„Fölöttébb gyakran tesztek úgy, hogy amikor valami valószínűtlent mondotok, és el akarjátok kerülni az érte járó megrovást, olyasmit hoztok fel, ami egyáltalán nem történhetik meg, úgyhogy előnyösebb lenne nektek feladni ezt a vitás pontot, mint oly értelmetlenül védeni.”

/Cicero: Az istenek természete, 31. oldal/

Egy ideje megrögzötten hajtogatom: azok, akik magukat liberális demokrataként határozzák meg és mi, - akik akár mindenféle felcímkézés nélkül, de a lehető leghatározottabban helyezkedünk el a velük ellentétes póluson - semmilyen tekintetben nem alkotunk egy közösséget.

Sem kulturális, sem természetjogi, sem faji közösség nem vagyunk. Oly mértékben állunk távol egymástól fizikai és metafizikai meghatározottság terén egyaránt, hogy az nem tudható be holmi világnézeti szembenállásnak, mert az emberre, mint biológiai organizmusra vonatkozó alapvető terminusok  mentén való egyezőségünk annyira csekély, hogy ma már a kerti vízcsap is közelebb áll hozzánk genetikailag, mint a balliberálisok.

A kerti vízcsapos hasonlat nyilván a plaszticitást kiemelő túlzás, mindazonáltal tény, sem a kognitív funkciók működése, sem pedig az absztrahálás képessége területén csoportjaink között nem mutatható ki semmiféle hasonlatosság. SEMMI!  

Az emberi társadalom jelenleg egy disztópikus sci-fi képét mutatja. Ezért is merül fel annak leírására leggyakrabban Orwell neve, vagy az olvasottabbak körében Ray Bradbury-é. Gondolok itt a Fahrenheit 451 című regényre.   

A másik létezése oly mértékben szürreális és legfőképpen visszataszító a két ellentétes csoport egyedeinek szemében, hogy bármiféle elfogadásra, egymás tolerálására, ne adj isten párbeszédre való törekvés nem pusztán teljesen fölösleges, de kifejezetten olaj a tűzre.

E rövid, de annál markánsabb bevezetőt a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról szóló T/16365. számú törvényjavaslat, majd annak parlament általi megszavazásával kapcsolatos, elsősorban EU-s balliberális hiszti okán írtam.

A jogszabály jogtudományi szempontú értékelése teljesen fölösleges, mert kifejezetten közérthetően megfogalmazott, magyar és uniós jogba egyaránt erős beágyazottságú. Ezért is nem jogi eszközökkel támadják a másikak, az amazok, a mit tudom én, hogyan nevezhetők.

Kifogásaikat - általuk is vállaltan - ideológiai dimenzióban terjesztették elő a maguk sajátságos stílusában. Amennyit sikerült megértenem a részükről előadottakból, abból arra a következtetésre jutottam, hogy álláspontjuk szerint a szexualitáshoz kapcsolódó propaganda óvodákból és iskolákból történő kitiltása sérti a nem helyes, tehát nem heteroszexuális, hanem egyéb (LMBTQI) szexualitású közösségek alapvető jogait.

A kisfiam óvodáskorú, tehát a téma nagyon is élénken érdekel. S véletlenül pedagógus végzettséggel is rendelkezem, a szakdolgozatom gyermekpszichológiai téma volt. Mindezekből fakadóan azonnal felmerül bennem a kérdés:

Miért alapjoga a normálistól eltérő szexualitásúak közösségének az óvodáskorú gyermekek értelmi fejlődésébe való beavatkozás, a kisgyermekek mentális bántalmazása?

S itt vissza is utalnék a bevezetőmben foglaltakra: nem lehetséges, hogy velem azonos fajba tartozóként értékeljek olyanokat, akik szerint bizonyos korú (pl. óvodás) gyermekek szexuális abúzusa az ő alapjoguk, amelynek megtagadásáért minket felkoncolnának. Ergo mindazok, akik a normálistól (a homo sapiens sapiens fajra jellemző) eltérő szexuális orientáltság esetén a gyermekeken történő erőszaktevést propagálják, NEM EMBEREK. Mondom, teljesen mindegy, hogy mik, hogy minek hallucinálják magukat, egyáltalán nem érdekel, de többé akkor sem vagyok hajlandó emberként tekinteni rájuk. SOHA TÖBBÉ!!!

Átlépték a Rubicont.

Sziklaszilárd alapállásom érzelmi és értelmi attitűdöt egyaránt tartalmaz. Érzelmi attitűdöm a fajomat, az emberi fajt ért brutális külső támadás megtorlásával kapcsolatos, az értelmi attitűdömet viszont a dialektika szabályainak megfelelően alakítottam ki.

A tudomány úgy tartja, hogy a személyiség egy dinamikus szerveződés, amely különböző fejlődési fokozatokon megy keresztül. A pszichoszexuális fejlődés korszaka életünk legmeghatározóbb korszaka, amely a születéssel veszi kezdetét, és eltart egészen öt éves korig. Ezt az időszakot - a fejlődés fokához mérten - eltérő szakaszokra bontjuk, melyek történései a személyiség egy részét határozzák majd meg. Az egyénenkénti eltérések okozzák a viselkedésben jelentkező más-más magatartást.

