetetlen és szükségszerű – képtelenség olyan jogszabályt alkotni, amely valamennyi dimenziójában képes lenne felfogni és megérteni ezt az állapotot, s arra, - egy a társadalom működése szempontjából rendkívül fontos - tudományos választ adni jogszabály formájában.

Nem, ezt nem hiszem el! Ebből fakadóan nem létezik jó abortusztörvény.

Amikor fiatal voltam és természetes módon idealista, individualista és szabadságvágyó, mai kifejezéssel élve „abortuszpárti” voltam. Úgy véltem a nők önrendelkezési jogát, a testükkel való cselekvés jogát korlátozni nem helyes. Tegyük hozzá, huszonkét éves voltam a rendszerváltozáskor, tehát egy felfokozott, eufórikus állapotban éltem úgy legalább tíz évig.

Azokban az években két alkalommal is részese voltam terhességmegszakításnak. Úgy értem, kétszer is majdnem apa lettem. Majdnem. Teljesen érzéketlen voltam azonban a helyzet iránt. S tulajdonképpen ebben a nemtörődöm állapotban éltem az elmúlt évtizedekben, mígnem negyvenkilenc évesen gyermekem született.

Nem gondolkodtam el sem igazán a terhességről, talán úgy véltem, ez a nők dolga. Akkor még csak tudattalanul, és nyilvánvalóan más okból és tartalommal, mint manapság, amikor tudatosan is vallom, a terhesség a „nők dolga”.

Mert hogyan is tudnék én osztozni az ő felelősségében, ha még csak elképzelni sem tudom azokat az érzéseket, amelyeket a magzattal való interakciói generálta mentális és hormonális változások okoznak benne? Vannak hormonok, amelyeket csakis a terhes nő szervezete termel. Az egész olyan titokzatos, misztikus.

Én csupán annyit tehetek, hogy együtt érzek vele, mellette állok és támogatom minden erőmmel.

Törvényt alkotni nagy körültekintést igénylő feladat. A jogalkotónak széleskörűen tájékozottnak kell lennie a társadalomra jelentős hatást gyakorló ügyekben, hogy morálisan és tudományosan egyaránt helyes döntést hozhasson.

Korábban mindig úgy véltem, az abortusz, - túl azon, hogy a „nők dolga” – orvosi kompetencia. Azonban az elmúlt tíz évben orvosok, tehát tudósok vallották, hogy léteznek társadalmi nemek, hogy a biológiai determinációk érvényüket vesztették, és léteznek transznemű emberek, meg gyermekeken szabad és etikus úgynevezett nemváltó műtétet végrehajtani.

Aki tudósként (orvosként) ezt vallja, ilyeneket állít, az elmeháborodott, abban én nem bízom, annak a kompetenciáját én kétségbe vonom.

S miközben a kutyájával összeházasodni, vagy a dildójához feleségül menni hovatovább alapjog, addig a magzat tökéletesen jogfosztott és az orvostudomány által elárult maradt. A józan ész azt kívánja, hogy igenis szabályozni kell ezeket a szomorú gyilkosságokat.

Ám ezeknek a szabályoknak feltétlenül olyanoknak kell lenniük, amelyek a legszélesebb körben képesek megvédeni, gyámolítani a nőket, akik ebbe az iszonyatosan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Nem okozhatunk az abortusz tilalmával nagyobb testi és lelki fájdalmat, mint amit maga az abortusz jelentene.

Azt pedig különösen veszélyesnek találom, hogy szakrális okokra hivatkozva, Istent és a teremtést belevonva a döntéshozatalba, világnézeti alapon alkossunk egy ilyen állapotról és annak feloldásáról törvényt.

Van azonban valahol egy határ, amikortól a magzat elpusztítása nem helyes, sőt, egyéni és társadalmi szempontokat egyaránt figyelembe véve kifejezetten káros. Ám ez a pont nem látható előre, nem alkalmas minden terhességmegszüntetési ügyben eligazítani minket. Mivel amiként minden egyes személy egyedi és megismételhetetlen, az általuk előidézett kontextusok is azok.

Minden terhes nő hordozza a magzata egyedi genetikai jellemzőit, amelyek őt magát is mindenki mástól különbözővé teszik, tehát a saját egyediségét nyomatékosító egyediség manifesztumával állunk szemben. Ma már nem nagy szenzáció, de az anyaméh átenged sejteket, ergo van genetikai érintkezés a magzat és az anya között.

S hogy egy alapvetően vallásos világnézeti aspektusból szülessen egy testi reakcióra (szívdobogás) alapozó abortusztörvény, finoman szólva is ambivalensnek érzem.  

Teljes mértékben egyetértek, hogy a liberális démonokrácia őrületének, amely a szabadságot szabadosságként, korlátok nélküliségként képes csak értelmezni, gátat kell szabni. A drogtól hajtott szexorgiáknak kell lennie következménynek. A szexuális szabadságot szinte már a promiszkuitásra is kiterjesztő, liberálisnak tévedett emberalatti viselkedést szankcionálni kell, nem pedig orvosi segítséget rendelni mellé.

Miközben azt is mérlegelnünk kell, hogy az ilyen elállatiasodott emberek alkalmasak-e a gyermeknevelésre. Ugyanis a gyermeknek nem minden családban jó felnőnie. S abban az állam is egyetért, hogy a család viszont jobb a gyermeknevelő intézeteknél. Így, ha mégis azt mondjuk, vannak gyermeknevelésre alkalmatlan emberek, akkor azt is kimondhatjuk, hogy senki ne szüljön állami intézetek számára.

Annyi, de annyi kérdés merülhet fel a témában, hogy talán sosem érnénk a végére. Ezért a társadalmi diskurzust folytatni kell, és a figyelmet folyamatosan fenntartani az ügy iránt.

Ahogy az elején is mondtam, nem vagyok nő. Felfogni sem vagyok képes az állapotosság minden jelentését és jelentőségét. Apa vagyok. Van egy öt éves kisfiam. Azt tudom, hogy soha semmi nem okozott számomra akkora boldogságot, mint az ő eljövetele. S ezért örökké áldani fogom az őt méhében hordozó, oltalmazó nőt.