Tehát minden, amit a gyermek öt éves koráig tesz – vagy nem tesz – kihat a teljes további életére is. Ami azonban minket a leginkább érdekel, az a belenyugvás, vagyis az öt éves (óvodás) kortól kezdődő látencia időszak.

A látencia szakaszában (úgy hatodik életévtől) a gyermek megismerkedik saját testével, illetve elvégzi a két valódi, azaz biológiai nem közti különbözőségek szétválasztását. Fokozatosan megismerkedik a saját nemének szerepeivel. Mely által mind nyitottabb lesz a külvilágra, s közben szociálisan is érzékenyebbé válik.

A látencia szakaszához kapcsolódik az ego, illetve a szuperego kifejlődése is. Itt elsősorban a szociális és kommunikációs készségek rögzülnek, amely kihathat az élet későbbi területeire. Az éntudatot, vagyis az ego-t az ember élete során alakítja a környezetével folytatott dialógusokban (interakciókban).

Fejlődése első szakaszában az ego (a baba) önmagáról, mint külső entitásról beszél. Egy következő szakaszban magát és az anyját választja szét. Ekkor alakulnak ki az én-védő mechanizmusai, amelyek segítenek neki életben maradni. Az én erősítése rendkívül fontos tehát.

A szuperego, a felettes én szülői ráhatásra alakul ki, azonban mentorálással átformálható.. Freud személyiségelméletében az erkölcsiséget, normákat, a lelkiismeretet és az elvárásokat tartalmazó rész.

Röviden: amennyiben a másik faj, az ellenségeink, akik magukat liberális demokratákként aposztrofálják (hülye név egy fajnak), ha ebben – ti. a látencia időszakában beleavatkoznak a gyermek pszichoszexuális fejlődésébe, a nemi szerepekhez alkalmazkodni nem tudó, erkölcsi normák nélküli, szaporodásképtelen korcsokat hoznának létre, amely evolúciós léptékben mérve szemvillanásnyi idő alatt vezetne a mi fajunk, az emberi faj kihalásához.

Vagyis a magát liberális demokrataként nevező faj (species) ki akar irtani minket, embereket.

Bagdy Emőke, a ma élő legautentikusabb klinikai szakpszichológus a következőket mondta:

„az időablak szerint 3–5 éves, tehát óvodáskor között kapja meg a gyermek azokat a kulcsingereket, amelyek hozzásegítik, hogy a biológiai nemével azonos társadalmi nemben vállalja, hogy hová, azaz melyik nemhez tartozik.”

Annyiban vitatkoznék Bagdy Emőkével is, hogy álláspontom szerint nincs „társadalmi nem”. Ugyanis nem a társadalmi elvárásokhoz igazodik a biológiai nemünk, hanem a biológiai determinációkhoz igazodik a társadalmi berendezkedésünk. Ez teljesen nyilvánvaló, az ellenkezőjét állítani tudománytalan.

A lényeg tehát az, hogy fajunk gyilkosai az új nemzedékek eljövetelét szeretnék megakadályozni azzal, hogy az éppen nyíló genetikai ablakokhoz hamis kulcsingereket csatolnának. Kikapcsolnák a faj- és a létfenntartás ösztöneit egyaránt. S teszik mindezt abban a gyermeki fejlődési szakaszban, amikor még nem rendelkezik kritikai érzékkel, vagyis minden külső ingert befogad.   

Nem nehéz belátni, hogy ennek végzetes következményei lennének. Éppen ezért minden eszközzel, a legdrasztikusabb ellenlépésekkel kell szembe szállnunk velük. Egyszerűen nem lehetséges eltérő világnézeti alapállások ütközéspontjaként értelmeznünk ezt a helyzetet, mert azzal csak eszkalálnánk az amúgy is tarthatatlan állapotokat.

Amerikából például küldtek nekünk egy szép dalocskát is.

„You think that we’ll corrupt your kids if our agenda goes unchecked / Funny – just this once, you’re correct / We’ll convert your children / Happens bit by bit / Quietly and subtly and you will barely notice it.”

„Azt hiszed, átformáljuk a gyermeked, ha szabadon cselekedhetünk / Elismerem - ezúttal igazad van / Átváltoztatjuk a gyermekedet / Csöndben és finoman, és aligha veszed majd észre.”

Sokan bizonyára túlzásnak tartják, hogy én nem tekintem embernek ezeket. Nos, „when I see a bird that walks like a duck and swims like a duck and quacks like a duck, I call that bird a duck.”, azaz ha egy madár úgy jár, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor azt a madarat kacsának mondom.

Az embert sem nehéz beazonosítani: én tudom, hogy ember vagyok, és pontosan tudom, hogy ők semmiben sem olyanok, mint én. Eltérőek a kognitív funkcióink, és én tudok absztrahálni, ők meg nem. Ergo nem emberek.

Nullum communem cursum!